Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-03-22 / 12. szám - Csizmadia Ervin: Kérők és könyörgők. Az Orbán-Medgyessy-vita margójára (12. oldal)
A felek lassacskán könyörgőre fogják a dolgot. Egyikük szépen, másikuk még szebben kéri riválisát, ugyan fogadná már el végre a másik ajánlotta dátumot... Még a végén nem lesz a 2002-es kampányban G Orbán-Medgyessy-vita! De az is lehet, hogy lesz. Jóslatom az, hogy a felek végül megemberelik magukat, és leülnek egymással. A sajtó már most tele van értelmezéssel, nyilván azért, mert Orbán Viktor miniszterelnök szoros, április 5-i terminusa után a kampánycsend miatt nem lehet majd értelmezni. Hát akkor szaporítsuk mi is a sort, próbáljuk értelmezni, mi történik itt a vita előkészítő szakaszában. Adjuk meg a lehetőséget a nagyérdeműnek most, ha már nem tudunk segíteni a miniszterelnök-jelöltek vitája után. Mert hát - semmi kétség - a választók igenis várnak támpontokat, s nem feltétlen azért, mert nem képesek önállóan gondolkodni, hanem egyszerűen csak a megszokás miatt. Az már csak úgy van, hogy ilyen-olyan hírmagyarázók, elemzők, fast thinkerek legyeskednek a politika körül. Én ugyan rendkívül nagy híve vagyok az önálló emberi ítéletalkotásnak, a gondolkodás szuverenitásának, de talán nem bizonyos, hogy ezt éppen most, Orbán Viktor és Medgyessy Péter vitája kapcsán kellene elvárnunk. Ráadásul csupán azért, mert valakik most „rendelik el” az önálló gondolkodást. * A vitaálláspontok ahogyan kirajzolódtak gyorsan, úgy meg is rekedtek. A kihívó fél (Medgyessy Péter) részéről elment egy első levél, amelyben szigorú feltételek mentén határozta meg a vitával kapcsolatos álláspontját. Akar vitát, de nem mindenáron. Nem is beszélve az időtényezőről. Medgyessy két március végi időpontot javasolt, egy kereskedelmi televíziót és néhány általa fontosnak tartott témát. Lehet így indítani? Szabad-e ilyen feltételeket szabnia a kihívónak? Nos, természetesen szabad. Egy első levél lényegében tájékozódás, még csak erőfelmérésnek sem nevezhető. Nyilvánvalóan nem a pozíció megmerevítése a célja, hanem egyszerűen csak a kapcsolatfelvétel. Nincs az a tökkelütött kihívó, aki ragaszkodna az általa leírtakhoz, vagy aki el tudná képzelni, hogy a fogadó elfogadja javaslatait. Az a szerencsés helyzet, ha a tárgyalási pozíció rugalmas, ha a kihívó többfordulós egyezkedésre rendezkedik be. Azt hiszem, Medgyessy így tett. Első levele olyannyira távol állt attól, hogy a miniszterelnök azt elfogadhassa, hogy joggal gondolhatjuk: Medgyessy és csapata ezt csak afféle beköszönésnek szánta. Meg akarta várni a választ, hogy új javaslatokkal álljon elő. Csakhogy - s ez mindjárt a Medgyessy-team első kudarca - a miniszterelnök oldaláról nem hosszas alkufolyamat első lépéseként értelmezhető válasz született, hanem lényegében mindjárt az alku elején egy lezáró szép üzenet. A miniszterelnöki oldalon természetesen érveket sorakoztattak fel amellett, hogy a kormányfő kompromisszumkészségét bizonyítsák. Azt mondták például, hogy Orbán megfontolta és magáévá tette Medgyessy javaslatát, hogy tudniillik a vita a választások első fordulója előtt legyen. Ez valóban lényegesnek tűnő érv, hiszen az Orbán által javasolt április 5-i vita (ha szűken is) az első forduló előtt lenne, bármennyire is nem lehet utána a magamfajtáknak elemezgetni azt, mégiscsak az első forduló előtt van. Igaz ugyan, hogy Orbán válaszlevelében nem fogadta el a kereskedelmi tévére, továbbá az előre