Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

2000-11-17 / 46. szám - Korcsog Balázs: A proto-posztmodern Nietzsche • könyvkritika • Kiss Irén: Nietzsche Zarathustrája az ezredfordulón (Universitas Kulturális Alapítvány, 2000.) (18. oldal) - Bodor Béla: Schön szerint az élet • könyvkritika • Kapecz Zsuzsa: Csudajó, gyönyörű az élet. Schön Zsófi önéletírása (Magyar Könyvklub, 2000.) (18. oldal)

KORCSOG BALÁZS: A proto-posztmodern Nietzsche ■ Kiss Irén: Nietzsche Zarathustrája az ezredfordulón. Universitas Kulturális Alapítvány, 2000. 177 oldal, 1344 Ft Immáron biztosnak látszik, hogy a kétezres esztendő két könyve: Esterházy Péter Harmonia ccelestise és Nietzsche Zarathustrájának új magyar fordítása. A millenniumi év legjelentősebb hazai (Vörösmarty, Szabó Lőrinc, Márai) és nemzetközi (Bach, Nietzsche, Gadamer) évfordulóinak hatása és fogadtatása alapján ugyanis elmondhatjuk, hogy az idei esztendő - legalábbis a magyar könyvkiadásban és a hazai filozófiai recepció területén bizonyosan Nietzsche-év volt. A hazai Nietzscherecepció első, század eleji hullámát, majd az ezt követő csaknem fél évszázados űrt az 1980-as évek végétől napjainkig tartó Nietzsche-reneszánsz követte: ez a második nagy Nietzsche-hullám - már csak az évforduló okán is - minden bizonnyal az idén kulminált. A fontosabb hazai Nietzsche-fordító és -értelmező műhelyek mindegyike kivette a részét a munkából: Tatár György válogatásában újra kiadták Nietzsche Ifjúkon görög tárgyú írásait; legtermékenyebb Nietzschefordítónk, Romhányi Török Gábor tolmácsolásában - a korábbi Hajnalpír helyett - Virradat címmel megjelentek a Morgenröte aforizmái, valamint külön is kiadták a Vándor és árnyéka kötetben (1990) már megjelent Emberi - túlságosan is emberi darabjait, s végül a Hévízi Ottó vezette Nietzsche-műhelyből, Kurdi Imre tolmácsolásában napvilágot látott a Zarathustra harmadik teljes magyar fordítása. Mindezeken kívül - az Athenaeum (1992 1/3) és az Ex-Symposion Nietzsche-különszáma (1994) után - az idén két debreceni bölcseleti folyóirat, a Gond (23-24.) és a Vulgo (2000/1-2.) készített tematikus Nietzsche-összeállítást; a további fontosabb szekunder Nietzsche-irodalomból pedig még tavaly megjelent Gilles Deleuze nagyformátumú értelmezése (Nietzsche és a filozófia), újra kiadták Tatár György Nietzsche-könyvét (Az öröklét gyűrűje), és a centenáriumra jelent meg Kiss Irén legújabb munkája is. Az ilyen évfordulók azonban mindig rávilágítanak a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb fogyatékosságára, az összkiadások hiányára is. A magyar könyvkiadásnak ez a pótolhatatlan és megkerülhetetlen hiányossága mindenekelőtt a (késő)modernség két legnagyobb hatású gondolkodója, a posztmodernség - napjainkban éppen reneszánszát élő - két ősatyja, Nietzsche és Heidegger műveinek esetében talán a legszembetűnőbb. A kontinentális Nietzsche-interpretációnak két főbb hagyománya, két paradigmatikus értelmezési tradíciója van: az egyiket német, a másikat francia, az egyiket metafizikai-ontológiai, a másikat kritikai-genealógiai, az egyiket mitikus-költői, a másikat filozófiai-prózai, az egyiket romantikus-modern, a másikat posztmodern interpretációnak nevezhetjük. Míg a német hagyomány (Löwith, Jaspers, Heidegger) Nietzsche költői-látnoki műveit, a Zarathustrát és a - korábban kizárólag a Wille zur Macht-kompilációból ismert - kései töredékeket állítja értelmezésének középpontjába, addig a francia tradíció (Deleuze, Derrida, Foucault) vizsgálódásának centrumában elsősorban a Genealógia áll. A hazai Nietzsche-értelmezésben is megfigyelhető ez a kétosztatúság: elég csak Tatár György vagy Kiss Irén bölcseleti jellegű könyvét Kiss Endre akadémikus igényű munkáival összevetnünk. Kiss Irén (író, költő, műfordító, grafikus és irodalomtörténész, az angol és a német romantika kiváló ismerője) új könyvében irodalmiköltői, mitológiai, vallástörténeti és szellemtudományi szempontból közelít Nietzsche