Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-08-03 / 31. szám - Vasárnap búcsú, hétfő, kedd, szerda: mosdatás • A Roma Sajtóközpont összeállítása (6. oldal)

Vasárnap búcsú, hétfő, kedd, szerda: mosdatás Ötvenhét évvel ezelőtt, 1944. augusztus másodikén Auschwitzban egyetlen éjszaka alatt 4000 romát megölve felszámolták a cigánytá­bort. Az európai romák azóta évről évre ezen napon emlékeznek a ho­lokauszt becslések szerint félmillióra tehető roma áldozatára. Ma­gyarországról több tízezer romát deportáltak, több településen pedig kiterelték és belelőtték őket a sietve megásatott tömegsírokba. Akik visszajöttek, és még nem hordták szét a házukat, csakhamar újabb pogromszerű büntetőakciókon estek át: az ötvenes évektől megkez­dődtek a hajlevágással, vetkőztetéssel járó, a nyolcvanas évek végé­ig zajló telepfürdetések. A Roma Sajtóközpont hamarosan e kény­szerfürdetésekről ad ki kötetet. Hétfő: Csót Nyári Sándorné Orosz Erzsébet: „Húszéves voltam. Búcsú volt, Szentmihály napján, kétnapos bú­csú. Mindenki készült rá. Elmen­tünk dajeroztatni, minden. Magyar ember dajerozott minket, a Puli Ot­tó bácsi. Nagyon sok vendég jött. Mulattunk reggelig, táncoltunk a faluba benn a magyarokkal. Minket nem néztek le, hogy most ilyen vagy, vagy olyan vagy. Szórakoz­tunk, beszélgettünk. Jóba is voltunk a magyarokkal, még most is. Csóton nincs ilyen, hogy cigányoznak. Aztán reggel felé hazamentünk, lefeküdtünk. Hát egyszer csak a nagybátyám kiáltozik mindenhová: jaj, keljetek föl, siessetek, mert megint körülkerítettek bennünket, elvisznek, elinternálnak bennünket mind, így volt, tényleg így volt. Hát tényleg, körbe volt az egész cigány­telep fogva rendőrökkel. Vártunk, hogy mi lesz, hogy tényleg elinter­­nálnak-e bennünket megint. Én négyéves voltam, mikor az apámat elvitték ’44-be Auschwitzba. Ott halt meg szegény, de csak szegény nagy­mamám tudná megmondani, hogy mikor halhatott meg, neki jött az a halál­ papír. Az anyámat meg Ko­máromba vitték el szintén ’44-be, hat hónapig voltak ott. Nagyon em­lékezek rája, mikor kinn az utcán összehajtották a cigányokat, kicsitől nagyig. Azt mondták nekik a csend­őrök, hogy répát szedni mennek Hegyeshalomra. Összefogták és már kísérték is őket. Mink meg ott­hon maradtak a nagymamánkkal. Anyám szegény azt hitte, hogy megint elviszik a táborba. Kiabál be a nagybátyám, hogy »keljetek föl, megint elvisznek ben­nünket«. Mi meg felkeltünk és vár­tunk. Egyszer csak láttuk, hogy va­lami sátort vernek le a rendőrök. Mondták a férfiaknak, hogy segítse­nek nekik, azok meg kérdezték, hogy minek? »Majd megtudjátok, majd megtudjátok«. Utána tudtuk meg, hogy fürdetés lesz, meg hogy lenyírnak bennünket, mert hogy tetvesek a cigányok. Pedig nem vol­tak azok. Volt egy borbély meg egy orvos, azok vizsgáltak. Varga Dénes bácsi volt a borbély, az orvos meg a Berki Sándor volt. Meg ott volt a bábaasz­­szony, a cigánybíró­­ azt mondta, hogy ő a cigánybíró - az Ob­tovszki­­né. Meg a tanácselnök is ott volt. Odahajtottak minket a sátorhoz, először a cigánybírónőhöz kellett menni. Ceruzával nézte a hajunkat, osztán mondta, hogy itt is van, ott is van. De hál’ istennek, engemet nem nyírtak meg. De megnyírtak ám igen sok vidé­kit is. Mert voltak itt Takácsiból meg Szanyból, meg mit tudom én, honnan még. Akire haragudott ez a cigánybírónő, annak lenyíratta a ha­ját, szidták is eleget a cigányok, de bántani nem merték. Meg se tudták volna verni, mert erősebb volt. Erős, magas, derék nő volt. Még a férfiakat is megverte, ha kell. Az biztos, hogy tetű nem volt sen­kibe. Mind sírtak, rírtak, hogy őben­­nük tetű nem volt. Aztán utána már nem volt. Meg­állították. Nem tudom, hogy ki állí­totta meg.” Varga György: „Búcsú második napján hajnalban jöttek ezek a nyí­rósok. Úgy volt, hogy csak megnézik a fejünket, aztán ha valamit találnak benne, azt megnyírják, akibe meg nincs tetű, azt békén hagyják. Aztán közbe mindenkit megnyírtak. Pedig igen sokba nem volt tetű. Meg lett szégyenítve a falu. Mi meg azt csináltuk, amit mond­tak. Odaálltunk a sátor elé, minden­ki ott volt, még a gyerekek is. Még a vendégeket is lenyírták, nem nézték, hogy idevaló, nem idevaló. Még a férfiak bajuszát is. Volt ott ordítozás elég, ki se mertek utána menni seho­vá, a faluba se, úgy szégyellették. Aki meg kiment, azután meg azt kiabál­ták a falusiak, hogy megkopasztottak minket, mert teli vagyunk tetűvel.” Vörös Ottó: „Még csak hatéves vol­tam, de mindenre emlékszem. Ezen a ’60-as, nagy kopasztáson a búcsú utáni hajnalon jöttek. Gondolhatták, hogy ilyenkor együtt van a sok ci­gány, nem hiányzik senki. Meg gon­dolták, vidékről is jönnek, aztán le­het kopasztani. Győrszemeréről vol­tak nálunk vendégek, édesanyám testvére a feleségével. Kopaszon mentek haza. Arcra ment itt az egész. Édesapámat meg a testvére­met nem, de az édesanyámat meg engem lenyírtak. Akire haragudott a Szeréna. Édesanyám előző nap daje­­roztatta a haját búcsúra. Mikor kijött a sátorból, nem ismertem meg ko­paszon. Akkor nagyon megijedtem. Sose felejtem el, amikor kopaszon megláttam. Szörnyű érzés volt.” Kedd: Pápatestér Birkás Kálmán: „Konkréten vissza tudok emlékezni erre a borotválás­­ra, pedig csak hétéves voltam. A te­lepen nőttem fel, a helybéli magyar­ság Hűvösvölgynek nevezte el. Mind zenészek laktak itt. Anyám egyedül nevelt fel, a faluba járt nap­számba a magyarokhoz. Mindig őt hívták, mert szorgalmas volt és min­denki megbízott benne. Olyan kö­rök foglalkoztatták, mint a pap meg a főbíró. És huncut módon volt olyan is, hogy - kipróbálták ugye, mert ő cigány - ledobtak egy-két ér­téktárgyat és próbára tették. És ő, énnekem egy büszkeség, visszaadta nekik. A mama vitt magával a nap­számba, ez volt az én gyerekkorom. Földes szobácska, villany nem volt, el volt gombásodva minden. Víz nem volt a telepen, valamikor ’64- be, ’65-be a tanácselnök adott a kis romáknak egy kis kutat. Azelőtt a folyóból ittunk, a folyóból ettünk. Szerencsére nem kaptunk fertőzést. Ezen ’60-as napon, mikor lenyír­tak bennünket, hajnalban meglep­tek a rendőrök. Körül voltunk fog­va. Előző nap jött haza kopaszon az Elviránk, a nagynéném. Csóton volt a búcsúba. És mondta, hogy Csóton milyen ronda világ volt, hogy a ro­mákat összeterelték és megnyírták őket. Másnap minket is. A házból senkit nem engedtek ki, még vécére se. Ott nem mozdulha­tott meg ember. Vécére kellett mennem, szólni kellett a rendőr­nek. És akkor őneki is ott kellett lenni, amíg a dolgomat elvégzem, így működtek akkor a dolgok. Aztán reggel hét óra körül sátra­kat állítottak fel a telepen. A rend­őrök jártak háztól-házig, hogy egy ember se bújjon ki alóla. Kordon között kellett elmenni a sátorig. Az­tán egyenként mindenkit belöktek. Szegény anyámat bevitték. Mentem utána, húztam volna ki a sátorból erőszakkal. A rendőrök meg nyom­ták be a fodrászszékbe. Anyu, téged, mondom, nem, mert nem tudsz el­menni dolgozni, mert azt mondják, hogy teli vagy tetűvel, nem kellesz sehová dolgozni, akkor énvelem mi lesz, ezt mondtam neki. Elkezdtem sírni, hogy elveszik anyám tisztessé­gét, becsületét és nem tud pénzt ke­resni. Megnyírták, utána egy ilyen fiatal ürge engem is elkapott. Na, azt mondja, jár a szád, te is le leszel nyírva! Meg voltam őrülve. Sírtam, sivítottam