Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-22 / 12. szám - Vásárhelyi Mária: „Polgári” tényfeltúrás (5. oldal)

VÁSÁRHELYI MÁRIA: „Polgári” tényfeltárás A választási kampány finiséhez közeledve immár nem telik el nap anélkül, hogy fontos em­berek fontos fórumokon ne hábo­rodnának fel a kampány hangnem­ének eldurvulásán, a politikai aré­nában zajló küzdelemben válogatás nélkül alkalmazott eszközök nemte­­lenségén. S bár a felháborodásból minden oldal kiveszi részét, első­sorban a kormánypártok és a kor­mánypárti sajtó van megrökönyöd­ve mindazon, ami történik. A kiseb­bik kormánypárt a békebíró álru­háját magára öltve hozakodik elő újabb és újabb javaslatokkal a harci kedv megzabolázása érdekében, a Fidesz pedig arról próbálja meg­győzni a közönséget, hogy a párt valójában nem alakítója, hanem szenvedő alanya e méltatlan küzde­lemnek. És ha netán mégis úgy tűnne, hogy nem ártatlan áldozata, hanem tevékeny résztvevője, sőt el­ső számú dirigense a verbális pank­­rációnak, akkor az csupán optikai csalódás következménye. A politikai közbeszéd eldurvulása feletti megrökönyödés indokoltsá­ga kétségbevonhatatlan, őszintesé­ge azonban finoman szólva meg­kérdőjelezhető. Mindaz ugyanis, ami ma a politikai arénában törté­nik, elkerülhetetlen következmé­nye annak a morális káosznak, amelynek első számú haszonélve­zője éppen a legnagyobb kormány­párt. A Fidesz politikusai és tollfor­gatói ugyanis éppen a rendszervál­tást kísérő mély erkölcsi és érték­válságra alapozták kommunikációs stratégiájukat. És ebben a verbális pankrációban a prímet a kormány­­párti sajtó viszi. Reménytelen és ta­lán felesleges vállalkozás is lenne lajstromba venni, hogy az alapvető­en közpénzekből fenntartott kor­mányszócső, a Magyar Nemzet az el­múlt években hányszor és hogyan gázolt politikusok, művészek, köz­életi szereplők becsületébe, hogyan próbált lejáratni köztiszteletben ál­ló, becsületes állampolgárokat csak azért, mert másképpen gondolkod­tak nemzetről, hazáról, haladásról, mint a kormánypártok képviselői. Reménytelen, mert gyakorlatilag nem telt el nap anélkül, hogy vala­kit ne mocskoljanak, és felesleges, mert akinek nem tetszik ez a harc­modor, az már rég nem veszi kezé­be a „polgári lapot”, akinek pedig tetszik, azt felesleges győzködni. Most azonban, amikor mindenki tehetetlenül tárja szét karját, és a jobboldal krokodilkönnyeket hul­lat a politikai kultúra és a közbe­széd állapotát konstatálva, mégis érdemes számba venni az ideveze­tő út néhány állomását. Az alábbi­akban azokból az esetekből váloga­tok, amikor azt, hogy a lap „valót­lanul híresztelt”, „hamis látszatot kel­tett”, „személyiségi jogokat sértett”, bí­rósági ítélet mondta ki, vagy, az igazságszolgáltatás általi elmarasz­talást megelőzendő, az újság szer­kesztői maguk ismerték el. Ezek­ből az esetekből kiderül ugyanis, hogy a sárdobálás nem ma és nem is tegnap kezdődött, és hogy ma azok állnak megrendülten a kultu­rált és korrekt politikai közbeszéd koporsójánál, akik hosszú, szívós munkával megásták a sírját. Minden liberális ingatlanüzér, de nem minden ingatlanüzér li­berális 2000 nyárutóján a