Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-22 / 12. szám - Csizmadia Ervin: Kérők és könyörgők. Az Orbán-Medgyessy-vita margójára (12. oldal)

A felek lassacskán könyörgőre fogják a dolgot. Egyikük szé­pen, másikuk még szebben kéri riválisát, ugyan fogadná már el végre a másik ajánlotta dátu­mot... Még a végén nem lesz a 2002-es kampányban G Or­­bán-Medgyessy-vita! De az is le­het, hogy lesz. Jóslatom az, hogy a felek végül megemberelik magu­kat, és leülnek egymással. A sajtó már most tele van értel­mezéssel, nyilván azért, mert Or­bán Viktor miniszterelnök szoros, április 5-i terminusa után a kam­pánycsend miatt nem lehet majd értelmezni. Hát akkor szaporítsuk mi is a sort, próbáljuk értelmezni, mi történik itt a vita előkészítő szakaszában. Adjuk meg a lehető­séget a nagyérdeműnek most, ha már nem tudunk segíteni a mi­niszterelnök-jelöltek vitája után. Mert hát - semmi kétség - a vá­lasztók igenis várnak támponto­kat, s nem feltétlen azért, mert nem képesek önállóan gondolkod­ni, hanem egyszerűen csak a meg­szokás miatt. Az már csak úgy van, hogy ilyen-olyan hírmagyarázók, elemzők, fast thinkerek legyesked­­nek a politika körül. Én ugyan rendkívül nagy híve vagyok az önálló emberi ítéletalkotásnak, a gondolkodás szuverenitásának, de talán nem bizonyos, hogy ezt ép­pen most, Orbán Viktor és Med­­gyessy Péter vitája kapcsán kelle­ne elvárnunk. Ráadásul csupán azért, mert valakik most „rendelik el” az önálló gondolkodást. * A vitaálláspontok ahogyan kirajzo­lódtak gyorsan, úgy meg is reked­tek. A kihívó fél (Medgyessy Pé­ter) részéről elment egy első levél, amelyben szigorú feltételek men­tén határozta meg a vitával kap­csolatos álláspontját. Akar vitát, de nem mindenáron. Nem is beszélve az időtényezőről. Medgyessy két március végi időpontot javasolt, egy kereskedelmi televíziót és né­hány általa fontosnak tartott témát. Lehet így indítani? Szabad-e ilyen feltételeket szabnia a kihívónak? Nos, természetesen szabad. Egy első levél lényegében tájékozódás, még csak erőfelmérésnek sem ne­vezhető. Nyilvánvalóan nem a po­zíció megmerevítése a célja, ha­nem egyszerűen csak a kapcsolat­­felvétel. Nincs az a tökkelütött ki­hívó, aki ragaszkodna az általa le­írtakhoz, vagy aki el tudná képzel­ni, hogy a fogadó elfogadja javas­latait. Az a szerencsés helyzet, ha a tárgyalási pozíció rugalmas, ha a kihívó többfordulós egyezkedésre rendezkedik be. Azt hiszem, Med­gyessy így tett. Első levele oly­annyira távol állt attól, hogy a mi­niszterelnök azt elfogadhassa, hogy joggal gondolhatjuk: Med­gyessy és csapata ezt csak afféle beköszönésnek szánta. Meg akarta várni a választ, hogy új javaslatok­kal álljon elő. Csakhogy - s ez mindjárt a Medgyessy-team első kudarca - a miniszterelnök oldaláról nem hosszas alkufolyamat első lépése­ként értelmezhető válasz született, hanem lényegében mindjárt az al­ku elején egy lezáró szép üzenet. A miniszterelnöki oldalon természe­tesen érveket sorakoztattak fel amellett, hogy a kormányfő kompromisszumkészségét bizo­nyítsák. Azt mondták például, hogy Orbán megfontolta és magá­évá tette Medgyessy javaslatát, hogy tudniillik a vita a választások első fordulója előtt legyen. Ez va­lóban lényegesnek tűnő érv, hi­szen az Orbán által javasolt április 5-i vita (ha szűken is) az első for­duló előtt lenne, bármennyire is nem lehet utána a magamfajták­nak elemezgetni azt, mégiscsak az első forduló előtt van. Igaz ugyan, hogy Orbán válaszlevelé­ben nem fogadta el a kereskedel­mi tévére, továbbá az előre