Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-10-05 / 40. szám - András Sándor: Zoltán Kövecses: Metaphor and Emotion | Vajda Mihály: Tükörben | Keszthelyi Rezső: Önidőző | Györe Balázs: Boldogkönyv • könyvkritika | Ex libris • Zoltán Kövecses: Metaphor and Emotion (Cambridge University Press, 2000.) | Vajda Mihály: Tükörben (Csokonai Kiadó, 2001.) | Keszthelyi Rezső: Önidőző (Fekete Sas Kiadó, 2000.) | Györe Balázs: Boldogkönyv (Fekete Sas Kiadó, 2001.) (23. oldal)

V­annak érzékelhető és nem érzékelhető dolgok és események, ez eléggé közis­mert. Talán még az sem újság, hogy a nem érzékelhető állapotokat és folyamatokat vagy egyszerűen néven nevezzük, vagy ér­zékletesen fejezzük ki, például: „majd szét­robbantam a dühtől”. Ilyen kifejezésekből következtetni lehet arra, hogy miféle elkép­zelésünk van a dühről, ami ugye magában láthatatlan és érzékelhetetlen, csak érezhető. A düh a fenti példa szerint valami feszítő anyag valami tartályban. A kognitív nyelvé­szeknek az a véleményük, hogy a düh fogal­ma - durván a „düh” szó jelentése­­ egy kép, és ezért: metafora. Kövecses Zoltán ilyen nyelvész az ELTE-n, többnyire angolul ír, könyve ilyen alapokon vizsgál igazán érdekes dolgokat. Zoltán Kövecses: Metaphor and Emotion Kövecses abból indul ki, hogy az emóciók mind egyetlen metaforán, az „erő”-metaforán alapszanak. Fizikai erőnek képzeljük őket. Úgy gondolja, a nyelvi metaforák az egyes emóciók fogalmi alapjait, például a düh fogalmát, azt,­­ hogy mi is a düh, jóval differenciáltabban jel­zik, mint maga az egyetlen szó. Az ember meg is pukkadhat dühében, fel is forrhat a vére, és így tovább. Aztán arról érvel, hogy az emóciók általában és mindegyikük külön-külön szöve­vényes rendszert alkotnak. Egészükben meg­különböztethetők az elme két másik nagy tar­tományától, a megfékezést és kontrollt jelentő erkölcstől, valamint a gondolkodástól. Ezek egyikétől se robban fel az ember. Az emóciókkal kapcsolatos metaforák, mondja Kövecses, elsősorban fiziológiai, má­sodsorban kulturális alapokon nyugszanak. A testre alapulók eléggé egyformák minde­nütt, a kulturálisak váltakozhatnak kultúrák szerint. Ezek az emóciómetaforák annyira el­sődlegesek, hogy a költők ezeken belül ma­radnak, csak szokatlan módon dolgozzák ki őket. Érdekes és enigmatikus módon kü­lönbséget tesz Kövecses „erős” és „lágy” emóciók között, mondván, csak az előbbiek alapulnak az erő alapmetaforáján. Nem mondja, hogy min alapulnak a „lágyak”, csak példát hoz. Ha valaki „meleg érzésekkel van valaki iránt”, nem erőnek képzelődik­­gondolódik az emóció. Nekem az olvasottaknak köszönhetően az jutott eszembe, hogy ha az emóciókat meta­forákkal gondoljuk és nyelvileg fejezzük ki, talán kölcsönös is lehet a viszony, és bizonyos metaforák bizonyos emóciókat váltanak ki. Erre a lehetőségre gondolva viszont úgy tűnt, hogy költői szövegek csakis „lágy” emó­ciók kiváltására képesek. Düh, harag, szere­lem, félelem nem olyasmi, amit költői szöve­geknél érzünk, valószínűleg azért, mert eze­ket létező emberek és események vonatkozá­sában érezzük. Bánkódhatom, hogy Anna Karenyina meghalt, megrendülni nem fogok tőle. Az is lehet, hogy az „erős” metaforáknak van „lágy”, ugyanis csak elképzelt variációja, és költői szövegeknél ilyesmik váltódnak ki. Továbbá: ha a közösen használt alapmetafo­rán belül is maradnak a költők és írók, talán ők is segítik a fogalmak differenciálódását, az érezhető különbségek kialakulását és jelzését egy-egy emóción, érzelmen belül. Egy azon­ban biztos: senki se robbanhatott fel dühében a robbanóanyagok feltalálása előtt. Érdekelt, hogy gondolatom, miszerint a metaforák emóciókat válthatnak ki, mennyi­ben állja meg a helyét. A következő három könyvet ebből a szempontból néztem meg, bár úgy általában találtam őket jónak. (Cambridge University Press, 2000. 