Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

2000-07-21 / 29. szám - Salamon János: A valóság veszett ügye • könyvkritika • John Searle: Elme, nyelv és társadalom (Vince, 2000.) (18. oldal) - Marx József: Népszerű nyelvészet • könyvkritika • Steven Pinker: A nyelvi ösztön (Typotex, 1999.) (18. oldal)

SALAMON JÁNOS: A valóság veszett ügye ■ John Searle: Elme, nyelv és társadalom. Fordította: Kertész Balázs. Vince, 2000. 170 oldal, 1495 Ft Köznapi életünkben az előítéleteinktől való megszabadulást morális fejlődésnek tekintjük, s a jobb társadalmi együttélés érdekében javasoljuk egymásnak. A tudós és a filozófus viszont az előítéletekben nem az embertársaival, hanem általában a valósággal való együttélésének az akadályát látja. A megfigyelő és a tiszta valóság közé ékelődött bármilyen köztes, közvetítő elem, előítélet. John Learre könyve az elfogulatlanságra való tudományos és filozófiai törekvéssel egyszerre van áthatva. Ez aligha meglepő, hiszen ő annak az analitikus iskolának a képviselője, mely a kanti programot követve a filozófiát a tudomány szilárd alapjára kívánja helyezni. Searle professzor úgy gondolja, semmi megszállottság, bigottság vagy fanatizmus nincs abban az alapfeltevésben, hogy létezik egy külső, a megfigyelőtől független valóság. Alig hihető, hogy valaki egy ilyen nyilvánvaló tételre egy egész könyvet építsen. Komoly embernek ugyan mi oka lehet erre? Kettő is. Az egyik, hogy az ártatlanság visszaszerzése - minden komoly gondolkodó vágya - csak úgy lehetséges, hogy az előítéleteinkkel együtt legprimitívebb ítéleteinket, a fejünkben hordozott legkézenfekvőbb igazságokat is felülvizsgáljuk. A másik az, hogy a külső valóság létezésének automatikusan feltételezett igazsága éppen egy ilyen felülvizsgálat után ma sokak szerint tarthatatlan. Illusztrációként Searle egy etnometodológust (!) idéz, aki szerint kutatásaikkal és szakmai beszélgetéseikkel valójában a csillagászok teremtik meg a kvazárokat és a többi csillagászati jelenséget. Tehát amikor én felsóhajtok: „Milyen szép ma a Hold!”, és maga egyetért velem, akkor mi teremtjük meg a Holdat? - kérdi szerzőnk hitetlenkedve. Igen, feleli az etnometodológus a lehető legkomolyabban. A külvilág létezésének tétele, a realizmus, tehát védelemre szorul. Az Elme, nyelv és társadalom szándékát, hangnemét és szerkezetét tekintve egy anti-anti-relista kézikönyv. Persze, ez a traktátus nem egyszerűen azok ellen íródott, akik megpróbálják lefilozofálni a Holdat az égről, hanem általában a felvilágosodás modern, tudományos racionalizmusát megtagadók ellen. A hangnem végig népszerűsítő, kifejezve a szerző szándékát, hogy a szellemi élet posztmodern, antirealista potentátait, az establishmentbe beépült perspektivistát, fogalmi relativistát, historicistát és pragmatistát megkerülve közvetlenül a jóérzésű nép józan eszéhez folyamodjon. A valóság tőlünk független létét kétségbevonó posztmodern kihívásokkal legrövidebb úton úgy lehetne elbánni, ha a külső realizmus tételének mindenki számára meggyőző igazolását adnánk. Csakhogy Searle szerint ebben az esetben értelmetlen ilyen igazolást követelni, mert itt nem egyszerűen egy elméletről van szó, hanem egy olyan „alapbeállítás”-ról vagy „alapértelmezett pozíció”-ról (default position), mely minden elmélet igazolásának keretéül és hátteréül szolgál. Mindazonáltal, a külvilág valósága demonstrálható, s ennek leghatásosabb formája megmutatni, hogy a valóság egy bizonyos módon létezik, valahogyan van. Hogy hogyan van, annak leírása adja ki a könyv szerkezetét. Searle realizmusa abban áll, hogy szerinte egyfelől van elménk, melynek szándékait a nyelv ezerszeresen kihangosítva közli, másfelől pedig van egy szándékainktól független valóság. Descartes óta hajlamosak vagyunk azt gondolni - az az „alapértelmezett pozíciónk” -, hogy a mentális világnak a fizikai világtól való teljes függetlenségéről van itt szó. Csakhogy a mentálisnak és a fizikainak, a tudatnak és a testnek ez a tökéletes szétválasztása megoldhatatlanná teszi a kettő összekapcsolását. Ettől a gyötrelmes és tipikusan modern dilemmától szerzőnk szerint csak úgy szabadulhatunk, ha téves dualista pozíciónkat feladva belátjuk, hogy a tudat maga is biológiai jelenség, vagyis, hogy szándékaink eredete, s ezek célja egyformán természetes anyagból valók. A szubjektív tudat tehát nem különbözik annyira a fizikai valóságtól, hogy ezt mint totális objektivitást föl se tudná fogni; a társadalmi valósággal viszont annyira nem azonos, hogy ennek objektív léte kérdéses lehessen. Egy világban élünk, ahol a hegyek, a csillagok és a gravitációs erő éppoly valóságosak, mint a pénz, az alkotmányos rendszer és a házasság, még akkor is, ha az előbbiek elvannak nélkülünk, az utóbbiak viszont nem. A könyv hozzáférhető nyelven íródott, szerencsére, mert az olvasónak minden elérhető fogódzóra szüksége van a szkeptikus materializmus és a nihilista idealizmus közötti szűk ösvényen való haladáshoz. E csapás követésének szándékát Searle három évtizeddel ezelőtt jelentette be két olyan feltűnést keltő tettével, melyek filozófus hírnevét azóta is megalapozzák. A Kínai Szoba nevű gondolatkísérlete az emberi tudatú komputerprogram „mesterséges intelligencia” szemléletét ingatta meg alapjaiban. A kísérlet azt demonstrálja nagyon plasztikusan, hogy a megfelelő sorrendben elrendezett dolgok (információ) önmagukban nem adják ki a tudat valóságát. Más szóval: a szintaktika önmagában még nem szemantika. Az 1977-ben Derridával folytatott hírhedt vitájában viszont ahhoz ragaszkodott, hogy a dolgok igenis el vannak rendezve egy bizonyos sorrendben, függetlenül attól, hogy mi, nyelvhasználók a textusainkon keresztül hogyan viszonyulunk ehhez a sorrendhez. A valóság nem pusztán azért van úgy, ahogyan van, mert mi egyfajta jelentést tulajdonítunk neki, vagyis: a szemantika önmagában még nem szintaktika. Searle szerint a filozófiatörténet az „alapértelmezett pozíciók” drámai összecsapásának sorozata. A jelenleg zajló dráma főszereplői a materializmus mellett nem a dekonstruáló Derrida - ő inkább csak egy tébolyodott statiszta -, hanem a kartéziánus dualizmus. Biológiai naturalizmusával szerzőnk két olyan nézet között próbál magasabb szinten békét teremteni, melyek közül az egyik a tudatnak csak anyagi, a másik pedig csak szellemi valóságát hajlandó elismerni. A tűzszünet úgy jön létre, hogy egyszerűen elvetjük a két kibékíthetetlen pozíció kategóriarendszerét, vagy még egyszerűbben, azt a szóhasználatot, melyben a mentális és a fizikai egymást kölcsönösen kizáró kategóriák. A baj csupán az, gondolja itt az olvasó, hogy a dualizmus szemléletét hatósági (értsd itt: szemantikai) eszközökkel aligha lehet kiiktatni. A szerző a kortárs analitikus iskolának arra a kedvelt, ám téves feltevésére alapoz, miszerint egy intuíció, bármily mélyen is gyökerezzék, mindig helyettesíthető az analízisnek egy megfelelően kifinomult formájával. A szóban forgó dualista intuíciónak sokféle kifejeződése él abban a mindennapi nyelvben, melynek józan eszű használóihoz a könyv szól. Ha elfogadnánk Searle biológiai naturalizmusát, akkor például a törvény betűje (teste) és szelleme, vagy egy testilelki jóbarátság dualista kifejezései helyett a törvény biológiája, vagy