Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-03-22 / 12. szám - Vásárhelyi Mária: „Polgári” tényfeltúrás (5. oldal)
VÁSÁRHELYI MÁRIA: „Polgári” tényfeltárás A választási kampány finiséhez közeledve immár nem telik el nap anélkül, hogy fontos emberek fontos fórumokon ne háborodnának fel a kampány hangnemének eldurvulásán, a politikai arénában zajló küzdelemben válogatás nélkül alkalmazott eszközök nemtelenségén. S bár a felháborodásból minden oldal kiveszi részét, elsősorban a kormánypártok és a kormánypárti sajtó van megrökönyödve mindazon, ami történik. A kisebbik kormánypárt a békebíró álruháját magára öltve hozakodik elő újabb és újabb javaslatokkal a harci kedv megzabolázása érdekében, a Fidesz pedig arról próbálja meggyőzni a közönséget, hogy a párt valójában nem alakítója, hanem szenvedő alanya e méltatlan küzdelemnek. És ha netán mégis úgy tűnne, hogy nem ártatlan áldozata, hanem tevékeny résztvevője, sőt első számú dirigense a verbális pankrációnak, akkor az csupán optikai csalódás következménye. A politikai közbeszéd eldurvulása feletti megrökönyödés indokoltsága kétségbevonhatatlan, őszintesége azonban finoman szólva megkérdőjelezhető. Mindaz ugyanis, ami ma a politikai arénában történik, elkerülhetetlen következménye annak a morális káosznak, amelynek első számú haszonélvezője éppen a legnagyobb kormánypárt. A Fidesz politikusai és tollforgatói ugyanis éppen a rendszerváltást kísérő mély erkölcsi és értékválságra alapozták kommunikációs stratégiájukat. És ebben a verbális pankrációban a prímet a kormánypárti sajtó viszi. Reménytelen és talán felesleges vállalkozás is lenne lajstromba venni, hogy az alapvetően közpénzekből fenntartott kormányszócső, a Magyar Nemzet az elmúlt években hányszor és hogyan gázolt politikusok, művészek, közéleti szereplők becsületébe, hogyan próbált lejáratni köztiszteletben álló, becsületes állampolgárokat csak azért, mert másképpen gondolkodtak nemzetről, hazáról, haladásról, mint a kormánypártok képviselői. Reménytelen, mert gyakorlatilag nem telt el nap anélkül, hogy valakit ne mocskoljanak, és felesleges, mert akinek nem tetszik ez a harcmodor, az már rég nem veszi kezébe a „polgári lapot”, akinek pedig tetszik, azt felesleges győzködni. Most azonban, amikor mindenki tehetetlenül tárja szét karját, és a jobboldal krokodilkönnyeket hullat a politikai kultúra és a közbeszéd állapotát konstatálva, mégis érdemes számba venni az idevezető út néhány állomását. Az alábbiakban azokból az esetekből válogatok, amikor azt, hogy a lap „valótlanul híresztelt”, „hamis látszatot keltett”, „személyiségi jogokat sértett”, bírósági ítélet mondta ki, vagy, az igazságszolgáltatás általi elmarasztalást megelőzendő, az újság szerkesztői maguk ismerték el. Ezekből az esetekből kiderül ugyanis, hogy a sárdobálás nem ma és nem is tegnap kezdődött, és hogy ma azok állnak megrendülten a kulturált és korrekt politikai közbeszéd koporsójánál, akik hosszú, szívós munkával megásták a sírját. Minden liberális ingatlanüzér, de nem minden ingatlanüzér liberális 2000 nyárutóján a Bayer Zsolt nevű sajtókuli (© Márai Sándor: Sajtókuli, Újság, 1933. december 1.), aki minduntalan a túlteljesítés csapdájába esik, a Torgyán-villa titka címmel írt cikket a baloldali liberális média aktuális ármányáról. A konkrét bűn az a szerinte „gusztustalan kis írásmű volt”, amiben a Magyar Hírlap Torgyán József villaépítéséről közölt leírást és fényképeket. „Torgyán doktor ügyvéd volt 35 évig, és pontosan ott és pontosan olyan házat épít magának, ahol és amekkorát akar” - igazította el a magyar sajtó munkatársait is Bayer, akinek a Torgyán háza iránti médiaérdeklődés nemcsak azért sértette mélységesen igazságérzetét, mert a hivatalos kormányzati álláspont akkor még az volt, hogy a villa - amiért utóbb ugyanezen hivatalosak kitörték a kisgazdavezér nyakát - egy