Bayer Zsolt ne­vű sajtókuli (© Márai Sándor: Saj­tókuli, Újság, 1933. december 1.), aki minduntalan a túlteljesítés csapdájába esik, a Torgyán-villa titka címmel írt cikket a baloldali liberá­lis média aktuális ármányáról. A konkrét bűn az a szerinte „gusztus­talan kis írásmű volt”, amiben a Ma­gyar Hírlap Torgyán József villaépí­téséről közölt leírást és fényképe­ket. „Torgyán doktor ügyvéd volt 35 évig, és pontosan ott és pontosan olyan házat épít magának, ahol és amekkorát akar” - igazította el a magyar sajtó munkatársait is Bayer, akinek a Torgyán háza iránti médiaérdeklő­dés nemcsak azért sértette mélysé­gesen igazságérzetét, mert a hiva­talos kormányzati álláspont akkor még az volt, hogy a villa - amiért utóbb ugyanezen hivatalosak kitör­ték a kisgazdavezér nyakát - egy tisztességben, becsületben végig­munkálkodott élet gyümölcse. A rendkívül kifinomult erkölcsi ér­zékkel megáldott, igényes tollfor­gatót különösen felháborította, hogy a Magyar Hírlap munkatársai fogták magukat és besétáltak a „magántulajdonba” fényképezni. Mindezt ma csupán azért érdemes felidézni, mert a szerző­­ túllépve néhány sorral korábban rögzített erkölcsi felháborodásán - írását így fejezte be: „Oké. Nézzünk körül a hegyvidéki építkezéseken. Lássunk hoz­zá mi is ...” És röviddel ezután való­ban hozzáláttak. A Szép nagy házak című, kérész­életű, ám több vesztes sajtópert hozó sorozatban az első trófeát Kuncze Gábor balatoni nyaralójá­nak bemutatásával igyekeztek be­gyűjteni. Minthogy azonban Kun­cze nyaralója se szép, se nagy nem volt, a Magyar Nemzet „tényfeltá­rói” gondoltak egy nagyot és me­részet, és Kuncze háza helyett a szomszéd telken álló, valóban szép, nagy, „háromszintes, riasztó­­rendszerrel és légkondicionálóval ellá­tott, többteraszos" házról készítettek fotókat, és ezt mutatták be fényké­pekkel illusztrált beszámolójukban az SZDSZ elnökének tulajdona­ként. Az írásműben nemcsak hogy Kunczének tulajdonították szom­szédja házát, hanem az ál- és való­di Kuncze-villákat összekötő séta­utat és márványkaput is „feltár­ták”, emellett arról is tájékoztatták olvasóikat, hogy az SZDSZ elnöke vagyonbevallásában letagadta több millió forintos bankbetétjét. A cikk 2000. november 17-én je­lent meg a kormány lapjában, az pedig, hogy mindez szemensze­­dett hazugság, csak a 2001. április 21-én, a rövid hírek között közzé­tett helyreigazításból derül ki, aminek közlésére a bíróság köte­lezte a lap kiadóját. A jogerős íté­letből kiderül, hogy Kunczénak nem háromszintes luxusnyaralója, hanem 40 négyzetméteres faháza van, amit sem sétaút, sem már­ványkapu nem köt össze a szom­széd telken álló házzal, többmilliós bankbetétjét pedig - szemben a lap állításával - feltüntette va­gyonbevallásában. És ha formáli­san győzött is az igazság, a törté­net valójában nem erről szól, ha­nem arról, hogy a Magyar Nemzet munkatársai elérték céljukat. Hi­szen a lap „újságírói” nyilván az első perctől tudták, hogy mindaz, amit leírtak, köszönőviszonyban sincs az igazsággal, ám céljuk ter­mészetesen nem a tényfeltárás, hanem a lejáratás volt. A cikk megjelenése és a jogerős ítélet megszületése között eltelt csak­nem fél év során ugyanis folyama­tosan napirenden tarthatták a ha­mis vádakat, az SZDSZ elnökének rendre mentegetőznie és magya­rázkodnia kellett. 