Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-06-07 / 23. szám - Thomka Beáta: Elődök, kortársak, Mészöly • könyvkritika • Grendel Lajos: A tények mágiája (Mészöly Miklós időskori prózája) (Kalligram Kiadó, 2002.) (21. oldal) - M. Nagy Miklós: A torzó szépsége • könyvkritika • Susan Sontag: Amerikában (Európa Könyvkiadó, 2002.) (21. oldal) - Horgas Béla: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (21. oldal)
THOMKA BEÁTA: Elődök, kortársak, Mészöly ■ Grendel Lajos: A tények mágiája (Mészöly Miklós időskori prózája). Kalligram Kiadó, 2002. 96 oldal, 1700 Ft Grendel Lajos könyve a lezárult életmű első olyan értelmezése, amely az egyidejű kritikai olvasatot retrospektív kommentárral egészíti ki, s ami egyben tisztelgés a tavaly elhunyt szerző kései opusa előtt. Az utolsó alkotói évtizedre összpontosító elemzés kitekint az életmű egészére, a szerzői ars poeticára és az irodalomtörténeti összefüggésekre is. Grendel Lajos értékes észrevételeket tesz Mészöly elbeszélőművészetének és a magyar próza hagyományának, valamint jelenkorának kapcsolatáról. Polémiát kezdeményez a „szövegirodalmi” beállítottságú kritikai szempontrendszerrel, amelyet alkalmatlannak érez e forrásai és hatása tekintetében sokrétű opus bonyolult belső rendszerének feltérképezésére. Külön jelentősége van annak, hogy ezt az elmélyült vizsgálatot éppen egy elbeszélő irodalomtörténész végezte el. Grendel olyan szempontokat is érvényesít, amelyek a mesterség belső tapasztalatából következnek, s melyeknek látószöge a csak értekező prózát művelő kritikus számára elérhetetlen. Ez a „belső” közelítés egészül ki az egybevető perspektívával, amely a közép-európai szláv irodalmakban való jártasságból és a magyar prózafolyamatokban való aktív részvételből következik. Az értelmezésmódot tovább árnyalja a szlovákiai magyar irodalmár nem „belső”, hanem, Mészöly szavával, „a körön belül kívül” szituált helyzete és látóköre. Kortársként és pályatársként viszonyulhat az opushoz, melynek alakulásával saját tevékenysége is együtt változott. Külön méltányolandónak vélem azt, hogy Grendel, aki maga is igen sok impulzust kapott Mészöly művéből, kiegyensúlyozottan és bírálóan értékel. Nem túlzás azt sem állítani, hogy a megalkotott új Mészöly-kép visszaszerzi a hét esztendővel ezelőtt lezárult életmű elevenségét, és ismét új művészi ösztönzések forrásává teszi azt. A további kutatást azzal a megfigyelésével is serkentheti, mely szerint „amit a különféle irodalomtörténeti kánonok a magyar epika »fősodraként« határoznak meg, ahhoz az ő prózájának kevés köze van. Annál több köze van viszont a XIX. század végi és a XX. század eleji magyar próza olyan kezdeményeihez, amelyek végső soron megmaradtak kezdeményeknek.” Kissé meglepő volt számomra Nádas Péter észrevétele nemrégiben, melyben Kosztolányit a Mészöly-féle nyelvszemlélet elődeként emlegette. Grendel is arra a következtetésre jut, hogy a „Kosztolányi-próza és a Mészöly-próza számos párhuzamos vonást mutat.” A Krúdy, Kosztolányi és Mészöly kapcsolat, a kései Kosztolányi és a korai Mészöly parabolanovelláinak összefüggése („A Kosztolányi elejtette fonalat éppen Mészöly Miklós veszi fel az ötvenes években.”), a „stiláris pontosság, tömörség és szenzualizmus”, továbbá a Krúdy, Jókai, García Márquez vonulat jelentősége olyan irodalomtörténeti kontextust jelez, amely nyomán kitágul a Mészöly prózájáról kialakított képünk. A kortársak, az Ottlik-Mészöly-Mándy-Konrád által végrehajtott váltás analízise is fontos, mindeddig kielégítően nem tárgyalt szempont. Grendel szerint „a posztmodern felé mutat (művészetében) a vállalt és következetesen végigvitt fragmentumszerűség és nyitottság”. Az