Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-03-22 / 12. szám - Dérczy Péter: Anna örök • könyvkritika | Az ÉS könyve márciusban • Kertünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906-1915 (Kortárs Kiadó, 2001.) (25. oldal)

2002. MÁRCIUS 22. 25 LU A­z irodalomtörténet-írás évtize­dek óta tud ezekről a levelekről, amelyek megjelenésére mégis majd száz évet kellett várniuk azok­nak, akik egyáltalán hallottak róluk. Diószegi András adott hírt róluk 1960-ban, az olvasóközönség először 1969-ben találkozhatott Pongrácz P. Mária jóvoltából a levelek egy kisebb részével (hozzávetőleg egynegyedé­vel), 1982-ben e kiadás alapján válo­gatott belőlük Ács Margit (összesen negyvennégy darabot). Alexa Károly utószavában említést tesz még Berzy András 1966-os kisebb közléséről, mintegy harminc levélről, illetve le­vélrészletről, amely azonban csak egészen szűk körhöz juthatott el. A Kortárs Kiadó tehát ezzel az impo­záns méretű kiadvánnyal alapvető, ahogy mondani szokás, hézagpótló munkára vállalkozott. Annál is in­kább, mert a közléshez nagy merész­ség is kellett. Egyrészt nagy kérdés ugyanis az, hogy ki is lehet valóságos olvasója e hatalmas terjedelmű könyvnek (nyilván csak az, aki már tud, de legalább hallott valamit Gozs­­duról, az íróról, e tekintetben pedig senki nem ringathatja magát illúziók­ba). Másrészt a levelek sorsa, a szer­kesztők (Pongrácz P. Mária, Alexa Károly) szerint is komoly filológiai problémákat felvető szövegek maguk is arra utalnak, hogy minden iroda­­lomtörténészi erőfeszítés dacára tex­tológiai értelemben ma sem beszél­hetünk teljes szövegközlésről. A leve­lek kézirata évtizedeken át hányó­dott, még akkor is, ha azt Weisz An­na őrizte (s például nem tudhatjuk, e kéziratba Anna mennyire avatkozott bele: csonkította-e őket egyes részeik­ben, vagy esetleg vannak olyan leve­lek, melyeket egészen megsemmisí­tett), nem bukkantak fel azok a gép­­iratos másolatok, melyeket maga Gozsdu készíttetett róluk, s a könyv utószavában arról is szó esik, hogy a Pongrácz P. Mária által az eredetiről írt másolat, valamint a tényleges kéz­irat nem mindenben egyezik. Talán mindez érzékelteti azt, mekkora munkát végeztek a szerkesztők, hogy legalább egy alapjaiban megbízható, hozzávetőlegesen teljes szöveget pub­likálhassanak. A kiadásról így most csak annyit: a már-már kritikai ki­adás jellegű szövegközlésben, az eh­hez tartozó névmutatóban és a ko­moly jegyzetapparátusban a munka méretéhez képest kevés a szakmai és a nyomdai hiba (egyet azért megem­lítek: Thomas Mann Velencéjében [azaz a Halál Velencében című műben] nem írhatunk 1913-at, mert az elbe­szélés 1911-ben született). Inkább ar­ról essék néhány szó, mi is ez a könyv valójában. Annyi bizonyos, hogy az Anna-le­­velek könyve a modern kori magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb, már-már lélektani krimiszerű rejté­lye. Műfaja, formája nehezen meg­fejthető: tekinthetjük sajátos napló­nak, kordokumentumnak vagy akár levélregénynek is, mindegyik műfor­mából találhatunk benne elemeket, mindegyik műfajnak még a magyar irodalomban is nagy tradíciói van­nak, mégis erősen különbözik tőlük. Megformáltsága, szerkesztettsége egyértelműen utal az irodalmiságra s ebben az értelemben a szöveg műal­kotás voltára, ám aligha mellékes kö­rülmény az, hogy a szöveg két beszé­lője nem fiktív figura, hanem nagyon is valóságos, valaha élt személy: Gozsdu Elek magyar író és temesvári királyi főügyész, valamint Weisz An­na, tehetős temesvári kereskedő fele­sége. Innét nézve a levelek egy olyan intim szférában helyezkedhetnének el, mint minden más író magánleve­lezésének egyes, bár speciális doku­mentumai. Nagyon egyszerűen fo­galmazva: az olvasói helyzet az egész szövegfolyamban bizonytalan, el­­dönthetetlen, hogy vajon két valódi ember magánéletének „kukkolói” vagyunk-e, vagy pedig egy teremtett világ részesei. Ez a kettősség a leve­lek, a szöveg befogadásában feszült­séget teremt, s e feszültség mindvé­gig fenn is marad, ami természete­sen a szöveg irodalmi jellegét erősíti, ám nem a szöveg egészében, s nem egyforma intenzitással, hiszen a le­vélváltás kezdetén a levelek még „normális” hétköznapi „postai kül­demények”, míg később teljesen nyilvánvalóan irodalmi levelekké vál­nak. A befogadói helyzet lélektani furcsaságát ez tovább növeli, hiszen egyértelmű, hogy a levelek formája és szövegének megalkotottsága (pon­tosabban e megalkotottság minősé­ge) menet közben, az írás folyamatá­ban változik és formálódik. További értelmezésbeli probléma, hogy ugyan látszólag dialógus képezi a szö­vegek keretét, valójában azonban, ha jól megvizsgáljuk a levelekből ki­bontható beszédhelyzetet, feltűnik, milyen erősen monológra alapozott. Mindez esztétikai, poétikai kérdés, de mégsem az teljesen, mert annak, hogy a szöveg minősége erre a szint­re emelődik, megint csak vannak va­lóságos, nem fiktív, személyes okai is. Gozsdu és Weisz Anna a levelekből kideríthetően 1906-ban is­merkedik meg Temesváron. Az író ötvenhét éves, nagy műveltségű, magas rangú hi­vatalnok, aki ekkorra látszó­lag leszámolt már művészi ambícióival (két regény és egy elbeszéléskötet van a há­ta mögött), nős, gyermeke van, a Monarchia és a város megbecsült polgára. Anna ti­­zenhét éves, szombathelyi születésű, eredetileg német ajkú, művelt asszony, bár szinte kamasz még, férje vi­szont még Gozsdunál is idő­sebb valamivel. A találkozás­ból szerelem lesz, alighanem egyoldalú Gozsdu részéről. Annának talán imponált a művelt, kifinomult író (kér­dés, hogy már akkor tudott-e Gozsdu könyveiről), s a kap­csolat során talán mélyebb is lett érzelmi viszonya hozzá. Saját leveleiből azonban sem­miképpen nem következtet­hetünk valamiféle lobogó szerelemre. Keveset és rövi­den ír Gozsdunak, a kapcso­lat vége felé már egész rit­kán. Mégis, valamilyen mó­don­­ szeretetből, tiszteletből vagy hiúságból - nagyon hosszan kitart mellette. Anna bár­mennyire is okos és az átlagnál mű­veltebb, aligha lehet egyenrangú fél e „viszonyban”, illetve csak akkor le­het, ha e „viszony” elemelkedik a va­lóságos kapcsolattól, tulajdonképpen magától a valóságtól. Erre Anna min­den bizonnyal nagyon finoman ráér­zett, mert még akkor is biztatja Gozs­­dut a levélírásra, amikor személyes kapcsolatuk a mélypontra ér, és nyil­vánvaló - még a levelek visszafogott, inkább csak célozgató, ráutaló meg­jegyzéseiből is -, hogy már jó ideje mással folytat, alighanem beteljese­­dettebb szerelmi viszonyt. Bizonyos, hogy ekkor már pontosan tudatában van annak: Gozsduval való szerelme által akár a halhatatlanság lehet az övé, s ez talán Annának is több egy egyszerű „flörtnél”. Mit várhatott viszont Gozsdu An­nától? Mire számított? A kapcsolat kezdetén bizonyára öregkori fellob­­banásról van szó, ami önmaga szá­mára is racionalizálhatatlan lehetett, amit az is­ jelképez, hogy a korabeli konvenciókat felrúgva „minden köz­vetítés nélkül bemutattam magam”, írja a 106. levélben, majd így folytat­ja: „Ez a szokatlan bemutatkozás ösz­tönszerű volt, és a részemről szükség­­szerű”. Nem állítható teljes bizonyos­sággal, hogy a fellobbanás lelki-érzel­mi ereje az évek során testi szerelem­mé is átalakult, vagy mindvégig meg­maradt spirituális természetűnek. Kétségtelen, hogy több levél utal a testi közelségre is, ám ezek stílusa, dekorativitása, finom cizelláltsága le­begteti, homályban hagyja ezt. Jel­lemző az is, hogy Gozsdu már a kez­det kezdetén a valószerűtlenségek, az álmok, vágyódások tartományába tá­volítja, s így mintegy mitikusan felna­gyítja vonzalmát. A 93. és a 115. le­vélben is kifejti Annának, hogy már 1896-ban felfigyelt rá: „a külső meg­jelenése mellett a piros napernyője is megéreztette velem, hogy valakivel találkoztam”. Az viszont kétségtelen, hogy akár így, akár úgy, az Anna-le­­velek sorában a magyar irodalom legszebb szerelmes szecessziós szöve­gei is megtalálhatók (például a 217. levél). Gozsdu azzal alighanem tisztá­ban volt, hogy ez a kapcsolat önma­gában kilátástalan, hogy nem tehető valósággá a hétköznapok értelmé­ben, hiszen sem a kor, sem helyzetük nem engedi ezt, de talán még az sem, hogy kapcsolatukban — lett lé­gyen az bármily hőfokú is - látensen benne rejlett az apa és gyermek, a ta­nító és tanítvány viszonya is. Semmi nem történhetett valóságosan, csak a műviség, csak a megformáltság szintjén pereghettek szerelmük évei, s nem a valós időben, így már nagyon korán eldőlt, hogy Anna nemcsak létező személy, de az írás tárgya, teremtett asszony is, valahogy úgy, mint Juhász Gyula Annája. Azaz, Gozsdu számára az Annához fűződő szerelem tétje nem vagy nemcsak annak beteljese­dése, hanem az idő előrehaladtával sokkal inkább maga az alkotás. Az 1900-as években Gozsdu már csak néhány novellát, pár cikket s két, mára erősen meghalványodott, elő­­adhatatlan drámát írt, A félistent (a Nemzeti 1908-ban bemutatta) és A kartért. Külön tanulmányt érdemel­ne, hogy az 1880-as években jól in­duló író (Reviczky Gyula, Justh Zsig­­mond, Méray Horváth Károly nagy­ra tartja műveit) miért hallgat el oly korán, s miért vonul mintegy önkén­tes száműzetésként a temesvári ügyé­szi munkába. Justh is, Méray Hor­váth is a gyengeséget, enerváltságot említik okként, no meg azt, hogy Gozsdu valójában nem veszi komo­lyan az íróságot (lásd Méray Horváth cikkét A Hétben [1893]). Az, amit Gozsdu végbevisz, igazából menekü­lés, kivonulás, szecesszió a művészlét­ből, a bizonytalan irodalmán státus­ból egy stabilabb polgári életforma kedvéért. A paradoxon az - s erre éppen az Anna-levelek szolgáltatják a bizonyítékot -, hogy az író számára az egyszerű polgári lét keretei sem nyújtanak semmiféle megnyugvást, sőt. „Az élet banális küzdelmeit és mindazokat az apró kicsinyességeket, amikből az életünk tartalma kitelik - nem érzem, ide menekültem erre a levélpapírosra, ahol egyedül vagyok magával”, írja a 97. levélben, immá­ron önmagában is tudatosítva kettős énjét, kettős exodusát, szecesszióját. Ebben a lélektani szituációban aztán nyilvánvaló, hogy az írásnak már Az ÉS könyve márciusban ■ Kértünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906-1915. Kortárs Kiadó, 2001. 721 oldal, 3980 Ft 3ÉRCZY PÉTER: Anna örök nem a primer közlő funkciója fontos Gozsdunak, hanem egyéb rétegei: a formáltsága, artisztikuma, arányossá­ga - egyszóval a dekorativitása, orna­mentikája, amely egyben egy nagyon magányos lélek kifejeződése. Ez az a pont, amikor a befogadónak is szün­telen tisztáznia kell majd, hogy amit olvas, azt Gozsdu közléseként olvas­sa, vagy inkább egy akár Gozsdunak is nevezhető narrátor elbeszéléseként. Jómagam mindig inkább ez utóbbi felé hajlottam, azaz afelé, hogy nem lényegesek az egyes szövegrészek közlésbeli ellentmondásai, az sem, hogy nyilvánvalóan nagyon sok levél már nincs birtokunkban vagy lap­pang, tehát a szöveg elvileg töredé­kes, de ami olvasható, az viszont el­beszélői hangnemében egységes és egész, átlátható és pontosan alakított. A „szerelmi történetet” - bár két szereplője van - egy elbeszélői néző­pontból szemlélhetjük. Anna levelei e szempontból teljesen mel­lékesek, szövegbetéteknek számítanak a narrátori főszö­veghez képest. Amit az asszonyról megtudhatunk, azt lényegében az elbeszélő szövegéből, az ő beállításai­ból és az ő értelmezésében tud­hatjuk meg. Ezt támasztja alá az is, hogy az egyes levelek elbeszélői ideje mindig múlt idejű, az előző nap vagy na­pok „eseményeit” beszéli el a narrátor (ez ugyebár „nor­mális” levelek esetében kép­telenség lenne), elmondja, mit láttak, mit olvastak, mit csináltak akkor, s ehhez fűzi hozzá a maga kommentárja­it. A „cselekmény” tere ha­sonlóképpen egységes és egyben zárt is: csak a narrá­tor és a „másik” egymáshoz való viszonyára korlátozódik, szinte semmi nem szüremlik be a külvilágból e térbe, hi­szen nem az a fontos. Ez a magyarázata annak, hogy sem a szereplők valóságos magánéletéről (család, mun­ka stb.), sem az őket körülve­vő társadalmi-történeti hely­zetekről, eseményekről nem vagy alig kapunk informáci­ókat (néhány önéletrajzi megjegyzés szülőhelyéről, Ercsiről, néhány levél volt barátairól, főleg Feszty Árpád­ról, s néhány utalás a világháborúra - ezek is főleg csak a levelek utolsó harmadában). A zárt elbeszélői teret szimbolizálja az egész szövegen áthú­zódó, egyszerre valóságos és jelképes kertmotívum. A narrátor és a „má­sik” itt találkoznak, itt élnek meg minden számukra fontosat, s innét szemlélnek minden mást, ami nem tartozik a kerthez. A motívumot ki­egészíti még a hasonlóképpen zárt belső tér, Anna szobája. Mindkettő ornamentális, az egyikben a növé­nyek természeti dekorativitása, a má­sikban a tárgyak (tehát megint csak a valóságos élettől különböző) művé­szeti díszítő funkciója válik uralkodó­vá. A kert mint jelkép a szecesszió alapvető motívuma, mindig a külső­től idegen belső, lélektani helyzetek­re, valamint a természet által alakí­tott organikus, de egyben „művészi” teremtésre utalt E zárt, egyszerre természetes és megalkotott belső vi­lág persze egyben a külső kritikája is: társadalmi, lételméleti szinten konk­rétan az evolucionista, pozitivista lét­filozófiákba, a fejlődés korlátlanságá­ba és határtalanságába vetett hit megrendüléséről tudósít, másfelől a személyiség, az én védelmét próbálja megalkotni a racionális, ok-okozati összefüggések determinisztikus vi­lágmagyarázataival szemben. Így lép elő a művészet, a teremtett szépség mindenek felett állóvá, mert benne örökérvényűen, a mindennapok ká­oszától mentesen jelenhetnek meg az élet magasabb rendű törvénysze­rűségei. Nem a valóság tehát, hanem annak teremtett mása. A narrátor ezért is beszél mindig irodalomról, zenéről, képzőművészetről és szinte soha a valószerű életről, mert a mű­vészetek jelentik neki és feltételezett „hallgatójának”, olvasójának a tulaj­donképpeni életet. Az utolsó, töredé­kes levél szövege nemcsak Gozsdu és Anna mint valóságos személyek kö­zött bekövetkezett szakítást, a kap­csolat megszűntét jelenti, hanem en­nél sokkal többet: egyfelől egy te­remtett regény művészi lezárását, másfelől - s ez összefügg az előbbivel - egy életszemlélet, egy élethelyzet fenntarthatóságának kudarcát, leg­alábbis két ember viszonyában. Az 552. levél sorai ezért szimbolikus erejűek: „a leveleim csak szavak, te­hát bizonyos értelemben elmélet­­ maga pedig benne él az élet realitá­sában”. Anna kilép a „kertből” és át­lép egy másik dimenzióba, ahová az elbeszélő főhős nem tudja követni. A levelek szövege valójában így lesz re­génnyé, egy lélek regényévé s nem­csak, sőt szinte egyáltalán nem egy mindennapi szerelmi háromszög (vagy sokszög, nem tudhatjuk) alig művészi történetévé. Ami az egész­ben még külön kuriózum, hogy je­len esetben maga Gozsdu is belép azon teremtett hősei sorába, akiket korábbi novelláiban, Köd című regé­nyében mint elvesző, érőtlen, élettől idegen embereket ábrázolt, s így mintegy valóságos személyből fiktív irodalmi hőssé alakul át. A levelek szövegének kohézióját, regényszerűségét más epikai motívu­mok is elősegítik, erősítik. Ilyen az a jól kivehető ív, mely a szereplők kap­csolatának kezdeti lépéseitől a vi­szony érzelmi csúcspontjain át a re­zignált lezárásig tart mint cselek­mény. A szöveget mintegy prózapoé­­tikailag kezelt vissza-visszatérő motí­vumok szövik át és szervezik meg, így működik például a viszonyt értel­mező önreflexiók minduntalan fel­bukkaná­sora, a kertet elemző érte­kezések, vagy a „harmadik” feltűné­sével kapcsolatos művészetfilozófiai eszmefuttatások, vagy a kései leve­lekben többször is megismételt zseb­kendő-motívum. Az önmagában zárt és egységes szövegteret ugyanakkor szinte tudatosan adagolt különböző epikai formák tagolják és arányosít­ják. A levélműfajon belül találkozha­tunk művészetelméleti értekezéssel, novellisztikus betéttel, álomleírások­kal, szecessziós képmetszetekkel, ön­életrajzi visszaemlékezéssel, napló­szerű bejegyzésekkel, s persze a leg­gyakrabban versek, regények esszé­szerű elemzésével. A forma- és stílus­keveredést azonban a narrátor mind a hangnemben, mind az elbeszélői nézőpont következetes érvényesíté­sében ellenőrzés alatt tartja. A 40. levélben ezt olvashatjuk: „Itt küldöm a három kötetre menő leve­leket is. Az egészen közönyös, hogy kinek szólnak. Egy intelligenciának szólnak - ez az egész, és azért olvas­hatja mindenki.” A 66. levélben Tur­­genyev és Garcia-Viardot kapcsolatá­ról írván mintegy a saját kapcsolatu­kat, de főleg a levelek „státusát” jel­lemzi Gozsdu: „Egy barátság, egy szerelem, amely ötven évnél tovább tartott - valóban igényt tarthat az örökkévalóság jelzőjére.” Az 548-ik­­ban pedig túlzott szerénységgel fo­galmazza meg ugyanezt, egyben szinte előre véve a szöveg négy levél­lel későbbi tényleges zárlatát: „Nem, a­­mi leveleink nem világra szólók, a kort, amelyben élünk, sem jellemzik különösen, de híven mutatnak meg két emberlelket... [...]. íme, az intelli­gencia századában, az átszellemítés századában így szerette egymást két ember.” Nem tudható, de valószínű­síthető, hogy Gozsdu tudatában volt annak, mit is alkotott: a magyar iro­dalom talán legkülönösebb regényét. Az biztosan tudható, hogy így vagy úgy, de a nyilvánosságnak is szánta. Az is megkockáztatható, hogy művé­szileg alighanem tragédiaként élhet­te meg azt a tényt, hogy a levelek „kötetei” nem kerülhetnek olvasók elé addig, amíg ő és Anna él. Anna 1953-ban halt meg, magányosan, szegényen és gyermektelenül. Pong­rácz P. Mária a könyvhöz csatolt esz­­széjében azt írja, hogy Anna és Gozs­du közösen fogalmazott végrendele­tükben (?) a megjelentetést a 2000. év nyarára, Anna-napra tűzték ki. A levelek sorsában csodák egész sora működött: rejtélyes módon fennma­radtak, rekonstruálhatók voltak és majdnem a vágyott időpontban je­lentek meg­­ egy szerencsétlen sorsú magyar író minden bizonnyal főmű­veként, utólagos művészi kárpótlás­ként, a magyar próza furcsa, rejté­lyes kincseként. Bak Imre rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next