Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-08-10 / 32. szám - Kiss Viktor: „Dimenziótlan” társadalom. Orbán Viktor globális magyar modellje • publicisztika (5. oldal)

Akik Tony Blairt a marketingnek hívott köpönyegforgatás nagymesterének tekintik, nagyot tévednek. Márpedig a „blairizmus-irigység” éppen ebben az értelemben lett a magyar belpolitika pszichológiai karaktere. A modern marketingtechnikák teljes félreértelmezése azt gondolni, hogy azok már önmagukban meghozhatják a sikert, csak megfelelő arányban kell őket összekeverni egy boszorkánykonyhában. Imigyen pedig a választási kampányok megtervezése is csupán ebbe az irányba mozdult el, a megfelelő elegyhez kitalálni a megfelelő személyeket, jelszavakat, arcokat és álarcokat. A játék azonban véget ért, mégpedig azzal a furcsa eredménnyel, hogy senkiből sem lett Tony Blair. Ezek a politikusok - Blair, Berlusconi, egyetemben Orbánnal - ugyanis nem csupán álarcok, hanem nagyon is valódi arcok. Valódi válaszok korunk talán legnagyobb politikai kihívására. Ezt a választ ugyan lehet elutasítani, de letagadni semmiképpen. Természetesen letagadhatatlan, hogy vannak bizonyos közös jegyek e három (illetve ide szokták még venni Schrödert és Clintont is) politikus személyiségében. De a válasznak korántsem maga a személyiség a lényege, a személyiség csupán alkalmassá teszi őket arra, hogy éppen ők jelenítsék meg magát a megoldást. Az olasz, a brit, a magyar, illetve részben a német és az amerikai politikai társadalom válságjelenségéről beszélünk, arról, ami ezekben az országokban közös (és nincs ilyen mértékben jelen mondjuk Spanyolországban vagy Franciaországban). Bár nagyon eltérő okokból, de ezekben az országokban törés figyelhető meg a politikum és a társadalom eddigi kapcsolatában. Ahogy az olaszoknál a korrupcióba és válságba süllyedő pártrendszer (ahol eltűnik a régi kommunista-keresztény szubkulturális szembenállás is), Angliában a klasszikus osztályjegyeket viselő társadalom feloldódása a középosztály fogyasztói társadalmában, ugyanúgy idehaza is megvannak ennek a törésnek a jelei. Ez a törés pedig már egyáltalán nem fogható a rendszerváltás előtti időszakra, a törés a rendszerváltás után keletkezett. Egy olyan politikai dualitás mentén szerveződő politikai kultúra kezdte minálunk megvetni a lábát, amely egyértelműen liberálisok és konzervatívok kulturális szembenállására épült, miközben volt ennek a rendszernek két közös alapaxiómája, amelyet egyik oldal sem vont kétségbe, kvázi ezzel teremtették meg gazdasági-ontológiai értelemben is a kapcsolatot a társadalommal. Vagy legalábbis ezzel vélték megteremteni. A liberális és konzervatív szekértábor között lényegében nem volt különbség abban, hogy a kiépülő piacgazdaságnak szociális jellegűnek kell lennie, illetve hogy a rendszer legitimitása a korábbi rendszerben végzett ellenzéki tevékenység lesz. Az új hatalmi elit - a dualitás mindkét oldalán - azzal a morális alappal kért áldozatokat a társadalomtól, hogy ezekhez az áldozatokhoz ő is hű marad, ehhez pedig elegendő hitelt jelent, hogy már a nyolcvanas évek közepétől hasonló nézeteket vallott. 