anekdota elutasítása prózájában nem technikai, hanem kritikai gesztus: egy egész világot utasít el vele, melynek fikcionálása helyett más nyelvi műveleteket, látás- és beszédmódot tekint megfelelőnek. Mészölyt első írásművétől kezdve kételyek, gátlások, vívódások jellemezték. Erősen korlátozta saját nemzedékének, korának szokás- és értékrendje, a művészi irányvételeknek az ötvenes, hatvanas, vagy akár a kilencvenes években affirmált vonulata. Kánonok nem érdekelték, saját kanonizálása még kevésbé. Fiatalon, érett és hajlott korában is kíméletlen harcot folytat önmagával, ami egyben egy radikális koncepció kialakításáért, művészi pontosságért, új prózanyelvért és formáért folytatott küzdelem is, amelynek nyomai minden életszakaszban azonosíthatók műveiben. Magányosságának vállalása, külön útja, bezáródása, lemondásai kitöltik egész életidejét, s csak a legvégső időszakban lazítanak valamit a zord önérzeten, nyelvi, képi, elbeszélésbeli szigoron, önkorlátozáson, formai fegyelmen. Lehetséges, hogy ez az időskori oldódás a forrása a Grendelnél és más kritikusoknál megfogalmazódó bírálatnak. „Néhány kései művében Mészöly Miklós megtalálta a tények elrendezésének, kombinatorikájának azt a módját, amely hierarchizálhatatlanságának, rugalmasságának, minden irányban (téridőkben) való nyitottságának köszönhetően a megcsontosodott, kiüresedett, sztereotípiákká kopott realista írói stratégiáknál sokkalta alkalmasabb egykor létezésélmények művészi közvetítésére. Innen, s nem az önreferenciális szövegirodalom felől nézve tűnik megtorpanásnak nem csupán a Wimbledoni Jácint-kötet anyaga, hanem a Megbocsátás és a Családáradás is.” A „Családáradás nyelvi hermetizmusa helyenként kommunikálhatatlanná teszi a szöveget”. Az értekező azzal az elvárással szembesíti itt a műveket, amire szerinte e próza készítette fel olvasóit. A benne megalapozott olvasásmódoknak a szempontjából vannak hiányérzetei más kritikusoknak is. További árnyalt és meggyőző elemzések vezetnek a tanulmány értékrendjének kialakításához, amely szerint: a „Film utáni korszakában többféle írói stratégiát és beszédmódot is kipróbált (mást a Szárnyas lovakban és mást a Magyar novellában, mást a Megbocsátásban és megint mást a Bolond utazásban). Ezeket a stratégiákat és beszédmódokat (...) sűrűn váltogatta. Egyvalamihez ragaszkodott következetesen: prózája töredékes jellege és rendkívül gazdag, megérzékítő stílusa mellett annak világszerűségéhez, valóságreferencialitásához. Ez a gazdag, izgalmas, nagy távlatokat nyitó valóságreferencialitás fokozódik le a Megbocsátásban és a Családátadásban azáltal, hogy az elbeszélő, a névtelen krónikás túl közel hajol az anyagához, s a történetek emberi, létfilozófiai, történelmi távlataival adós marad. A túl nagy közelség megöli a mitológiát.” A töredékesség minőségének elismerése mellett Grendel mintha a Béládi Miklóstól származó - megítélésem szerint nem jogos - elvárásnak a hatása alá kerülne: „a Bolond utazás epikai anyaga elég sűrű és gazdag ahhoz, hogy nagyepikai mű szülessen belőle. Motívumai tovább bővíthetők és tovább árnyalhatók lehettek volna. (...) A Bolond utazásban - az elbeszélés minden erénye és jelentősége ellenére — Mészöly Miklós nem lakja be úgy epikai világának összes zugát, mint a Magyar novellában tette.” „Vajon a hajdani kezdeményezőből mára élő klasszikussá lett Mészöly Miklós »időskori« prózája kínál-e s milyen alternatívát kínál a »nyelvkritikai« vagy »szövegirodalommal« szemben egy olyan pillanatban, amikor ez utóbbi is mintha mára elveszítette volna korábbi lendületét s fölemésztette volna energiáit?” A provokatív kérdésre adott válasz így hangzik: „Az ő nyelvkritikai beszéde a nyelvkritika kritikáját is magába foglalja, s ez a szkepszis az, ami az ő prózapoétikáját alapvetően megkülönbözteti a követők és utódok prózapoétikájától.” S talán ez lehet az a csapás, tenném hozzá, amelyen visszafelé indulva a mívességet, formafegyelmet, redukciót és kritikai magatartást illetően Kosztolányihoz érkezünk. Horgas Béla rajza - 2002. JÚNIUS 7. .. 