Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-10 / 32. szám - Sándor Iván: A másik magyar történelem. Kilencven éve született Bibó István • évforduló • Kilencven éve született Bibó István (15. oldal)
Amiként Széchenyi művében-sorsában megjelenik a tizenkilencedik századi, ugyanúgy Bibóéban a huszadik századi magyar történelem. De amiként ez Széchenyi esetében sem a historizáló emlékezet által fényesre csiszolt időszakasz, hanem a meghasonlások sorozata, úgy a Bibó-életmű is egy másik magyar történelem regénye, mint ami a mindenkori uralkodó elitben, a közgondolkozásban, a tankönyvekben élt, és él ma is a huszadik századról. 1. Az, amit Bibó ötvenhat éve írt tanulmányának címébe foglalt - A magyar demokrácia válsága -, újra időszerű. Legfeljebb nem vesszük ezt észre. Vagy észrevesszük, de fogva tartanak az olyan, tabukat átlépni nem engedő szorongások, amelyekről Balassa Péter fejtette ki Vörösmartyt és korát értelmezve, hogy az sem hitt a megfogalmazhatóságukban, elviselhetőségükben, aki pedig számot vetett azzal, hogy milyen következményekkel jár a felismerésük örökös elodázása. Ötvenhat éve, a diktatúra előtt a szinte még meg sem született magyar demokrácia, ma, a diktatúra szétesése után a tizenegy esztendős magyar demokrácia került válságba. Szerencsére a történelmi körülmények az országban, Európában kedvezőbbek. „És mégis!” Mitől, hogy ez a tizenkilencedik századi végszó - miként például a mai európai gondolkozásban, regényben a mindenkori utolsó és első világok egymásra kopírozódnak - a huszonegyedik században a visszájáról, előszóként is érvényes? Ilyen az élet Közép-Európa körforgásos történelmében. Kafka K.-ról: „Úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.” Walter Benjamin A perről: „Nemcsak mások előtt szégyenkezhetünk, mások miatt is.” Szabó Zoltán Bibó Istvánról (1981): „Ha jelentőségének a nemzet nem ébred tudatára, az a magyar államot adminisztráló rendszer szégyene, a magyar társadalom szégyene...” De amióta már nem a letűnt rendszer adminisztrációja miatt, hanem a parlamenti demokráciában ismétlődik meg ugyanaz, és a Bibó-felejtés miatti szégyenérzetét húsz éve ugyancsak kinyilvánító magyar író a szélsőjobboldali radikalizmus vezére, nem elégedhetünk meg az elhallgatás miatti szégyen emlegetésével. 2. Elhantolni és hallgatni. Miért? Nem tudni, miért ? Három Goya-kép címe A háború... sorozatból. Félig vakon, félig süketen fejezte be. Utánuk festette meg az embert (önmagát) fölzabáló Szaturnuszát. (Rém)képek az elveszett látás-hallás belső látás-hallásként való visszanyeréséért. Az elhantolás-elhallgatás megpillantásáért. A nem tudni, miért?? univerzális feleletképtelenségével való szembeszegülésért. A tabuk határait, a tudat határait feszegetve. Lehetne ilyen tekintettel nézni a históriát is. Túllépve a tudatba beivódott illúziókon, álomképeken, együtt véve szemügyre a sokadalom tumultusát és a szövevényhálókba gabalyodott ember mentalitását. Az ilyen kísérlet a történelemszemléletben meggyökeresedett hárítási effektusok felszámolását jelenti. Soha nem tudtak a politikai intézményrendszert átformáló hatással túllépni a tabukon. Bibó is szembenézett azzal, amit Kölcsey, Széchenyi, Vörösmarty, Kemény óta annyian hasztalan próbáltak megfogalmazni és érvényesíteni. Feltette a miért? utána miért nem tudni, hogy miért? kérdését is, és kimondta, hogy a