mikor lenyírták a haja­mat. (...) Szerda: Takácsi Takácsiban a módosabb, zenész ci­gányok lakta telepen a ’40-es évek­től a hatvanasig voltak - a visszaem­­lékezők egyöntetű véleménye sze­rint főként bosszúból a borotválá­­sok. Ezt látszik megerősíteni, hogy 1960-ban az addigra a faluba beköl­tözött két roma családot rendőrök kísérték ki a telepre, hogy az ott la­kó romákkal együtt megvizsgálják őket. Az akció után két fiatalasszony - Burdi Mária és Horváth Jolán - öngyilkossági kísérletet követett el. V. P. (1944): „A háború alatt, ’44- ben is volt ez a kopasztás. A cigá­nyok - olyan hat-hét muzsikus csa­lád - még a telepen éltek. Én 18 éves voltam, Pápára, a Vagongyárba jártam dolgozni az Autó 2-be. Hét­végén meg muzsikáltam lakodal­makban, búcsúkban. Tavasz felé jött ez a rendelet, hogy a cigányokat meg kell tisztítani a tetűtől. Oszt bennünk meg hiába, nem volt. Ez valami bosszúállás volt. Úgy álltak bosszút rajtunk, hogy le­­kopasztották a fiatalokat. Itt a cigá­nyok dolgosak voltak ám akkor is. Volt mindenünk, szépen jártunk. A lányok vették a szép ruhákat, öltöz­tek szépen, a helyi hatalmasságok meg irigykedtek, hogy a lányok olyan szépek voltak. Mondta is a Novák orvos, amikor egy cigány be­ment hozzá a rendelőbe, hogy már nem tud milyen ruhát adni a lányá­ra, amit a cigánylányokon ne látott volna. Ugye, volt miből öltözni, mert jól kerestek. Végül egy-két leányt nyírtak meg, akin bosszút álltak. En­gem is megnyírtak, mert rám is iri­gyek voltak. A csendőr, velem egy­idős, aki akkor itt volt az orvossal. A nevét azért nem mondom, mert még ma is él. Azóta se beszélek vele. Reggel négy felé mentem az állo­másra, menjek dolgozni a gyárba, hát visszazavartak a csendőrök. Olyan öten-hatan jöttek, körbefog­ták a telepet, és nem engedtek ki senkit. Aztán reggel nyolc körül megjött a tisztiorvos Pápáról meg egy helyi fodrász. Kiállítottak min­ket a telep közepére. Az egyik ház­ból hoztak ki egy széket, arra ráül­tették sorba a cigányokat, az orvos megnézte mindnek a fejét. Tetűt nem találtak, ezért felmérgesedtek. (...) Ugye, a fiatal férfiak a gyárba még el tudtak menni kopaszon dolgozni, de muzsikálni már szé­­gyenlették magukat. Kalapba meg nem muzsikálhattak. Nem is tud­tak menni, amíg ki nem nőtt a ha­juk. A lányok meg kendőt kötöttek, hogy eltakarják szégyenüket, aki­nek meg volt pénze, bement Pápá­ra, és vett magának parókát, hogy ne lássák a kopaszságát. Sok mindenen keresztülmen­­tünk ám mink. Nem is jó róla be­szélni. A 75. vagyok, de hogyha még egyszer kezdődne az életem, inkább elemészteném magam, mint ezt a sok szenvedést végigcsi­náltam sok éven keresztül.” V. P.-né: „Aznap nem voltam ott­hon. Győrbe jártam szolgálni egy fő­könyvelő családjánál. Igen szerettek, a főkönyvelő fiának én voltam a daj­kája. Hát ugye, már az is ötven felé jár. Valami nagy ember lett belőle. Igen jó sorom volt, de csak három hónapig maradhattam ott, mert ak­kor volt ez a jegyvilág. Minden jegy­re ment. Édesanyám hazahozatott a jegy miatt, hogy kapja énutánam is. Ez ’44 tavaszán volt, olyan 17 éves lehettem. Édesanyám igen szépen öltöztetett, tiszta, vasalt ruhába jár­tam, szép hosszú hajam volt. Nem volt különb egy magyar sem tőlem. Győrbe varrattam magamnak ru­hát, abba mentem vissza előző nap dolgozni. A vasútállomáson várom a vonatot, hát összetalálkozok a No­vák doktorral, aki akkor körzetes orvos volt. Az igen rossz orvos volt. Később Pápára került, tisztifőorvos lett belőle. Meggyógyította az a ci­gányokat, de csak úgy »rúgd föl, hagyd ott« módon. Nem állhatta az a cigányokat, nagyon szemtelenül is beszélt velünk. A