21 km ■ Susan Sontag: Amerikában. Fordította: Komáromy Rudolf. Európa Könyvkiadó, 2002. 528 oldal, 2300 Ft „Regényeket olvasni egészen normális tevékenységnek tűnik számomra, míg írni őket roppant harcsa dolog...” - vallja be Susan Sontag Az írás mint olvasás című, 2000- ben írt esszéjében, amelyben aztán főként azt fejtegeti, hogy „az olvasás rendszerint megelőzi az írást”, és „az impulzust az íráshoz rendszerint az olvasás szítja fel”. Ezzel a vallomással mintha csak a kritika makacs véleményét erősítené meg, miszerint az elsősorban esszéistaként kiváló Sontag „nem igazi”, „nem ösztönös” regényíró, „túl okos” (Jonathan Miller szerint „alighanem Amerika legintelligensebb nője”), és ezért nem képes igazán jó regényt írni, ahhoz ugyanis, úgymond, kell valami felelőtlen fantázia és mesélőkedv. Sontag új regénye - amely egy XIX. századi híres lengyel színésznő amerikai karrierjét meséli el -, úgy gondolom, ezt a véleményt egyszerre cáfolja és igazolja. Kétségtelen, hogy irdatlan mennyiségű olvasást, gyűjtögetést és fáradságos csiszolgatást, a sokszori átírás paradox módon árulkodó nyomtalanságát érezni az Amerikában szinte minden bekezdésében, s ugyanakkor azt is, hogy Sontag esetében szó sincs az áradó képzelet hiányáról, inkább tudatosan és tüntetően hoz létre tömérdek nemes anyagot (szó sincs ,,anything”-ről!) hordozó elitista regényt, s ezt helyezi egy bámulatos írói bravúrral a romantikus lektűr határmezsgyéjére. Mert ha röviden akarom megfogalmazni az Amerikában sármját, akkor ez az általam olvasott legbonyolultabb olvasmányos regény. Sontag a narrációs eszközök valóságos tűzijátékával él, látszólag mit sem törődve az önfeledtségre vágyó átlagolvasóval, s miközben folyamatosan - és szándékosan! - hiányérzetet hagy az olvasóban azzal, hogy a teljes beleélés varázsos pillanatainak, a tudatos és fáradságos józan olvasói reflexió, az éber figyelem feladásának pillanatában vált át a következő narrációs technikára, azt is bebizonyítja, hogy könnyedén tudna könnyed, „igazi” regényt írni, de nem akar. Valószínűleg unná. Az Amerikában hőse Maryna Dembowska, egy „híres” lengyel színésznő, aki az 1870-es évek közepén, harmincegynéhány éves korában egyszer csak új életet kezd; férjével és barátaival együtt Amerikába megy, és kis közösségükkel megvalósítják Fourier álmát: létrehoznak egy eszményinek szánt kommunisztikus farmot. Mint minden utópia, ez is sikertelen: alig egy év alatt a „kommuna” felbomlik, s ekkor Maryna Amerikában marad, hogy itt is megpróbáljon befutni színésznőként. Fáradságos munkával megtanulja a helyes angol színpadi kiejtést, s aztán egyhamar az amerikai színház legünnepeltebb csillagává válik, akinek az egész világon is csak Sarah Bernhardt lehet vetélytársa. Közben egy ideig a társaságához tartozó lengyel író, Ryszard szeretője lesz, de aztán Marina szakít vele, mert számára nem a szerelem a legfontosabb az életben, hanem a színpad. A regény azzal végződik, hogy Marina immár a legendás Edwin Boothszal lép fel, aki egy hosszú, részeg monológban mondja el neki gondolatait a színészetről, Shakespeare-ről, megvallja Marina iránti érzéseit, stb... És itt a regény látszólag kurtán-furcsán véget ér, szinte egy mondat közepén, visszamenőlegesen is hangsúlyozva a mű fő szervező elvét: az író a regényvilágba