meg­határozott témákra vonatkozó Medgyessy-javaslatokat, de ez mind semmi a „nagy behódolás­­hoz” (az első forduló előtti vita el­fogadásához) képest. A kormányoldal egyben jelezte: az április 5-i és a 19-i dátumokat véglegesnek tekinti, Orbán Viktor akár egyedül is elbeszélget a Köz­gazdaság-tudományi Egyetemen megjelenő közönséggel, ha Med­gyessy éppenséggel úgy dönt, hogy - a miniszterelnök számára elfogadhatatlan verdiktje miatt - távol marad az eseménytől. A felek természetesen a maguk igazát bizonygatják. A Medgyessy­­csapat például nem győzi elmon­dani, hogy nem lepte meg a mi­niszterelnöki válasz hangneme. Az „ultimátumszerű” levélből arra következtetnek, hogy Orbán Vik­tor nem is akarja a vitát. Nem fog­ják elhinni: az Orbán-tábor ugyanezt mondja Medgyessyről, hiszen ha a kihívó igazán akarná a vitát, nem keresne kákán is cso­mót, hanem elfogadná az első vá­lasztási forduló előtti időpontot. De mivel - szól a kormánypárti to­posz - Medgyessy tudja, hogy va­lójában semmi esélye Orbán Viktor ellenében, hát minden ürügy jó neki, hogy a vita elmaradásért a mostani miniszterelnökre hárítsa a felelősséget. Tökéletesen hidegen hagy, hogy Medgyessynek van-e esélye, vagy sem. Orbán Viktort számtalanszor láthattuk-hallhattuk az elmúlt években, és még ellenfeleinek is el kell ismerniük, hogy igazán impo­záns szónok és vitatkozó. Medgyes­syről én - bevallom - szerény isme­retekkel rendelkezem: az a néhány megnyilatkozása, ami már minisz­terelnök-jelöltként elhangzott, va­lóban nem volt meggyőző. De azért talán mégse járja, hogy valakik azt akarják bemesélni nekem, hogy Medgyessy azért kavar, mert tisztá­ban van esélytelenségével. Erre én azt mondom, hogy abszolút hidegen hagy. Én mint néző kettejük vitájá­ban éppen a tabula rasát látom, hát ilyen még valóban nem volt, és én éppen arra vagyok kíváncsi, hogy egy eddig nem létező felállásból mi jön ki. Nem Orbán vagy Med­gyessy érdekel önmagában, hanem hogy mire mennek egymással. Má­sodszor: a miniszterelnökök vitája - akármennyire is fáj - nem pusz­tán róluk szól, hanem az egész ma­gyar demokráciáról. A magyar demokráciának pedig az az elemi érdeke, hogy ők ketten, akármilyenek is az előzmények, ta­lálkozzanak egymással. Ez bizony magasabb szempont, mint akár a Fi­desz, akár az MSZP (már bocsánat) önös érdeke. Nekem mint a politi­kai közösség egy tagjának az az ér­dekem, hogy láthassam őket, ne csupán az egymást revolverező nyi­latkozataikat, hanem őket magu­kat. A magyar demokráciában ugyanis valóban van egy hagyo­mány. Mégpedig 1998-ból. Ez a hagyomány nem csak úgy létrejött, hanem akkor valaki (történetesen az akkori ellenzék miniszterelnök­jelöltje, Orbán Viktor) kikényszerítet­te. Igen, kérem, a hagyomány sem mindig éteri és fennkölt, legfeljebb légiesíti az idő és ellegendásítja az emlékezet. De én (és gondolom so­kan) úgy vélem: ha már egyszer megteremtődött ez a hagyomány, akkor ezzel élni kell, és a feleknek semmi körülmények között nem szabad eltérniük ettől. Máskülönben vissza kellene zuhannunk a rendszervál­táskori sokpártrendszerre mérete­zett stopperes tévévitákhoz, amelye­ken boldog-boldogtalan pártelnö­kök ott gubbasztottak, és sorolták reménytelen unalommal pártjaik elképzeléseit. Tiltakoznék az ellen, ha vissza­forgatnánk az időt. Szeretjük vagy sem, Magyarországon pillanatnyi­lag két mérvadó nagy párt van, e kettőnek van esélye arra, hogy kor­mányra kerüljön. Ezért kellett ha­gyományt alapítani már négy éve is, hiszen akkor látszott ez élesen először. Ezért semmilyen más meg­oldás nem fogadható el, csak a fe­lek kompromisszumos megoldása, és a vita bármilyen időpontban, helyszínen és témákban. Csakhogy nem jutottunk-e túl a kompromisszumkeresés szaka­szán? Ahhoz, hogy megértsük, mi miért történt és történik úgy, aho­gyan, kicsit vissza kell lépnünk az 1998-as kampányhoz, illetve az akkori Horn-Orbán-vitához. * Bár még csak négy év telt el az­óta, máris rengetegféle értelme­zés él az akkori vita létrejöttéről. Az egyik véglet szerint Horn Gyu­la egyáltalán nem akarta azt a vi­tát (ő is, mint Medgyessy, félt a vereségtől), a másik szerint vi­szont Horn nagyon is konstruktív volt, nem támasztott különösebb követelményeket. A korabeli la­pokból könnyűszerrel rekonstru­álhatjuk a történteket. Közismert, hogy 1998-ban május 10-én és 24- én tartották a választásokat. Vala­mikor április második felében kezdték mondogatni különféle társadalmi szervezetek, hogy szükség lehetne egy Horn-Orbán-vitára, mégpedig abból a megfontolás­ból, hogy Magyarországon ez az a két politikus, akiknek pártja vá­lasztásokat nyerhet. Április közepe és május legeleje között azonban egyetlen ilyen vita nem jött létre. Május 2-án közölte a Magyar Nemzet és a Magyar Hír­lap azt a fizetett hirdetést, amely­ben állampolgárok invokáltak a Horn-Orbán-vita érdekében. A több száz állampolgár által aláírt felhívásnak egyetlen passzusát idézem: „Más demokratikus álla­mok polgáraihoz hasonlóan jog­gal várjuk el a két esélyes minisz­terelnök-jelölttől, hogy teremtse­nek lehetőséget elgondolásaik részletes, érdemi kifejtésére. Jog­gal várjuk el, hogy tisztánlátásunk és megfontolt döntésünk érdeké­ben nyilvános beszélgetésükre a választások első fordulója előtt ke­rítsenek sort.” A felhívásból kide­rül, hogy az­­ellentétben néhány mai interpretátor véleményével) nem a Fidesznek mint pártnak a nyo­másgyakorlása volt. A levélírók ugyanakkor utaltak rá: kérik Horn Gyulát, hogy „Orbán Vik­tor példáját követve tegyen eleget a választók felkérésének”. Azaz: 1998. május 2-án Orbán Viktor már jelezte, hogy szívesen kiállna Horn Gyula ellenében, a minisz­terelnök azonban ezt akkor nem látta lehetségesnek. A május 4-i, hétfői Magyar Hír­lapban megjelent az a hír, misze­rint Horn Gyula szintén a közvéle­ményre hivatkozott, és azt mond­ta: a közvélemény nem tart igényt a párbajra. A május 5-i Magyar Nemzetben Horn Gyula sajtófőnö­ke pedig azzal hárította el a vitát, hogy „miért kellene a miniszterel­nöknek éppen Orbán Viktorral té­vévitán részt venni, amikor 12 lis­tavezető politikus van”. Hát ez az­ 1998 májusának első napjai vízválasztót jelentettek a magyar demokrácia addigi törté­netében. Ekkorra formálódott ki az a pártstruktúra, amelynek két fő meghatározó ereje volt. Termé­szetesen létezett a többi párt is (mint láttuk, 12 párt állított listát), csak éppen megjelent egy új igény a horizonton. 1994-ben az akkori ellenzéknek eszébe nem jutott, hogy Boross Pétert vitára hívja ki, talán éppen azért, mert senki nem gondolta komolyan, hogy az MDF-kormány továbbra is hivatal­ban marad. 1998-ban alapvetően más volt a helyzet. Az MSZP-SZDSZ-kormány a ciklus legvégéig igen jól állt a közvéle­mény-kutatások szerint, s bár al­kotóelemei között folyamatosak voltak a perpatvarok, továbbá kor­rupciós ügyekbe is keveredett, de mégis: komoly esélye volt, hogy to­vább kormányoz. 