Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-03-16 / 11. szám - Vágvölgyi B. András: Gátszakadás • riport (6. oldal) - Paulovkin Boglárka: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (6. oldal)

Vagy másfél éve filmforgatást jártam előkészíteni Kárpát-Ukrajnába, többször is volt szerencsém a beregsurányi határátkelőhöz a 41-es út végén, amerre már egyre jobban elhatalmasodik az érzés, jövök le a térképről, mindjárt leesek, belezuhanok valamibe, de ezeknek a zuhanásos érzeteknek úgy látszik, sajátjuk, hogy van némi valóságos kapaszkodójuk, ahogy az is ismert, hogy aki Ukrajnába megy, az tényleg leesik, onnan visszajönni Vásárosnaményba nem véletlen olyan, mint leszállni a Kennedy repülőtéren. Szóval álltam ott és akkor, Beregsurányban, a határon félreállítva - hogy aztán még inkább torkosborz legyek a másik oldalon -, tán az autóm motorszámát faxolták éppen a debreceni vámparancsnokságra, nézegettem a határőrbódé oldalára fárszi, pastu, beludzs, kínai, román és más, töményen egzotikus nyelven, még töményebben egzotikus ortográfiák szerint a magyar állam e nyelveken olvasóknak szóló, felteszem, tárgyszerű tényközlését, mi minden is kell a mi hazánkban jogszerűen a menekültté váláshoz. Mikor eluntam, mert Debrecenből a visszajelzés nem éppen hamari dolog, eltévedtem a határállomás átlagos hétköznap délelőttjének színpompás forgatagában. Volgával vagy nagy tankú, lepukkant amerikai határral érkező kárpátaljai benzincsempészeket, Cherokee terepjáróval érkező ukrán (orosz?) maffiózókat, biciklis, cigarettával és olcsó borsókonzervet csencselő odaáti asszonyokat figyeltem, akik zokszó nélkül tűrik a nyílt színi motozást, része a rutinnak, és nem a legrosszabb, ha egy vámosnő megnézi, nincs-e a mellük között egy extra doboz Marlboro. Ukrán kishatárátlépővel jönnek, ahogy Beregszászon mondják, a város harmada a „határból él”, a beregsurányi határátkelő preschengeni vasfüggöny, posztszovjetológiai képeskönyv, Nyírfa-dosszié, igazi határ, ahol megmozdul az ember gyomra, mint régen. Kevés magyar közlekedik, ők helyiek, az ő gépkocsijuk adatai már régen benne vannak a szerény küllemű, ám annál nagyobb hatalmú számítógépezetben, ők kés a vajban, csak a távolról jött kíváncsi szív, de az nagyon. 75 perc várakozás után kibúvik belőlem az az uniformifáb pikírtség, mely miatt katonai szolgálatom tetemes részét is zárkában töltöttem, és egy határőrtisztet keresetlen szavakkal a hegyeshalmi határállomás és saját működési területe komparatisztikájára hívok fel, azzal a külön kéréssel, hogy mindenképpen térne ki az általuk alkalmazott „kiléptetési eljárás” lassúságára, diszfunkcionalitására s megalázó jellegére. Vetné össze ezt a kelet határszélt a nyugatival vagy az ország bármely más pontjával. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy évtizedes tapasztalat igazolja hasonló eljárásaim totális kontraproduktívitását, de nem tehetek róla, elönd a szar az agyamat, ha ésszerű időhatáron túl (3 min.) kell egyenruhások működését szemlélnem, beindulok rá, mint fekete bika a lepedőlibbentésre. És úgy is járok. Meglepő módon a beregsurányi határőrtiszt szomorúan nézett rám, pedig lövethetett volna, azt mondta: ,A különbség azért van, uram, mert az egy öntudatos, tehetős rész, ez meg itt egy szegény, elnyomott rész!” Nem pontosan