tisztességben, becsületben végigmunkálkodott élet gyümölcse. A rendkívül kifinomult erkölcsi érzékkel megáldott, igényes tollforgatót különösen felháborította, hogy a Magyar Hírlap munkatársai fogták magukat és besétáltak a „magántulajdonba” fényképezni. Mindezt ma csupán azért érdemes felidézni, mert a szerző túllépve néhány sorral korábban rögzített erkölcsi felháborodásán - írását így fejezte be: „Oké. Nézzünk körül a hegyvidéki építkezéseken. Lássunk hozzá mi is ...” És röviddel ezután valóban hozzáláttak. A Szép nagy házak című, kérészéletű, ám több vesztes sajtópert hozó sorozatban az első trófeát Kuncze Gábor balatoni nyaralójának bemutatásával igyekeztek begyűjteni. Minthogy azonban Kuncze nyaralója se szép, se nagy nem volt, a Magyar Nemzet „tényfeltárói” gondoltak egy nagyot és merészet, és Kuncze háza helyett a szomszéd telken álló, valóban szép, nagy, „háromszintes, riasztórendszerrel és légkondicionálóval ellátott, többteraszos" házról készítettek fotókat, és ezt mutatták be fényképekkel illusztrált beszámolójukban az SZDSZ elnökének tulajdonaként. Az írásműben nemcsak hogy Kunczének tulajdonították szomszédja házát, hanem az ál- és valódi Kuncze-villákat összekötő sétautat és márványkaput is „feltárták”, emellett arról is tájékoztatták olvasóikat, hogy az SZDSZ elnöke vagyonbevallásában letagadta több millió forintos bankbetétjét. A cikk 2000. november 17-én jelent meg a kormány lapjában, az pedig, hogy mindez szemenszedett hazugság, csak a 2001. április 21-én, a rövid hírek között közzétett helyreigazításból derül ki, aminek közlésére a bíróság kötelezte a lap kiadóját. A jogerős ítéletből kiderül, hogy Kunczénak nem háromszintes luxusnyaralója, hanem 40 négyzetméteres faháza van, amit sem sétaút, sem márványkapu nem köt össze a szomszéd telken álló házzal, többmilliós bankbetétjét pedig - szemben a lap állításával - feltüntette vagyonbevallásában. És ha formálisan győzött is az igazság, a történet valójában nem erről szól, hanem arról, hogy a Magyar Nemzet munkatársai elérték céljukat. Hiszen a lap „újságírói” nyilván az első perctől tudták, hogy mindaz, amit leírtak, köszönőviszonyban sincs az igazsággal, ám céljuk természetesen nem a tényfeltárás, hanem a lejáratás volt. A cikk megjelenése és a jogerős ítélet megszületése között eltelt csaknem fél év során ugyanis folyamatosan napirenden tarthatták a hamis vádakat, az SZDSZ elnökének rendre mentegetőznie és magyarázkodnia kellett. 2000. december 1-jén az SZDSZ másik frontembere, Hack Péter volt a magyar nemzetes „tényfeltárás” áldozata. A lap fényképet közölt Hack „szép, nagy házáról”, amiről azt is megtudhattuk, hogy a képviselő a Hit Gyülekezetétől vásárolta. Ezt nyilván azért tartották nélkülözhetetlen információnak a „tényfeltárók”, mert így jöhetett az „aha-élmény”, a pályáját egyetemi oktatóként kezdő és képviselőként folytató honatya a szekta segítségével juthatott a pazar villához. A képaláírásból azt is megtudhatta a kedves olvasó, hogy „Hack, aki akkor az alkotmányügyi bizottság elnöke volt, még ebben az évben engedély nélkül hozzáépített a házhoz. Az új házrészt azonban nem kellett lebontania.” Ebből pedig bárki megérthette, hogy az SZDSZ-es képviselő politikai befolyását felhasználva elintézte, hogy az engedély nélkül épített házrészt ne kelljen lebontania. Aztán, ugyancsak fél évvel a közlés után, a 2001 júniusában megszületett jogerős bírósági döntés eredményeként a rövid hírekből megtudhatták a lap olvasói, hogy a fényképen nem Hack, hanem második szomszédjának háza volt látható, és az SZDSZ-es képviselő soha nem épített hozzá a házához, így azután nem is volt mit lebontania. De kit érdekelt ez már fél évvel később, amikorra a jobboldali sajtó már minden húst lerágott a nem létező csontról! S minthogy, amint ez közismert, a Hit Gyülekezete igazi nagy gerenda a kormánypártok