1995-ig - mint ez ma már egyértelmű - ez a szisztéma viszonylag zökkenőmentesen működött. Ha a két domináns pártnak az MDF-et és az SZDSZ-t tekintjük, akkor ezek mindenkori súlyától eltekintve is állíthatjuk, hogy az összes többi párt is hozzájuk igazodott. Ennek volt köszönhető az az abszurd helyzet, hogy mind a Fidesz, mind a szocialisták (a Charta kapcsán) a szabad demokraták mögé-mellé álltak akkor is, amikor akár négyszer nagyobb támogatottságot élveztek a liberálisoknál. És korántsem véletlen, hogy a Fidesznek egyetlen árulást nem tudott megbocsátani a közvélemény (akkor), éppen amikor az MDF-fel csalta meg az SZDSZ-t. Az MSZP-SZDSZ-koalíció időszakában azután az imént vázolt politikai rendszernek mindkét alapja felszámolódott. Az MDF fémjelezte elitcsoport által még az új rendszer első négy évében eljátszott „könnyű álom” (ugye emlékszünk még erre?) ígérete, amely miatt megbüntették a választásokon (tudniillik akkor fogadjuk el, hogy itt kulturális szembenállásról van szó, ha ennek a konkurálásnak a mi mindennapjainkra is pozitív hatása van), az SZDSZ által újra semmivé vált, így a két nagy rendszerváltó kultúra-irányultságmodernizációs alternatíva stb. egyaránt lejáratódott. A másik pedig a kiegyezés a kádári elitekkel, amit azonban semmiképpen sem varrhatunk a liberálisok nyakába, hiszen az MDF és a jobboldal ugyancsak megtalálta a maga „jó kommunistáit”. Az „űr”, melybe a Fidesz benyomulhatott, korántsem vezethető tehát le olyan egyszerűen, hogy az MDF veresége után a jobboldalnak szüksége volt egy új integráló erőre. Orbán Viktor soha nem lehetett volna olyan sikeres, ha egy kiépült politikai társadalom állt volna vele szemben. Az üres marketingstratégiákat semmiképpen sem lehetett volna sikerre vinni egy olyan nyilvánossággal szemben, amely alapot érez arra, hogy egy (akár csak politikai) közösség nevében erkölcsi ítéletet hozzon az újdondászok felett. Pláne, ha ezek a stratégiák nem is teljesen üresek. * Ahhoz, hogy Orbán Viktor politikáját megértsük, meg kell értenünk a kihívást, amelyre válaszként megszületett. A globalizáció kihívása ugyanis teljesen új feltételeket teremtett, s a politika szereplői közül néhányan ha nem is tudatosították magát a kihívást, mindenképpen érzékelték a megváltozott körülményeket. Orbán Viktor politikájának ellentmondásossága - egyetemben például Tony Blairrel - ebből az irányból ragadható meg igazán. Egyrészről remekül érzékeli, hogy a hagyományos politika légüres térben mozog és mindennapi gyakorlatával leleplezi önámítását, miszerint a nemzetállami politika kerete maga a nemzetállam maradhat. Ami már régen nem igaz, gondoljunk csak a neoliberális nemzeti politikák valódi kudarcára, mint a kikacsintgatás eddigi legsikeresebbikére. (Talán ezért van, hogy a legtöbb elemző, így Navracsics Tibor vagy Szigetvári Viktor is félreérti a helyzetet és a blairizmust a teherizmusra adott válasznak tekinti.) Másrészről azonban Orbán Viktor politikája - ezzel az elavultan is modern fogalommal élve - végletesen reakciós. A szélsőjobboldal totális elzárkózással, kirekesztéssel és militáns politikával próbálja helyreállítani a nemzetet mint politikai kategóriát. A Fidesz egy új, a saját képére formált nemzetfogalommal operál. Nem véletlen, hogy a Fidesz-kormányzat legfontosabb intézményévé az Országimázs Központ válik. Orbán Viktor szemében a nemzet a globalizálódott politika olyan szereplője, amely versenyre kel a multinacionális vállalatokkal, mintegy nagyvállalatként funkcionál maga is. Az üzlet közte és más vállalatok