Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-10-05 / 40. szám - András Sándor: Zoltán Kövecses: Metaphor and Emotion | Vajda Mihály: Tükörben | Keszthelyi Rezső: Önidőző | Györe Balázs: Boldogkönyv • könyvkritika | Ex libris • Zoltán Kövecses: Metaphor and Emotion (Cambridge University Press, 2000.) | Vajda Mihály: Tükörben (Csokonai Kiadó, 2001.) | Keszthelyi Rezső: Önidőző (Fekete Sas Kiadó, 2000.) | Györe Balázs: Boldogkönyv (Fekete Sas Kiadó, 2001.) (23. oldal)
Vannak érzékelhető és nem érzékelhető dolgok és események, ez eléggé közismert. Talán még az sem újság, hogy a nem érzékelhető állapotokat és folyamatokat vagy egyszerűen néven nevezzük, vagy érzékletesen fejezzük ki, például: „majd szétrobbantam a dühtől”. Ilyen kifejezésekből következtetni lehet arra, hogy miféle elképzelésünk van a dühről, ami ugye magában láthatatlan és érzékelhetetlen, csak érezhető. A düh a fenti példa szerint valami feszítő anyag valami tartályban. A kognitív nyelvészeknek az a véleményük, hogy a düh fogalma - durván a „düh” szó jelentése egy kép, és ezért: metafora. Kövecses Zoltán ilyen nyelvész az ELTE-n, többnyire angolul ír, könyve ilyen alapokon vizsgál igazán érdekes dolgokat. Zoltán Kövecses: Metaphor and Emotion Kövecses abból indul ki, hogy az emóciók mind egyetlen metaforán, az „erő”-metaforán alapszanak. Fizikai erőnek képzeljük őket. Úgy gondolja, a nyelvi metaforák az egyes emóciók fogalmi alapjait, például a düh fogalmát, azt, hogy mi is a düh, jóval differenciáltabban jelzik, mint maga az egyetlen szó. Az ember meg is pukkadhat dühében, fel is forrhat a vére, és így tovább. Aztán arról érvel, hogy az emóciók általában és mindegyikük külön-külön szövevényes rendszert alkotnak. Egészükben megkülönböztethetők az elme két másik nagy tartományától, a megfékezést és kontrollt jelentő erkölcstől, valamint a gondolkodástól. Ezek egyikétől se robban fel az ember. Az emóciókkal kapcsolatos metaforák, mondja Kövecses, elsősorban fiziológiai, másodsorban kulturális alapokon nyugszanak. A testre alapulók eléggé egyformák mindenütt, a kulturálisak váltakozhatnak kultúrák szerint. Ezek az emóciómetaforák annyira elsődlegesek, hogy a költők ezeken belül maradnak, csak szokatlan módon dolgozzák ki őket. Érdekes és enigmatikus módon különbséget tesz Kövecses „erős” és „lágy” emóciók között, mondván, csak az előbbiek alapulnak az erő alapmetaforáján. Nem mondja, hogy min alapulnak a „lágyak”, csak példát hoz. Ha valaki „meleg érzésekkel van valaki iránt”, nem erőnek képzelődikgondolódik az emóció. Nekem az olvasottaknak köszönhetően az jutott eszembe, hogy ha az emóciókat metaforákkal gondoljuk és nyelvileg fejezzük ki, talán kölcsönös is lehet a viszony, és bizonyos metaforák bizonyos emóciókat váltanak ki. Erre a lehetőségre gondolva viszont úgy tűnt, hogy költői szövegek csakis „lágy” emóciók kiváltására képesek. Düh, harag, szerelem, félelem nem olyasmi, amit költői szövegeknél érzünk, valószínűleg azért, mert ezeket létező emberek és események vonatkozásában érezzük. Bánkódhatom, hogy Anna Karenyina meghalt, megrendülni nem fogok tőle. Az is lehet, hogy az „erős” metaforáknak van „lágy”, ugyanis csak elképzelt variációja, és költői szövegeknél ilyesmik váltódnak ki. Továbbá: ha a közösen használt alapmetaforán belül is maradnak a költők és írók, talán ők is segítik a fogalmak differenciálódását, az érezhető különbségek kialakulását és jelzését egy-egy emóción, érzelmen belül. Egy azonban biztos: senki se robbanhatott fel dühében a robbanóanyagok feltalálása előtt. Érdekelt, hogy gondolatom, miszerint a metaforák emóciókat válthatnak ki, mennyiben állja meg a helyét. A következő három könyvet ebből a szempontból néztem meg, bár úgy általában találtam őket jónak. (Cambridge University Press, 2000. 