szemében, a szorgalmas „tényfeltáró” brigád gyorsan megtalálta az SZDSZ másik Hit-es tagját is. Jóllehet Mészáros István az inkriminált időpontban már nem volt a szabad demokraták országgyűlési képviselője, azzal, hogy egy balatoni „ingatlanmanipulációval” hírbe hozták, három legyet ütöttek egy csapásra. Egyszerre fröccsent a sár az SZDSZ-re, az MSZP-SZDSZ többségű zuglói önkormányzatra és a Hit Gyülekezetre. Aztán közel nyolc hónap után megszületett a jogerős ítélet, mely szerint a Magyar Nemzet által keltett hamis látszattal szemben Mészáros nem magának vagy az általa is jegyzett ügyvédi irodának akarta „megkaparintani” az ingatlant, hanem kenyérkereső munkáját végezve, egy ügyfele megbízásából tett vételi ajánlatot. A helyreigazítás azonban vélhetően lényegesen kevésbé vésődött a közönség emlékezetébe, mint az ingatlanmanipulációs ügyektől hemzsegő liberális párt képe. Ingatlanügye természetesen az én családomnak is volt. Az elmúlt fél évben búvópatakként tört fel különböző kormánypárti orgánumokban az állítás, miszerint édesapám „Nagy Imre elárulásáért cserébe budai villát kapott ajándékba”. Eltekintve most a félmondatba foglalt fél tucat hazugságtól és leragadva az „ingatlanügynél”: szüleim házasságkötésük, 1949 óta ugyanabban a három és fél szobás társasházi öröklakásban éltek, ott nevelték fel három gyermeküket, és oda fogadtunk albérlőt az ötvenes-hatvanas években, mert - lévén apám börtönben, majd állásnélküli - nem tudtunk megélni anyám könyvtárosi fizetéséből. A nyolcvanas években pedig, bár a Magyar Nemzet szerint „Soros György milliárdjaiban úszkáltunk”, a három szoba egyikében a szüleim, a másikban a bátyám, felesége és kislányuk, a harmadikban pedig férjem, kisfiúnk és jómagam éltünk együtt. Nagyjából ilyen nagy biznisz volt nekünk a Kádár-rendszer. És persze előbbutóbb ebben az ügyben is megszületik a jogerős bírósági ítélet, amelyből kiderül majd, hogy a polgári napilap újfent csak hazudott. Addig azonban még jó néhányszor el lehet sütni ezt a történetet. S minthogy a liberális jelző a mai „polgári” szóhasználatban egyebek mellett a csaló szinonimájaként is szolgál, akár természetesnek is tekinthetjük, hogy a Magyar Nemzet szerint az SZDSZ-nek is volt ingatlanügye. Az elmúlt év szeptemberében négy terjedelmes cikket szentelt a lap az „SZDSZ-es ingatlanpanama” kapcsán „feltárt” újabb és újabb fejleményeknek. Azt már csak az ínyencek kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a cikkek szerzőjét, Torkos Matildot, a polgári tényfeltárás mai aranyfokozatú élmunkáját a Magyar Hírlap munkatársaként még elsősorban a „konzervatív módon” elkelt ingatlanok sorsa foglalkoztatta, így leplezte le a liberális napilap hasábjain 1999 őszén például azt a készülődő ingatlanpanamát, amelynek során az értékesítéssel megbízott ÁPV Rt. a tulajdonos szerint mélyen a piaci értéke alatt igyekezett átjátszani egy, a tb tulajdonában álló ingatlant Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadó férje cégének. A vevő számára rendkívül kedvező, a tb számára pedig ugyanennyire előnytelen üzlet létrejötte érdekében - Torkos tájékoztatása szerint - nem csekély politikai nyomás nehezedett az eladóra, történetesen éppen a Miniszterelnöki Hivatal felől. A tranzakciót végül - ugyancsak Torkos szerint - az akadályozta meg, hogy a tb-alapokat felügyelő államtitkár ügyészségi feljelentést helyezett kilátásába az adásvétel megvalósulása esetén. S minthogy a Magyar Hírlapban az ingatlanpanamáról megjelent cikkben foglaltakat senki nem kifogásolta, feltételezhetjük, hogy Torkos akkor még jól el tudta különíteni a valóságot és a képzelet világát, és állításai tényszerűek voltak. A szerkesztők által nyilván rendkívül frappánsnak ítélt klasszicista stílusban épült, liberális módon kelt el alcímmel megjelent folytatásos rémtörténetet a szerző így összegezte: „a szabad