Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-08 / 10. szám - Szepesi Attila: Három Arcimboldo-szonett • vers (16. oldal) - Grendel Lajos: Bársonyos fogságban • széppróza | Tárcatár (16. oldal)

SZEPESI ATTILA Három Arcimboldo-szonett KAKASVIADAL. Tarajos vitézek, a szemétdombon tyúkot búborok kopasztják egymást. Ádáz lovagok vásár porondján vadul szembenéznek és százszor újra összerontanak. Véres szárnytolluk törten elpörög, míg csőrük egymás tarajába kap. Vérük kicsordul - buggyan cseppre csöpp. Egyik meglassul, nyaka földre kókad, farka ékei konyulva lelógnak, tüze lankad, bajnok ereje fogy, végül verdesen a porba lerogy... győztes meg a hátán lovagolva diadalmát szertekukorikálja. A BOLHACIRKUSZ, hol incifinci lények húznak istrángon görgő fakocsit. Hős daliák - bár csápjuk néha csíp, a porondon meg-meghőkölve lépnek. Hat-pár izmos lábuk nekifeszül és meglódul a záros-kerekes szekér, vonszolja két skarlátveres bolha - húzzák mini-Herkulesül. Csak egyik se szökkenjen kabátjába vagy hívatlan vendégül a hajába reménykedik, ki kandin odahajlott, s fohászkodik, hogy szuflájával győzze a mutatványt a porong bolhahőse, a hatlábú, veres potrohú bajnok. BŰVÉSZ. Vásártér sanda kóklere. Kisnyulat igéz zubbonya ujjából, zsebe galambfiakkal van tele. Az ődöngőkön hetykén körbebámul s rekedten fújja hókuszpókuszát. Varázspálcája rezgőn fölmutat. Lesik cselédek, kapatos bakák és pendelyes kölykök, szájtátlak. Előtte háromlábú asztalon kalap meg papundekli-skatulya, fehéregér van elrejtve oda, bűvös golyó meg kártya, nagy halom, s egy érem, ami csiszolt sárgaréz, de belevakul, aki odanéz. TÁRCATÁR .■ 1 — Bársonyos fogságban A nyolcvanas évek derekán megjelent az egyik regényem franciául, ám a könyv bemutatójára nem engedtek ki Párizsba. Fél évvel később aztán mégis kaptam útlevelet. Akkor meg kis híján lekéstem a repülőgépet. A gép fél hétkor indult volna, én pedig elaludtam. Hatalmas szerencsémre a Pozsony-Prága járat Tupoljevjét műszaki hiba miatt háromnegyed órás késéssel indították, így amikor lélekszakadva megérkeztem a repülőtérre, a gép még ott vesztegelt, mintha csak rám várt volna. Jócskán elmúltam harmincéves, mégis először ültem repülőgépen. Még jóformán be sem szíjaztam magam az ülésen, amikor a szerencsém fölött érzett örömöm úgy elillant, mintha sosem lett volna. Egészen más, sokkal nyugtalanítóbb érzés fészkelődött a helyébe. Repülési frásznak nevezném. A gyomrom összezsugorodott, homlokomat kiverte a veríték, lelki szemeim előtt pedig megjelent az összes légi katasztrófa képe, amelyeket filmhíradókban vagy újságok lapján valaha is láttam. A Manchester United futballistáit szállító gép 1958. februári tragédiájával kezdődően és a lengyel légitársaság - mit tesz Isten, párizsi - járatának alig egy héttel ezelőtti katasztrófájáig. Vigasztalhattam magam, hogy be vagyok szarva ugyan, de, íme, milyen fantasztikus memóriám van. Amivel persze mehetek a sóhivatalba, ha ennek a gépnek most valami baja esik. Már maga az a tény, hogy műszaki hiba miatt késünk a felszállással, nem sok jót jövendölt. Az sem nyugtatta meg a kedélyemet, hogy körbepillantva láthattam, rajtam kívül mindenki nyugodt, fesztelen, beszélget vagy újságot olvas, csöppet sem zavartatja magát a késés és a műszaki hiba miatt. Hamis biztonságérzetük van, gondoltam. Azt hiszik, hogy ha hússzor, ötvenezer vagy százszor repültek már, akkor százegyszer is megússzák. Amikor a kifutópályáról fölemelkedett a gép, behunytam a szememet. Gyerekkorom óta tériszonyom van, nem kívántam látni, miképpen válik szemem előtt „térképpé e táj”. A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél, egy pillanatra mégis kinyitottam a szemem. Amit láttam, az holtra rémített. Azt láttam, hogy a térképpé változni készülő táj úgy billeg alattam, mint egy libikóka. Gyorsan újra behunytam hát a szemem, s egészen addig csukva tartottam, amíg ki nem hozták a kávét. S akkor valami váratlan dolog történt, amiről egy csapásra elfeledkeztem a repülési frászomról. Az előttem ülő férfi oldalra fordította a fejét, és mondott valamit a légikisasszonynak. Nem érdekes, hogy mit. Különben sem emlékszem már. Nem az volt a lényeges, hogy mit mondott, hanem az, hogy ki mondta. A Párt egyik régi, még az ötvenes évekből elhíresült kegyence, a szocialista irodalom koszorús költője kérdezett vagy jegyzett meg valamit. Azon a tolakodóan bensőségesnek álcázott, mindamellett mégis fennhéjázó hangon, amely a felsőbb pártkaszt beszédstílusának szabvány modorossága volt a rezsim gottwaldi aranykorát követő husáki ezüstkorában. Valamiféle leírhatatlanul alpári nyájassággal. A jelentése olyasmi volt: érezd megtisztelve magad, hogy megszólítottalak. A stewardess fülig pirult, kötelezően elmosolyodott, felelt valamit, aztán továbbment. Éreztem, ahogy a fejembe szalad a vér. Egy pillanatra ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy koszorús költőnket, akivel egyébként személyesen sosem találkoztam azelőtt, szembeköptem. Ámde hamarosan kiderült, hogy ez az ellenállhatatlan kényszer nem is olyan ellenállhatatlan. Ahhoz, hogy szembeköphessem, fel kellett volna állnom. A lábam azonban sztrájkba lépett. Akkor köpd tarkón, súgta egy hang. Az meg nem elegáns, feleltem a hangnak, s persze tudtam, hogy nincs igazam. A hangnak van igaza. Amikor a belső parancs úgy hangzik, hogy köpni kell, akkor igenis köpni kell. Nem habozni, nem fontolgatni, nem lamentálni, hanem köpni. Ha férfi vagy, légy férfi, mondta hajdanában egy nagy magyar költő. Csakhogy ez egy más kor volt. Petőfi alig várta, hogy eleshessen a harc mezején, a szabadságért, a nemzetért, és ki tudja, mi mindenért még. Énnekem azonban a legkisebb kedvem sem volt elesni. Meg nem is volt miért. Én egy hitvány kornak a gyermeke vagyok, gondoltam, aki legföljebb akkor esik el, ha az utcán elcsúszik egy kutyagumin. Ez, kérem, egy ilyen kor. A belső hangnak pedig csak annyit üzenek, hogy kuss! Hagyjon nekem mindenki békét, én Párizsba akarok menni, ha már nagy keservesen kiengedtek. S csak bámultam, bámultam az előttem ülő férfi száraz, leköpetlen tarkóját. S elmeditálhattam a kicsiségemen. S azon, hogy amit teszek, pontosabban: amit nem teszek meg, az nem is annyira gyávaság, mint amennyire elvtelenség. Hiszen arra mérget lehetett volna venni, hogy ha leköpöm költőnket, akkor engem a prágai repülőtéren nem engednek felülni a párizsi gépre. Mert még ha valamilyen „kisembert”, valamilyen „jelentéktelen”, párton kívüli szürke egerecskét köpnék le, az talán hagyján... De hát miért is tennék ilyet? Ám ha valaki a Párt nem is akármilyen rangú katonáját köpi le, annak a világosnál is világosabb üzenete van: személyén át, jelképesen, a rendszert köpte le. Azt a jóságos, humánus rezsimet, amely, lám, lehetővé tette a számomra, hogy az általuk alkalmasnak tartott időpontban mégiscsak kiutazhassak Párizsba. S tudnom kell, hogy ők nem mindenkivel gyakorolnak efféle kegyeket. Nem szabad hálátlannak lennem. Félre az indulatokkal, kukacoskodó belső hangokkal, gondolkozzunk pragmatikusan, mint az emberek nagy többsége. Később, amikor a leszállni készülő párizsi gép fedélzetéről megpillantottam az Eiffeltornyot, olyan diadalnak éreztem ezt, amely felért egy megsemmisítő vereséggel. Gaál József rajza ÉLET ÉS!· ik IRODALOM 2002. MÁRCIUS 8.