223 oldal, 49,50 USD) Vajda Mihály: Tükörben Vajda Mihály könyvének a címe metafora. Az egykori Budapesti Iskola három másik tagjáról mondja, hogy nagyon másként gondolkodnak, mégis: „Ha meg akarom érteni, amit én magam gondolok, muszáj az ő tükrükbe is néznem.” Három fiatalabb filozófuskollégájáról mást mond: „Tükörben magam. A nálamnál fiatalabb barátaim... tükrében aztán igazán magamra ismerek. Holott ugyancsak eltérő módon gondolkodnak. Valami alapvetően közös mégis van azonban világukban, világunkban.” A tükörbe tehát nem azért néz Vajda, hogy megtudja, ki a legszebb, mint Hófehérke királynője. Nem is „az” objektív valóság megismeréséről van szó, mint Lukács Györgynél, vele Vajda egyértelműen leszámol. Ő magát szeretné látni annak, ami valóban lehet: a tükör eszköz az önmegismerés szolgálatában. Elfogadja, amit Radnóti írt róla, hogy ő a romboló, holott szerintem romokat rombolni nemigen lehet, legfeljebb elhordani. „Megőrizni nincsen már mit, a hajlékot újjáépíteni akarni komikus gesztusnak tűnik, valami újat építeni akarni meg... nincsen semmi biztos fogódzó, s mégis tudjuk: muszáj magunkat megértenünk s a világunknak értelmet adnunk.” Vajda ezt elsősorban Nietzsche, másodsorban Heidegger nyomán teszi. A tükör-metafora, számomra, teljesen érzelemmentes - természetesen van ilyen is. A hajlék-metafora viszont már „lágy” érzéseket kelt. Hajléktalanságra utal, arra, hogy az ember ki van téve az időjárásnak és az idők járásának. Céloz a fiatal Lukács kitételére az elme hontalanságáról, Vajda azonban másként éli meg. Mondjuk, inkább vándor vagy hobó, mint áldozat. Elfogadja Nietzschével, hogy a világ véletlenszerű, játék, viszont az egyén magatartását az érzéshez, a megérzéshez, nem az attól elválasztott gondolkodáshoz igazítja. Heller Ágnessel vitázik, aki szerint szükség van morálfilozófiára olyan emberek számára, akik tisztességesek ugyan, és tudják, van jó és rossz, de „mankó híján gyakran mégse tudják eldönteni, mit lenne helyes tenniük egy adott helyzetben”. Vajda nem ért egyet, hosszasabban érvel, egy másik írásban mondja ki röviden: „ami a magam cselekedeteit és magatartását illeti, igenis lehet tudni, mi a jó és mi a rossz, nincs szükség semmiféle mankóra”. A mankó-metafora bennem nagyon határozott emóciót vált ki. Mankóra rokkantaknak van szükségük, amíg fel nem épülnek, vagy nyomorékoknak, akik vágynak a csodára, hogy eldobhassák mankóikat. Vajda nem érzi magát rokkantnak, holott „biztos fogódzót” nem ismer, neki arra van szüksége, ami már megvan benne, a belső hangra, a szókratészi daimónionra, bár az nem jósoljavasol: „Mi köze a daimónionnak a jósláshoz? A daimónion tiltó hang... Ha mégis rosszul döntöttél vele, a daimónion majd figyelmeztet, hogy ne tedd, amit tenni szándékozol. Mármint ha neked is van olyanod. Ha nincsen, ugyancsak sajnállak. Becsülendő jószág.” A „belső hang” is metafora, hiszen az érzés maga nem beszél, és emocionális töltete is van, nemcsak gondolatot ébreszt. Filozófiáról lehet vitatkozni másokkal, a belső hanggal nem lehet, nem arra való. Vajda vitázik a könyvében, figyelemre méltóan, de közben egy gondolkodói és emberi magatartást is sugall, amelyik felettébb nyílt, megérlelt és szabad, egyszerre szerény és határozott. (Csokonai Kiadó, 2001. 