értettem, miért kell nekik akkor erre még rátenni egy lapáttal, de azt véltem kihámozni mondandójából, hogy a szívás itt Beregben, a Tiszaháton még az átlagmagyar mértékhez mérve is fokozottan és szervesen része a létnek, furcsa is lenne nélküle. * Ülünk a gumicsónakban a helyiekkel, meg a debreceni tűzoltókkal Tákoson (Gergelyiugornya és Csaroda között a 41-es út mellett), elhajózunk a főutcán a műemlék templomig, csinos, mázlija, hogy leheletnyi domborulaton fekszik, nem járt úgy, mint a falu határában a temető, ahol méteres víz lepi a sírokat. Minden házon van repedés, kicsit megy lejjebb a víz, a falakon látni, meddig ért. A melegítős férfi szerint mindenhol fel fog puklisodni a padló, deszka vagy parketta, bármi legyen is. Nála is így volt 98-ban. Az egyik templomközeli ház kerítésén szőnyeg szárad, az asszony megkérdi, van-e szakember a közelben, odaevezünk, jön le a vakolat, a tűzoltók megnézik. Ez egyelőre még tart, néném! Valószínűsítik, hogy nem fog összedőlni a ház. A lakást már feltakarították, csak a fürdőszobában áll bokáig a sár, azt tíz perc alatt összekapják - mondják a rokonok, a tűzoltó megígéri, mindjárt visszajönnek, mert sötétedésig ki kéne jönni, utána csak a rendőrök, a mentési alakulatok, meg a polgárőrök maradhatnak a faluban, vigyázni az elhagyott javakra. A néni szemét elfutja a könny, sóhajt, fogja a vödröt meg a rongyot, megy. Az egyik átfolyó mellett egy új ház, tavaly épült, katonák Tatáról töltik a homokzsákot, helyiek, rokonok segítenek, két kameruni fiatalember a bicskei menekülttáborból is ott van segíteni, mikor mondom, hogy újságíró vagyok, szentségelnek, szidnak mindent, chilei cseresznyeimportot, gáton parádézó politikusokat, pesti metrót, ukránokat, románokat. A jól működő téeszeket bezárták, uram, milyen primadonna meg milyen sztárügyvéd, hogy inkább a cseresznyepénzből építettek volna gátat, és akkor itt elhangzik egy hangsor, mely nehezen tűrné a nyomdafestéket. Hogy lesz ez mostan, minden évben árvíz lesz? Miért nem épít a kormány rendes gátakat? Ahol 1998 után megerősítették, ott tartott a gát, de nem mindenhol erősítették meg, ott történt a gátszakadás. Ezen a részen 1948 óta nem volt ilyen, mert itt kibírta 70-ben is meg 98-ban is. A düh és az indulat mellett van némi fekete humor a levegőben, meg persze az elkeseredettség. Kinek van pénze biztosításra, mikor fogják kifizetni, milyen segély, jóuram, milyen segély jön majd ide?! (Tavaly októberben Keller László szocialista képviselő az Állami Számvevőszék jelentésére utalva azt jelentette ki az RTL Klub híradójában arra a kérdésre, hogy miért nem jutott még el az érintettekhez az árvízkárosultaknak juttatott adomány, hogy a pénz „a kisgazdapárt felé folytatta útját”. ,A minisztérium közleményben tiltakozott az elhangzottak miatt, hangsúlyozva: a pénzt a katasztrófasújtotta területen működő egyesületeknek juttatták el” - írta október 3-án a Népszabadság. A melegítős férfi azt mondja, nagyon fasza, hogy jön most ide tévé, rádió, újságírók, mert ez a böhöm sok víz most érdekes, de az újjáépítéskor fognak-e erre figyelni, lesz-e róla hír az országos médiában, hát arra nagyon kíváncsi. Azt kéne figyelni, uram, lesz-e pénz árvízvédelemre, eljut-e ide, a gátra meg a faluba. Helmeczy László, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei védelmi bizottság elnöke az MS-nek elmondta, hogy 140 millió köbméter vízzel kell megbirkózniuk, a Tisza, az országhatár és a 41-es út közötti háromszög 80 millió köbmétert bír tárolni, a maradéknak nem volt helye, át kellett vágni a töltésre épült utat, hogy lefolyhasson a víz. „Mondjuk, jó lett volna, ha korábban tudom, hogy erre szükség lesz, későn szóltak a vízügyesek, nem volt elég robbanóanyag.” Helmeczy az útátvágás előtt beszélt Ivan Ivancsóval, a kárpátaljai terület tartományfőnökével, nagyon jónak nevezi a kapcsolatot, berepülhetnek ukrán terület fölé, naponta segélyt küldenek, de ez kölcsönös. Lányát például csak ukrán területről lehet megközelíteni, harminc katonát, munkagépet, üzemanyagot küldtek. Helmeczy azt mondja, vasárnap este is át kellett vágatnia egy utat, a Barabás és Tiszaadony közötti hadiutat, karhatalommal kellett megakadályoztatnia, hogy ne egy másik, vízügyi szempontból kevésbé szerencsés helyen vágják át a helyiek a kis töltést, mert szakmai alapon kell ezeket a dolgokat csinálni. Mindennap helikopterről sasolnak, onnan nézik a folyásirányt. Pintér belügyminiszter - aki vasárnap a gravitáció mint olyan fontosságára és figyelembevételére szólított fel a rádióban - a legsegítőkészebb, mondja Helmeczy, megnyitotta a kis maior alapot, abból működnek, abból fizetik a naponta emelkedő költségeket. * A krízishelyzetek, katasztrófák, háborúk két legfontosabb médiaelméleti kutatási területe a rémhírek természetrajzának és terjedésének vizsgálata, illetve a hivatalos hírközlő szervek üzemszerű működésének elemzése a kritikai attitűd fokozásával. Most az Útinform szerepelt le. Két napja hallgatjuk, hogy Tarpát közúton nem lehet megközelíteni, aztán Beregsuránynál, a határ előtt elmegy az ember jobbra, kétszer alvázmosásban részesíti ugyan az útra szivattyúzott víz, ám máris vidáman kanyarog be Tarpára, ahol nénik, bácsik ülnek a házuk előtt a padon, az alkonyatban, arcukon egykedvűség. A faluközpontban rendőrök, tűzoltók, fertőtlenítésre érkezett egészségügyisek, lehasadok az Útinformról, mondják a rendőrök, hogy még Tivadar felé is járható az út, onnan mehetek Fehérgyarmatnak, de Gulács és Jánd felé Vásárosnaménynak nem, mert nem engednek át a kollégáik. Olyan ez, mint a Magyar Rádió híre, hogy a 41-es úton csak engedéllyel lehet közlekedni, hát mondok, lehet, hogy engedéllyel, de először azért próbáljuk meg engedély nélkül, hátha, időmegtakarításilag nagyon komoly benefit tud az lenni. És az. Gergelyiugornyánál elterelnek, barátságosan integető rendőr itt is meg ott is, két helyen, ahol átvágták az utat és pontonhídon lehet fölötte menni. Ha már Gergelyiugornya, gondoltam, ellenőrzöm a Beregszászi utcában a Népszava értesülését, hogy 1200 forintért árusítanak másfél liter ásványvizet, már csak azért is, mert itt is rakják a homokot zsákokba, aki zsákol, az szomjaz, artézi kútról most nem isz, ésszerű haszonnal adhat el a kereskedő ilyen helyen. Sajnos az Újvárosi ABC vasárnap zárva, soha nem tudom meg, hogy tényleg megtízszerezték-e az árakat. Ha így is van, nem ez tűnik jellemzőnek, az elkeseredettség és düh mellett a szolidaritás is része az alaphangulatnak. Vásárosnamény határában, a Kraszna töltésén a hangulat mint egy repülőmajálison. A futballpályán katonai helikoptereket raknak meg homokzsákokkal, az