Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-04-21 / 16. szám - Török Monika: Víz, víz, víz. Az utolsó előtti óra • riport • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 2000. I. szakasz 5-6. forduló (11. oldal) - feLugossy László: rajza • kép (11. oldal) - Maurits Ferenc: rajza • kép (11. oldal) - Molnár Erzsébet: Behajtók • Lichthof (11. oldal)

Odatettem a paprikáskrumplinak valót, sok hagymával, kolbásszal. Ná­lam elférnek páran, emberek, asszo­nyok, gyerekek is, meg a szomszé­doknál. Jó, hát ha nem is kényelme­sen, de elférnek. A krumpli is mind­járt kész. Jöhetnek. Felkészültünk. Jászkiséren, az iskola előtti téren mondja ezt az idősebb asszony, és a szomszédasszonya bólogat hozzá. Nin­csenek egyedül. Slusszkulcsot lóbáló, felnyírt tarkójú srác is megerősíti: fel­készültek a menekültek befogadására. Vasárnap délelőtt van, még az éjjel rendelte el a Jász-Nagykun-Szolnok megyei védelmi bizottság a részleges kitelepítést a tiszai árvíztől fenyegetett településeken, Tiszasülyön, Kőtele­ken és Hunyadváron. Azért itt és nem másutt, mert úgy gondolták, egy eset­leges gátszakadáskor nagyon nehéz volna kimenekíteni az ott élő embere­ket a víz elől. Pedig néhányan tudni vélik, nem alaptalanul, hogy amikor Sülynél száz esztendeje áttépte a gátat a víz, bizony épp a most biztonságos­nak mondott településeket öntötte el. A részleges kitelepítés annyit je­lent, hogy a gyermekek, a betegek, az öregek és az asszonyok felszáll­hatnak a buszra a legszükségesebb holmikkal, s átmehetnek a közeli Jászkisérre, Jászalsószentgyörgyre és Jászapátiba. Tűz a nap, idén még ennyire so­se. Szép. Fordulnak a buszok enge­delmesen. A helybéliek nem is tud­ják elképzelni Jászkiséren, mi lehet pár kilométerrel odébb. Ha elkép­zelni nem is, átérezni annál inkább. Nem is hagyják a családokat az isko­la tornatermében berendezett át­meneti szálláson, majd’ mindnek ta­lálnak családoknál helyet. A kitele­pítettek viszont aggódnak. Nem ma­guk miatt, hiszen már jó helyen, szá­razon vannak, hanem hogy a férfi­ak... Azok visszamentek. Nem hagy­hatják a házat, a csöppnyi kertet, az állatokat magukra. A sülyi országúton autók jönnek szemben. Ladák, Trabantok dugig, lepedőbe csavart holmikkal, utánfu­tókon értékekkel. Akinek ideje van, gondosan összecsomagol. Itt és most erre nincs idő. Az egyik pótko­csiról malac visít. A falu, Tiszasüly széle előtt már látszik a Tisza - ilyennek se látta még soha senki. A pusztában fehér szegélyű magaslat, ha nem lehetne tudni, katasztrófa van, nem volna érthető. Síkvidéki magasvasútnak látszik, de nem az. Nem is volna an­nak értelme. A töltés oldala friss földdel, ho­mokkal megtámasztva, gallérján a műanyag borítás és a cégfeliratos ho­mokzsákok: a nyúlgát. Több tíz kilo­méter hosszan. Ameddig a szem el­lát. Még nem lehet tudni, a mester­séges építmény mögött hol a Tisza, még nem. Egészen addig a biztonság tudatában lehet autókázni, míg ki nem derül: bizony ott van a víz, a fe­hér műanyag alatt alig tíz centivel. A fejünk fölött, ott, magasan, az or­szágút fölött több méterrel. Már csak a homok tartja. Már ameddig. Mondta a rádió, hogy alkoholtila­lom van a környéken, tán jogosan is, hiszen aki végiglapátolja a déle­­lőttjét, kilátástalanul, bizony lee­reszt a torkán tán egy