meghatározott témákra vonatkozó Medgyessy-javaslatokat, de ez mind semmi a „nagy behódoláshoz” (az első forduló előtti vita elfogadásához) képest. A kormányoldal egyben jelezte: az április 5-i és a 19-i dátumokat véglegesnek tekinti, Orbán Viktor akár egyedül is elbeszélget a Közgazdaság-tudományi Egyetemen megjelenő közönséggel, ha Medgyessy éppenséggel úgy dönt, hogy - a miniszterelnök számára elfogadhatatlan verdiktje miatt - távol marad az eseménytől. A felek természetesen a maguk igazát bizonygatják. A Medgyessycsapat például nem győzi elmondani, hogy nem lepte meg a miniszterelnöki válasz hangneme. Az „ultimátumszerű” levélből arra következtetnek, hogy Orbán Viktor nem is akarja a vitát. Nem fogják elhinni: az Orbán-tábor ugyanezt mondja Medgyessyről, hiszen ha a kihívó igazán akarná a vitát, nem keresne kákán is csomót, hanem elfogadná az első választási forduló előtti időpontot. De mivel - szól a kormánypárti toposz - Medgyessy tudja, hogy valójában semmi esélye Orbán Viktor ellenében, hát minden ürügy jó neki, hogy a vita elmaradásért a mostani miniszterelnökre hárítsa a felelősséget. Tökéletesen hidegen hagy, hogy Medgyessynek van-e esélye, vagy sem. Orbán Viktort számtalanszor láthattuk-hallhattuk az elmúlt években, és még ellenfeleinek is el kell ismerniük, hogy igazán impozáns szónok és vitatkozó. Medgyessyről én - bevallom - szerény ismeretekkel rendelkezem: az a néhány megnyilatkozása, ami már miniszterelnök-jelöltként elhangzott, valóban nem volt meggyőző. De azért talán mégse járja, hogy valakik azt akarják bemesélni nekem, hogy Medgyessy azért kavar, mert tisztában van esélytelenségével. Erre én azt mondom, hogy abszolút hidegen hagy. Én mint néző kettejük vitájában éppen a tabula rasát látom, hát ilyen még valóban nem volt, és én éppen arra vagyok kíváncsi, hogy egy eddig nem létező felállásból mi jön ki. Nem Orbán vagy Medgyessy érdekel önmagában, hanem hogy mire mennek egymással. Másodszor: a miniszterelnökök vitája - akármennyire is fáj - nem pusztán róluk szól, hanem az egész magyar demokráciáról. A magyar demokráciának pedig az az elemi érdeke, hogy ők ketten, akármilyenek is az előzmények, találkozzanak egymással. Ez bizony magasabb szempont, mint akár a Fidesz, akár az MSZP (már bocsánat) önös érdeke. Nekem mint a politikai közösség egy tagjának az az érdekem, hogy láthassam őket, ne csupán az egymást revolverező nyilatkozataikat, hanem őket magukat. A magyar demokráciában ugyanis valóban van egy hagyomány. Mégpedig 1998-ból. Ez a hagyomány nem csak úgy létrejött, hanem akkor valaki (történetesen az akkori ellenzék miniszterelnökjelöltje, Orbán Viktor) kikényszerítette. Igen, kérem, a hagyomány sem mindig éteri és fennkölt, legfeljebb légiesíti az idő és ellegendásítja az emlékezet. De én (és gondolom sokan) úgy vélem: ha már egyszer megteremtődött ez a hagyomány, akkor ezzel élni kell, és a feleknek semmi körülmények között nem szabad eltérniük ettől. Máskülönben vissza kellene zuhannunk a rendszerváltáskori sokpártrendszerre méretezett stopperes tévévitákhoz, amelyeken boldog-boldogtalan pártelnökök ott gubbasztottak, és sorolták reménytelen unalommal pártjaik elképzeléseit. Tiltakoznék az ellen, ha visszaforgatnánk az időt. Szeretjük vagy sem, Magyarországon pillanatnyilag két mérvadó nagy párt van, e kettőnek van esélye arra, hogy kormányra kerüljön. Ezért kellett hagyományt alapítani már négy éve is, hiszen akkor látszott ez élesen először. Ezért semmilyen