223 oldal, 49,50 USD) Vajda Mihály: Tükörben Vajda Mihály könyvének a címe metafora. Az egykori Budapesti Iskola három másik tagjá­ról mondja, hogy nagyon másként gondol­kodnak, mégis: „Ha meg akarom érteni, amit én magam gondolok, muszáj az ő tük­rükbe is néznem.” Három fiatalabb filozófus­kollégájáról mást mond: „Tükörben­­ ma­gam. A nálamnál fiatalabb barátaim... tükré­ben aztán igazán magamra ismerek. Holott ugyancsak eltérő módon gondolkodnak. Va­lami alapvetően közös mégis van azonban vi­lágukban, világunkban.” A tükörbe tehát nem azért néz Vajda, hogy megtudja, ki a legszebb, mint Hófehérke királynője. Nem is „az” objektív valóság megismeréséről van szó, mint Lukács Györgynél, vele Vajda egy­értelműen leszámol. Ő magát szeretné látni annak, ami valóban lehet: a tükör eszköz az önmegismerés szolgálatában. Elfogadja, amit Radnóti írt róla, hogy ő a romboló, holott szerintem romokat rombolni nemigen lehet, legfeljebb elhordani. „Megőrizni nincsen már mit, a hajlékot újjáépíteni akarni komi­kus gesztusnak tűnik, valami újat építeni akarni meg... nincsen semmi biztos fogódzó, s mégis tudjuk: muszáj magunkat megérte­nünk s a világunknak értelmet adnunk.” Vajda ezt elsősorban Nietzsche, másodsor­ban Heidegger nyomán teszi. A tükör-metafora, számomra, teljesen ér­zelemmentes - természetesen van ilyen is. A hajlék-metafora viszont már „lágy” érzé­seket kelt. Hajléktalanságra utal, arra, hogy az ember ki van téve az időjárásnak és az idők járásának. Céloz a fiatal Lukács kitéte­lére az elme hontalanságáról, Vajda azon­ban másként éli meg. Mondjuk, inkább vándor vagy hobó, mint áldozat. Elfogadja Nietzschével, hogy a világ véletlenszerű, já­ték, viszont az egyén magatartását az érzés­hez, a megérzéshez, nem az attól elválasz­tott gondolkodáshoz igazítja. Heller Ágnessel vitázik, aki szerint szükség van morálfilozófiára olyan emberek számára, akik tisztességesek ugyan, és tudják, van jó és rossz, de „mankó híján gyakran mégse tud­ják eldönteni, mit lenne helyes tenniük egy adott helyzetben”. Vajda nem ért egyet, hosszasabban érvel, egy másik írásban mond­ja ki röviden: „ami a magam cselekedeteit és magatartását illeti, igenis lehet tudni, mi a jó és mi a rossz, nincs szükség semmiféle man­kóra”. A mankó-metafora bennem nagyon határozott emóciót vált ki. Mankóra rokkan­taknak van szükségük, amíg fel nem épül­nek, vagy nyomorékoknak, akik vágynak a csodára, hogy eldobhassák mankóikat. Vajda nem érzi magát rokkantnak, holott „biztos fogódzót” nem ismer, neki arra van szüksé­ge, ami már megvan benne, a belső hangra, a szókratészi daimónionra, bár az nem jósol­­javasol: „Mi köze a daimónionnak a jóslás­hoz? A daimónion tiltó hang... Ha mégis rosszul döntöttél vele, a daimónion majd fi­gyelmeztet, hogy ne tedd, amit tenni szándé­kozol. Mármint ha neked is van olyanod. Ha nincsen, ugyancsak sajnállak. Becsülendő jó­szág.” A „belső hang” is metafora, hiszen az érzés maga nem beszél, és emocionális töltete is van, nemcsak gondolatot ébreszt. Filozófiá­ról lehet vitatkozni másokkal, a belső hang­gal nem lehet, nem arra való. Vajda vitázik a könyvében, figyelemre méltóan, de közben egy gondolkodói és emberi magatartást is su­gall, amelyik felettébb nyílt, megérlelt és sza­bad, egyszerre szerény és határozott. (Csokonai Kiadó, 2001. 