Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-03 / 31. szám - Vasárnap búcsú, hétfő, kedd, szerda: mosdatás • A Roma Sajtóközpont összeállítása (6. oldal)
Vasárnap búcsú, hétfő, kedd, szerda: mosdatás Ötvenhét évvel ezelőtt, 1944. augusztus másodikén Auschwitzban egyetlen éjszaka alatt 4000 romát megölve felszámolták a cigánytábort. Az európai romák azóta évről évre ezen napon emlékeznek a holokauszt becslések szerint félmillióra tehető roma áldozatára. Magyarországról több tízezer romát deportáltak, több településen pedig kiterelték és belelőtték őket a sietve megásatott tömegsírokba. Akik visszajöttek, és még nem hordták szét a házukat, csakhamar újabb pogromszerű büntetőakciókon estek át: az ötvenes évektől megkezdődtek a hajlevágással, vetkőztetéssel járó, a nyolcvanas évek végéig zajló telepfürdetések. A Roma Sajtóközpont hamarosan e kényszerfürdetésekről ad ki kötetet. Hétfő: Csót Nyári Sándorné Orosz Erzsébet: „Húszéves voltam. Búcsú volt, Szentmihály napján, kétnapos búcsú. Mindenki készült rá. Elmentünk dajeroztatni, minden. Magyar ember dajerozott minket, a Puli Ottó bácsi. Nagyon sok vendég jött. Mulattunk reggelig, táncoltunk a faluba benn a magyarokkal. Minket nem néztek le, hogy most ilyen vagy, vagy olyan vagy. Szórakoztunk, beszélgettünk. Jóba is voltunk a magyarokkal, még most is. Csóton nincs ilyen, hogy cigányoznak. Aztán reggel felé hazamentünk, lefeküdtünk. Hát egyszer csak a nagybátyám kiáltozik mindenhová: jaj, keljetek föl, siessetek, mert megint körülkerítettek bennünket, elvisznek, elinternálnak bennünket mind, így volt, tényleg így volt. Hát tényleg, körbe volt az egész cigánytelep fogva rendőrökkel. Vártunk, hogy mi lesz, hogy tényleg elinternálnak-e bennünket megint. Én négyéves voltam, mikor az apámat elvitték ’44-be Auschwitzba. Ott halt meg szegény, de csak szegény nagymamám tudná megmondani, hogy mikor halhatott meg, neki jött az a halál papír. Az anyámat meg Komáromba vitték el szintén ’44-be, hat hónapig voltak ott. Nagyon emlékezek rája, mikor kinn az utcán összehajtották a cigányokat, kicsitől nagyig. Azt mondták nekik a csendőrök, hogy répát szedni mennek Hegyeshalomra. Összefogták és már kísérték is őket. Mink meg otthon maradtak a nagymamánkkal. Anyám szegény azt hitte, hogy megint elviszik a táborba. Kiabál be a nagybátyám, hogy »keljetek föl, megint elvisznek bennünket«. Mi meg felkeltünk és vártunk. Egyszer csak láttuk, hogy valami sátort vernek le a rendőrök. Mondták a férfiaknak, hogy segítsenek nekik, azok meg kérdezték, hogy minek? »Majd megtudjátok, majd megtudjátok«. Utána tudtuk meg, hogy fürdetés lesz, meg hogy lenyírnak bennünket, mert hogy tetvesek a cigányok. Pedig nem voltak azok. Volt egy borbély meg egy orvos, azok vizsgáltak. Varga Dénes bácsi volt a borbély, az orvos meg a Berki Sándor volt. Meg ott volt a bábaaszszony, a cigánybíró azt mondta, hogy ő a cigánybíró - az Obtovszkiné. Meg a tanácselnök is ott volt. Odahajtottak minket a sátorhoz, először a cigánybírónőhöz kellett menni. Ceruzával nézte a hajunkat, osztán mondta, hogy itt is van, ott is van. De hál’ istennek, engemet nem nyírtak meg. De megnyírtak ám igen sok vidékit is. Mert voltak itt Takácsiból meg Szanyból, meg mit tudom én, honnan még. Akire haragudott ez a cigánybírónő, annak lenyíratta a haját, szidták is eleget a cigányok, de bántani nem merték. Meg se tudták volna verni, mert erősebb volt. Erős, magas, derék nő volt. Még a férfiakat is megverte, ha kell. Az biztos, hogy tetű nem volt senkibe. Mind sírtak, rírtak, hogy őbennük tetű nem volt. Aztán utána már nem volt. Megállították. Nem tudom, hogy ki állította meg.” Varga György: „Búcsú második napján hajnalban jöttek ezek a nyírósok. Úgy volt, hogy csak megnézik a fejünket, aztán ha valamit találnak benne, azt megnyírják, akibe meg nincs tetű, azt békén hagyják. Aztán közbe mindenkit megnyírtak. Pedig igen sokba nem volt tetű. Meg lett szégyenítve a falu. Mi meg azt csináltuk, amit mondtak. Odaálltunk a sátor elé, mindenki ott volt, még a gyerekek is. Még a vendégeket is lenyírták, nem nézték, hogy idevaló, nem idevaló. Még a férfiak bajuszát is. Volt ott ordítozás elég, ki se mertek utána menni sehová, a faluba se, úgy szégyellették. Aki meg kiment, azután meg azt kiabálták a falusiak, hogy megkopasztottak minket, mert teli vagyunk tetűvel.” Vörös Ottó: „Még csak hatéves voltam, de mindenre emlékszem. Ezen a ’60-as, nagy kopasztáson a búcsú utáni hajnalon jöttek. Gondolhatták, hogy ilyenkor együtt van a sok cigány, nem hiányzik senki. Meg gondolták, vidékről is jönnek, aztán lehet kopasztani. Győrszemeréről voltak nálunk vendégek, édesanyám testvére a feleségével. Kopaszon mentek haza. Arcra ment itt az egész. Édesapámat meg a testvéremet nem, de az édesanyámat meg engem lenyírtak. Akire haragudott a Szeréna. Édesanyám előző nap dajeroztatta a haját búcsúra. Mikor kijött a sátorból, nem ismertem meg kopaszon. Akkor nagyon megijedtem. Sose felejtem el, amikor kopaszon megláttam. Szörnyű érzés volt.” Kedd: Pápatestér Birkás Kálmán: „Konkréten vissza tudok emlékezni erre a borotválásra, pedig csak hétéves voltam. A telepen nőttem fel, a helybéli magyarság Hűvösvölgynek nevezte el. Mind zenészek laktak itt. Anyám egyedül nevelt fel, a faluba járt napszámba a magyarokhoz. Mindig őt hívták, mert szorgalmas volt és mindenki megbízott benne. Olyan körök foglalkoztatták, mint a pap meg a főbíró. És huncut módon volt olyan is, hogy - kipróbálták ugye, mert ő cigány - ledobtak egy-két értéktárgyat és próbára tették. És ő, énnekem egy büszkeség, visszaadta nekik. A mama vitt magával a napszámba, ez volt az én gyerekkorom. Földes szobácska, villany nem volt, el volt gombásodva minden. Víz nem volt a telepen, valamikor ’64- be, ’65-be a tanácselnök adott a kis romáknak egy kis kutat. Azelőtt a folyóból ittunk, a folyóból ettünk. Szerencsére nem kaptunk fertőzést. Ezen ’60-as napon, mikor lenyírtak bennünket, hajnalban megleptek a rendőrök. Körül voltunk fogva. Előző nap jött haza kopaszon az Elviránk, a nagynéném. Csóton volt a búcsúba. És mondta, hogy Csóton milyen ronda világ volt, hogy a romákat összeterelték és megnyírták őket. Másnap minket is. A házból senkit nem engedtek ki, még vécére se. Ott nem mozdulhatott meg ember. Vécére kellett mennem, szólni kellett a rendőrnek. És akkor őneki is ott kellett lenni, amíg a dolgomat elvégzem, így működtek akkor a dolgok. Aztán reggel hét óra körül sátrakat állítottak fel a telepen. A rendőrök jártak háztól-házig, hogy egy ember se bújjon ki alóla. Kordon között kellett elmenni a sátorig. Aztán egyenként mindenkit belöktek. Szegény anyámat bevitték. Mentem utána, húztam volna ki a sátorból erőszakkal. A rendőrök meg nyomták be a fodrászszékbe. Anyu, téged, mondom, nem, mert nem tudsz elmenni dolgozni, mert azt mondják, hogy teli vagy tetűvel, nem kellesz sehová dolgozni, akkor énvelem mi lesz, ezt mondtam neki. Elkezdtem sírni, hogy elveszik anyám tisztességét, becsületét és nem tud pénzt keresni. Megnyírták, utána egy ilyen fiatal ürge engem is elkapott. Na, azt mondja, jár a szád, te is le leszel nyírva! Meg voltam őrülve. Sírtam, sivítottam