között köttetik, így válik evidensen Magyarország Orbán Viktor „tulajdonává”, a Fidesz kommunikációja pedig „vállalati marketinggé”. A belső kommunikáción túl a vállalatszervezés is így felülről, egyfajta célszerűség szempontjából halad. Figyeljük meg: a Fidesz retorikájában még a család sem kulturális-érzelmi princípium, hanem a gazdaság, a nemzet (mint vállalat) alapegysége. Ahhoz pedig, hogy lássuk, a párhuzam egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott, térjünk vissza az Orbán-, Blair-, Berlusconi-féle politika közös feltételeinek kérdésköréhez. A másik nagyon fontos jellemzője az Orbán-, Blair-, Berlusconi-féle politikai stratégiának, hogy önmaga kívánja megteremteni az új politikai társadalmat, természetesen csupán virtuális és az addiginál is elidegenedettebb formában. Ezt pedig - ezzel a taktikával - csupán a centrumból lehet. Korántsem véletlen, hogy hasonló politikai vákuumhelyzetben Haider vagy Le Pen (utóbbi nem vette észre, hogy nincs vákuum) egyáltalán nem hasonló válaszokat fogalmaznak meg. És mivel ez a politika csupán a centrumból lehet sikeres, Orbán nem fog Csurkával összeállni, miközben osztrák „tapasztalat” szerint Orbán kudarca megerősítheti Csurkát. Ennek azonban vajmi kevés esélye van jelenleg, hiszen Orbán nagyon jól halad. Saját szempontjából érthetően véli úgy, hogy a jövő tétje, hogy lehetősége lesz-e befejezni nagy művét, az immár nem egydimenziós, hanem a dimenziótlan társadalmat. Nem véletlenül használhatjuk ezen a helyen Marcuse megfogalmazását. Az egydimenziós társadalomról adott leírása, amelyben ugye a nagy ellenfél árnyékában a saját oldal teljes homogenizálása, így mindkét oldalon a valódi alternatívák ellehetetlenítése áll, az orbániblaki, Berlusconi-féle társadalomképben egy olyan társadalommal cserélődik fel, amely egyértelműen elveszíti mindenfajta politikai-kulturális jellegét. Nem lehet nem észrevenni, hogy a „polg. reál” kultúrája mögött, ami ugye a Bánk bánok és Széchenyi-filmek hosszú sorát szüli majd, a felszámolódó „régi” politikai társadalom iránt még elkötelezett értelmiség elhallgattatásán túl csupán egyetlen dolog van. A pénz. A jövő évi választások tétje, hogy a Fidesznek sikerül-e kiépítenie a totális burzsoá társadalmat, amelyben a politikai társadalom fölszámolódik azáltal, hogy a gazdasági érdekek szolgálólányává változik át. A Fidesz számára összefonódik a politika és a gazdaság, egyiken keresztül vezet a másikhoz az út és viszont. A dimenziótlan társadalom azonban - és ez a legnagyobb veszélye - képesnek látszik a társadalom döntő része számára életstratégiával és „erkölcsiséggel” szolgálni. Irányzatai közül nem csak az Anthony Giddens nevével fémjelzett változat veszi komolyan azon ígéretét, hogy a hagyományos etatista baloldal és piacpárti jobboldal ellentétét a politika megszüntetésében oldja fel. A modell szerint mindenkinek legjobb tudása szerint kell bekapcsolódnia a társadalomba és a piacgazdaságba, meg kell tennie kötelességét, és ha ezután sem sikerül elérnie célját, akkor az állam kisegíti őt a következő nekirugaszkodásig. A baloldaliságból a szociális érzékenység megőrződik ugyan, de csak annyiban, amennyiben az még nem jelenti, hogy a politika a gazdasággal szemben lépjen fel. A szociálpolitika ugyanolyan része a gazdaságnak, mint mondjuk a tőkés vállalkozás vagy a