más megoldás nem fogadható el, csak a felek kompromisszumos megoldása, és a vita bármilyen időpontban, helyszínen és témákban. Csakhogy nem jutottunk-e túl a kompromisszumkeresés szakaszán? Ahhoz, hogy megértsük, mi miért történt és történik úgy, ahogyan, kicsit vissza kell lépnünk az 1998-as kampányhoz, illetve az akkori Horn-Orbán-vitához. * Bár még csak négy év telt el azóta, máris rengetegféle értelmezés él az akkori vita létrejöttéről. Az egyik véglet szerint Horn Gyula egyáltalán nem akarta azt a vitát (ő is, mint Medgyessy, félt a vereségtől), a másik szerint viszont Horn nagyon is konstruktív volt, nem támasztott különösebb követelményeket. A korabeli lapokból könnyűszerrel rekonstruálhatjuk a történteket. Közismert, hogy 1998-ban május 10-én és 24- én tartották a választásokat. Valamikor április második felében kezdték mondogatni különféle társadalmi szervezetek, hogy szükség lehetne egy Horn-Orbán-vitára, mégpedig abból a megfontolásból, hogy Magyarországon ez az a két politikus, akiknek pártja választásokat nyerhet. Április közepe és május legeleje között azonban egyetlen ilyen vita nem jött létre. Május 2-án közölte a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap azt a fizetett hirdetést, amelyben állampolgárok invokáltak a Horn-Orbán-vita érdekében. A több száz állampolgár által aláírt felhívásnak egyetlen passzusát idézem: „Más demokratikus államok polgáraihoz hasonlóan joggal várjuk el a két esélyes miniszterelnök-jelölttől, hogy teremtsenek lehetőséget elgondolásaik részletes, érdemi kifejtésére. Joggal várjuk el, hogy tisztánlátásunk és megfontolt döntésünk érdekében nyilvános beszélgetésükre a választások első fordulója előtt kerítsenek sort.” A felhívásból kiderül, hogy azellentétben néhány mai interpretátor véleményével) nem a Fidesznek mint pártnak a nyomásgyakorlása volt. A levélírók ugyanakkor utaltak rá: kérik Horn Gyulát, hogy „Orbán Viktor példáját követve tegyen eleget a választók felkérésének”. Azaz: 1998. május 2-án Orbán Viktor már jelezte, hogy szívesen kiállna Horn Gyula ellenében, a miniszterelnök azonban ezt akkor nem látta lehetségesnek. A május 4-i, hétfői Magyar Hírlapban megjelent az a hír, miszerint Horn Gyula szintén a közvéleményre hivatkozott, és azt mondta: a közvélemény nem tart igényt a párbajra. A május 5-i Magyar Nemzetben Horn Gyula sajtófőnöke pedig azzal hárította el a vitát, hogy „miért kellene a miniszterelnöknek éppen Orbán Viktorral tévévitán részt venni, amikor 12 listavezető politikus van”. Hát ez az 1998 májusának első napjai vízválasztót jelentettek a magyar demokrácia addigi történetében. Ekkorra formálódott ki az a pártstruktúra, amelynek két fő meghatározó ereje volt. Természetesen létezett a többi párt is (mint láttuk, 12 párt állított listát), csak éppen megjelent egy új igény a horizonton. 1994-ben az akkori ellenzéknek eszébe nem jutott, hogy Boross Pétert vitára hívja ki, talán éppen azért, mert senki nem gondolta komolyan, hogy az MDF-kormány továbbra is hivatalban marad. 1998-ban alapvetően más volt a helyzet. Az MSZP-SZDSZ-kormány a ciklus legvégéig igen jól állt a közvélemény-kutatások szerint, s bár alkotóelemei között folyamatosak voltak a perpatvarok, továbbá korrupciós ügyekbe is keveredett, de mégis: komoly esélye volt, hogy tovább kormányoz. 