160 oldal, 980 Ft) Keszthelyi Rezső: Önidőző Keszthelyi Rezső könyvének legelső bekezdése szóról szóra ugyanaz, mint a legutolsó, csak meg van toldva egy mondattal. A szöveg saját magához tér vissza, önidőző lesz, akárcsak az ember, ha magára talál. A három, más-másféle részből álló szöveget ezen kívül vissza-visszatérő szókapcsolatok, olykor mondatok fogják egybe, valamint egy első szentélyű beszélő. A harmadik részben egy kiéhezett és megtépázott macska jelenik meg a beszélő tengerparthoz közeli házának kertjében. Eleinte igen félénk és vad, lassan odaszokik, ahogy enni és inni kap, végül egészen otthonosan viselkedik. A beszélő és asszonya ekkor elutaznak: „Itthonról haza. Ami, ugye, nincs. Ha otthonról hajózunk hazafelé.” Az elbeszélés egészen apró részletekig a képzeletbe idézi a kertet, a várost, a tájat, a piacra menést, a főzést, a macska viselkedését. Közben tovább folyik a már első két részben megkezdett tűnődés, elmélkedés, kifejezéskeresés a múlandóságról, az egyén problematikus azonosságáról, alapvető magányáról, viszonyáról máshoz és másokhoz, a látványok jellegéről, az érzéssel élés meghatározó jellegéről, arról, mi az ember, mi az állat. Mindez nyelvi bravúrokkal, furcsa szóösszetételekkel, gyakran zavart, illetve hiányzó szintaxissal történik. A macska képszerűen látható, vagyis érzékletes, ugyanakkor nem egyszerű kép, nem is allegória vagy szimbólum. Metafora. A beszélő egy szótárban keresi az „állat” szó jelentését, és azt találja, hogy a szócikk „nem említi az értelmet és az érzést”. Ez a macska pedig nyilvánvalóan gondol és érez; érzésre-érzésekre képes kötetlen élőlény. „A lényében azonban nincsenek szavak. Az enyémben viszont vannak.” Szavak nélkül is meggondolja, mit tesz, és ha fél, nem jobban vagy kevésbé, mint az ember. Érzékenyen viszonyul éppen adott környezetéhez. Kóbor, de a történet során nem az, ahogy nem is igazán háziállat, a kert, majd a ház lesz ideiglenes otthona, de onnan esetleg hazafelé megy este. Nem tudja gondolni, hogy gondol, nem tudná gondolni például ezt: „az vagyok, ami vagyok, és mégsem az”, vagy ezt: „Minduntalan belebonyolódom szemem szemébe”, de ez nem hiányosság: „Hiába a szavak. Olyanok, mint a macska illanásai, pusztán a lényével. És még olyanok sem. Egyszerűen nem lehetnek olyan egyszerűek és természetesek.” Így merül fel: „mi én macska, akkor mi nem macska én.” A macska: ez a macska ezzel a történéssel és a beszélő gondolatai, tépelődései, önartikulálási kísérletei között lesz metaforája valami lénynek, amit szavakkal szó szerint megnevezni nem lehet. A metafora - és ez egy az egész szövegre kiható mestermetafora - nem pontosítható, nem redukálható semmiféle fogalomra, szó szerinti szóra. „A macska a bejárati ajtó függönyével játszott, hemperegve. Kedvelte a függönyt.” Keszthelyi szerencsénkre azt is kedveli, hogy szavakkal játsszon, hozzáértően, őhozzá, magamagához értően is. Prózájának diadala, hogy míg a közbeszédben használt metaforákkal egy-egy érzékletes kép valami érzékelhetetlent jelez, ebben a szövegben, általa, az érzékelhető dolgoknak és eseményeknek csupán érezhető valóságára riadhat egy emberben az ember, akiről viszont nehéz megmondani, talán lehetetlen, hogy micsoda. (Fekete Sas Kiadó, 2000. 117 oldal, 896 Ft) Győre Balázs: Boldog könyv Metaforák nélkül nem lehet se beszélni, se írni, elkerülhetetlenek. Ha egy műnél a szövegben található metaforákra érdemes figyelni, csakis azért, mert különleges, meghatározó szerepük van. Nem cifrázatok, hanem elengedhetetlen vetületei az összhatásnak. A tényeknek, ha tényekről számol be egy szöveg. Győre Balázs Boldog könyv című, feleségével és saját magával foglalkozó, életük egy válságos és nehéz szakaszát dokumentáló írása efféle szöveg. „Nekem most egy boldog könyvet kell írnom” olvasható az első oldalon. Aztán egy versidézet következik: „A módszer tiszta hús legyen / s ne szimbólumok szósza”. A „boldog könyvből” még az első oldalon „boldogkönyv” lesz. A „tiszta hús”, a magam olvasatában, azt jelenti: szó szerinti leírás, szimbólum-szósz nélkül. A metafora viszont sem az egyik, sem a másik: olyan hús, amelyik sohasem „tiszta”, hanem, mondjuk, pácolt. Ezt biztosan megengedi az idézett két sor, hiszen a „módszer” a „tiszta hús” maga is metafora. Ha