160 oldal, 980 Ft) Keszthelyi Rezső: Önidőző Keszthelyi Rezső könyvének legelső bekezdé­se szóról szóra ugyanaz, mint a legutolsó, csak meg van toldva egy mondattal. A szöveg saját magához tér vissza, önidőző lesz, akár­csak az ember, ha magára talál. A három, más-másféle részből álló szöveget ezen kívül vissza-visszatérő szókapcsolatok, olykor mon­datok fogják egybe, valamint egy első szenté­lyű beszélő. A harmadik részben egy kiéhezett és meg­tépázott macska jelenik meg a beszélő ten­gerparthoz közeli házának kertjében. Eleinte igen félénk és vad, lassan odaszokik, ahogy enni és inni kap, végül egészen otthonosan viselkedik. A beszélő és asszonya ekkor el­utaznak: „Itthonról haza. Ami, ugye, nincs. Ha otthonról hajózunk hazafelé.” Az elbeszé­lés egészen apró részletekig a képzeletbe idé­zi a kertet, a várost, a tájat, a piacra menést, a főzést, a macska viselkedését. Közben to­vább folyik a már első két részben megkez­dett tűnődés, elmélkedés, kifejezéskeresés a múlandóságról, az egyén problematikus azo­nosságáról, alapvető magányáról, viszonyáról máshoz és másokhoz, a látványok jellegéről, az érzéssel élés meghatározó jellegéről, arról, mi az ember, mi az állat. Mindez nyelvi bra­vúrokkal, furcsa szóösszetételekkel, gyakran zavart, illetve hiányzó szintaxissal történik. A macska képszerűen látható, vagyis érzék­letes, ugyanakkor nem egyszerű kép, nem is allegória vagy szimbólum. Metafora. A beszé­lő egy szótárban keresi az „állat” szó jelenté­sét, és azt találja, hogy a szócikk „nem említi az értelmet és az érzést”. Ez a macska pedig nyilvánvalóan gondol és érez; érzésre-érzé­­sekre képes kötetlen élőlény. „A lényében azonban nincsenek szavak. Az enyémben vi­szont vannak.” Szavak nélkül is meggondol­ja, mit tesz, és ha fél, nem jobban vagy kevés­bé, mint az ember. Érzékenyen viszonyul ép­pen adott környezetéhez. Kóbor, de a törté­net során nem az, ahogy nem is igazán házi­állat, a kert, majd a ház lesz ideiglenes ottho­na, de onnan esetleg hazafelé megy este. Nem tudja gondolni, hogy gondol, nem tud­ná gondolni például ezt: „az vagyok, ami va­gyok, és mégsem az”, vagy ezt: „Minduntalan belebonyolódom szemem szemébe”, de ez nem hiányosság: „Hiába a szavak. Olyanok, mint a macska illanásai, pusztán a lényével. És még olyanok sem. Egyszerűen nem lehet­nek olyan egyszerűek és természetesek.” Így merül fel: „mi én macska, akkor mi nem macska én.” A macska: ez a macska ezzel a történéssel és a beszélő gondolatai, tépelődé­­sei, önartikulálási kísérletei között lesz meta­forája valami lénynek, amit szavakkal szó sze­rint megnevezni nem lehet. A metafora - és ez egy az egész szövegre kiható mestermeta­fora - nem pontosítható, nem redukálható semmiféle fogalomra, szó szerinti szóra. „A macska a bejárati ajtó függönyével játszott, hemperegve. Kedvelte a függönyt.” Keszthe­lyi szerencsénkre azt is kedveli, hogy szavak­kal játsszon, hozzáértően, őhozzá, magama­gához értően is. Prózájának diadala, hogy míg a közbeszédben használt metaforákkal egy-egy érzékletes kép valami érzékelhetet­­lent jelez, ebben a szövegben, általa, az érzé­kelhető dolgoknak és eseményeknek csupán érezhető valóságára riadhat egy emberben az ember, akiről viszont nehéz megmondani, ta­lán lehetetlen, hogy micsoda. (Fekete Sas Kiadó, 2000. 117 oldal, 896 Ft) Győre Balázs: Boldog könyv Metaforák nélkül nem lehet se beszélni, se ír­ni, elkerülhetetlenek. Ha egy műnél a szö­vegben található metaforákra érdemes figyel­ni, csakis azért, mert különleges, meghatáro­zó szerepük van. Nem cifrázatok, hanem el­engedhetetlen vetületei az összhatásnak. A tényeknek, ha tényekről számol be egy szö­veg. Győre Balázs Boldog könyv című, feleségé­vel és saját magával foglalkozó, életük egy válságos és nehéz szakaszát dokumentáló írá­sa efféle szöveg. „Nekem most egy boldog könyvet kell írnom” olvasható az első oldalon. Aztán egy versidézet következik: „A módszer tiszta hús legyen / s ne szimbólumok szósza”. A „boldog könyvből” még az első oldalon „boldogkönyv” lesz. A „tiszta hús”, a magam olvasatában, azt jelenti: szó szerinti leírás, szimbólum-szósz nélkül. A metafora viszont sem az egyik, sem a másik: olyan hús, ame­lyik sohasem „tiszta”, hanem, mondjuk, pá­colt. Ezt biztosan megengedi az idézett két sor, hiszen a „módszer” a „tiszta hús” maga is