1998. január-február-márciusban a Fidesz még csak jött föl, de a választások esélyese a koalíció volt. A miniszterelnök-jelöltek közötti nyíltszíni vita tehát nagyon komoly tétről, a választások megnyeréséről szólt. Az MSZP-SZDSZ-koalíciónak állt a zászló, hogy egy második ciklusra is mandátumot nyer. A Fidesz - bár folyamatosan javított népszerűségén - csak valami huszárvágással tudott volna változtatni a trenden. Ez a huszárvágás a Horn-Orbán-vitára való először csak sporadikus, majd pedig társadalmi felhívás volt. Nyilvánvaló, hogy a május 2-i nyilatkozatot a Fidesz oldalán elkötelezett állampolgárok fogalmazták meg. Nagyon érdekes, hogy - bár Orbán Viktor több alkalommal jelezte: kész egy Hornnal folytatott vitára - a Fidesz nem tett hivatalos nyilatkozatot, nem írt felkérő levelet az ügyben. A hagyományteremtés nem azt jelentette tehát, hogy a Fidesz politikusai öntudatosan megkeresik Horn Gyulát, és konkrét ajánlattal állnak elő. A Fidesz - ismert stratégiájának megfelelően - rábízta a „szervezést” a vele szimpatizáns közvéleményre. Mintegy ez volt a Fidesz-támogató polgári közönség első támogató akciója azóta, hogy a párt 1996- ban „megkérdezte” a polgárokat, hogyan is képzelik Magyarország jövőjét. Az ebből születő vitairat (A polgári Magyarországért) lényegében az 1998-as választási, majd kormányprogram előképévé vált. 1996-ban a párt karolta fel a rendszerváltás „veszteseit”, 1998 májusában pedig ez a társadalom kényszerítette ki szinte a semmiből a Horn-Orbán-vitát. Mondhatjuk persze, hogy ettől függetlenül is lett volna vita a két forduló között, különösen az eredmények ismeretében. Aki azonban elolvassa a korabeli lapokat, az látja: egyáltalán nem volt evidencia a vita, az MSZP-t rá kellett szorítani, s ennek eszköze volt a társadalom részéről történő igénybejelentés. A jól megkomponált akciónak végül május 19-én lett meg az eredménye, a két jelölt ekkor ülhetett le egymással a Közgazdaság-tudományi Egyetem közönsége előtt. Május 2-án még csak állampolgári igény volt, hogy május 6-án (négy nappal az első forduló előtt!) rendezzék meg a nyílt vitát, de ekkor még a HornGábor nem volt készen erre. Mindenesetre nem hiszem, hogy e nélkül a polgári akció (és a hozzákapcsolódó folyamatos propaganda) nélkül létrejött volna a május 19-i vita. Ami aztán olyan lett, amilyen. * Mindezt azért kellett részleteznem, mert visszavezet bennünket a dolgozat elejére. Azt mondottuk, hogy Medgyessy egy hosszabb alkufolyamatra készült, amit az Orbán-tábor csírájában elfojtott. Miért gondolta azt Medgyessy, hogy egy többmenetes egyeztetés veszi kezdetét felkérő levelével? Az 1998-as „hagyományok” miatt. Láttuk, hogy április második felétől eléggé strukturálatlanul követték egymást az események, igénybejelentések és kitérések, érvek és ellenérvek követték egymást. Medgyessy és mostani csapata azt szűrte le az akkori események elemzéséből, hogy ma is valami hasonló koreográfia szerint zajlanak majd a dolgok, mint 1998 májusának elejétől. Azaz bejelentkezik Medgyessy, hivatkozik a társadalom ilyen-olyan igényeire, mond egy kis kormánykritikát (ez új elem, nem szerepel a 98-as koreográfiában). Orbán erre szintén elmondja a magáét, aztán megint Medgyessy jön, és ez így megy — mondjuk április elejéig, mert hát Orbán (Hornhoz hasonlóan) csak-csak beadja majd a derekát. Medgyessy azonban nem elemezte kellő elmélyültséggel a helyzetet. Nem számított arra, hogy sokfajta regnáló miniszterelnöki modell létezik. Létezik például Horn Gyuláé, aki kezdetben azzal hárított (láttuk), hogy a vitára egyáltalán nincs igény az ő köreiben, meg hát miért épp Orbán. Ez a miniszterelnöki modell tökéletesen más, mint az orbáni. Hornéból logikusan következik a hezitálás, a taktikázás, az időnyerés, a bagatellizálás. Orbán viszont nagyon jó tanuló. Ezt már az 1998- as vitában is bizonyította. Mostani válasza is azt mutatja: megtanulta hogyan nem lehet reagálni egy kihívásra. Orbán azt tanulta meg, hogy elejét kell venni egy többfordulós alkunak, a feltételeket magának kell kikötnie. De nem csak megtanult valamit, hanem leckéztetni is akar. 1998-ért. 1998-ban Orbánt alig engedték vitahelyzetbe. Ő és pártja úton-útfélen deklarálta: vitatkozna ő, de úgy tetszett, nem lesz kivel. Hornék nem akarták azt a vitát. A leckéztetésnek kevésbé „elegáns” módja lenne, ha Orbán ma megismételné azt, amit vele csináltak négy éve: tiltakozna, időpontokat adna, visszavonna, egyszóval: taktikázna. A kevésbé elegánsat, mondhatni, a brutálisát választja. Felbontja 1998-nak ezt a furcsa, „lesz is, nem is” hagyományát. Nem hárítja el a kihívást, de nem is alkuszik. Megmondja, deklarálja a két időpontot, és másról nem hajlandó tárgyalni. Teljesen egyértelmű: mondhatott volna más időpontokat is, de azoknak nem lett volna leckéztető üzenete. Ha ti annak idején ezt tettétek velem, minimum, hogy most én is visszaadok valamit. Például azzal, hogy a kampánycsendek elé rakom a vitákat. S itt nem az a baj, hogy az értelmezőknek nem lesz módjuk értelmezni, csócsálni és így tovább. Hanem az, hogy minden természetes érzékünk viszonylagos távolságban szeretné látni a miniszterelnök-jelöltek vitáját a választási fordulóktól. A már említett állampolgári felhívás 1998. május 2-án május 6- át jelölte meg a lehetséges Horn-Orbán-vita napjának. 10-én volt az első forduló! Ne tudták volna a Fidesz győzelmére számító állampolgárok, hogy négy nap pauza fölösleges a két esemény között? Miért nem 8-at vagy 9-et javasoltak? Hogyhogy nem gondoltak arra, hogy nincs szükség utólagos értelmezésekre? És miért rendezték végül is a vitát május 19-én, öt nappal a választások második fordulója előtt? Nem tudtak valamit, amit mi már tudunk? Nem tudták volna, hogy nekünk, állampolgároknak képeseknek kell lennünk önálló ítéletekre s nem kell várnunk az elemzői mankókra? Bizony nem hinném. Egyszerűen csak így tűnt természetesnek. Mint ahogyan ez lenne természetes , s ebben a Medgyessytábornak igaza van ma is. De hát hol vagyunk már a természetességtől? Az egész pártpolitikai élet tele van az ellenfeleknek kijáró indulatokon messze túli indulatokkal. Ha tán normál ellenfeleknek néznék egymást a felek, elvárhatnánk, hogy másképpen tárgyaljanak egymással. Mert amit a vita lehetséges szervezése kapcsán műveltek, az elég lehangoló. Mégis azt gondolom, messze nem a saját belügyükről van szó, s ezért hiszem, a vita minden körülmények között létrejön. Elvégre az elmúlt négy év kormányzása nyomán kiderült: markánsan ellentétes társadalomfilozófiák, demokráciafelfogások, gazdasági elgondolások állnak egymással szemben. A tét talán még nagyobb, mint 1998-ban, hiszen akkor még alig lehetett valamit tudni a Fidesz koncepciójáról. Ma már lehet. Meg az MSZP-éről is. Ha ne méretődnek meg koncentráltan előttünk, az hatalmas szégyene a magyar demokráciának. Ha van magyar közvélemény, nem engedi, hogy ezt a vitát elmossa a roszszul felmért alku és a nagyon is jól felmért kioktatás. CSIZMADIA ERVIN: Kérők és konyorgok az Orbán-Medgyessy-vita margójára - ÉLET ÉS!· IRODALOM 1 ___________________12 Lm 2002. MÁRCIUS 22.