kérdés hamis, mert lehet tudni, hogy miért. Ehhez új nézőpontokat, beszédmódot kellett találnia. Új szótárat, új fogalmakat. Először, még a harmincas években, a „német hisztéria” ürügyén fejtette ki, hogy mi az oka annak, ha egy nemzeti közösségnek félrevezető tapasztalatai vannak saját magáról és a külvilágról. Mindenekelőtt az, írta, ha látszatra egységben él, azonban első-, másod-, harmadrendű hűbérurainak van kiszolgáltatva, és nem tapasztalja meg a szabad nemzet állampolgárának felelősségét; a háborús vereségek, a traumák tovább növelik a kiszolgáltatottságot, ez olyan hisztérikus lelkiállapothoz vezet, amelyben a közösség tagjai képtelenek meglátni történelmük valóságos kérdéseit, megoldásra váró problémáit, és a velük való szembenézés helyett megváltót meg bűnbakot keresnek; „a megrázkódtatásoknak és zsákutcáknak ez a sorozata ma már oda vezetett, hogy az egész német karakter bizonyos fokú deformálódásáról beszélhetünk”. Bibó harmincéves sincs még, amikor ezt megérti, majd korszaka tabuin átlépve megfogalmazza. Ezeket a felismeréseit mélyíti el, fejleszti tovább visszapillantva a magyar társadalomfejlődés évszázadaira, előrepillantva a huszadik század akkori közeljövőjére, mai közelmúltjára. Azzal, hogy a „látható” történelem mögött rámutatott a folyamatosan továbbélő hamis helyzetekre, és túllépett az örökös hárítási effektusokon, minden hajdani, közelmúltbeli és mai kurzus illúzióival, álomképeivel, hamisságaival szemben, egy másik magyar történelem elbeszélését írta meg. 3. Azért távoli történet ez. Ha száz évvel ezelőtt Croce még a szellem önismeretének tekintette, ha a mai európai történettudomány már érvényes tanulságok levonására is alkalmatlannak tekinti a történelmet, és úgy nézi, mint amelyből a fenséges után az értelem is kiveszett, mit kezdhetünk akkor 2001-ben azzal, hogy Bibó a hárításos-elfolytásos illúziótörténelem helyett egy másik történelem eseményeit beszélte el? Az európai történettudomány többnyire a történelem kutatásának metodikájával van elfoglalva. Mennyire érvényesíthető még a lineáris-okszerű elbeszélésmód? Mennyire alapozhatóak eredményes megközelítések a történeti események sűrűsödési pontjaiba való belemetszés, illetve az ennek nyomán kialakított metaforák módszerére? Bibó fél évszázad távolából hozzá tud szólni ezekhez a kérdésekhez. Némileg ahhoz hasonlóan, ahogy a művészetben, az irodalomban felelős párbeszéd vette kezdetét az európai modernitás hagyománya és a posztmodern tapasztalat között. Ebben a diskurzusban az újabb beszédmódok „nyelvi kitalálásai” mögött megjelennek a maradék kultúra omlástörténetének huszadik századi referencialitásai. Hayden White és Frank R. Ankersmit a történelem nyelvi kódokkal való megközelíthetőségéről, a „megfagyott” állapotban visszamaradt múlt metaforákkal való megszólaltatásáról cserél véleményt. Chris Lorenz mindkettőjüket felülírva úgy látja, hogy „nem lehet szétválasztani a referenciális leíró jelenségeket a metaforikus nézőpontú funkciótól, mivel a valóság bármiféle nyelvi ábrázolása egyben a valóság nézőpontjait is jelenti, akár felismerik, akár nem.” Bibó mintha a modernitás okszerű narrációjának és a posztmodernitás nyelvi-metaforikus eszköztárának együttes „bevetésével” nyilvánítaná ki a történelem értelemmel való megszólíthatatlanságába való bele nem nyugvását. A husserli észcélok veszendőségével ezt az együttes megszólítási elvet-beszédmódot állítja szembe. 