1998. január-feb­­ruár-márciusban a Fidesz még csak jött föl, de a választások esé­lyese a koalíció volt. A miniszterel­nök-jelöltek közötti nyíltszíni vita tehát nagyon komoly tétről, a vá­lasztások megnyeréséről szólt. Az MSZP-SZDSZ-koalíciónak állt a zászló, hogy egy második ciklusra is mandátumot nyer. A Fidesz - bár folyamatosan javított népszerűsé­gén - csak valami huszárvágással tudott volna változtatni a trenden. Ez a huszárvágás a Horn-Or­­bán-vitára való először csak spo­radikus, majd pedig társadalmi felhívás volt. Nyilvánvaló, hogy a május 2-i nyilatkozatot a Fidesz oldalán elkötelezett állampolgá­rok fogalmazták meg. Nagyon ér­dekes, hogy - bár Orbán Viktor több alkalommal jelezte: kész egy Hornnal folytatott vitára - a Fi­desz nem tett hivatalos nyilatko­zatot, nem írt felkérő levelet az ügyben. A hagyományteremtés nem azt jelentette tehát, hogy a Fidesz politikusai öntudatosan megkeresik Horn Gyulát, és konkrét ajánlattal állnak elő. A Fi­desz - ismert stratégiájának meg­felelően - rábízta a „szervezést” a vele szimpatizáns közvéleményre. Mintegy ez volt a Fidesz-támogató polgári közönség első támogató akciója azóta, hogy a párt 1996- ban „megkérdezte” a polgárokat, hogyan is képzelik Magyarország jövőjét. Az ebből születő vitairat (A polgári Magyarországért) lénye­gében az 1998-as választási, majd kormányprogram előképévé vált. 1996-ban a párt karolta fel a rendszerváltás „veszteseit”, 1998 májusában pedig ez a társadalom kényszerítette ki szinte a semmi­ből a Horn-Orbán-vitát. Mondhatjuk persze, hogy ettől függetlenül is lett volna vita a két forduló között, különösen az eredmények ismeretében. Aki azonban elolvassa a korabeli lapo­kat, az látja: egyáltalán nem volt evidencia a vita, az MSZP-t rá kel­lett szorítani, s ennek eszköze volt a társadalom részéről történő igénybejelentés. A jól megkompo­nált akciónak végül május 19-én lett meg az eredménye, a két je­lölt ekkor ülhetett le egymással a Közgazdaság-tudományi Egyetem közönsége előtt. Május 2-án még csak állampolgári igény volt, hogy május 6-án (négy nappal az első forduló előtt!) rendezzék meg a nyílt vitát, de ekkor még a Horn­­Gábor nem volt készen erre. Min­denesetre nem hiszem, hogy e nélkül a polgári akció (és a hozzá­kapcsolódó folyamatos propagan­da) nélkül létrejött volna a május 19-i vita. Ami aztán olyan lett, amilyen. * Mindezt azért kellett részletez­nem, mert visszavezet bennünket a dolgozat elejére. Azt mondottuk, hogy Medgyessy egy hosszabb al­kufolyamatra készült, amit az Or­bán-tábor csírájában elfojtott. Mi­ért gondolta azt Medgyessy, hogy egy többmenetes egyeztetés veszi kezdetét felkérő levelével? Az 1998-as „hagyományok” miatt. Láttuk, hogy április második felé­től eléggé strukturálatlanul követ­ték egymást az események, igény­­bejelentések és kitérések, érvek és ellenérvek követték egymást. Medgyessy és mostani csapata azt szűrte le az akkori események elemzéséből, hogy ma is valami hasonló koreográfia szerint zajla­nak majd a dolgok, mint 1998 má­jusának elejétől. Azaz bejelentke­zik Medgyessy, hivatkozik a társa­dalom ilyen-olyan igényeire, mond egy kis kormánykritikát (ez új elem, nem szerepel a 98-as ko­reográfiában). Orbán erre szintén elmondja a magáét, aztán megint Medgyessy jön, és ez így megy — mondjuk­­ április elejéig, mert hát Orbán (Hornhoz hasonlóan) csak-csak beadja majd a derekát. Medgyessy azonban nem ele­mezte kellő elmélyültséggel a helyzetet. Nem számított arra, hogy sok­fajta regnáló miniszterelnöki mo­dell létezik. Létezik például Horn Gyuláé, aki kezdetben azzal hárí­tott (láttuk), hogy a vitára egyálta­lán nincs igény az ő köreiben, meg hát miért épp Orbán. Ez a miniszterelnöki modell tökélete­sen más, mint az orbáni. Horné­ból logikusan következik a hezitá­lás, a taktikázás, az időnyerés, a bagatellizálás. Orbán viszont na­gyon jó tanuló. Ezt már az 1998- as vitában is bizonyította. Mostani válasza is azt mutatja: megtanulta hogyan nem lehet reagálni egy ki­hívásra. Orbán azt tanulta meg, hogy elejét kell venni egy többfor­dulós alkunak, a feltételeket ma­gának kell kikötnie. De nem csak megtanult valamit, hanem leckéztetni is akar. 1998-ért. 1998-ban Orbánt alig engedték vitahelyzetbe. Ő és pártja úton-út­­félen deklarálta: vitatkozna ő, de úgy tetszett, nem lesz kivel. Hor­­nék nem akarták azt a vitát. A lec­­kéztetésnek kevésbé „elegáns” módja lenne, ha Orbán ma megis­mételné azt, amit vele csináltak négy éve: tiltakozna, időpontokat adna, visszavonna, egyszóval: takti­kázna. A kevésbé elegánsat, mond­hatni, a brutálisát választja. Fel­bontja 1998-nak ezt a furcsa, „lesz is, nem is” hagyományát. Nem há­rítja el a kihívást, de nem is alkuszik. Megmondja, deklarálja a két idő­pontot, és másról nem hajlandó tárgyalni. Teljesen egyértelmű: mondhatott volna más időpontokat is, de azoknak nem lett volna lec­kéztető üzenete. Ha ti annak idején ezt tettétek velem, minimum, hogy most én is visszaadok valamit. Pél­dául azzal, hogy a kampánycsen­dek elé rakom a vitákat. S itt nem az a baj, hogy az értel­mezőknek nem lesz módjuk értel­mezni, csócsálni és így tovább. Ha­nem az, hogy minden természetes érzékünk viszonylagos távolságban szeretné látni a miniszterelnök-je­löltek vitáját a választási fordulók­tól. A már említett állampolgári felhívás 1998. május 2-án május 6- át jelölte meg a lehetséges Horn-Orbán-vita napjának. 10-én volt az első forduló! Ne tudták volna a Fidesz győzelmére számító állampolgárok, hogy négy nap pa­uza fölösleges a két esemény kö­zött? Miért nem 8-at vagy 9-et ja­vasoltak? Hogyhogy nem gondol­tak arra, hogy nincs szükség utó­lagos értelmezésekre? És miért rendezték végül is a vitát május 19-én, öt nappal a választások má­sodik fordulója előtt? Nem tudtak valamit, amit mi már tudunk? Nem tudták volna, hogy nekünk, állampolgároknak képeseknek kell lennünk önálló ítéletekre s nem kell várnunk az elemzői mankókra? Bizony nem hinném. Egyszerűen csak így tűnt természe­tesnek. Mint ahogyan ez lenne ter­mészetes , s ebben a Medgyessy­­tábornak igaza van­­ ma is. De hát hol vagyunk már a ter­mészetességtől? Az egész pártpoli­tikai élet tele van az ellenfeleknek kijáró indulatokon messze túli in­dulatokkal. Ha tán normál ellen­feleknek néznék egymást a felek, elvárhatnánk, hogy másképpen tárgyaljanak egymással. Mert amit a vita lehetséges szervezése kap­csán műveltek, az elég lehangoló. Mégis azt gondolom, messze nem a saját belügyükről van szó, s ezért hiszem, a vita minden körül­mények között létrejön. Elvégre az elmúlt négy év kormányzása nyo­mán kiderült: markánsan ellenté­tes társadalomfilozófiák, demok­ráciafelfogások, gazdasági elgon­dolások állnak egymással szem­ben. A tét talán még nagyobb, mint 1998-ban, hiszen akkor még alig lehetett valamit tudni a Fi­desz koncepciójáról. Ma már le­het. Meg az MSZP-éről is. Ha ne méretődnek meg koncentráltan előttünk, az hatalmas szégyene a magyar demokráciának. Ha van magyar közvélemény, nem enge­di, hogy ezt a vitát elmossa a rosz­­szul felmért alku és a nagyon is jól felmért kioktatás. CSIZMADIA ERVIN: Kérők és konyorgok­ ­ az Orbán-Medgyessy-vita margójára - ÉLET ÉS!· IRODALOM 1 ___________________12 Lm 2002. MÁRCIUS 22.

Next