Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-08-10 / 32. szám - Sándor Iván: A másik magyar történelem. Kilencven éve született Bibó István • évforduló • Kilencven éve született Bibó István (15. oldal)

Amiként Széchenyi művében-sorsában megjelenik a tizenkilencedik századi, ugyanúgy Bibóéban a huszadik századi magyar történelem. De amiként ez Széchenyi esetében sem a his­­torizáló emlékezet által fényesre csiszolt idősza­kasz, hanem a meghasonlások sorozata, úgy a Bibó-életmű is egy másik magyar történelem regénye, mint ami a mindenkori uralkodó elit­ben, a közgondolkozásban, a tankönyvekben élt, és él ma is a huszadik századról. 1. Az, amit Bibó ötvenhat éve írt tanulmányá­nak címébe foglalt - A magyar demokrácia vál­sága -, újra időszerű. Legfeljebb nem vesszük ezt észre. Vagy észrevesszük, de fogva tartanak az olyan, tabukat átlépni nem engedő szoron­gások, amelyekről Balassa Péter fejtette ki Vörösmartyt és korát értelmezve, hogy az sem hitt a megfogalmazhatóságukban, elvi­­selhetőségükben, aki pedig számot vetett az­zal, hogy milyen következményekkel jár a felismerésük örökös elodázása. Ötvenhat éve, a diktatúra előtt a szinte még meg sem született magyar demokrácia, ma, a diktatúra szétesése után a tizenegy esz­tendős magyar demokrácia került válságba. Szerencsére a történelmi körülmények az országban, Európában kedvezőbbek. „És mégis!” Mitől, hogy ez a tizenkilencedik századi vég­szó - miként például a mai európai gondolko­zásban, regényben a mindenkori utolsó és első világok egymásra kopírozódnak - a huszon­egyedik században a visszájáról, előszóként is ér­vényes? Ilyen az élet Közép-Európa körforgásos történelmében. Kafka K.-ról: „Úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.” Walter Benjamin A perről: „Nemcsak má­sok előtt szégyenkezhetünk, mások miatt is.” Szabó Zoltán Bibó Istvánról (1981): „Ha je­lentőségének a nemzet nem ébred tudatára, az a magyar államot adminisztráló rendszer szégyene, a magyar társadalom szégyene...” De amióta már nem a letűnt rendszer ad­minisztrációja miatt, hanem a parlamenti de­mokráciában ismétlődik meg ugyanaz, és a Bibó-felejtés miatti szégyenérzetét húsz éve ugyancsak kinyilvánító magyar író a szélső­­jobboldali radikalizmus vezére, nem eléged­hetünk meg az elhallgatás miatti szégyen emlegetésével. 2. Elhantolni és hallgatni. Miért? Nem tudni, miért ? Három Goya-kép címe A háború... sorozat­ból. Félig vakon, félig süketen fejezte be. Utánuk festette meg az embert (önmagát) fölzabáló Szaturnuszát. (Rém)képek az elveszett látás-hallás belső látás-hallásként való visszanyeréséért. Az el­­hantolás-elhallgatás megpillantásáért. A nem tudni, miért?? univerzális feleletképtelenségé­vel való szembeszegülésért. A tabuk határait, a tudat határait feszegetve. Lehetne ilyen tekintettel nézni a históriát is. Túllépve a tudatba beivódott illúziókon, álomképeken, együtt véve szemügyre a soka­­dalom tumultusát és a szövevényhálókba ga­­balyodott ember mentalitását. Az ilyen kísérlet a történelemszemléletben meggyökeresedett hárítási effektusok felszámolását jelenti. Soha nem tudtak a politikai intézményrendszert át­formáló hatással túllépni a tabukon. Bibó is szembenézett azzal, amit Kölcsey, Széchenyi, Vörösmarty, Kemény óta annyian hasztalan próbáltak megfogalmazni és érvényesíteni. Feltette a miért? után­a miért nem tudni, hogy mi­ért? kérdését is, és kimondta, hogy a kérdés