fröccsöt, töb­bet is, s ha elalszik, ugyan ki ver be­lé lelket, ha majd megszólalnak a szirénák. Háborúhoz nem szokott generáció, tán sose hallottak még szirénát, most minden érintett falu­ban ott van a szerkezet, pirosra fest­ve, egyelőre némán. A boltok vi­szont nyitva, ilyet se láttak a környé­ken régen, vasárnapi vásárlás. Ahol a legközelebb a Tisza, ott a legtöbb az ember. Kétezer a lélek­­szám, szemlátomást mindenki ott is van a partnál. Gyerekek csúszkálnak le a homokdombokon, lehetne rosszallni, de hozzáértők gyorsan kommentálják: lazítani kell az anya­got, jól teszik, hogy rugdalják. A le­pergő homok aztán zsákba kerül, a zsák pedig a gátra. Ki lesz a gyor­­­­sabb: a víz vagy az emberek? Pániknak nincs nyoma. A víz két méterre tőlük, öt-hat méter magas­ban, még sincs pánik. Vajon honnan szedik a kereskedelmi tévék a sírva jajgató asszonyokat vágóképnek? Itt ugyan senki nem sír, de nem is ér rá. Dolga van. Kilátástalan, remény­telen, de legalább nem tehetetlenül nézik. Úgy rosszabb volna. A Tisza - minek is bántjátok - nyugodt. Békák telepszenek meg a fehér nejlonzsákokon, s a közeledő léptekre a csendes vízbe ugranak. Vízisikló iramlik kényelmesen, nap­fény, csend, meleg és béke van. A parttól úgy két méterre valami ki­áll a vízből. Egy villanyoszlop teteje. Legalább tíz centi még kilátszik be­lőle. Tíz centi múlva vége lesz min­dennek. Áram már napok óta nincs a környéken. A gát oldalán csönde­sen szökik a víz, a legváratlanabb helyeken zubog, csobog, folyik. A gát mögötti házak csendesek. La­kói elmentek, a kutyát elengedték, nem vihették magukkal a menhely­­re. Nem tudja egyikük sem, hogy pár kilométerrel arrébb, még haj­nalban megroggyant a gát. Látni csak felülről lehetett, mint ahogy se­gíteni is: helikopterek hozták a ho­mokzsákokat, és milliméteres pon­tossággal eresztették a helyükre. Ha ez a gát nem bírja, zúdul a víz, és el­sodor mindent, mint úgy száz esz­tendeje is. Kőteleken alacsonyabb a gát, és nem is tart sokkal tovább a falu ha­táránál. Minek is, onnan jó pár kilo­méternyire semmi nincs, csak szán­tóföld. Nincs, aki védje. A gát alatti házból éktelen visítás hallik: a tyúkok, kacsák, libák majd megússzák valahogy, a macskákat sehogy nem lehet befogni, a kutyát meg nem lehet vinni egy tornate­rembe. A faliórát, azt igen. Iratokat, meleg ruhát a gyereknek. Mit lehet tudni, meddig kell maradni idegen­ben. Ha lenne több szállítóeszköz, tán a mélyhűtő ládát lehetne az au­tóra még feltenni, jól jöhetne még a tartalma. De nincs hely és nincs idő. Az újságírók, csak azok mozognak gyorsan a települések között, helyzet van, hírverseny. A helyiek nem, a la­pát, a homok és a gát mellől nem mernek elmozdulni, mert mit lehet tudni. Hátha az az egy sor zsák majd segít. Többen tudni vélik, eleresztik ám majd a vizet, hogy Szolnok meg­meneküljön. Ha Sülynél engedik, az legfeljebb négyezer-párszáz embert érint, a városban többen vannak. És védtelenek. Az Orbán Viktor által is említett romák ugyancsak dolgoznak: nem volt idejük megsértődni a kije­lentésen, hogy még ők is. A verejték és a por alatt amúgy sem látszik, ki ro­ma és ki nem. Azt viszont igen nagy egyetértésben tárgyalják, mi a jó a fa­lunak. Az például nem jó, ha a kitele­pítést az önkormányzat rendeli el, ak­kor neki is kell fizetni majd a cechet. Ha viszont „felülről” jön az ukáz, álla­mi segítséget, kártérítést kapnak. Nem mindegy, egyáltalán nem. Szolnokra beérve hihetetlen a lát­vány. Fehér műanyag itt is, végig a gá­ton, ezt lassan megszokni, csakhogy a part menti lakótelep betonházai már csak kis szigetként tartják magukat. Ki tudja, mit bír egy panel. Az időt biztosan nem, a vizet pedig még nem próbálta. S ha dől az épület, akkor nincs tovább. Tiszaliget sem volt még soha ilyen csöppnyi. A hídon bámész­kodók, de jól értesültek: úgy mond­ják egymásnak, mekkora volna a víz­szint, ha szakadna a gát, mintha a másik nem tudná. A templomtornyo­kon a kereszt, adják tovább egymás­nak, az fog kilátszani a víz alól. A to­rony meg a kereszt. Szómágia lehet ez, és tán ez tartja a gátakat, más magyarázata egyelőre nem látszik. Tavaly még operettárvíz­nek gúnyolták a vizet, korzóztak a helyiek és a turisták, kezükkel nagyo­kat pacsálva a Tiszára, most a part közelébe se engednek senkit a víz­ügyesek. A kisgyerekeseket kifejezet­ten dühösen zavarják el, de a csellen­gőknek sem örülnek. Nem tréfa ez, nem látványosság. A tudálékos utó­kor majd eldönti, mitől ül az egyik a cukrászdában családostul, s mitől megy a partra a másik, lapátolni. Mi­től teszi el az újságíró a magnót, a fo­tós a gépet és kap lapátra, míg a má­sik nem. De pánik itt sincs. Miért is lenne. A Tisza nyugodt. Nyugodt, de óriási. Csöndes agresszióval feszíti szét a civilizációt, a betonkereteket, a hozzá nem értő vízszabályozást. Nincs mit tenni ellene. Ha akarja, el­mossa Szolnokot. Öt centi a híja. Tiszasülynek, visszafelé, nehéz a közlekedés, megindultak a katonák. Terepjárókkal, teherautókkal és ne­hézjárművekkel vonulnak, s ijesztő a gondolat, hogy azért jönnek, mert itt a vég. Tán igazuk lesz a kőteleki­eknek, föláldozzák őket Szolnokért. Még csak robbantani sem kell, bő­ven elegendő semmit nem tenni senn a gáton. A Tisza elintézi a töb­bit, hiszen a víz mindenütt jön, ke­resztül a töltés oldalán, spriccel, szi­várog, buzog, csobog. Fejmagasság fölött. Védekezés híján pár óra csak és lerontja a víz. Hogy akkor mi lesz, abba senki nem gondol bele — ha­csak nem a biztosítótársaságok. Ők már régen nem kötnek biztosítást a veszélyeztetett helyen lakókkal. A valóság persze ennél jóval pró­zaibb és megnyugtatóbb is: a kato­nák csupán felváltják a civileket. Megjött az éjszakai műszak. Lehet pihenni, megetetni az otthon ma­radt állatokat, meglátogatni a csalá­dot. És lehet meghallgatni a híre­ket, hogy újabb árhullám érte el a Tiszát, feljebb. És most jön. De a paprikáskrumpli kész és még meleg. TÖRÖK MONIKA RIPORTJA: Víz, víz, víz -az utolsó előtti óra - Maurits Ferenc rajza 2000. ÁPRILIS 21. 11 A Hatlépcsősben a minap vitatták meg a BKV ve­zérigazgatójának legújabb nyilatkozatát: a vállalat­nak elege van, pénzbehajtókat fog küldeni a jegy nélkül utazókhoz, törvényes eszközökkel ugyan, de igen kellemetlen helyzetbe kívánják hozni a potyau­tasokat, a pénzbehajtók munkahelyen, baráti társa­ságban, nyilvános helyeken, randevún fogják fölke­resni őket, és tartozásuk kiegyenlítésére fölszólítani. Ha fizet, nincs probléma, kétezer forint plusz egy napijegy, aztán a potyautas udvarolhat tovább, vi­szont ha nem, ki fog az ilyenhez hozzámenni. Egy