4. Mi különbözteti meg az ő történelemképét a mindenkori politikai elit ügyeletes imagójától is, a közgondolkozástól is, a tananyag(ok)tól is? Mindenekelőtt a támpontjai. A fogalomrendszere. A hívószavai. A következtetései. Nemcsak a nagy racionalistáknak és mesterének, Ferrerónak a tanítványa, hanem (akár tudott erről, akár nem) Freudnak is, amikor horizontjába, elemzéseibe, végkövetkeztetéseibe állítja százötven év magyar (és régió-) történelmének elfojtott tudatalattiját. (Látens) diskurzusban marad az ezredforduló történelmével is, amikor kidolgozza alapmetaforáit a kisnemzetek közös nyomorúságáról, a hamis helyzetek sorozatáról, a zsákutcás társadalomfejlődésről, a közösséget átható egzisztenciális félelmek kiváltotta neurózisokról, az önszembenézés elmaradásáról, illetve az örökös bűnbakkeresésről és a velejáró folyamatos békétlenségről, a mindezeket elősegítő terméketlen közéleti embertípus magatartásformáiról-viselkedéstanáról. Múlt és jövő, a tizenkilencedik század és 2001 Magyarországa egyaránt megközelíthető ezekkel a metaforákkal. Egyszerre előre- és visszautalóak a kiindulópontok is, a feladatkijelölések is. „Gondolkodásának kiindulópontja annak a felismerése, hogy a magyar társadalomfejlődés a nyugatieurópai társadalomfejlődéstől a XVI. század óta lemaradt. Ebben a helyzetben áldemokráciában, úri kormányzáshoz szokott középosztállyal, polgárság nélkül... a törvényes jogok biztosítása egymagában nem elég...” (Szabó Zoltán). „Szeretnék írni az ember félelemtől terhelt kondíciójáról, a gyűlölet és élethalálharc ideológiájáról, mint amelyek ezt a félelmet az elviselhetetlenségig fokozzák.. .valamint a hatalom megosztásának elvéről, mint a félelem feloldásának első sikeres és intézményes kísérletéről...” (Az utolsó munkafeljegyzésekből). 5. A szellem teljesítménye minden korban: megtalálni a korszak tétjeit. A huszadik századi magyar gondolkozásnak egyik legnagyobb tétje az volt, és maradt a huszonegyedikre is, hogyan lehet a demokratikus államszerkezet formáit kidolgozni, s a bennük tradíciók híján is megvalósítandó képviseleti demokrácia működését elősegíteni. Bibó sokat tanult mesterétől, Guglielmo Ferrerótól. Amit metodikájából átvett, azt a saját kortapasztalata alapján gondolta végig. Élettel igazolta vagy írta át a módszert, így tudta kiszűrni, hogy Ferrero már a tízes-húszas évek fordulóján a Római Birodalom bomlásának metaforáján át vizsgálta az európai társadalomfejlődésben létrejött káoszt, így tudta hasznosítani azt, ahogyan Ferrero Napóleon útját értelmezve rámutatott a kalandorság természetére, valamint arra, hogy a kalandor cselekvési terének növekedéséért felelősség terheli a lakást, a behódolót is, a felüllévők gátlástalanságáért az alullévők nyájszellemét. Bibót erősen foglalkoztatta az egyre áttekinthetetlenebb európai káosz s a régiónkban, nálunk, a kalandorságot kísérő-elősegítő vakság. Amikor például a negyvennégyes magyar deportálások és a holokauszt kapcsán a zsidóság beletörődését, ellenálláshiányát, kockázatvállalástól való menekülését is felhozták egyesek, ezt írta: ha „azt kérdezzük, hogy mindezek vajon oly különösen »zsidós« tulajdonságok-e, akkor riadtan állapíthatjuk meg, hogy itt egészen másról van szó. Vajon melyik nemzet volt az, amely nyájszerűen engedelmeskedett világosan kilátszó, pusztító szándékoknak, amely az utolsó percig kivételezett akart maradni az alól a sárga csillag alól, amit a németek láthatóan, vagy láthatatlanul minden kelet-európai népre feltűztek?... a magyar társadalom minden rétegében és csoportjában a közösségi erkölcsök, konvenciók és beidegzőtlen öngyilkos beállítás tudta aztán a magyar társadalmat az utolsó pillanatig »megóvni« attól, hogy a zsidók pusztulásában a maga pusztulásának lehetőségét is meglássa.” 6. A tradíció nélküli demokrácia megteremtéséhez máig érvényesen kifejtett alapelvei között találunk négyet, amelyeknek a figyelmen kívül hagyása 2001-re olyan amorf változatot hozott létre, amelyben együtt vannak jelen a nyugatias nyitott és a keleties hatalomcentrikus törekvések. Nézzük Bibó ajánlatait, nézzük, mit találunk ma a helyükön. A képviseleti demokrácia egy test, nem osztható többségre és kisebbségre. Nem feudálisan hierarchizált. Nem ismeri a hatalom csúcsáról osztott kedvezményekért cserébe bevasalható hűséget. Ma ezeknek az elveknek a gyakorlatban való megvalósítása nincs biztosítva. A képviseleti demokrácia egészséges működését a szervesen beépített kontrollok segítik. Az alulról induló ellenőrzés az önkormányzatokban, társadalmi szerveződésekben, különböző intézményi testületekben. A falvak, városok állampolgárainak érdekérvényesítését megteremtő civilszféra mobilitása. Ma ezek az intézmények sorvadnak, sok esetben centrumfüggő gazdasági helyzetben vannak, üzeneteik füstbe szállnak. A képviseleti demokrácia biztosítéka és egyben eredménye a megosztottságok enyhülése, a közbizalom növekedése, a szabad ember tudatával élő állampolgárok egymás iránti gyanakvásának csökkenése. Ma a magyar társadalmat behálózza a bizalmatlanság. Egyre mélyebb közönyt tanúsítva, a közügyektől elfordulva él. A képviseleti demokrácia alapja a parlament folyamatos munkája. A kormány, a miniszterek, a miniszterelnök folyamatos beszámolási kötelezettsége, a költségvetés, a törvénykezés, az intézményi működés, a pénzek elosztásának nyilvánossága, kontroll alatt tartása, ha szükséges, a mindenre mindenkire kiterjedő felelősségre vonás. Ma a parlament háromhetenként ülésezik. Bizottságai formálisak. A miniszteri felelősség átláthatatlan, a miniszterelnök felelőssége nem érvényesül. A közpénzek kezelésében a nyilvános botrányok sem kivételesek. Volt A magyar demokrácia válsága írásának idején Bibónak három olyan tapasztalata, amelyek ugyancsak tanulságosak a demokrácia mai helyzetében. Az első: ahogyan az akkori legerősebb párt a szövetségeseit, koalíciós partnereit maga alá darálta. Közismert, hogy ezt hajdan szalámitaktikának nevezték. Akkor a Szociáldemokrata Párt, a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt jutott erre a sorsra. Ma megtörtént már ez a Kereszténydemokrata Párttal, s ennek néz elé a Kisgazdapárt és a Magyar Demokrata Fórum. Amulva nézhetjük, hogy a Surján Lászlók után a Dávid Ibolyák, a Turi- Kovácsok, a Fideszen belüli „ellenzékként” a Tölgyessy Péterek útja hogyan követi a bedaráltatás tekintetében (a náluk azért nagyobb formátumú) Ortutay Gyulák, Darvas Józsefek, Szakasits Árpádok útját. (folytatás al6. oldalon) SÁNDOR IVÁN: A másik magyar történelem - Kilencven éve született Bibó István - „Ne kívánjatok csolnakázni a délibáb tengerén. ” (Kemény Zsigmond) Selmeci István rajza 2001. AUGUSZTUS 10. \3 A 15 ÉLETÉS 1· IRODALOM