merülve mindig visszahőköl, nem akar tökéletes illúziót kelteni - sem abban azt értelemben, hogy az általa fölkutatott, összegyűjtött valóságanyagból hiánytalanul kerek történetet lehetne írni, sem abban, hogy ez az alámerülés ténylegesen föltárhatná a történelmi alakok kaotikus életét és kapcsolatait. Ez persze kockázatos módszer: Sontag nyilván tudatosan vállalja annak veszélyét, hogy bizonyos olvasókat már az első fejezettel elkedvetlenít - ott ugyanis a névtelen narrátor nem tudni hogyan, milyen időutazás folytán egy XIX. századi arisztokrata társaságba csöppen, amelyről még semmit sem tud - s ebből a semmiből kell aztán megszületnie annak a „majdnem” mindennek, amit az irodalom megteremteni képes, s amely a „mindentől” mégis beláthatatlanul messze van. A regény tehát hangsúlyosan torzó: csökevényes a kezdete és a befejezése, s hogy mégis szép legyen, ahhoz a törzsének a milói Vénuszhoz méltóan kell szépnek lennie, s az is - hogy csak néhány különleges szépségét említsem, a regény hősei káprázatos oldalakon mondják el benyomásaikat az Amerikával való első találkozásról, felejthetetlenül torokszorító az író Ryszard kalandja egy fedélközi prostituálttal az Amerikába tartó hajón, csodálatosan gazdag a színészmesterségről szóló valamennyi eszmefuttatás, és bámulatosan cizellált az emberi kapcsolatok ábrázolása - főként a színésznőnek, látensen homoszexuális férjének és író szeretőjének hármasa. (S a XIX. századi Amerika habzsolóan érzékletes leírásaiban azt a makacs élnivágyást is érezheti az olvasó, amivel Susan Sontag a regény írása közben újból legyőzte a rák támadását.) S ami azt a bizonyos kemény írói munkát illeti. Nos, Sontag valóságos személyek életét dolgozta fel ebben a regényében is: a színésznő igazából Helena Modrzejewska volt, az író pedig Henryk Sienkiewicz. A tényanyag egy részét Sienkiewicztől vette, aki sokat írt amerikai kalandjáról, illetve Henry Jamestől, aki egy művében ábrázolta a lengyel-amerikai színésznőt (és Sontaga regényében le is írja kettejük találkozását). És érezhetően tömérdek egyéb forrást is használhatott, hogy a lehető legpontosabban rekonstruálja az 1870-es évek lengyel és amerikai világának miliőjét... de vajon mi célból? Nem terveztem el előre ezt a kérdést, de valahogy mégis kibukott belőlem. Sontag az előző 1992-ben megjelent, A vulkán szerelmese című regényében a XVIII. és XIX. század fordulójára pillantott vissza (az a trafalgari hősről, Nelson admirálisról szólt), és a kritikusok már akkor is mindenféle válaszokat adtak a kérdésre, hogy Sontag, aki esszéiben rendszerint csak mellékesen, aktuális, a napjainkra kihegyezett mondandóját színesítve szokott történelmi korokban kalandozni, miért választja regényíróként ezt a különös eszképizmust? Egyszóval: miért akar mindenáron történelmi regényíró lenni Sontag, aki máskülönben esszéiben is, közéleti szerepléseiben oly szenvedélyesen gondolkodik korunk kérdéseiről, sőt akár politikai eseményeiről is? Azt hiszem, Sontag számára ez egyfajta megtisztulás (tisztítókúra?) - az elitista író egy szutykos, túlontúl prózai korból próbál menekülni olyan emberek sorsába, akik viselkedésükkel, lelki és esztétikai nagyszerűségükkel valamilyen mára elveszett igazi elitizmust, nemes arisztokratizmust képviselnek. Szász Imre KISAULA M. NAGY MIKLÓS: A torzó szépsége KÖNYVHÉT 2002 Arcanum Bibliográfiák Elektronikus Régi Magyar Könyvtár (1473-1711) -RMKI-IL, RMNYI-Ill- Petrik: Magyar könyvészet (1711-1920) két CD-ROM __________3920,3920 Ft_________, ARCANUM ADATBÁZIS KFT. MAGYARORSZÁG VEZETŐ TARTALOMSZOLGÁLTATÓJA 1115 Bp. Fejér Lipót u. 12., 481-0900 arcadat@axelero.hu www.arcanum.hu ÉLET ÉS ÍR IRODALOM