Novák szemtelenül végignézett rajtam, és azt kérdezte: na mi van, menekülsz már? Én meg csak elfor­dítottam a fejem, és nem szóltam neki. Nem is tudtam, hogy mire mondta. Ő már akkor tudhatta, hogy másnap mi lesz, azért mondta, hogy menekülök. Aztán megértet­tem, amikor egy hét múlva jöttem vissza, és láttam, hogy a fiatal lá­nyoknak levágták a hajukat. Az ösz­­szes barátnőim szép hosszú haját. Mind ott sírtak-ríttak kopaszon, meg irigykedtek rám, hogy nekem meg­volt a hajam. Akinek volt pénze, be­ment Pápára, vett magának parókát, hogy ne lássák, hogy megcsúfították őket. Akinek meg nem volt, az ken­dőt kötött. A csendőrök állandóan zaklatták a cigányokat, hol ezzel a kopasztással, hol meg a razziákkal. Egyszer olyan volt, hogy valaki lopta a tikokat a fa­luban. Kijöttek a csendőrök a telep­re, kiállították sorba a cigányokat az utcára, és egy kutyával vizsgálták, hogy ki vihette el a tikokat. A végén kiderült, hogy nem is cigány, hanem egy előkelő magyar családból vitte el egy ember. Sokszor megtörtént bi­zony, hogy éjszaka a cigányokra ver­ték az ablakot a csendőrök. Akik meg beengedték őket, sokszor még a fazekakat is fölemelték, hogy mit főztek a cigányok.” Burdi Mária (1960): „Akkor kap­tam meg a tisztasági papíromat, mert gyárban volt a tisztasági vizsga. Megnézték a fejünket, szálanként a hajunkat. Megkaptam a művezető­től a tisztasági papírlevelet. Itt meg bosszúból levágták a hajamat, há­rom-négy rendőr fogott karon, be­vittek egy ilyen bódéba. Oda tolon­­coltak be. Lefogták a kezeimet, lá­baimat, úgy nyírták le a hajamat. Bizony. Ilyenek történtek. Mert a Paksit, a volt a tanácselnököt a nya­valya törte értem. Szerelmes volt, én meg nem hagytam magamat, mondtam neki, mit akarsz tőlem, te csúnya törpe, még neked is nő kell! Oszt­aszondta nekem: megállj, lesz még olyan alkalom, hogy csúffá teszlek. És meg is tette, hogy a fene essen bele! Lefogatott a rendőrök­kel, aztán megnyíratott bosszúból, hiába kaptam meg előtte való nap a tisztasági levelet a gyárból! Éjjeles voltam. Olyan jó mély ta­vasz volt. Reggel nyolc körül nyu­godtan jöttem haza, a hídnál már vártak a rendőrök, hárman. Na, aszongya az egyik, éppen magát vártuk! Mondom, miért várnak, hát nem látják, hogy a munkából jövök, éjjeles voltam! Aszongya, éppen azért várjuk, mert mondták, hogy éjjeles. Meg se néztek, semmi, már vittek is és lekopaszítottak erőszak­kal. Lefogták a kezemet, lábamat, teljes tehetetlen voltam. Az egyik rendőr a lába közé szorította a feje­met, úgy nyírtak kopaszra, levágták a drága hosszú hajamat. Meg se néztek semmit se. Hiába mondtam én, hogy otthon van a gyári igazolá­som, hogy nem vagyok tetves, nem hallgattak meg. Olyan bánatos let­tem, mert a gyárba el voltam ismer­ve, hogy úgy egy hétre rá megittam a sok hypót. Jártam én dolgozni akkor is, de a magyarok nem bántottak, mert tud­ták, hogy tiszta vagyok. Bekötöttem a fejemet, szégyenfejre. A gyári mű­vezető meg az orvos is mérgelődött. Ez nem igaz, hogy itt megvizsgáljuk, tisztának találjuk, ott meg megnyír­ják! Megittam a hypót, csak habzott a szám. Akkor bejött a lányom, nem vettem észre, mert eszméletlen vol­tam. Elkezdett kiabálni, jaj, anyu megitta a hypót, mert a hypósüveg meg ott volt mellettem. Időbe észre­vették, ez mentette meg az életemet. Hívatták a mentőt, bevittek a kór­házba Pápára. Csövet dugtak le ne­kem, kimosták a gyomrom, így mentettek meg engemet.” József: „A takácsi cigányokat állan­dóan lenézték a magyarok. Mink hatvanban már nem a cigánytelepen laktunk, de nekünk is ki kellett menni a cigánytelepre, hogy meg­nézzék a fejünket. Ott ütöttek le sát­rat