bérmunka. Idehaza ebből is sok félreértés származik. Például sokan a kádári etatizmus visszatérésének tartották, hogy a Fidesz-kormány újra az államkincstárba fizetteti a nyugdíjforintokat és felszámolni igyekszik a piaci alapon működő nyugdíjrendszert. Holott csupán arról van szó, hogy ehhez a modellhez legalább akkora anyagi fedezet szükséges, mint a hajdani jóléti társadalomhoz. Mondhatnánk akkor, hogy esetleg ebben foglalható össze, amit a Fidesz átvett a blairizmusból, ugyanakkor ez is félreértés lenne. A Fidesz ezt nem átvette, hanem a magyar fejlődés közös vonásaiból ugyanazokat a következtetéseket vonta le, mint brit párja. (Tulajdonképpen az „átvette-nem vette át” vita egészét akadémikusnak tartjuk történelmi értelemben. Az „orbánizmus” nem koppintás.) * Miután megvizsgáltuk az Orbán-, Blair-, Berlusconi-féle politika közvetlen feltételeit, majd a kihívást, amelyre válaszként megszülettek, illetőleg közös jegyeiket, rá kell térnünk legfontosabb állításunkra: ezek a politikák mindezek ellenére is sajátos, nemzeti politikák. Hogy ez mennyire így van, láthatjuk, ha figyelmes szemlélődés után megállapítjuk, hogy Orbán Viktor milyen hihetetlen mértékben magyar jelenség. A dimenziótlan társadalom ugyanis nemcsak a piacnak és a globalizációnak enged a lehető legnagyobb szabad teret, de sajnos a korrupciónak és a sajátos kultúr- és ideológiamocsoknak is. Ez pedig még az általunk említett, viszonylag fejlett politikai kultúrával rendelkező országokban is hatalmas kihívást jelent azok számára, akik az „új közép” híveinek vallják magukat. Ugyanakkor nekik még mindig marad egy titkos fegyverük. Bár a hagyományos politikai társadalom fölszámolódik, a nyilvánosság semmiképpen, ez pedig bizonyos mértékig kontrollt jelent a hatalmon lévő új pártoknak. A Fideszt nyugati „testvérpártjaitól” éppen pofátlanságának hihetetlen mértéke különbözteti meg. Orbán Viktor ugyanis nagyon jól tudja, hogy nálunk a „független-kritikai” nyilvánosság még annyira sem működik, mint a fejlett nyugati demokráciákban. Sőt, maga a politikai közgondolkodás nem is hisz benne, hogy létezhet ilyen. Ezért azután a Fidesz társadalomképének „erkölcsisége” ezen a ponton semmisül meg véglegesen. Ameddig ugyanis a társadalomra kényszeríti a tökéletes kapitalista társadalmat, ahol mindenkinek be kell kapcsolódnia a versenybe, és ha erre ma nem képes, meg kell ígérnie, hogy holnap képes lesz rá (persze ez - még egyszer hangsúlyozzuk - a multik és a globalizáció irányítóinak érdeke is, addig maga a Fidesz mint politikai elit éppen magát menti fel a kötelező szolgálat alól. De a Fidesz politikájának még csak nem is ez a legfőbb jellemzője. Sajátosan magyar jellegét az ország sajátos helyzete adja. Egyrészről említettük már, hogy az orbániblaki, Berlusconi-féle politika a saját képére kívánja formálni a politika világát, összhangban a globalizáció kihívásaira adott válasszal. De mi ez a saját kép a Fidesz esetében? A válasz a Fidesz genezisében keresendő. Ahogy Sípos Balázs tanulmányában megfogalmazza, a Fidesz politikájának legfőbb bázisa a Kádár-rendszer „kispolgárságának” „Fidesz-korú vagy annál is fiatalabb gyermekei”. Akik nem elégedettek szüleik fogyasztói szokásaival, világlátásával, és egyáltalán: kudarcnak tartják azok addigi életét. „Magukat különbnek tartják és elutasítják mind szüleik