művéhez. Könyve, ami már címében is az ezredfordulós olvasat igényével lép föl, szerzőjének két - szorosan összekapcsolódó, ezért itt együtt tárgyalt - tanulmányát tartalmazza: a könyv főszövegét a hosszabb terjedelmű címadó tanulmány, a Nietzsche Zarathustrája az ezredfordulón alkotja (1998), a kötet végén ezt egészíti ki a Nietzsche esete az öreg Istennel című, rövidebb terjedelmű dolgozat (1999). Nietzsche Zarathustrájának az Újszövetség négy kanonizált evangéliumának, illetve egy klasszikus zenemű (például egy szimfónia) négy tételének megfelel(tethető - négy részét végigelemezve, ,,dolgozatom[ban] arra keresem a választ - foglalja öszsze szándékát a szerző -, hogy menynyiben anti-Zarathustra és szuper- Krisztus Nietzsche Zarathustrája, és hogy megnyilvánul-e és miképpen a »titkos keresztény« a műben”. Kiss Irén Nietzsche-könyvének két főbb gondolati vonulata tehát: (1) a negatív/visszavont/újraírt/fordított kinyilatkoztatás prófétájaként értelmezett Nietzsche és Zarathustrája - ehhez mindvégig szorosan kapcsolódik a könyvben a romantika irodalmának egyik központi problematikája: a Doppelgänger (az alteregó, a negatív hasonmás) motívuma: Dionüszosz és Jézus, Nietzsche és Zarathustra (negatív) alakváltozatai; illetve (2) a páli kereszténységet megelőző és a rákövetkező, az ősi és az eljövendő jézusi kereszténység, a régi-új „titkos kereszténység” második eljövetelének, messianisztikus, apokaliptikus és eszkatológikus próféciájának interpretációja. Nietzsche és a Zarathustra „titkos kereszténységének” értelmezése a közel- és közép-keleti (indoeurópaiindoiráni) vallási tradícióhoz kötődik: a szerző a zsidó-keresztény hagyományból eredeztetett „hivatalos”, páli kereszténységgel az indoiráni gyökerű, jézusi, gnosztikus kereszténységet állítja szembe, amit - legfontosabb előzményeként - egyrészt a Zarathustra által megreformált iráni Mazda-vallásra (a zoroasztrizmusra), másrészt a tenyészet-enyészet mítoszokhoz kapcsolódó, a meghaló és feltámadó istenek kultuszára épülő misztériumvallásokra és azok beavatási szertartásaira, elsősorban az egyiptomi Ozirisz-, a görög Dionüszosz- és az iráni eredetű Mithrászkultuszra vezet vissza. A világnak a jó és a rossz örök harcaként való felfogásával, a világvége- és megváltásgondolattal, és - a zsidó vallási tradíció bosszúálló istenétől eltérő - irgalmas főistenével, Ahura-Mazdával (Jahve-Mazda szembenállás), ,,[a mazdaizmus] talán a zsidó vallásnál is jobban előkészítette a kereszténységet” - olvashatjuk. „Miután Nietzsche korában az Iránnal kapcsolatos vallás- és kultúrtörténeti kutatások felélénkültek, a költő-filozófus elvben tudhatott a kereszténység iráni gyökereiről” - Kiss Irén könyvének már első borítója is ezt a felfogást tükrözi: Nietzsche Mithrász iráni nap- és fiúistenként látható rajta, a jellegzetes, vörös színű frígiai süvegben, napsugár-koronával (a szerző saját grafikája). „Szükségszerű volt tehát, hogy a titkos vallási reformer Nietzsche a kereszténység iráni gyökereihez forduljon az európai kereszténység megújítása érdekében. (...) Hogy Nietzschének tudomása lehetett egy másik fajta, „fény-kereszténység” létezéséről, azt éppen Zarathustra alakjának feltámasztása igazolja. (...) A német költő-filozófusnak a Zarathustra és Jézus közti alkati hasonlóság is feltűnhetett, talán ezért akarta a Mazda-vallásból kibomló alternatív, „irgalmas” kereszténységet Zarathustra alakjában felmutatni.” Kiss Irén Nietzsche- és Zarathustra-értelmezése - a modernitás eredetiség-koncepcióját, valamint a posztmodernség szórtság- és centrumnélküliség-felfogását is elvetve - visszatér az alteritás ősi, gnosztikus-ezoterikus tudásához; így az alteritás-modernitás-posztmodernitás köre (a la örök visszatérés) bezárul: - az írásom elején már megidézett Esterházy elhíresült fülszövegével szólva - a posztmodern hölgyó enfarkába harap... Az új évadban már havilapként jelenik meg a Zsöllye, a színház,i életről a leggyorsabban és leggazdagabban informáló folyóirat. ■ Kapecz Zsuzsa: Csudajó, gyönyörű az élet. Schön Zsófi önéletírása. Magyar Könyvklub, 2000. 145 oldal, 1150 Ft Kapecz Zsuzsa a középgenerációhoz tartozó író lenne, elvileg. Első verseskötete Tükrös címmel a Kozmosz Kiadó első könyves sorozatában jelent meg 1981-ben, és bár az akkoriban megszokottnál nagyobb feltűnést nem keltett, arra mindenképpen elég volt, hogy a költészet iránt érdeklődő olvasók megjegyezzék a nevét. Az ezt követő években még néhány eleven sodrású szabadverset tett közzé, melyek a kötetbeliekhez hasonlóan inkább epikus, mint lírai eredményekben bővelkedtek, aztán elhallgatott, így tulajdonképpen második pályakezdésnek számított, amikor a Holmi 1991-es pályázatán egy csomó rövid prózai írással szerepelt. (Ezek sorra megjelentek a lapban, egyiküket díjazta is a szerkesztőség - szerintem azóta is ezek a legjobb írásai. Az angyalok a városban vannak cím alatt gyűjtötte kötetbe őket 1996-ban.) Ezek és 1994-ben megjelent első regénye (Tükörírás, Ab Ovo) révén olyan fiatal írókkal került egy bolyba, mint Hamvai Kornél vagy Esze Dóra. Ez a „második” életmű folytatódik Schön Zsófi regényében, ebben a félig-meddig fikciós anyaggá formált önéletrajzban. És ennek a maga hátrányai is megvannak. Az a prózai beszédmód ugyanis, ami Kapecz eddigi munkáit jellemzi, kevéssé nevezhető művészinek, de még plasztikusnak vagy igényesnek is nehezen. Az a fortély, hogy ennek a szövegnek az elbeszélője nem Kapecz Zsuzsa, hanem Schön Zsófi, tehát egy „civil”, megengedi, hogy ne lépjen túl eddigi stílusán, és afféle sebtében szövegezett naplót írjon. Én ettől a gyakorlattól már Goldingnál is idegenkedtem. Úgy gondolom, hogy az irodalom nyelviségének problémáit meg kéne oldani, nem ügyesen megkerülni. A gyakorlatias prózai nyelvhasználat ebben a szövegben fokozottan élőbeszédnek igyekszik látszani, és ennek legfontosabb hordozója a három pontban végződő csonka mondat. Ez az éneklésen fenthagyott dallamú nyelvi egység a magyar nyelvnek talán a legirritálóbb mondatfélesége. Kapecz több típusát is megformálja és használja. Az egyszerű változat: „Ő nevetett a legjobban...” (78. o.). Ilyenek összefűzésével alakul a láncolatos változat: „Solymár Tamás... és a város legjobb helyei...” (36. o.) Akárhány ilyen tört mondat állhat egy sorba kapcsolva, gyakran egyetlen állítmány nélkül. Az összetett változat már átmenet a megbontott szintaxisú összetett mondat és az egy gondolatot körüljáró mondatbokor között: „Dédinek hiányzott a fia, de örült, hogy végre béke van, egy kis nyugalom... és akkor mind a két házát elvették tőle, és megtudhatta, hogy ő egy rohadt burzsuj... És ott állt az utcán, két batyuval meg a dédapával, aki már halálos beteg volt, Ernő rokonnal, aki munkaszolgálatból támolygott haza, és nem maradt senkije, és a tizenöt éves anyámmal, akit totyogós kora óta nevelt, mert a nagyanyámnak is megvan a maga története, de hát az nem a Dédié... És akkor a dédmama a Laci itt hagyott dolgait pénzzé tette, és babot, lencsét meg krumplit vett, és kiment a piacra árulni.” (18-19. ol.) A nagy kezdőbetű éppúgy semmit sem jelent, mint az elvileg mondatzáró három pont, vagy a lényegében véve egész, egyszerű mondatok egybefűzése vesszővel vagy üssel. Ezek az egységek valójában nem az írott, hanem a beszélt nyelv elemei. Az a baj ezzel a mondattípussal, hogy ha nem igyekszünk minden esetben kerülni a használatát, előbbutóbb törvényszerűen átveszi az uralmat a szöveg felett, és szétveri előbb a szintaxist, aztán a retorikai és narratív szerkezeteket, végül magát a kompozíciót. Ezt a megoldást ugyanis arra a problémára találja ki az ember, hogy az élőbeszéd mimikával és a pantomimikával folyamatossá téve, leírva szakadozottnak ható textúráját írásba foglalja. Csakhogy az írott szöveg nem tud élőbeszéd lenni, a nagyepikai elbeszélés pedig elsősorban architektúra, kompozíció, ami mondatokból épül, és ezek a mondatok a maguk elemi