2000. december 1-jén az SZDSZ másik frontembere, Hack Péter volt a magyar nemzetes „tényfeltá­rás” áldozata. A lap fényképet kö­zölt Hack „szép, nagy házáról”, amiről azt is megtudhattuk, hogy a képviselő a Hit Gyülekezetétől vá­sárolta. Ezt nyilván azért tartották nélkülözhetetlen információnak a „tényfeltárók”, mert így jöhetett az „aha-élmény”, a pályáját egyetemi oktatóként kezdő és képviselőként folytató honatya a szekta segítségé­vel juthatott a pazar villához. A képaláírásból azt is megtudhatta a kedves olvasó, hogy „Hack, aki ak­kor az alkotmányügyi bizottság elnöke volt, még ebben az évben engedély nél­kül hozzáépített a házhoz. Az új ház­részt azonban nem kellett lebontania.” Ebből pedig bárki megérthette, hogy az SZDSZ-es képviselő politi­kai befolyását felhasználva elintéz­te, hogy az engedély nélkül épített házrészt ne kelljen lebontania. Az­tán, ugyancsak fél évvel a közlés után, a 2001 júniusában megszüle­tett jogerős bírósági döntés ered­ményeként a rövid hírekből meg­tudhatták a lap olvasói, hogy a fényképen nem Hack, hanem má­sodik szomszédjának háza volt lát­ható, és az SZDSZ-es képviselő so­ha nem épített hozzá a házához, így azután nem is volt mit lebonta­nia. De kit érdekelt ez már fél év­vel később, amikorra a jobboldali sajtó már minden húst lerágott a nem létező csontról! S minthogy, amint ez közismert, a Hit Gyülekezete igazi nagy ge­renda a kormánypártok szemé­ben, a szorgalmas „tényfeltáró” brigád gyorsan megtalálta az SZDSZ másik Hit-es tagját is. Jól­lehet Mészáros István az inkrimi­nált időpontban már nem volt a szabad demokraták országgyűlési képviselője, azzal, hogy egy balato­ni „ingatlanmanipulációval” hírbe hozták, három legyet ütöttek egy csapásra. Egyszerre fröccsent a sár az SZDSZ-re, az MSZP-SZDSZ többségű zuglói önkormányzatra és a Hit Gyülekezetre. Aztán kö­zel nyolc hónap után megszületett a jogerős ítélet, mely szerint a Magyar Nemzet által keltett hamis látszattal szemben Mészáros nem magának vagy az általa is jegyzett ügyvédi irodának akarta „megka­parintani” az ingatlant, hanem kenyérkereső munkáját végezve, egy ügyfele megbízásából tett vé­teli ajánlatot. A helyreigazítás azonban vélhetően lényegesen ke­vésbé vésődött a közönség emlé­kezetébe, mint az ingatlanmani­pulációs ügyektől hemzsegő libe­rális párt képe. Ingatlanügye természetesen az én családomnak is volt. Az elmúlt fél évben búvópatakként tört fel különböző kormánypárti orgánu­mokban az állítás, miszerint édes­apám „Nagy Imre elárulásáért cserébe budai villát kapott ajándékba”. Elte­kintve most a félmondatba foglalt fél tucat hazugságtól és leragadva az „ingatlanügynél”: szüleim házas­ságkötésük, 1949 óta ugyanabban a három és fél szobás társasházi öröklakásban éltek, ott nevelték fel három gyermeküket, és oda fogad­tunk albérlőt az ötvenes-hatvanas években, mert - lévén apám bör­tönben, majd állásnélküli - nem tudtunk megélni anyám könyvtá­rosi fizetéséből. A nyolcvanas évek­ben pedig, bár a Magyar Nemzet szerint „Soros György milliárdjaiban úszkáltunk”, a három szoba egyiké­ben a szüleim, a másikban a bá­tyám, felesége és kislányuk, a har­madikban pedig férjem, kisfiúnk és jómagam éltünk együtt. Nagyjából ilyen nagy biznisz volt nekünk a Kádár-rendszer. És persze előbb­­utóbb ebben az ügyben is megszü­letik a jogerős bírósági ítélet, amelyből kiderül majd, hogy a pol­gári napilap újfent csak hazudott. Addig azonban még jó néhányszor el lehet sütni ezt a történetet. S minthogy a liberális jelző a mai „polgári” szóhasználatban egyebek mellett a csaló szinonimájaként is szolgál, akár természetesnek is te­kinthetjük, hogy a Magyar Nemzet szerint az SZDSZ-nek is volt ingat­lanügye. Az elmúlt év szeptembe­rében négy terjedelmes cikket szentelt a lap az „SZDSZ-es ingatlan­­panama” kapcsán „feltárt” újabb és újabb fejleményeknek. Azt már csak az ínyencek kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a cikkek szerző­jét, Torkos Matildot, a polgári tényfeltárás mai aranyfokozatú él­munkáját a Magyar Hírlap munka­társaként még elsősorban a „kon­zervatív módon” elkelt ingatlanok sorsa foglalkoztatta, így leplezte le a liberális napilap hasábjain 1999 őszén például azt a készülődő in­­gatlanpanamát, amelynek során az értékesítéssel megbízott ÁPV Rt. a tulajdonos szerint mélyen a piaci értéke alatt igyekezett átjátszani egy, a tb tulajdonában álló ingat­lant Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadó férje cégének. A vevő számára rendkívül kedvező, a tb számára pedig ugyanennyire előnytelen üzlet létrejötte érdeké­ben - Torkos tájékoztatása szerint - nem csekély politikai nyomás ne­hezedett az eladóra, történetesen éppen a Miniszterelnöki Hivatal fe­­­lől. A tranzakciót végül - ugyan­csak Torkos szerint - az akadályoz­ta meg, hogy a tb-alapokat felügye­lő államtitkár ügyészségi feljelen­tést helyezett kilátásába az adásvé­tel megvalósulása esetén. S mint­hogy a Magyar Hírlapban az ingat­lanpanamáról megjelent cikkben foglaltakat senki nem kifogásolta, feltételezhetjük, hogy Torkos ak­kor még jól el tudta különíteni a valóságot és a képzelet világát, és állításai tényszerűek voltak. A szerkesztők által nyilván rend­kívül frappánsnak ítélt klasszicista stílusban épült, liberális módon kelt el alcímmel megjelent folytatásos rémtörténetet a szerző így össze­gezte: „a szabad demokrata vezetésű zuglói önkormányzat egy szabad de­mokrata bizottsági elnök előterjesztésére mélyen értéke alatt játszotta át az egyik volt tulajdonos által több százmillió fo­rintra taksált ingatlant egy SZDSZ ál­tal alapított cég jogutódjának”. Meg­ismerve a magyar nemzetes tény­feltárás módszertanát, amelynek egyik alapvető sajátossága a tények és vélemények állandó összecsúsz­tatása és az ezek közötti teljesen önkényes és tendenciózus váloga­tás, nem lepődhetünk meg azon, hogy a lap az ingatlan értékére nézve nem a hivatalos értékbecslés során megállapított 76-80 millió forintos, hanem a kérdésben fino­man szólva tökéletesen laikus, volt tulajdonos által hangoztatott több száz milliós értéket fogadta el mér­tékadónak. És ebben az sem zavar­ta, hogy a zuglói önkormányzat korábban már kétszer hirdette meg az ingatlant ezen a „mélyen ér­ték alatti áron”, és mégsem akadt rá jelentkező. Egyebek mellett a volt tulajdonos sem jelentkezett. Az pe­dig, hogy az SZDSZ ingatlant nem vásárolni, hanem átjátszani szo­kott, a Magyar Nemzet olvasatában több mint természetes. S hogy a száraz ingatlanpanamát némi em­beri dráma fűszerezze, kapóra jött az újságírónak az ingatlan egyik korábbi tulajdonosának felháboro­dása is, így ugyanis nemcsak az in­gatlanpanamáról lehetett lerántani a leplet, hanem egyben azt is be le­hetett mutatni, hogy a gátlástalan liberálisok hogyan túrták ki jogos jussából a kommunizmus áldoza­tát. És az elrettentő példa felmuta­tása érdekében az újságíró nagyvo­nalúan eltekintett attól, hogy rajta és az idézett korábbi tulajdonoson kívül senki nem hallott az emlege­tett elővásárlási jogról, amit egyéb­ként, ha létezett volna, még az in­gatlan értékesítése után is a siker biztos tudatában érvényesíthetett volna a volt tulajdonos. Mindenesetre a nem kevesebb, mint négy részben megénekelt SZDSZ-es ingatlanpanamát az el­múlt háromnegyed év során folya­matosan napirenden tartotta a saj­tó, a vádakat nap mint nap ismétel­ve. Arról azonban, hogy 2002. március 1-jén az SZDSZ jogerősen pert nyert a Magyar Nemzet­tel szemben, amely az ítélet szerint „valótlanul állította, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ingatlanpana­mát megvalósító ügyletet hajtott végre”, nemcsak a jobboldali, hanem a bal­oldali és liberális orgánumok több­sége sem számolt be. Hogy Medgyessy Péter és az V. kerületi önkormányzat ingatlan­ügyében folytatott vizsgálódás ho­gyan végződik, azt még nem tud­hatjuk, az azonban már a Med­gyessy által kezdeményezett sajtó­perben született, a Magyar Nemzetet elmarasztaló első fokú ítélet isme­retében is biztonsággal állítható, hogy a lapnak semmiféle hitelt ér­demlő bizonyítéka nem volt a ko­rábban több írásban is állított vesz­tegetésre vonatkozóan. „Forró nyomon” a polgári na­pilap Torkos Matild nemcsak a liberális ingatlanpanamák leleplezésében, hanem a zámolyi romákkal kap­csolatos rágalmak terjesztésében is úttörő szerepet vállalt. A lap, meg­fogalmazása szerint, mindvégig forró nyomon haladt, megelőzve a rendőrséget az ügy felderítésében, az igazságszolgáltatást a vádeme­lésben és a bűnösök megnevezésé­ben, ám mire a forró nyom kihűlt, kiderült, hogy a Magyar Nemzet hó­napokon át tartó leleplezéseiből semmi nem igazolódott. (Folytatás a 6. oldalon) V.S.··' .v;·v . N’ V*' ^ / / : ' * v ' +' ' .* v V ' ·- ,·-·>«' T - . \ . S > » * / f / > * · -v: • / * *--> * / * ’ ** -s % * * * X / * . ’ \ ^ *’ - N ' . ' . ' * s ", r - » · > .. 1 , ··.’** T L · · · % · "J ' ν': . I. -» - \ ■» r · » · * \ » i ; . , j ' ' - « 1 , · » V |. * . .· - ' > * . r » - * Z - » "* , , · - t* , V * » (' *-■ V *'* *»., * · ? j; ,vA '** :■ . λ* . * ' c;. * * P*- - _ 3 ' ■ * ** € r P % A \ % ' r Λ.* * ' '■v v-r ’ · - «Γ *·** ».'· y- τ · p.'s . ΐ * < ' · .v ' + ,· 7-L ,'Ζ· ·\ιΛ ♦ 'r - t 'l -T χ ·'.· - - ~ Ú. Bak Imre rajza 2002. MÁRCIUS 22. 1 ÉLET ÉS|·5 _______________Π IRODALOMw 1

Next