egy biológiai barátság használatára kellene átszoknunk. Persze, mindenhez hozzá lehet szokni, és az is lehetséges, hogy az ész akkor a legjózanabb, amikor belátja, a test és a lélek ugyanarra a dologra vonatkozó kifejezések. Ám erre azt válaszolhatnánk dualista daccal, hogy csak a testet lehet meggyőződése ellenére jobb belátásra bírni, a szellemet nem, s hogy Searle semmit nem tesz azért, hogy meggyőzzön bennünket, az új naturalista szóhasználat nem egyszerűen a materializmusba vezet vissza. A valóságnak, ha ily módon védik, az ész előtt veszett ügye van. A könyv központi érvelési rendszere azért hatástalan, mert a szerző a petitio principii hibájába esve - annak érvényességét feltételezve, amit bizonyítani akar - a felvilágosodást a felvilágosodás eszközeivel védelmezi. Mert ha elfogadjuk ennek az eszmerendszernek az emberi ráció mindenhatóságára vonatkozó tételét (melyet Searle így fogalmaz meg: „Ha kiderülne, hogy van Isten, számunkra az a természet ugyanolyan tényét jelentené, mint az összes többi”), akkor szerzőnknek abban a kijelentésében sem kételkedhetünk, hogy,, „Ha létezne természetfeletti, annak is természetesnek kellene lennie”. Innen pedig már egyetlen szekularizációs váltással ott vagyunk, hogy ha létezne egy a külső megfigyelő számára nem egészen transzparens, tehát természetes elemekre maradéktalanul nem lebontható tudat, annak is egészen transzparensnek és természetesnek kellene lennie: a tudat éppoly tökéletesen természetes jelenség, mint mondjuk az emésztés, a különbség csupán az, hogy az egyik az agyban játszódik le, a másik pedig a gyomorban. (htod erat demonstrandum! Az egyébként szabatos és hajlékony fordítás elakad néhány filozófiai kulcsfogalomnál. Genetic fallacy például nem „tipikus álokoskodás”, hanem a hibás logikai érvelésnek éppenséggel egy olyan speciális esete, amikor egy nézet ellen cáfolatként keletkezési körülményeit hozzuk fel. Néhány oldallal odább ugyanez a kifejezés mint „eredendően téves következtetés” jelenik meg; ez semmivel sem kevésbé félrevezető. A vicious circle-ből is kivész a jelentés, ha „hibás visszafejtés”-nek fordítjuk, s ugyanez áll az infinite regress-re, ha „végtelen visszafejtés”re magyarítjuk. Az első esetben szerencsésebb a magyarba már beépült latin circulus vitiosus használata, a másodikban pedig a „végtelen viszszakövetkeztetés” a pontosabb. rcf.: Mayer Berta rajza ■ Steven Pinker: A nyelvi ösztön. Typotex, 1999. 496 oldal, 2800 Ft Amerika nagy ország, ott minden előfordul, például az is, hogy népszerű lehet az ember egy olyan könyvvel is, mely A nyelvi ösztönt tűzi homlokára címként (magyarázatként ezzel a kiegészítéssel: Hogyan hozza létre az elme a nyelvet). Steven Pinker, a québeci születésű szerző (ami az esetek egy részében nacionalistává, más részében, mint látjuk, nyelvésszé teszi az embert), annyiban azonban jellegzetes amerikai tudós, hogy hangsúlyt fektet a népszerűség követelményére még akkor is, ha szakterülete valójában távol esik az azonnali megtérüléssel kecsegtető műszaki kutatások terrénumától. (Bár anyaegyeteme a Massachusetts Institute of Technology). A szerző a népszerűség úgymond „árát” a közérthető nyelvészeti problémákkal való zsonglőrködéssel fizeti meg. Hogy csak egy példát ragadjunk ki, mely az embereket feltétlenül érdekli, Steven Pinker - gondolatmenete fontos pontján - szembenéz a „Bábel tornya”-effektussal is, és idézi kollégája, Martin Joos véleményét, hogy a Biblia kissé nagyvonalúan kezeli a kérdést, mivel nem csak arról van szó, hogy az Úr összezavarta a nyelveket, hogy az egyik ember ne értse meg a másikat, hanem többről: „a nyelvek minden korlát nélkül és megjósolhatatlan módokon különböznek egymástól”. Ezzel szembe állítja a szerző - Noam Chomsky nyelvészeti iskolájának jeles tagja - a Mester véleményét, aki szerint a Marsról hozzánk vendégségbe érkező tudós bizonyára arra a következtetésre jutna, hogy eltekintve a kölcsönösen érthetetlen szókincstől, a földlakók egyetlen közös nyelvet beszélnek. A két értelmezés igencsak távol esik egymástól, s az olvasó valóban izgatottan várja, hogy szerzőnk szerint merre lendül ki a mérleg nyelve. Hogy eláruljam, voltaképp nem meglepő a végkövetkeztetés egy olyan tudóstól és tudománytól, amely az emberi faj egységét hirdeti. Steven Pinker szerint a nyelvészet eszközei is bizonyítják, hogy minden ember ugyanazt a szimbólummanipulált gépezetet - Univerzális Grammatikát - használja, amikor nyelvileg kifejezi önmagát, s ehhez képest az egyes nyelvekben lévő univerzáliák (azonosságok) és egyediségek száma és minősége másodlagos. Miért van mégis egynél több nyelv? Nos ezt a szerző az innováció, a tanulás és a migráció fogalmaival próbálja magyarázni (hasonlatképpen felhasználva a fajok közötti különbségek kialakulását kutató Darwin nézeteit is). A fogalmak Steven Pinker értelmezésében újfajta tartalommal telítődnek meg. Például a tanulás képességét „letaszítja” trónjáról, ezzel szemben a variációkra való képességnek tulajdonít nagy szerepet. Meggyőző az érvelése, hogy például a naranjo szóból közösségi félreértelmezés révén (egy naracsk a norange vagy an orange) hogyan alakult ki a mai szóalak. Különösen érdekes az a nyelvi dominóelv, mely szerint egyetlen változás valamely nyelvben változások egész sorát indítja el, s ezek a változások sohasem a nyelv degenerálódása felé mutatnak. A könyv egyik fontos tanulsága, hogy a vaskalapos nyelvvédő professzorokkal szemben mindig a nyelvnek van igaza, ha valamely irányban eltér az irodalmilag kodifikált használattól. A nyelvi használatot előíró ítészeknek persze a legtöbb bajuk az élőbeszéddel van, különösen akkor, ha az egyszerűsít, régies szerkezeteket elhagy stb. Ugyanakkor mindenki ismeri a helyes próza alapelvét: a fölösleges szavakat hagyd el stb. Steven Pinker figyelemre méltó példa lehet számunkra: a nyelvész nem a szemével, hanem a fülével fordul tudománya anyaga felé, ugyanis a beszélt nyelv mindig megelőzi az írott nyelvet, s az a nyelvi ösztön, mely lehetővé teszi az embergyermekek számára a legnagyobb csodát, megtanulni beszélni, a szóbeliségen alapuló kivételes teljesítmény. Nem szeretném félrevezetni az olvasót, Steven Pinker könyve nem csupán az érdekes nyelvészeti problémák füzére. Szilárdan áll a domikyánus alapokon, és következetesen használja a nyelvi elemzésnek azt a módszerét, mely többnyire távol esik az iskolai grammatikától. Ugyanakkor az elemzésnek ez a módja segít megértetni, hogy mi a könnyű és mi a nehéz egy-egy nyelvi szerkezetben. Miért nehéz felfogni a többszörösen beágyazott szövegeket, másfelől, miért ütközik bele vaskos falakba például a tökéletes helyesírás-ellenőrző program megalkotása? Igaz, a nyelvi elemzés szimbolikája olykor elnehezíti az olvasást, de megéri, hiszen így a feltételezett művelt olvasóból a szakértelem peremére fölvergődött olvasóvá válhatunk. Ráadásul a mű fordítása - Bócz András gördülékeny munkája - több mint fordítás. A nyelvi szerkezetek példatára ugyanis a fordítás során magyar példatárral bővült. Különösen élvezetes annak az optimista mondatnak a nyelvészeti elemzése, mely szerint „A Ferencváros le fogja győzni a Real Madridot.” MARX JÓZSEF: Népszerű nyelvészet ÉLET ÉS|·1__ 111. IRODALOM_ I 2000. JÚLIUS 21.