a Gerence-parton, ilyen zuhanó­fürdő volt benne, hideg vízzel. Anyaszűz meztelenül küldték be az embereket a víz alá, utána meg be­­fújatták az egész testüket, meg ko­paszra nyírták őket. Meglepetéssze­rűen kezdődött. Rendőrökkel jöt­tek, körbezárták a cigánytelepet. Minden lakáshoz odamentek, gumi­bot a kezükbe. Ütötték, vágták a ci­gányokat. Nem lehetett szólni se ne­kik, mert már repült a gumibot. Voltak, akik megmérgezték magu­kat szégyenükbe, mint az a szegény Horváth Jolán. Huszonhárom éves volt. Kiszabadult a rendőrök kezé­ből, beszaladt a házba, oszt mire utá­namentek a rendőrök, már megitta a hypót. Mindjárt vitték Pápára mentővel. Azt nem tudták lenyírni, de a többit azt mind leköpesztették. Nem volt ott különbség.” (A Roma Sajtóközpont összeállítása) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM A telepeken élő roma közösségek rendszeres kényszermosdatása az adatok alapján a magyarországi romák több mint felét érintette. A hatalom, amely - néhány évvel a több tízezer magyarországi áldozatot követelő roma holo­caust után - „egyenlő jogokat és kötelességeket” deklarált, pár év múlva már csak a roma lakosságot büntette egészségügyi körülményeiért e rend­szerint hajnalban kezdődő és egész nap tartó akciókkal. Több helyen azo­kat is, akik kiköltöztek a telepről, és igen ritkán azokat a magyarokat, akik szintén e telepeken laktak. Meghirdette ugyan a telepfelszámolás prog­ramját, de a legtöbbször a helyiek ellenállása miatt sok telep ma is áll, vagy újakat alakítottak ki. (1971-ben a roma családok kétharmada lakott még ezeken a telepeken, a legtöbb helyen csatorna, vezetékes víz és áram nél­kül.) Az egészségügyi helyzet terén alapvető változást jelentő telepfelszámo­lás tehát elmaradt, egyes telepeken a víz 25 évvel az első rendelet megszü­letése után sem volt bevezetve. A mosdatások során széles körben használ­ták a rákkeltőnek bizonyult DDT-t (használatát 1968-ban a FAU betiltotta, Magyarország az elsők között írta alá az egyezményt), a fürdetések és fer­­tőtlenítések során azonban még sokáig továbbra is az egyik leggyakrabban használt anyag maradt. Arra, hogy a kényszerfürdetések rendszere önma­gában sem a telepek elmaradottságával, sem a valódi tetvességi aránnyal nem védhető, jó példa a Pest megyei Tanács jelentése, amely szerint 1982- ben a 29 057 telepi mellett csaknem ugyanennyi nem telepen élő (21 707) romát vizsgáltak meg. Csak romákat. Előbbiek között 346, míg utóbbiak esetében 609 tetves személyt találtak (a Pest megyei Köjál jelentése a cigá­nyok közegészségügyi vizsgálatáról, 1982). Ötvenezer roma, ezernél keve­sebb tetves, két százalék. Ugyanebből a jelentésből kiderül, hogy 2135 em­bert tetvetlenítettek annak ellenére, hogy 955 főt találtak tetvesnek. Évek óta zajlottak már a fürdetések, amikor egy 1961-es utasításra hivatkozva a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács elrendelte, hogy „a nők fürdetésénél kizárólag női dolgozók segédkezhetnek”. A központi vezetés ugyanebben az év­ben végül úgy döntött, hogy „csak azokat a cigányokat kell ellenőrizni, fürdetni és fertőtleníteni, akikben élősködőket találnak”, és „az indokolatlanul fürdető és szőr­­telenítő dolgozókat, illetve akik az eljárás során megalázó megjegyzéseket tesznek a ci­gányokra, azokat felelősségre fogják vonni”. Az intézkedést a helyi tanácsok a je­lentések szerint gyakran ezután is figyelmen kívül hagyták, folytatva az elő­ző, mindenkire kiterjedő gyakorlatot. Veszprém megyében 1960 októberében a vasárnapi búcsú után három nap három környező településen mosdatták végig a telepeket. 2001. AUGUSZTUS 3.

Next