hamis, mert lehet tudni, hogy miért. Ehhez új nézőpontokat, beszédmódot kellett találnia. Új szótárat, új fogalmakat. Először, még a harmincas években, a „né­met hisztéria” ürügyén fejtette ki, hogy mi az oka annak, ha egy nemzeti közösségnek félre­vezető tapasztalatai vannak saját magáról és a külvilágról. Mindenekelőtt az, írta, ha látszat­ra egységben él, azonban első-, másod-, har­madrendű hűbérurainak van kiszolgáltatva, és nem tapasztalja meg a szabad nemzet ál­lampolgárának felelősségét; a háborús veresé­gek, a traumák tovább növelik a kiszolgálta­tottságot, ez olyan hisztérikus lelkiállapothoz vezet, amelyben a közösség tagjai képtelenek meglátni történelmük valóságos kérdéseit, megoldásra váró problémáit, és a velük való szembenézés helyett megváltót meg bűnbakot keresnek; „a megrázkódtatásoknak és zsákut­cáknak ez a sorozata ma már oda vezetett, hogy az egész német karakter bizonyos fokú deformálódásáról beszélhetünk”. Bibó harmincéves sincs még, amikor ezt megérti, majd korszaka tabuin átlépve megfo­galmazza. Ezeket a felismeréseit mélyíti el, fej­leszti tovább visszapillantva a magyar társada­lomfejlődés évszázadaira, előrepillantva a hu­szadik század akkori közeljövőjére, mai közel­múltjára. Azzal, hogy a „látható” történelem mögött rámutatott a folyamatosan továbbélő hamis helyzetekre, és túllépett az örökös hárí­tási effektusokon, minden hajdani, közelmúlt­beli és mai kurzus illúzióival, álomképeivel, hamisságaival szemben, egy másik magyar tör­ténelem elbeszélését írta meg. 3. Azért távoli történet ez. Ha száz évvel ezelőtt Croce még a szellem önismeretének tekintette, ha a mai európai történettudomány már érvényes tanulságok levonására is alkalmatlannak tekinti a törté­nelmet, és úgy nézi, mint amelyből a fensé­ges után az értelem is kiveszett, mit kezdhe­tünk akkor 2001-ben azzal, hogy Bibó a há­­rításos-elfolytásos illúziótörténelem helyett egy másik történelem eseményeit beszélte el? Az európai történettudomány többnyire a történelem kutatásának metodikájával van el­foglalva. Mennyire érvényesíthető még a li­neáris-okszerű elbeszélésmód? Mennyire ala­­pozhatóak eredményes megközelítések a tör­téneti események sűrűsödési pontjaiba való belemetszés, illetve az ennek nyomán kialakí­tott metaforák módszerére? Bibó fél évszázad távolából hozzá tud szólni ezekhez a kérdésekhez. Némileg ahhoz hason­lóan, ahogy a művészetben, az irodalomban felelős párbeszéd vette kezdetét az európai mo­­dernitás hagyománya és a posztmodern tapasz­talat között. Ebben a diskurzusban az újabb be­szédmódok „nyelvi kitalálásai” mögött megje­lennek a maradék kultúra omlástörténetének huszadik századi referencialitásai. Hayden White és Frank R. Ankersmit a történelem nyelvi kódokkal való megközelíthetőségéről, a „megfagyott” állapotban visszamaradt múlt metaforákkal való megszólaltatásáról cserél vé­leményt. Chris Lorenz mindkettőjüket felülír­va úgy látja, hogy „nem lehet szétválasztani a referenciális leíró jelenségeket a metaforikus nézőpontú funkciótól, mivel a valóság bármifé­le nyelvi ábrázolása egyben a valóság néző­pontjait is jelenti, akár felismerik, akár nem.” Bibó mintha a modernitás okszerű narráció­­jának és a posztmodernitás nyelvi-metaforikus eszköztárának együttes „bevetésével” nyilvání­taná ki a történelem értelemmel való megszólít­­hatatlanságába való bele nem nyugvását. A hus­­serli észcélok veszendőségével ezt az együttes megszólítási elvet-beszédmódot állítja szembe. 