metafora. Ha az imádságoskönyv imákat tartalmaz, a boldog könyvnek boldogságot keltene, ez azonban, úgy tűnik, az ismételt nekibuzdulás ellenére sem sikerül. A könyv vége felé is még ez olvasható: „nem merek rátérni valódi témámra, a boldogságra”. Napló- és vallomásszerű a beszámoló a fe­leség igen súlyos betegségének egy évéről, a közös megpróbáltatásokról. Tényközlés apró napi eseményekről, jelen idejűekről és el­múltakról, magáról az írás folyamatáról, va­lamint kollázsszerű bevágásokkal a dunai ha­jókról, amelyek az adott szövegkörnyezetben nekem az elutazás ábrándját sugallják. A tényközlés során jellegzetes metaforák vehe­tők észre. Az előbb idézett kijelentés előtt például a következő: „Éhes a lélek. Táplálé­kot akar. Enni szeretne. Hízni. De mivel a lé­lek nem ehet, a test eszik helyette is.” A kije­lentés után pedig ez: „Kiszáradt medence most a lélek. Megrepedezett az alja. Össze­tört. Egy csepp víz sincs benne. Néhány rot­hadó levél a kövezeten.” A két metafora nem üti egymást, mindkettő a közölt tények, a megtörténtek egyik belső, rejtett dimenzióját jelzi. Győre Balázs ritkán, de jól elhelyezve használ metaforákat, és ezek bár benső ese­ményekre és állapotokra utalnak, mintha szárnyak lennének, úgy emelik a szövegben­ közölteket. Nem magasra, de lebegtetik. „A boldogság kis ház, amiben lakni lehet.” Győ­re Balázsék nem ebben a kis házban laknak. „Feleségem szemében egy félénk, fiatal, kicsi állat riadalma. (Nem unja magát a betegség? Nem akar továbbállni?) Mihez ragaszkodik a valóság? Emelkedő és lejtő az ember egyszer­re.” Így lebeg ez a szűkszavúra fogott, köny­­nyedén súlyos, nagyon emberi könyv. A Bol­dogkönyv talán azért boldog, mert elkészült. Nem alaptalanul. (Fekete Sas Kiadó, 2001. 117 oldal, 896 Ft) EX LIBRIS ANDRÁS SÁNDOR Az írók Boltja októberi programjai 8., hétfő: Liget. Kovács Gábor: A megátalkodott jóhiszeműség esé­lyei. Bemutatják: Dénes Iván Zoltán és Lányi András 9., kedd: JAK Világirodalmi Sorozat (Scolar—JAK). Ingo Schulze: A Boldogság 33 pillanata című könyvét dedikálja 15., hétfő: Abakusz-könyvek. Bereményi Géza: Shakespeare király­nője. Vendégeink: Bereményi Géza, Ficsku Pál és Szekeres Károly. 16., kedd: Officina '96. Radovits László: Galipette. Vendégeink: Bérczes László és Budai Katalin. 18., csütörtök: Nórán. Alexander Bródy: Húszezeregyéjszaka -Ál­mok és mesék a valóságról. Bemutatják: Babarczy Eszter és Réz Pál. Közreműködik: Galkó Balázs. 24., szerda: Palatínus. Térey János: Paulus. Verses regény. Bemu­tatja: Szilágyi Ákos, Márton László. 25., csütörtök: Jelenkor - Dianoia-sorozat. Vajda Mihály: Ilisszosz­­parti beszélgetések. Bemutatják: Boros János és Csordás Gábor. 30., kedd: Műhely - Kulturális folyóirat - Győr. Életművész. Szer­kesztette: Tillmann J. A. 31., szerda, 11 óra: Vallási Információs és Oktatási Központ Közhasz­nú Alapítvány Sajtótájékoztatója. Vendégeink az Alapítvány kurátorai: Barabás Tamás, Dobrovits Mihály, Halmai Gábor, Krasztev Péter, Nagy Zoltán, Tatjana Peric és Udvarvölgyi Zsolt. A programok délután 4 órakor kezdődnek az írók Boltja teázójában (VI. Andrássy út 45.) 2001. OKTÓBER 5. 23 . . Az írók Boltja (Budapest VI., Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Georges Bataille: Az erotika (Nagyvilág) 2. Julius Evola: A Grál misztériuma (Kvintesszencia) 3. Zigmund Bauman: A modernitás és a holokauszt (Új Mandátum) 4. Charles Fenyvesi: Mikor az angyalok túljártak a világ eszén (Európa) 5. Naftali Kraus: Salamon példabeszédei (Ulpius-ház) 6. Chaim Potok: Fények könyve (Ulpius-ház) 7. Martin Heidegger: A fenomenológia alapproblémái ( Osiris ) 8. Bohumil Hrabal: Adagio lamentoso (Európa) 9. Térformálás - tárgyformálás (Építé­szet/elmélet 1.) (Tere) 10. A performance-művészet (Balassi) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next