válással kevesebb, mondta a harmonikás. Igazság szerint normá­lis esetben a Hatlépcsős közönsége nem szokta megtárgyalni a vezér­­igazgatói, államtitkári vagy miniszterelnöki nyi­latkozatokat; lehetséges, hogy most sem tárgyalta volna meg, ha a Karcsi a zsebéből, mikor az imént ki akarta a málnásfröccsét fizetni, a pénzzel együtt ki nem húzza magát e vezér­­igazgatói nyilatkozatot is. Kissé összegyűrve, de még­is, a nyilatkozat a maga teljességében hullott a Hat­lépcsős kövezetére, a Karcsi lehajolt érte, s bámulva nézte, mi az. Fénymásolt újságkivágás volt, a csekkel együtt kapta az­ ellenőrtől, aki, ahogy a Karcsi vissza­emlékezett, fenyegetően nézve adta oda. Bár a Karcsi nem tudta, miért. Jóllehet az ellenőrök fenyegető tekintetét nem célszerű félvállról venni, különösen, ha fogazatát is villogtatja, néhány éve egy ellenőr leharapta egy utas ujját a kilencvenhármas buszon. Noha erről megoszlottak a vélemények, a Hatlép­csős két táborra szakadt: az egyik szerint az ellenőr harapta le az utas ujját, a másik szerint fordítva. Eze­ket viszont a csapos lehülyézte, és rendre kisebb málnás fröccsöt adott nekik, ugyanis ő még arra is emlékezett, hogy az illető ellenőr azt mondta, nem vette észre, hogy a szóban forgó ujjat leharapta, csak amikor az utas elkezdte rajta keresni, és különben sem akarta leharapni, csak belecsusszant a szájába. Vagyis nem teljesen vérszomjas ellenőrről van szó, inkább szelídről; viszont képzeljünk el egy vérszom­jast, vagy csak egy átlagost. A harmonikás szerint ezért is nem lehet a pénz behajtását másodállásban az ellenőrökre bízni: az egy finom, kulturált munka. És nagy körültekintést igényel; kivált így, hogy a Karcsit a Hatlépcsősben vagy randevún kell megszé­gyeníteni. Föl kell térképezni a Karcsi szokásait, mikor jár a Hatlépcsősbe, hol szokott randevúzni; a Karcsi egyébként nem szokott randevúzni, ez ki is esett. Nem tudni, miért, de nem randevúzik; mire odajutna, már nincs ab­ban az állapotban, meg nem is nagyon töri ma­gát, néha rázuhan haza­felé a Hatlépcsősből egy-egy asszonyszemély­re, de férfiemberre is, és nem azért. Házasem­bernek házasember, de hát kérdés, a Karcsi asszonya nem magát a behajtót öntené-e le egy vájdling palacsintatésztával, ha az emberétől pénzt akar; egyszer egy háztömbnyi méretű férfiút, akinek a Karcsi állítólag tartozott vol­na százötven forinttal, a Karcsi asszonya hokedlival kergetet végig a gangon meg a csigalépcsőn, és hát mit szépítsük, el is törte rajta, néhány darabra, szóval legalábbis kétesélyes a dolog, de inkább egy. Ugyanakkor munkahelye a Karcsinak nincs. Meg senkinek a házban. A Hatlépcsősben is csak a csa­posnak. Nehéz ügy. Egyedül a Hatlépcsősbe jöhet a pénzbehajtó, vi­szont ott meg nincs senkinek bérlete. Csak a harmo­­nikásnak volt egy egyszer, de akkor még a harmoni­kája is megvolt, gyönyörű, zendülő hangokat csalt elő belőle, melyek szívhez szólóan, búsan köröztek a Hatlépcsősben, rátelepedtek a viaszkosvászon aszta­lokra, a málnásfröccsökre, magára az öreg harmoni­­kásra, aki a szóban forgó bérletet még akkor elcse­rélte három házmesterre meg egy fasírozottra. fi-Corners LICHTHOF_________ Behajtók VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 2000. I. SZAKASZ, 5-6. FORDULÓ ÉLET ÉS­ IRODALOM

Next