szokásait, mind értékeit és útmutatását” (Mozgó Világ, 2001. július). Valóban, éppen ez a teljes elutasítás és szembenállás a korábbi politikai társadalmakkal tette alkalmassá a Fideszt arra, hogy a „belgák pártjából” olyan párttá váljék, amely hihetetlenül csúf játékot tud űzni a „hagyományos jobboldallal”. Kövér László rendszeresen hergeli a jobboldali szavazóbázist, sokan éppen ezt tartják a párt programja lényegének, pedig éppen ez „csupán kommunikáció”, még ha lényeges is. Másrészről az orbáni „nemzeti szimbólumtervezés” sokkalta több, mint ennek a játéknak a része. Tulajdonképpen a Fidesz sajátos jellegének a kulcsa. Ha Orbán Magyarországa valóban hatalmas holding a világpiacon, akkor meg kell felelnie a jól menedzselhető vállalat legfontosabb követelményének: az egységes arculatnak és szerkezetnek-szervezetnek. Előbbi nyilvánvalóan tetten érhető a nemzeti szimbólumok túltermelésében, amely részben magyarázható félperiferiális helyzetünkből is. A második pedig egyetlen klasszikussá vált mondatban foglalható öszsze: „A parlament ellenzék nélkül is működik.” A Fidesz szerint ellenzék nélkül sokkal jobban működik. Immár láthatjuk, hogy a magyar jobboldal (és az „új közép”) legfőbb törekvése kettős arcot mutat: célja egyrészről a nemzetállami politizálási szint erejének helyreállítása és ennek a nemzetállamnak, minden elemének bekapcsolása a globalizációba. Ebben az új politikában ez a kettő ugyanis összeegyeztethető. Ehhez csupán egyetlenegy hazugságra van szükség: hogy megteremthető a nemzetet alkotó egyenpolgár. Akinek immár nem a hagyományos értelemben vett politikai, kulturális vagy faji jegyei vannak (mert abban az esetben erre még lenne is esély) - hanem gazdasági és ebből származó politikai-kulturális jegyei. A Fidesz „polgározása” ennek a szándéknak a nyílt elismerése. Egy totális burzsoá egy burzsoá társadalomban. Véd- és dacszövetségben a múlt minden árnyával és minden külső támadással szemben. („Az osztrák vircsaftot pedig meg kell állítani. ”) A „Fidesz-polgár” „tudata” pedig jobban hasonlít egy multinacionális cég dolgozójának azonosulásához, aki maga is cocacolás sapkát ölt és utálja piaci vetélytársát, hiszen „mi vagyunk, akik mernek nagyot gondolni, és nincs előttünk határ”, mint egy valódi közösség tagjáéhoz. De egy évtizedek óta bukott politikai keret, a nemzetállam így sem lesz megmenthető, miközben a nemzetek megmaradnak. Az orbáni magyar modellben éppen az integráló elemek mutatnak a múltba és a megosztó elemek a jövőbe. Hogyan lesz ebből társadalom? * A választások tétje egyáltalán nem kicsi. A Fidesz válasza a társadalmi kihívásokra - feltehetőleg akaratuk ellenére - megbukott, mert nem adottak hozzá a társadalmi feltételek, ráadásul maga az „ideológia” is kétséges. A „polgári Magyarország” fideszes elképzelése nem alkalmas arra, hogy létrehozza a polgári Magyarországot, csupán a polgárság osztályideológiája lehetne - ha lenne polgárság-középosztály stb., ahogyan nyugaton van. A MIÉP válasza pedig - mondanunk sem kell - ugyancsak egyáltalán nem kívánatos. A baloldalnak azonban még ilyen válaszai sincsenek. Miközben a társadalom újraszervezése nem marketingkérdés. A politika újraszervezése nélkül nem lehetséges. KISS VIKTOR: „Dimenziótlan” társadalom - Orbán Viktor globális magyar modellje - Selmeci István rajza 5 ÉLET ÉS|· IRODALOM