mikor lenyírták a hajamat. (...) Szerda: Takácsi Takácsiban a módosabb, zenész cigányok lakta telepen a ’40-es évektől a hatvanasig voltak - a visszaemlékezők egyöntetű véleménye szerint főként bosszúból a borotválások. Ezt látszik megerősíteni, hogy 1960-ban az addigra a faluba beköltözött két roma családot rendőrök kísérték ki a telepre, hogy az ott lakó romákkal együtt megvizsgálják őket. Az akció után két fiatalasszony - Burdi Mária és Horváth Jolán - öngyilkossági kísérletet követett el. V. P. (1944): „A háború alatt, ’44- ben is volt ez a kopasztás. A cigányok - olyan hat-hét muzsikus család - még a telepen éltek. Én 18 éves voltam, Pápára, a Vagongyárba jártam dolgozni az Autó 2-be. Hétvégén meg muzsikáltam lakodalmakban, búcsúkban. Tavasz felé jött ez a rendelet, hogy a cigányokat meg kell tisztítani a tetűtől. Oszt bennünk meg hiába, nem volt. Ez valami bosszúállás volt. Úgy álltak bosszút rajtunk, hogy lekopasztották a fiatalokat. Itt a cigányok dolgosak voltak ám akkor is. Volt mindenünk, szépen jártunk. A lányok vették a szép ruhákat, öltöztek szépen, a helyi hatalmasságok meg irigykedtek, hogy a lányok olyan szépek voltak. Mondta is a Novák orvos, amikor egy cigány bement hozzá a rendelőbe, hogy már nem tud milyen ruhát adni a lányára, amit a cigánylányokon ne látott volna. Ugye, volt miből öltözni, mert jól kerestek. Végül egy-két leányt nyírtak meg, akin bosszút álltak. Engem is megnyírtak, mert rám is irigyek voltak. A csendőr, velem egyidős, aki akkor itt volt az orvossal. A nevét azért nem mondom, mert még ma is él. Azóta se beszélek vele. Reggel négy felé mentem az állomásra, menjek dolgozni a gyárba, hát visszazavartak a csendőrök. Olyan öten-hatan jöttek, körbefogták a telepet, és nem engedtek ki senkit. Aztán reggel nyolc körül megjött a tisztiorvos Pápáról meg egy helyi fodrász. Kiállítottak minket a telep közepére. Az egyik házból hoztak ki egy széket, arra ráültették sorba a cigányokat, az orvos megnézte mindnek a fejét. Tetűt nem találtak, ezért felmérgesedtek. (...) Ugye, a fiatal férfiak a gyárba még el tudtak menni kopaszon dolgozni, de muzsikálni már szégyenlették magukat. Kalapba meg nem muzsikálhattak. Nem is tudtak menni, amíg ki nem nőtt a hajuk. A lányok meg kendőt kötöttek, hogy eltakarják szégyenüket, akinek meg volt pénze, bement Pápára, és vett magának parókát, hogy ne lássák a kopaszságát. Sok mindenen keresztülmentünk ám mink. Nem is jó róla beszélni. A 75. vagyok, de hogyha még egyszer kezdődne az életem, inkább elemészteném magam, mint ezt a sok szenvedést végigcsináltam sok éven keresztül.” V. P.-né: „Aznap nem voltam otthon. Győrbe jártam szolgálni egy főkönyvelő családjánál. Igen szerettek, a főkönyvelő fiának én voltam a dajkája. Hát ugye, már az is ötven felé jár. Valami nagy ember lett belőle. Igen jó sorom volt, de csak három hónapig maradhattam ott, mert akkor volt ez a jegyvilág. Minden jegyre ment. Édesanyám hazahozatott a jegy miatt, hogy kapja énutánam is. Ez ’44 tavaszán volt, olyan 17 éves lehettem. Édesanyám igen szépen öltöztetett, tiszta, vasalt ruhába jártam, szép hosszú hajam volt. Nem volt különb egy magyar sem tőlem. Győrbe varrattam magamnak ruhát, abba mentem vissza előző nap dolgozni. A vasútállomáson várom a vonatot, hát összetalálkozok a Novák doktorral, aki akkor körzetes orvos volt. Az igen rossz orvos volt. Később Pápára került, tisztifőorvos lett belőle. Meggyógyította az a cigányokat, de csak úgy »rúgd föl, hagyd ott« módon. Nem állhatta az a cigányokat, nagyon szemtelenül is beszélt velünk. A Novák szemtelenül végignézett rajtam, és azt kérdezte: na mi van, menekülsz már? Én meg csak elfordítottam a fejem, és nem szóltam neki. Nem is tudtam, hogy mire mondta. Ő már akkor tudhatta, hogy másnap mi lesz, azért mondta, hogy menekülök. Aztán megértettem, amikor egy hét múlva jöttem vissza, és láttam, hogy a fiatal lányoknak levágták a hajukat. Az öszszes barátnőim szép hosszú haját. Mind ott sírtak-ríttak kopaszon, meg irigykedtek rám, hogy nekem megvolt a hajam. Akinek volt pénze, bement Pápára, vett magának parókát, hogy ne lássák, hogy megcsúfították őket. Akinek meg nem volt, az kendőt kötött. A csendőrök állandóan zaklatták a cigányokat, hol ezzel a kopasztással, hol meg a razziákkal. Egyszer olyan volt, hogy valaki lopta a tikokat a faluban. Kijöttek a csendőrök a telepre, kiállították sorba a cigányokat az utcára, és egy kutyával vizsgálták, hogy ki vihette el a tikokat. A végén kiderült, hogy nem is cigány, hanem egy előkelő magyar családból vitte el egy ember. Sokszor megtörtént bizony, hogy éjszaka a cigányokra verték az ablakot a csendőrök. Akik meg beengedték őket, sokszor még a fazekakat is fölemelték, hogy mit főztek a cigányok.” Burdi Mária (1960): „Akkor kaptam meg a tisztasági papíromat, mert gyárban volt a tisztasági vizsga. Megnézték a fejünket, szálanként a hajunkat. Megkaptam a művezetőtől a tisztasági papírlevelet. Itt meg bosszúból levágták a hajamat, három-négy rendőr fogott karon, bevittek egy ilyen bódéba. Oda toloncoltak be. Lefogták a kezeimet, lábaimat, úgy nyírták le a hajamat. Bizony. Ilyenek történtek. Mert a Paksit, a volt a tanácselnököt a nyavalya törte értem. Szerelmes volt, én meg nem hagytam magamat, mondtam neki, mit akarsz tőlem, te csúnya törpe, még neked is nő kell! Osztaszondta nekem: megállj, lesz még olyan alkalom, hogy csúffá teszlek. És meg is tette, hogy a fene essen bele! Lefogatott a rendőrökkel, aztán megnyíratott bosszúból, hiába kaptam meg előtte való nap a tisztasági levelet a gyárból! Éjjeles voltam. Olyan jó mély tavasz volt. Reggel nyolc körül nyugodtan jöttem haza, a hídnál már vártak a rendőrök, hárman. Na, aszongya az egyik, éppen magát vártuk! Mondom, miért várnak, hát nem látják, hogy a munkából jövök, éjjeles voltam! Aszongya, éppen azért várjuk, mert mondták, hogy éjjeles. Meg se néztek, semmi, már vittek is és lekopaszítottak erőszakkal. Lefogták a kezemet, lábamat, teljes tehetetlen voltam. Az egyik rendőr a lába közé szorította a fejemet, úgy nyírtak kopaszra, levágták a drága hosszú hajamat. Meg se néztek semmit se. Hiába mondtam én, hogy otthon van a gyári igazolásom, hogy nem vagyok tetves, nem hallgattak meg. Olyan bánatos lettem, mert a gyárba el voltam ismerve, hogy úgy egy hétre rá megittam a sok hypót. Jártam én dolgozni akkor is, de a magyarok nem bántottak, mert tudták, hogy tiszta vagyok. Bekötöttem a fejemet, szégyenfejre. A gyári művezető meg az orvos is mérgelődött. Ez nem igaz, hogy itt megvizsgáljuk, tisztának találjuk, ott meg megnyírják! Megittam a hypót, csak habzott a szám. Akkor bejött a lányom, nem vettem észre, mert eszméletlen voltam. Elkezdett kiabálni, jaj, anyu megitta a hypót, mert a hypósüveg meg ott volt mellettem. Időbe észrevették, ez mentette meg az életemet. Hívatták a mentőt, bevittek a kórházba Pápára. Csövet dugtak le nekem, kimosták a gyomrom, így mentettek meg engemet.” József: „A takácsi cigányokat állandóan lenézték a magyarok. Mink hatvanban már nem a cigánytelepen laktunk, de nekünk is ki kellett menni a cigánytelepre, hogy megnézzék a fejünket. Ott ütöttek le sátrat a Gerence-parton, ilyen zuhanófürdő volt benne, hideg vízzel. Anyaszűz meztelenül küldték be az embereket a víz alá, utána meg befújatták az egész testüket, meg kopaszra nyírták őket. Meglepetésszerűen kezdődött. Rendőrökkel jöttek, körbezárták a cigánytelepet. Minden lakáshoz odamentek, gumibot a kezükbe. Ütötték, vágták a cigányokat. Nem lehetett szólni se nekik, mert már repült a gumibot. Voltak, akik megmérgezték magukat szégyenükbe, mint az a szegény Horváth Jolán. Huszonhárom éves volt. Kiszabadult a rendőrök kezéből, beszaladt a házba, oszt mire utánamentek a rendőrök, már megitta a hypót. Mindjárt vitték Pápára mentővel. Azt nem tudták lenyírni, de a többit azt mind leköpesztették. Nem volt ott különbség.” (A Roma Sajtóközpont összeállítása) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM A telepeken élő roma közösségek rendszeres kényszermosdatása az adatok alapján a magyarországi romák több mint felét érintette. A hatalom, amely - néhány évvel a több tízezer magyarországi áldozatot követelő roma holocaust után - „egyenlő jogokat és kötelességeket” deklarált, pár év múlva már csak a roma lakosságot büntette egészségügyi körülményeiért e rendszerint hajnalban kezdődő és egész nap tartó akciókkal. Több helyen azokat is, akik kiköltöztek a telepről, és igen ritkán azokat a magyarokat, akik szintén e telepeken laktak. Meghirdette ugyan a telepfelszámolás programját, de a legtöbbször a helyiek ellenállása miatt sok telep ma is áll, vagy újakat alakítottak ki. (1971-ben a roma családok kétharmada lakott még ezeken a telepeken, a legtöbb helyen csatorna, vezetékes víz és áram nélkül.) Az egészségügyi helyzet terén alapvető változást jelentő telepfelszámolás tehát elmaradt, egyes telepeken a víz 25 évvel az első rendelet megszületése után sem volt bevezetve. A mosdatások során széles körben használták a rákkeltőnek bizonyult DDT-t (használatát 1968-ban a FAU betiltotta, Magyarország az elsők között írta alá az egyezményt), a fürdetések és fertőtlenítések során azonban még sokáig továbbra is az egyik leggyakrabban használt anyag maradt. Arra, hogy a kényszerfürdetések rendszere önmagában sem a telepek elmaradottságával, sem a valódi tetvességi aránnyal nem védhető, jó példa a Pest megyei Tanács jelentése, amely szerint 1982- ben a 29 057 telepi mellett csaknem ugyanennyi nem telepen élő (21 707) romát vizsgáltak meg. Csak romákat. Előbbiek között 346, míg utóbbiak esetében 609 tetves személyt találtak (a Pest megyei Köjál jelentése a cigányok közegészségügyi vizsgálatáról, 1982). Ötvenezer roma, ezernél kevesebb tetves, két százalék. Ugyanebből a jelentésből kiderül, hogy 2135 embert tetvetlenítettek annak ellenére, hogy 955 főt találtak tetvesnek. Évek óta zajlottak már a fürdetések, amikor egy 1961-es utasításra hivatkozva a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács elrendelte, hogy „a nők fürdetésénél kizárólag női dolgozók segédkezhetnek”. A központi vezetés ugyanebben az évben végül úgy döntött, hogy „csak azokat a cigányokat kell ellenőrizni, fürdetni és fertőtleníteni, akikben élősködőket találnak”, és „az indokolatlanul fürdető és szőrtelenítő dolgozókat, illetve akik az eljárás során megalázó megjegyzéseket tesznek a cigányokra, azokat felelősségre fogják vonni”. Az intézkedést a helyi tanácsok a jelentések szerint gyakran ezután is figyelmen kívül hagyták, folytatva az előző, mindenkire kiterjedő gyakorlatot. Veszprém megyében 1960 októberében a vasárnapi búcsú után három nap három környező településen mosdatták végig a telepeket. 2001. AUGUSZTUS 3.