4. Mi különbözteti meg az ő történelemképét a mindenkori politikai elit ügyeletes imagójától is, a közgondolkozástól is, a tananyag(ok)tól is? Mindenekelőtt a támpontjai. A fogalom­­rendszere. A hívószavai. A következtetései. Nemcsak a nagy racionalistáknak és mesteré­nek, Ferrerónak a tanítványa, hanem (akár tu­dott erről, akár nem) Freudnak is, amikor ho­rizontjába, elemzéseibe, végkövetkeztetéseibe állítja százötven év magyar (és régió-) történel­mének elfojtott tudatalattiját. (Látens) diskur­zusban marad az ezredforduló történelmével is, amikor kidolgozza alapmetaforáit a kisnem­zetek közös nyomorúságáról, a hamis helyze­tek sorozatáról, a zsákutcás társadalomfejlő­désről, a közösséget átható egzisztenciális félel­mek kiváltotta neurózisokról, az önszembené­zés elmaradásáról, illetve az örökös bűnbakke­resésről és a velejáró folyamatos békétlenség­­ről, a mindezeket elősegítő terméketlen köz­életi embertípus magatartásformáiról-viselke­­déstanáról. Múlt és jövő, a tizenkilencedik szá­zad és 2001 Magyarországa egyaránt megköze­líthető ezekkel a metaforákkal. Egyszerre előre- és visszautalóak a kiinduló­pontok is, a feladatkijelölések is. „Gondolkodá­sának kiindulópontja annak a felismerése, hogy a magyar társadalomfejlődés a nyugati­európai társadalomfejlődéstől a XVI. század óta lemaradt. Ebben a helyzetben­­ áldemok­ráciában, úri kormányzáshoz szokott középosz­tállyal, polgárság nélkül... a törvényes jogok biztosítása egymagában nem elég...” (Szabó Zoltán). „Szeretnék írni az ember félelemtől terhelt kondíciójáról, a gyűlölet és élethalál­harc ideológiájáról, mint amelyek ezt a félel­met az elviselhetetlenségig fokozzák.. .valamint a hatalom megosztásának elvéről, mint a féle­lem feloldásának első sikeres és intézményes kí­sérletéről...” (Az utolsó munkafeljegyzésekből). 5. A szellem teljesítménye minden korban: megtalálni a korszak tétjeit. A huszadik szá­zadi magyar gondolkozásnak egyik legna­gyobb tétje az volt, és maradt a huszonegye­dikre is, hogyan lehet a demokratikus állam­­szerkezet formáit kidolgozni, s a bennük tra­díciók híján is megvalósítandó képviseleti demokrácia működését elősegíteni. Bibó sokat tanult mesterétől, Guglielmo Fer­­rerótól. Amit metodikájából átvett, azt a saját kortapasztalata alapján gondolta végig. Élettel igazolta vagy írta át a módszert, így tudta kiszűrni, hogy Ferrero már a tízes-húszas évek forduló­ján a Római Birodalom bomlásának metaforá­ján át vizsgálta az európai társadalomfejlődés­ben létrejött káoszt, így tudta hasznosítani azt, ahogyan Ferrero Napóleon útját értelmezve rámutatott a kalandorság természetére, vala­mint arra, hogy a kalandor cselekvési terének növekedéséért felelősség terheli a lakást, a be­­hódolót is, a felüllévők gátlástalanságáért az alullévők nyájszellemét. Bibót erősen foglalkoz­tatta az egyre áttekinthetetlenebb európai ká­osz s a régiónkban, nálunk, a kalandorságot kí­­sérő-elősegítő vakság. Amikor például a negy­vennégyes magyar deportálások és a holoka­uszt kapcsán a zsidóság beletörődését, ellenál­láshiányát, kockázatvállalástól való menekülé­sét is felhozták egyesek, ezt írta: ha „azt kérdez­zük, hogy mindezek vajon oly különösen »zsi­­dós« tulajdonságok-e, akkor riadtan állapíthat­juk meg, hogy itt egészen másról van szó. Va­jon melyik nemzet volt az, amely nyájszerűen engedelmeskedett világosan kilátszó, pusztító szándékoknak, amely az utolsó percig kivétele­zett akart maradni az alól a sárga csillag alól, amit a németek láthatóan, vagy láthatatlanul minden kelet-európai népre feltűztek?... a ma­gyar társadalom minden rétegében és csoport­jában a közösségi erkölcsök, konvenciók és be­idegzőtlen öngyilkos beállítás tudta aztán a magyar társadalmat az utolsó pillanatig »meg­óvni« attól, hogy a zsidók pusztulásában a ma­ga pusztulásának lehetőségét is meglássa.” 