demokrata vezetésű zuglói önkormányzat egy szabad demokrata bizottsági elnök előterjesztésére mélyen értéke alatt játszotta át az egyik volt tulajdonos által több százmillió forintra taksált ingatlant egy SZDSZ által alapított cég jogutódjának”. Megismerve a magyar nemzetes tényfeltárás módszertanát, amelynek egyik alapvető sajátossága a tények és vélemények állandó összecsúsztatása és az ezek közötti teljesen önkényes és tendenciózus válogatás, nem lepődhetünk meg azon, hogy a lap az ingatlan értékére nézve nem a hivatalos értékbecslés során megállapított 76-80 millió forintos, hanem a kérdésben finoman szólva tökéletesen laikus, volt tulajdonos által hangoztatott több száz milliós értéket fogadta el mértékadónak. És ebben az sem zavarta, hogy a zuglói önkormányzat korábban már kétszer hirdette meg az ingatlant ezen a „mélyen érték alatti áron”, és mégsem akadt rá jelentkező. Egyebek mellett a volt tulajdonos sem jelentkezett. Az pedig, hogy az SZDSZ ingatlant nem vásárolni, hanem átjátszani szokott, a Magyar Nemzet olvasatában több mint természetes. S hogy a száraz ingatlanpanamát némi emberi dráma fűszerezze, kapóra jött az újságírónak az ingatlan egyik korábbi tulajdonosának felháborodása is, így ugyanis nemcsak az ingatlanpanamáról lehetett lerántani a leplet, hanem egyben azt is be lehetett mutatni, hogy a gátlástalan liberálisok hogyan túrták ki jogos jussából a kommunizmus áldozatát. És az elrettentő példa felmutatása érdekében az újságíró nagyvonalúan eltekintett attól, hogy rajta és az idézett korábbi tulajdonoson kívül senki nem hallott az emlegetett elővásárlási jogról, amit egyébként, ha létezett volna, még az ingatlan értékesítése után is a siker biztos tudatában érvényesíthetett volna a volt tulajdonos. Mindenesetre a nem kevesebb, mint négy részben megénekelt SZDSZ-es ingatlanpanamát az elmúlt háromnegyed év során folyamatosan napirenden tartotta a sajtó, a vádakat nap mint nap ismételve. Arról azonban, hogy 2002. március 1-jén az SZDSZ jogerősen pert nyert a Magyar Nemzettel szemben, amely az ítélet szerint „valótlanul állította, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ingatlanpanamát megvalósító ügyletet hajtott végre”, nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali és liberális orgánumok többsége sem számolt be. Hogy Medgyessy Péter és az V. kerületi önkormányzat ingatlanügyében folytatott vizsgálódás hogyan végződik, azt még nem tudhatjuk, az azonban már a Medgyessy által kezdeményezett sajtóperben született, a Magyar Nemzetet elmarasztaló első fokú ítélet ismeretében is biztonsággal állítható, hogy a lapnak semmiféle hitelt érdemlő bizonyítéka nem volt a korábban több írásban is állított vesztegetésre vonatkozóan. „Forró nyomon” a polgári napilap Torkos Matild nemcsak a liberális ingatlanpanamák leleplezésében, hanem a zámolyi romákkal kapcsolatos rágalmak terjesztésében is úttörő szerepet vállalt. A lap, megfogalmazása szerint, mindvégig forró nyomon haladt, megelőzve a rendőrséget az ügy felderítésében, az igazságszolgáltatást a vádemelésben és a bűnösök megnevezésében, ám mire a forró nyom kihűlt, kiderült, hogy a Magyar Nemzet hónapokon át tartó leleplezéseiből semmi nem igazolódott. (Folytatás a 6. oldalon) V.S.··' .v;·v . N’ V*' ^ / / : ' * v ' +' ' .* v V ' ·- ,·-·>«' T - . \ . S > » * / f / > * · -v: • / * *--> * / * ’ ** -s % * * * X / * . ’ \ ^ *’ - N ' . ' . ' * s ", r - » · > .. 1 , ··.’** T L · · · % · "J ' ν': . I. -» - \ ■» r · » · * \ » i ; . , j ' ' - « 1 , · » V |. * . .· - ' > * . r » - * Z - » "* , , · - t* , V * » (' *-■ V *'* *»., * · ? j; ,vA '** :■ . λ* . * ' c;. * * P*- - _ 3 ' ■ * ** € r P % A \ % ' r Λ.* * ' '■v v-r ’ · - «Γ *·** ».'· y- τ · p.'s . ΐ * < ' · .v ' + ,· 7-L ,'Ζ· ·\ιΛ ♦ 'r - t 'l -T χ ·'.· - - ~ Ú. Bak Imre rajza 2002. MÁRCIUS 22. 1 ÉLET ÉS|·5 _______________Π IRODALOMw 1