egyik egyenesen Boszniából érkezhetett, a SFOR-felirat miatt gondolom. Gyerekek integetnek a helikoptereknek, családok figyelik a fel- és leszállásokat, kellemes, bámész, tavaszi vasárnap délutáni program, jó meleg levegőt fúj ki a hajtómű, azt teríti a rotor. * Még Pesten mentem kocsival, mostanában sokszor hallgatom a Pannon rádiót 1. mert inspirál vezetés közben, 2. hogy tudjam mindig, hol is élek. Csurka beszél éppen, az ukránok ész nélkül irtják fent az erdőt, ezért van a katasztrófa. Az árvízvédelem is mutatja Trianon igazságtalanságát, egy időben a MIÉP is a Kárpát-medence vízrajzi térképével reklámozta magát, és meglepő is volna, ha nem mindenről ugyanaz jutna eszébe. Felteszem magamnak a kérdést: ha a Csurka mondja is, sérül-e ettől az igazságérték. Az 1998-as árvíz után nyilatkozott a HVG-nek Varga Miklós, az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője. A máramarosi havasok felett forgó ciklon mellett a kárpátaljai erdőirtásokat is okolta. „Tapasztalataink szerint Kárpátalján a védművek nincsenek megfelelően kiépítve, s a meglévők karbantartását is elhanyagolják, mert nincs rá pénz. Az ukrán védelmi szervezet sem áll a helyzet magaslatán: az 1993. évi tiszai árvizet Magyarországon alig éreztük meg, Kárpátalján már akkor súlyos pusztításokat okozott.” Míg Ukrajna centrumában az elnököt mondatnák le a kijevi tüntetők az őt bíráló Georgij Gongadze újságíró rejtélyes halála és egy minisztere (Julija Tyimosenko) bebörtönzése miatt, addig az ukrán periférián a magyarországinál nagyobb a baj. A beregszászi és nagyszöllősi járás nagy részét elárasztotta a víz, jellemző módon a tízezres lakosságú Técső tíz év alatt ötödször él át árvizet, 115 utcában 2290 házat öntött el a Tisza. * Nyíregyháza és Vásárosnamény között félúton Baktalórántháza az egyik falu, ahová a menekülteket telepítik. A Vay Ádám Gimnázium, Mezőgazdasági Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium épületébe a tiszaadonyi, tiszaszalkai, tiszavidi nők, gyerekek, öregek kerültek. A kapus felírja a nevemet meg a sajtószervet, melyet képviselek, nem hiszem, hogy szabályzat lenne, csak fontoskodásilag, meg „hogy nagyobb baj ne legyen". Rendőrök az udvaron, Matáv-hibaelhárítás, a Kovács tanár úrnak be kéne jönni, mert csak neki van kulcsa, a Pokorni miniszter úr döntése folytán rendkívüli oktatási szünet van az árvíztől érintett településeken, itt sincs most diák. A baktalórántházi polgármester, Vida Károly készséggel válaszol, keddenszerdán jöttek az emberek, szervezetten, a megyei védelmi terv alapján, rugalmas elszakadás keretében. Már akit rá lehetett beszélni, hogy jöjjön, mert azért a munkaképes, életerős férfiak zöme otthon maradt védekezni, elsősorban az idősek, a magányosok jöttek, meg, ahogy fogalmaz, „az etnikum”. Náluk van Tiszaszalkáról az ottani idősek otthona a maga teljességében, folyamatosan jönnek a segélyszállítmányok alapítványoktól, magánszemélyektől, még Sopronból, Kőszegről is jöttek. A többség rokonokhoz ment, náluk kevesebben vannak, remélik, a következő héten már hazamehetnek, ha lemegy a víz, megtörténik a fertőtlenítés és a közmű-helyreállítás. Mindhárom falu köré építettek körgátat, hogy aztán ezek mennyire védték meg a településeket, azt nem tudhatja, a családtagok próbálnak mobilon kapcsolatban maradni, az otthon maradt férfiak panaszkodnak, Tiszaszalkán nincs kenyér, a gázt, villanyt kikapcsolták, napi három órát, ha tudnak aludni. Mikor az okokról kérdezem a polgármestert, leginkább a „megbolondult időjárást” meg az „ukrajnai nem tervszerű erdőgazdálkodást” említi. Közben jön a hír, Kisvárdáról a beregsurányiak már hazamehettek, Tiszabercelnél tetőzik a víz, és bedizett az aranylábú tizenegy Jordániában. Bemegyek az épületbe, az ebédlő üvegajtaján felirat: „Az AB-Aegon szombaton 13-14 óra között előleget fizet azoknak a kitelepített tiszavidi, tiszaszalkai, tiszaadonyi árvízkárosultaknak, akik a biztosítótársaságnál rendelkeznek érvényes biztosítással.” Úgy látszik, ennél a biztosítónál megértették Orbán Viktor szavait, még 1999-ből, az akkori ár- és belvízkárok kapcsán közölte a miniszterelnök egy közszolgálati szerda reggelen, hogy „a biztosítási ipar a lehető legzsírosabban működteti a maga üzletágát, és amikor bajba kerül az ország, ráadásul olyan ügyben, ami az ő területéhez is tartozik, akkor egyszerűen úgy csinál, mintha nem lenne semmi köze ehhez az országhoz, ahol a nyereséget egyébként megtermeli”. (Tegyük hozzá, az akkori keménykedést is enyhítette egy másik szólam, a Pintér belügyminiszteré, aki miután „meghívta a biztosítókat” az akkori károk kapcsán, azt a miszteriőz nyilatkozatot tette, hogy „bizonyára találnak olyan üzleti konstrukciót, amely kölcsönösen előnyösnek bizonyulhat”.) Az egyik szobában ülnek vagy nyolcan, asszonyok, a tiszaszalkai idősek otthonának gondozónői, kicsit nehezen oldódnak, de utána annál keserűbbek. A városok (Fehérgyarmat, Vásárosnamény) helyett megint a falu kapott, most éppen egy balatonnyi vizet, már a Tisza-szabályozás is nagy baj volt, abcúg Vasvári, már így március idusilag is, erdész a férje, tőle tudja, hogy kivágják a fákat, eladják ide, Magyarba, nem telepítenek egy dekát sem, ott a románoknál meg az ukránoknál is a vállalkozó az úr, a paraszt meg szív, mint mindig. „Más, amit mondanak, meg más, ami van”, a Torgyán is csak utazgat, meg metrót akarnak, meg Pestet fejlesztik, a parasztnak meg jó, ha a házán van biztosítás, mezőgazdaságira úgysincs pénze, csak ragad bele a nyomorúságba meg ebbe az egész sáros, fekete Beregbe. Az előtérben megy a tv2, ott ül a húsz bentlakóból vagy tíz, a Tények iránti érdeklődés itt és most meghaladja Natalia Orierót vagy a Lehet egy kérdéssel több?-et. Egy néni már hétfőn szeretne „otthon” lenni, kalapos, Hitler-bajszos bácsi mondja, hogy’ volt az ár 48-ban meg 70-ben, meg most, minden évben. Szerda reggel 5 után szóltak, össze kéne szedni egy rend váltóruhát meg a legszükségesebbeket, nem nagyobb terjedelemben, mint amit egy plasztik reklámszatyor megbíz, aztán felszállás, fél óra múlva itt a busz. A nyilvános telefonnál sorbanállás, odamegyek hozzájuk, Tiszavidre valók, a polgármester szép szavával az „etnikumhoz” tartoznak, vályogból van a ház otthon, a férjet próbálják hívni, nem dől-e meg. A megyei védelmi bizottság vasárnap esti közlése szerint mintegy 120 ház dőlt össze eddig a térségben és még 150 házomlásra lehet számítani. Mindenki reménykedik, az ő háza nem lesz ezek között. VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS RIPORTJA: Gátszakadás Pavlovkin Boglárka rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 1 2001. MÁRCIUS 16.