módján meghatározzák az építmény egészét. Ha élőbeszéd-szerűen építkezünk, a szöveg egészének a riportázs szabályait kell követnie. Szó sincs arról, hogy ilyenkor esetlegességek maradhatnának a szövegben. Rengeteg olyan irodalmias elem van például, amit ki kell gyomlálni ebből a prózából; ugyanakkor minden pillanatban szituációban, kézzelfogható beszédhelyzetben kell állnia. (A magyar irodalomban ennek a műtípusnak a legtökéletesebb példája Csaplár Vilmos könyve, a Kurva vagyok). A történet kétrétű időbeliségét - az elmondás linearitásának és az elmondott események megbontott kronológiájának a kettősségét - Kapecz szépen felépíti; a minimalista nyelvművészet és az esetleges fogalmazás közti alapvető különbségre azonban nem fordít kellő figyelmet. A könyv öt fejezete a maga módján kerek kompozíciós egységet alkot; ugyanakkor a könyv egésze is követ egy ívet, és a részek kétszer azonosan, háromszor tükörfordításban követik az egész szerkezetét. Az a benyomásom, hogy ez talán nem tudatos szerkesztés, hanem ösztönös kompozíciós tehetség műve, és az ártallan olvasó észre sem veszi, csak azt érzi, hogy az olvasás könnyebben és gyorsabban megy, és az események rögzülnek az emlékezetében. Egyszerűbben szólva a belső szimmetriák rendszere olvasmányosabbá teszi a történetet. A könyv két végpontja is ennek a tükörreflexnek megfelelően ellentételez, és egymáshoz való viszonyuk sem kronologikus; a kettős időbeliségnek az attitűd kettőssége felel meg: az anekdotikus, szélesen mesélő indítás és a deprimáltan pszichologizáló zárlat alkotás-lélektani ívet húz. A jóízű mese kiindulása szorongató helyzetet, a külső korlátozottság toposzát mutatja fel: „Amikor anyám szülni indult, Budapestet ellepték a tankok” - innen jut el a főhős a zárópontig, amikor a szöveg állításai az élettér megnyílásáról beszélnek, de a stílus, a beszélő önszemlélete ennek az ellenkezőjéről tanúskodik: „És alszom, és alszom, egész nyáron át. Megszűnik a világ. Aztán egy este leülök, nézem a sötét dombot, anyámék elutaztak, nyugalom van, csend. És fogom az összes emléket, Solymár Tamás hagyatékát, egy zacskóba gyömöszölöm, és leviszem a kukához. Megsemmisül a múlt... Lefekszem a teraszon, bámulom a csillagokat. Végtére is csak tizenkilenc éves vagyok, gondoltam, még annyi minden lehet... És hallgatom az edénycsörömpölést, a tévé átszűrődő hangjait a szomszédból, az éjszakai kert neszeit és a távoli kutyaugatást.” A főhős 1956-ban született (akárcsak a szerző - ez a narrátor-főszereplő annyi vonásában azonos a szerzővel, hogy nagyon nehéz nem azonosnak gondolni), a zárójelenet dátuma tehát 1975-76. A történet eseményei még vagy két évtizedet futnak át ezután, így az olvasó nagyjából tudja: ez az „annyi minden”, ami lehet, sivár események láncolata. Zsófi egyre kevésbé irányítja az életét, az annyi minden csak megtörténik vele. A cselekvések, képességek csírái elpusztultak a hazugságokkal, a mindennapokat is átjáró diktatúrával, tragédiákkal terhelt gyermekkorban. Abban az értelemben a könyv kulcsregénynek is mondható, hogy belülről, megélten mondja el az ember nevelésének történetét 1956-tól nagyjából két és fél évtizeden át. A riportszerűen szerveződő regény képeket villant fel a belvárosi gyerekek életéből; arról tudósít, hogy hogyan érezte magát az ebből a világból kikerülő gyerek falun vagy Csepelen; eleven rajzát adja (kimondatlanul, de azért könnyen azonosíthatóan) a Cukor utcai iskola életének, tizenkét éven át. (Sokan, a pozitív hősök, saját nevükön szerepelnek; a többiek megváltoztatott néven, de azért tudjuk, hogy kiről van szó.) Mármost, ha arra gondolok, hogy mennyire kevés nyoma van az irodalomban ennek az időszaknak, Kapecz Zsuzsa (műfajában nem teljesen tisztázott és prózapoétikailag sem hibátlan) munkáját feltétlenül a szélesen értett magyar irodalmiság nyereségének, maradandó értéknek kell tekintenünk. BODOR BÉLA: Schön szerint az élet ÉLET ÉS|·■ IRODALOM■ 18 2000. NOVEMBER 17.