6. A tradíció nélküli demokrácia megteremtésé­hez máig érvényesen kifejtett alapelvei kö­zött találunk négyet, amelyeknek a figyel­men kívül hagyása 2001-re olyan amorf vál­tozatot hozott létre, amelyben együtt vannak jelen a nyugatias nyitott és a keleties hata­lomcentrikus törekvések. Nézzük Bibó aján­latait, nézzük, mit találunk ma a helyükön. A képviseleti demokrácia egy test, nem oszt­ható többségre és kisebbségre. Nem feudálisan hierarchizált. Nem ismeri a hatalom csúcsáról osztott kedvezményekért cserébe bevasalható hűséget. Ma ezeknek az elveknek a gyakorlat­ban való megvalósítása nincs biztosítva. A képviseleti demokrácia egészséges mű­ködését a szervesen beépített kontrollok se­gítik. Az alulról induló ellenőrzés az önkor­mányzatokban, társadalmi szerveződések­ben, különböző intézményi testületekben. A falvak, városok állampolgárainak érdekérvé­nyesítését megteremtő civilszféra mobilitása. Ma ezek az intézmények sorvadnak, sok eset­ben centrumfüggő gazdasági helyzetben vannak, üzeneteik füstbe szállnak. A képviseleti demokrácia biztosítéka és egyben eredménye a megosztottságok eny­hülése, a közbizalom növekedése, a szabad ember tudatával élő állampolgárok egymás iránti gyanakvásának csökkenése. Ma a ma­gyar társadalmat behálózza a bizalmatlanság. Egyre mélyebb közönyt tanúsítva, a köz­ügyektől elfordulva él. A képviseleti demokrácia alapja a parlament folyamatos munkája. A kormány, a miniszte­rek, a miniszterelnök folyamatos beszámolási kötelezettsége, a költségvetés, a törvénykezés, az intézményi működés, a pénzek elosztásának nyilvánossága, kontroll alatt tartása, ha szüksé­ges, a mindenre­ mindenkire kiterjedő felelős­ségre vonás. Ma a parlament háromhetenként ülésezik. Bizottságai formálisak. A miniszteri felelősség átláthatatlan, a miniszterelnök fele­lőssége nem érvényesül. A közpénzek kezelé­sében a nyilvános botrányok sem kivételesek. Volt A magyar demokrácia válsága írásának idején Bibónak három olyan tapasztalata, amelyek ugyancsak tanulságosak a demokrá­cia mai helyzetében. Az első: ahogyan az akkori legerősebb párt a szövetségeseit, koalíciós partnereit maga alá darálta. Közismert, hogy ezt hajdan szalámi­taktikának nevezték. Akkor a Szociáldemok­rata Párt, a Kisgazdapárt és a Nemzeti Pa­rasztpárt jutott erre a sorsra. Ma megtörtént már ez a Kereszténydemokrata Párttal, s en­nek néz elé a Kisgazdapárt és a Magyar De­mokrata Fórum. Amulva nézhetjük, hogy a Surján Lászlók után a Dávid Ibolyák, a Turi- Kovácsok, a Fideszen belüli „ellenzékként” a Tölgyessy Péterek útja hogyan követi a beda­­ráltatás tekintetében (a náluk azért nagyobb formátumú) Ortutay Gyulák, Darvas Józsefek, Szakasits Árpádok útját. (folytatás al6. oldalon) SÁNDOR IVÁN: A másik magyar történelem - Kilencven éve született Bibó István - „Ne kívánjatok csolnakázni a délibáb tengerén. ” (Kemény Zsigmond) Selmeci István rajza 2001. AUGUSZTUS 10. \3 A 15 ÉLETÉS 1· IRODALOM

Next