az imádságoskönyv imákat tartalmaz, a boldog könyvnek boldogságot keltene, ez azonban, úgy tűnik, az ismételt nekibuzdulás ellenére sem sikerül. A könyv vége felé is még ez olvasható: „nem merek rátérni valódi témámra, a boldogságra”. Napló- és vallomásszerű a beszámoló a feleség igen súlyos betegségének egy évéről, a közös megpróbáltatásokról. Tényközlés apró napi eseményekről, jelen idejűekről és elmúltakról, magáról az írás folyamatáról, valamint kollázsszerű bevágásokkal a dunai hajókról, amelyek az adott szövegkörnyezetben nekem az elutazás ábrándját sugallják. A tényközlés során jellegzetes metaforák vehetők észre. Az előbb idézett kijelentés előtt például a következő: „Éhes a lélek. Táplálékot akar. Enni szeretne. Hízni. De mivel a lélek nem ehet, a test eszik helyette is.” A kijelentés után pedig ez: „Kiszáradt medence most a lélek. Megrepedezett az alja. Összetört. Egy csepp víz sincs benne. Néhány rothadó levél a kövezeten.” A két metafora nem üti egymást, mindkettő a közölt tények, a megtörténtek egyik belső, rejtett dimenzióját jelzi. Győre Balázs ritkán, de jól elhelyezve használ metaforákat, és ezek bár benső eseményekre és állapotokra utalnak, mintha szárnyak lennének, úgy emelik a szövegben közölteket. Nem magasra, de lebegtetik. „A boldogság kis ház, amiben lakni lehet.” Győre Balázsék nem ebben a kis házban laknak. „Feleségem szemében egy félénk, fiatal, kicsi állat riadalma. (Nem unja magát a betegség? Nem akar továbbállni?) Mihez ragaszkodik a valóság? Emelkedő és lejtő az ember egyszerre.” Így lebeg ez a szűkszavúra fogott, könynyedén súlyos, nagyon emberi könyv. A Boldogkönyv talán azért boldog, mert elkészült. Nem alaptalanul. (Fekete Sas Kiadó, 2001. 117 oldal, 896 Ft) EX LIBRIS ANDRÁS SÁNDOR Az írók Boltja októberi programjai 8., hétfő: Liget. Kovács Gábor: A megátalkodott jóhiszeműség esélyei. Bemutatják: Dénes Iván Zoltán és Lányi András 9., kedd: JAK Világirodalmi Sorozat (Scolar—JAK). Ingo Schulze: A Boldogság 33 pillanata című könyvét dedikálja 15., hétfő: Abakusz-könyvek. Bereményi Géza: Shakespeare királynője. Vendégeink: Bereményi Géza, Ficsku Pál és Szekeres Károly. 16., kedd: Officina '96. Radovits László: Galipette. Vendégeink: Bérczes László és Budai Katalin. 18., csütörtök: Nórán. Alexander Bródy: Húszezeregyéjszaka -Álmok és mesék a valóságról. Bemutatják: Babarczy Eszter és Réz Pál. Közreműködik: Galkó Balázs. 24., szerda: Palatínus. Térey János: Paulus. Verses regény. Bemutatja: Szilágyi Ákos, Márton László. 25., csütörtök: Jelenkor - Dianoia-sorozat. Vajda Mihály: Ilisszoszparti beszélgetések. Bemutatják: Boros János és Csordás Gábor. 30., kedd: Műhely - Kulturális folyóirat - Győr. Életművész. Szerkesztette: Tillmann J. A. 31., szerda, 11 óra: Vallási Információs és Oktatási Központ Közhasznú Alapítvány Sajtótájékoztatója. Vendégeink az Alapítvány kurátorai: Barabás Tamás, Dobrovits Mihály, Halmai Gábor, Krasztev Péter, Nagy Zoltán, Tatjana Peric és Udvarvölgyi Zsolt. A programok délután 4 órakor kezdődnek az írók Boltja teázójában (VI. Andrássy út 45.) 2001. OKTÓBER 5. 23 . . Az írók Boltja (Budapest VI., Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Georges Bataille: Az erotika (Nagyvilág) 2. Julius Evola: A Grál misztériuma (Kvintesszencia) 3. Zigmund Bauman: A modernitás és a holokauszt (Új Mandátum) 4. Charles Fenyvesi: Mikor az angyalok túljártak a világ eszén (Európa) 5. Naftali Kraus: Salamon példabeszédei (Ulpius-ház) 6. Chaim Potok: Fények könyve (Ulpius-ház) 7. Martin Heidegger: A fenomenológia alapproblémái ( Osiris ) 8. Bohumil Hrabal: Adagio lamentoso (Európa) 9. Térformálás - tárgyformálás (Építészet/elmélet 1.) (Tere) 10. A performance-művészet (Balassi) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM