Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-03-22 / 12. szám - Dérczy Péter: Anna örök • könyvkritika | Az ÉS könyve márciusban • Kertünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906-1915 (Kortárs Kiadó, 2001.) (25. oldal)
2002. MÁRCIUS 22. 25 LU Az irodalomtörténet-írás évtizedek óta tud ezekről a levelekről, amelyek megjelenésére mégis majd száz évet kellett várniuk azoknak, akik egyáltalán hallottak róluk. Diószegi András adott hírt róluk 1960-ban, az olvasóközönség először 1969-ben találkozhatott Pongrácz P. Mária jóvoltából a levelek egy kisebb részével (hozzávetőleg egynegyedével), 1982-ben e kiadás alapján válogatott belőlük Ács Margit (összesen negyvennégy darabot). Alexa Károly utószavában említést tesz még Berzy András 1966-os kisebb közléséről, mintegy harminc levélről, illetve levélrészletről, amely azonban csak egészen szűk körhöz juthatott el. A Kortárs Kiadó tehát ezzel az impozáns méretű kiadvánnyal alapvető, ahogy mondani szokás, hézagpótló munkára vállalkozott. Annál is inkább, mert a közléshez nagy merészség is kellett. Egyrészt nagy kérdés ugyanis az, hogy ki is lehet valóságos olvasója e hatalmas terjedelmű könyvnek (nyilván csak az, aki már tud, de legalább hallott valamit Gozsduról, az íróról, e tekintetben pedig senki nem ringathatja magát illúziókba). Másrészt a levelek sorsa, a szerkesztők (Pongrácz P. Mária, Alexa Károly) szerint is komoly filológiai problémákat felvető szövegek maguk is arra utalnak, hogy minden irodalomtörténészi erőfeszítés dacára textológiai értelemben ma sem beszélhetünk teljes szövegközlésről. A levelek kézirata évtizedeken át hányódott, még akkor is, ha azt Weisz Anna őrizte (s például nem tudhatjuk, e kéziratba Anna mennyire avatkozott bele: csonkította-e őket egyes részeikben, vagy esetleg vannak olyan levelek, melyeket egészen megsemmisített), nem bukkantak fel azok a gépiratos másolatok, melyeket maga Gozsdu készíttetett róluk, s a könyv utószavában arról is szó esik, hogy a Pongrácz P. Mária által az eredetiről írt másolat, valamint a tényleges kézirat nem mindenben egyezik. Talán mindez érzékelteti azt, mekkora munkát végeztek a szerkesztők, hogy legalább egy alapjaiban megbízható, hozzávetőlegesen teljes szöveget publikálhassanak. A kiadásról így most csak annyit: a már-már kritikai kiadás jellegű szövegközlésben, az ehhez tartozó névmutatóban és a komoly jegyzetapparátusban a munka méretéhez képest kevés a szakmai és a nyomdai hiba (egyet azért megemlítek: Thomas Mann Velencéjében [azaz a Halál Velencében című műben] nem írhatunk 1913-at, mert az elbeszélés 1911-ben született). Inkább arról essék néhány szó, mi is ez a könyv valójában. Annyi bizonyos, hogy az Anna-levelek könyve a modern kori magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb, már-már lélektani krimiszerű rejtélye. Műfaja, formája nehezen megfejthető: tekinthetjük sajátos naplónak, kordokumentumnak vagy akár levélregénynek is, mindegyik műformából találhatunk benne elemeket, mindegyik műfajnak még a magyar irodalomban is nagy tradíciói vannak, mégis erősen különbözik tőlük. Megformáltsága, szerkesztettsége egyértelműen utal az irodalmiságra s ebben az értelemben a szöveg műalkotás voltára, ám aligha mellékes körülmény az, hogy a szöveg két beszélője nem fiktív figura, hanem nagyon is valóságos, valaha élt személy: Gozsdu Elek magyar író és temesvári királyi főügyész, valamint Weisz Anna, tehetős temesvári kereskedő felesége. Innét nézve a levelek egy olyan intim szférában helyezkedhetnének el, mint minden más író magánlevelezésének egyes, bár speciális dokumentumai. Nagyon egyszerűen fogalmazva: az olvasói helyzet az egész szövegfolyamban bizonytalan, eldönthetetlen, hogy vajon két valódi ember magánéletének „kukkolói” vagyunk-e, vagy pedig egy teremtett világ részesei. Ez a kettősség a levelek, a szöveg befogadásában feszültséget teremt, s e feszültség mindvégig fenn is marad, ami természetesen a szöveg irodalmi jellegét erősíti, ám nem a szöveg egészében, s nem egyforma intenzitással, hiszen a levélváltás kezdetén a levelek még „normális” hétköznapi „postai küldemények”, míg később teljesen nyilvánvalóan irodalmi levelekké válnak. A befogadói helyzet lélektani furcsaságát ez tovább növeli, hiszen egyértelmű, hogy a levelek formája és szövegének megalkotottsága (pontosabban e megalkotottság minősége) menet közben, az írás folyamatában változik és formálódik. További értelmezésbeli probléma, hogy ugyan látszólag dialógus képezi a szövegek keretét, valójában azonban, ha jól megvizsgáljuk a levelekből kibontható beszédhelyzetet, feltűnik, milyen erősen monológra alapozott. Mindez esztétikai, poétikai kérdés, de mégsem az teljesen, mert annak, hogy a szöveg minősége erre a szintre emelődik, megint csak vannak valóságos, nem fiktív, személyes okai is. Gozsdu és Weisz Anna a levelekből kideríthetően 1906-ban ismerkedik meg Temesváron. Az író ötvenhét éves, nagy műveltségű, magas rangú hivatalnok, aki ekkorra látszólag leszámolt már művészi ambícióival (két regény és egy elbeszéléskötet van a háta mögött), nős, gyermeke van, a Monarchia és a város megbecsült polgára. Anna tizenhét éves, szombathelyi születésű, eredetileg német ajkú, művelt asszony, bár szinte kamasz még, férje viszont még Gozsdunál is idősebb valamivel. A találkozásból szerelem lesz, alighanem egyoldalú Gozsdu részéről. Annának talán imponált a művelt, kifinomult író (kérdés, hogy már akkor tudott-e Gozsdu könyveiről), s a kapcsolat során talán mélyebb is lett érzelmi viszonya hozzá. Saját leveleiből azonban semmiképpen nem következtethetünk valamiféle lobogó szerelemre. Keveset és röviden ír Gozsdunak, a kapcsolat vége felé már egész ritkán. Mégis, valamilyen módon szeretetből, tiszteletből vagy hiúságból - nagyon hosszan kitart mellette. Anna bármennyire is okos és az átlagnál műveltebb, aligha lehet egyenrangú fél e „viszonyban”, illetve csak akkor lehet, ha e „viszony” elemelkedik a valóságos kapcsolattól, tulajdonképpen magától a valóságtól. Erre Anna minden bizonnyal nagyon finoman ráérzett, mert még akkor is biztatja Gozsdut a levélírásra, amikor személyes kapcsolatuk a mélypontra ér, és nyilvánvaló - még a levelek visszafogott, inkább csak célozgató, ráutaló megjegyzéseiből is -, hogy már jó ideje mással folytat, alighanem beteljesedettebb szerelmi viszonyt. Bizonyos, hogy ekkor már pontosan tudatában van annak: Gozsduval való szerelme által akár a halhatatlanság lehet az övé, s ez talán Annának is több egy egyszerű „flörtnél”. Mit várhatott viszont Gozsdu Annától? Mire számított? A kapcsolat kezdetén bizonyára öregkori fellobbanásról van szó, ami önmaga számára is racionalizálhatatlan lehetett, amit az is jelképez, hogy a korabeli konvenciókat felrúgva „minden közvetítés nélkül bemutattam magam”, írja a 106. levélben, majd így folytatja: „Ez a szokatlan bemutatkozás ösztönszerű volt, és a részemről szükségszerű”. Nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a fellobbanás lelki-érzelmi ereje az évek során testi szerelemmé is átalakult, vagy mindvégig megmaradt spirituális természetűnek. Kétségtelen, hogy több levél utal a testi közelségre is, ám ezek stílusa, dekorativitása, finom cizelláltsága lebegteti, homályban hagyja ezt. Jellemző az is, hogy Gozsdu már a kezdet kezdetén a valószerűtlenségek, az álmok, vágyódások tartományába távolítja, s így mintegy mitikusan felnagyítja vonzalmát. A 93. és a 115. levélben is kifejti Annának, hogy már 1896-ban felfigyelt rá: „a külső megjelenése mellett a piros napernyője is megéreztette velem, hogy valakivel találkoztam”. Az viszont kétségtelen, hogy akár így, akár úgy, az Anna-levelek sorában a magyar irodalom legszebb szerelmes szecessziós szövegei is megtalálhatók (például a 217. levél). Gozsdu azzal alighanem tisztában volt, hogy ez a kapcsolat önmagában kilátástalan, hogy nem tehető valósággá a hétköznapok értelmében, hiszen sem a kor, sem helyzetük nem engedi ezt, de talán még az sem, hogy kapcsolatukban — lett légyen az bármily hőfokú is - látensen benne rejlett az apa és gyermek, a tanító és tanítvány viszonya is. Semmi nem történhetett valóságosan, csak a műviség, csak a megformáltság szintjén pereghettek szerelmük évei, s nem a valós időben, így már nagyon korán eldőlt, hogy Anna nemcsak létező személy, de az írás tárgya, teremtett asszony is, valahogy úgy, mint Juhász Gyula Annája. Azaz, Gozsdu számára az Annához fűződő szerelem tétje nem vagy nemcsak annak beteljesedése, hanem az idő előrehaladtával sokkal inkább maga az alkotás. Az 1900-as években Gozsdu már csak néhány novellát, pár cikket s két, mára erősen meghalványodott, előadhatatlan drámát írt, A félistent (a Nemzeti 1908-ban bemutatta) és A kartért. Külön tanulmányt érdemelne, hogy az 1880-as években jól induló író (Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Méray Horváth Károly nagyra tartja műveit) miért hallgat el oly korán, s miért vonul mintegy önkéntes száműzetésként a temesvári ügyészi munkába. Justh is, Méray Horváth is a gyengeséget, enerváltságot említik okként, no meg azt, hogy Gozsdu valójában nem veszi komolyan az íróságot (lásd Méray Horváth cikkét A Hétben [1893]). Az, amit Gozsdu végbevisz, igazából menekülés, kivonulás, szecesszió a művészlétből, a bizonytalan irodalmán státusból egy stabilabb polgári életforma kedvéért. A paradoxon az - s erre éppen az Anna-levelek szolgáltatják a bizonyítékot -, hogy az író számára az egyszerű polgári lét keretei sem nyújtanak semmiféle megnyugvást, sőt. „Az élet banális küzdelmeit és mindazokat az apró kicsinyességeket, amikből az életünk tartalma kitelik - nem érzem, ide menekültem erre a levélpapírosra, ahol egyedül vagyok magával”, írja a 97. levélben, immáron önmagában is tudatosítva kettős énjét, kettős exodusát, szecesszióját. Ebben a lélektani szituációban aztán nyilvánvaló, hogy az írásnak már Az ÉS könyve márciusban ■ Kértünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906-1915. Kortárs Kiadó, 2001. 721 oldal, 3980 Ft 3ÉRCZY PÉTER: Anna örök nem a primer közlő funkciója fontos Gozsdunak, hanem egyéb rétegei: a formáltsága, artisztikuma, arányossága - egyszóval a dekorativitása, ornamentikája, amely egyben egy nagyon magányos lélek kifejeződése. Ez az a pont, amikor a befogadónak is szüntelen tisztáznia kell majd, hogy amit olvas, azt Gozsdu közléseként olvassa, vagy inkább egy akár Gozsdunak is nevezhető narrátor elbeszéléseként. Jómagam mindig inkább ez utóbbi felé hajlottam, azaz afelé, hogy nem lényegesek az egyes szövegrészek közlésbeli ellentmondásai, az sem, hogy nyilvánvalóan nagyon sok levél már nincs birtokunkban vagy lappang, tehát a szöveg elvileg töredékes, de ami olvasható, az viszont elbeszélői hangnemében egységes és egész, átlátható és pontosan alakított. A „szerelmi történetet” - bár két szereplője van - egy elbeszélői nézőpontból szemlélhetjük. Anna levelei e szempontból teljesen mellékesek, szövegbetéteknek számítanak a narrátori főszöveghez képest. Amit az asszonyról megtudhatunk, azt lényegében az elbeszélő szövegéből, az ő beállításaiból és az ő értelmezésében tudhatjuk meg. Ezt támasztja alá az is, hogy az egyes levelek elbeszélői ideje mindig múlt idejű, az előző nap vagy napok „eseményeit” beszéli el a narrátor (ez ugyebár „normális” levelek esetében képtelenség lenne), elmondja, mit láttak, mit olvastak, mit csináltak akkor, s ehhez fűzi hozzá a maga kommentárjait. A „cselekmény” tere hasonlóképpen egységes és egyben zárt is: csak a narrátor és a „másik” egymáshoz való viszonyára korlátozódik, szinte semmi nem szüremlik be a külvilágból e térbe, hiszen nem az a fontos. Ez a magyarázata annak, hogy sem a szereplők valóságos magánéletéről (család, munka stb.), sem az őket körülvevő társadalmi-történeti helyzetekről, eseményekről nem vagy alig kapunk információkat (néhány önéletrajzi megjegyzés szülőhelyéről, Ercsiről, néhány levél volt barátairól, főleg Feszty Árpádról, s néhány utalás a világháborúra - ezek is főleg csak a levelek utolsó harmadában). A zárt elbeszélői teret szimbolizálja az egész szövegen áthúzódó, egyszerre valóságos és jelképes kertmotívum. A narrátor és a „másik” itt találkoznak, itt élnek meg minden számukra fontosat, s innét szemlélnek minden mást, ami nem tartozik a kerthez. A motívumot kiegészíti még a hasonlóképpen zárt belső tér, Anna szobája. Mindkettő ornamentális, az egyikben a növények természeti dekorativitása, a másikban a tárgyak (tehát megint csak a valóságos élettől különböző) művészeti díszítő funkciója válik uralkodóvá. A kert mint jelkép a szecesszió alapvető motívuma, mindig a külsőtől idegen belső, lélektani helyzetekre, valamint a természet által alakított organikus, de egyben „művészi” teremtésre utalt E zárt, egyszerre természetes és megalkotott belső világ persze egyben a külső kritikája is: társadalmi, lételméleti szinten konkrétan az evolucionista, pozitivista létfilozófiákba, a fejlődés korlátlanságába és határtalanságába vetett hit megrendüléséről tudósít, másfelől a személyiség, az én védelmét próbálja megalkotni a racionális, ok-okozati összefüggések determinisztikus világmagyarázataival szemben. Így lép elő a művészet, a teremtett szépség mindenek felett állóvá, mert benne örökérvényűen, a mindennapok káoszától mentesen jelenhetnek meg az élet magasabb rendű törvényszerűségei. Nem a valóság tehát, hanem annak teremtett mása. A narrátor ezért is beszél mindig irodalomról, zenéről, képzőművészetről és szinte soha a valószerű életről, mert a művészetek jelentik neki és feltételezett „hallgatójának”, olvasójának a tulajdonképpeni életet. Az utolsó, töredékes levél szövege nemcsak Gozsdu és Anna mint valóságos személyek között bekövetkezett szakítást, a kapcsolat megszűntét jelenti, hanem ennél sokkal többet: egyfelől egy teremtett regény művészi lezárását, másfelől - s ez összefügg az előbbivel - egy életszemlélet, egy élethelyzet fenntarthatóságának kudarcát, legalábbis két ember viszonyában. Az 552. levél sorai ezért szimbolikus erejűek: „a leveleim csak szavak, tehát bizonyos értelemben elmélet maga pedig benne él az élet realitásában”. Anna kilép a „kertből” és átlép egy másik dimenzióba, ahová az elbeszélő főhős nem tudja követni. A levelek szövege valójában így lesz regénnyé, egy lélek regényévé s nemcsak, sőt szinte egyáltalán nem egy mindennapi szerelmi háromszög (vagy sokszög, nem tudhatjuk) alig művészi történetévé. Ami az egészben még külön kuriózum, hogy jelen esetben maga Gozsdu is belép azon teremtett hősei sorába, akiket korábbi novelláiban, Köd című regényében mint elvesző, érőtlen, élettől idegen embereket ábrázolt, s így mintegy valóságos személyből fiktív irodalmi hőssé alakul át. A levelek szövegének kohézióját, regényszerűségét más epikai motívumok is elősegítik, erősítik. Ilyen az a jól kivehető ív, mely a szereplők kapcsolatának kezdeti lépéseitől a viszony érzelmi csúcspontjain át a rezignált lezárásig tart mint cselekmény. A szöveget mintegy prózapoétikailag kezelt vissza-visszatérő motívumok szövik át és szervezik meg, így működik például a viszonyt értelmező önreflexiók minduntalan felbukkanásora, a kertet elemző értekezések, vagy a „harmadik” feltűnésével kapcsolatos művészetfilozófiai eszmefuttatások, vagy a kései levelekben többször is megismételt zsebkendő-motívum. Az önmagában zárt és egységes szövegteret ugyanakkor szinte tudatosan adagolt különböző epikai formák tagolják és arányosítják. A levélműfajon belül találkozhatunk művészetelméleti értekezéssel, novellisztikus betéttel, álomleírásokkal, szecessziós képmetszetekkel, önéletrajzi visszaemlékezéssel, naplószerű bejegyzésekkel, s persze a leggyakrabban versek, regények esszészerű elemzésével. A forma- és stíluskeveredést azonban a narrátor mind a hangnemben, mind az elbeszélői nézőpont következetes érvényesítésében ellenőrzés alatt tartja. A 40. levélben ezt olvashatjuk: „Itt küldöm a három kötetre menő leveleket is. Az egészen közönyös, hogy kinek szólnak. Egy intelligenciának szólnak - ez az egész, és azért olvashatja mindenki.” A 66. levélben Turgenyev és Garcia-Viardot kapcsolatáról írván mintegy a saját kapcsolatukat, de főleg a levelek „státusát” jellemzi Gozsdu: „Egy barátság, egy szerelem, amely ötven évnél tovább tartott - valóban igényt tarthat az örökkévalóság jelzőjére.” Az 548-ikban pedig túlzott szerénységgel fogalmazza meg ugyanezt, egyben szinte előre véve a szöveg négy levéllel későbbi tényleges zárlatát: „Nem, ami leveleink nem világra szólók, a kort, amelyben élünk, sem jellemzik különösen, de híven mutatnak meg két emberlelket... [...]. íme, az intelligencia századában, az átszellemítés századában így szerette egymást két ember.” Nem tudható, de valószínűsíthető, hogy Gozsdu tudatában volt annak, mit is alkotott: a magyar irodalom talán legkülönösebb regényét. Az biztosan tudható, hogy így vagy úgy, de a nyilvánosságnak is szánta. Az is megkockáztatható, hogy művészileg alighanem tragédiaként élhette meg azt a tényt, hogy a levelek „kötetei” nem kerülhetnek olvasók elé addig, amíg ő és Anna él. Anna 1953-ban halt meg, magányosan, szegényen és gyermektelenül. Pongrácz P. Mária a könyvhöz csatolt eszszéjében azt írja, hogy Anna és Gozsdu közösen fogalmazott végrendeletükben (?) a megjelentetést a 2000. év nyarára, Anna-napra tűzték ki. A levelek sorsában csodák egész sora működött: rejtélyes módon fennmaradtak, rekonstruálhatók voltak és majdnem a vágyott időpontban jelentek meg egy szerencsétlen sorsú magyar író minden bizonnyal főműveként, utólagos művészi kárpótlásként, a magyar próza furcsa, rejtélyes kincseként. Bak Imre rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM