Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-04 / 1. szám - Nyáry István: Ki beszél? • könyvkritika • Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák (Kijárat Kiadó, 2001.) (28. oldal) - Rácz I. Péter: Emlékezetes naplóolvasás • könyvkritika • Benyovszky Krisztián: Rácsmustra. Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig (Kalligram Kiadó, 2001.) (28. oldal)
NYÁRY ISTVÁN: Ki beszél? ■ Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Kijárat Kiadó, 2001. 216 oldal, 1200 Ft Manapság egyre inkább az interdiszciplinaritásnak lehetünk tanúi. Az egyes tudományágak egyre kevésbé tudnak meglenni egymás eredményei nélkül, a köztük kialakuló átjárók a továbblépés elengedhetetlen eszközeivé válnak. A differenciálódás megfordulását eredményező paradigma emellett azt is magával hozta, hogy ma már bármely elméleti elgondolás csak más teóriákkal „együttműködve”, önmagát állandóan korrigálva és felülírva működhet érvényesen. A posztstrukturalizmus (mint posztmodern strukturalizmus) immár idézőjelbe tette és ontológiai szintre helyezte az „igazság” megismerésére vezető kizárólagos módszer lehetőségét. Ha a kötet egészét és egyben Thomka Beáta eddigi, kellőképpen nem méltatható tevékenységét egyetlen szóban akarjuk jellemezni, akkor ez a narratívum (az eredeti alak, a narratíva grammatikailag utóbb helytelennek bizonyult), a tágan értelmezett elbeszélés, mely itt nem csupán téma, de tulajdonképpen olvasási móddá, létformává emelkedik. Ezzel együtt a prózapoétikai narratológia öneszmélete is szükségszerűen vezetett el a metódus létrejöttéhez. A Beszél egy hang öt szakaszból áll, ezek mindegyike több fejezetre oszlik. A szakaszok az egyes tematikus súlypontok köré csoportosulnak: három szépirodalmi anyagot jár körbe, míg a másik kettő a képi elbeszélés, illetve a történelmi narratológia kérdéskörét boncolja. Bár jól kivehető, hogy a szerző érdeklődése egyre inkább a fent jelzett tudományköziség tágassága felé fordul, a könyvet átfogó nézőpont mégis irodalomelméleti jellegű. Központjában az elbeszélő folyamat áll: a történetet valaki (egy hang) elbeszéli, s a narratívum a maga teljességében irodalmi műként, mégpedig leginkább regényként tárul fel az olvasó, az értelmező számára, s ezzel Thomka csatlakozik többek között Bahtyin polifóniaelméletéhez is. A továbbiakban ez kerül az érdeklődés fókuszába, elsősorban a hagyományos szövegegységet felbontó módszerek feltérképezésében. A diffúz eljárások, a fragmentarizálás metódusai: az elhagyás, beékelés, reminiszcencia, ready made, variáció, (ön)átírás, (ön)idézet, valamint az intertextualitás különféle formáinak kimerítő vizsgálata során képet kapunk a kortárs próza valamennyi tényezőjéről. Az időtényező kiindulópontja egyrészt a lineáris és fiktív kronológia oppozíciójából, másrészt a többféle időtípus szinkronicitásából eredő feszültség. Ehhez kapcsolódik a kronotoposz metaforizáltságának problematikája is. Az átjárhatóság lehetőségeinek érintése során szóba kerül Kiefer bádogkönyv-installációja és a nevezetes Ottlik-palimpszeszt is. Thomka Beáta nemcsak elsőrendű teoretikus, de kiváló műelemző is, bár tárgyát feltétlenül elméleti módon közelíti meg. A kötet törzsét ezek az elemzések adják, így képet kapunk többek között Borgesről, Kassák nagyszabású, Möbius-szalagként dekonstruálható önéletrajzi regényéről, Parti Nagy Lajos Waldtrockenkammen átiratokjáról. A Harmonia cretestis gazdag értelmezése során jut a szerző addig a felismerésig, hogy a regény az értelmezői magatartás felülvizsgálatára késztetve egyúttal előrevetíti egy posztmodern utáni „új kritikai realizmus” paradigmáját. Darvasi László nagyszabású opusza pedig szinte tobzódik mindazokban a poétikai jegyekben, amelyek itt jelentőséggel bírhatnak, s ez az egymásra találás nem is marad kiaknázatlan. A vizsgált kontextus meghatározója tehát a tér- és idődimenzió, s ez közvetlenül vezet ahhoz a felismeréshez, hogy a vizuális műalkotás is alkalmas elbeszéléselméleti megközelítésmódok érvényesítésére. A szerző feltárja mindazokat a sajátosságokat, amelyeket az ikonikai szemlélet von maga után, így a narratívtemporális egységek megfeleltethetőségét a két terület között, a képi és az irodalmi tér viszonyát, a képi formálóelvek kérdését vagy a további kutatás számára is kihívó szukcesszivitás/szimultaneitás problémakörét. E felismerések próbaköve ezután Van Eyck Keresztvitel című festményének interpretációja. Eme területek egymás felé való kinyílása új kérdéseket is felvet, mint például az absztrakt festészet elbeszélhetőségét vagy a filmművészeti és zenei elbeszélésmódok feltárását. A fikció és valóság (esemény, szövegforrás) viszonya már az irodalmi értelmezések során is előtérbe került. A történelmi folyamatokba beleképzelt értelemegységek szétestek, elvesztették belső logikájukat, érvényességüket. Thomka Beáta néhány alapszövegre támaszkodva veszi számba az újhistoricizmus elméleteiben szerepet játszó tényezőket. Az egyik Hayden White metanarratív retorikája, amely megpróbál választ adni a soá tapasztalatának feldolgozásához is, miszerint a realisztikus ábrázolásmód felülvizsgálatával juthatunk érvényes megoldáshoz. A kötet koncepciójának magja mégis Ricoeur Temps et recitje, itt a szemlélet számára a tények sorát az események sora váltja fel, mely valamennyi narratívum alapelemének is tekinthető. Mindamellett ezek az elgondolások jótékony hatást gyakorolhatnak a történelemszemlélet terén ma is oly aktív, anakronisztikus illúziók, mítoszok, hamis identitásképzetek érvénytelenítésében is. Ez a viszonylag vékony kötet hatalmas anyagot sűrít magába, az érintett témák csaknem minden aspektusát feltárva és egyben e diszciplínák jövőbeli távlatait is felvillantva, ugyanakkor mintegy szétfeszítve a rendelkezésre álló keretet. Bizonyára ezért találkozhatunk az olvasás során oly gyakran tömörítvényszerű szakaszokkal és felsorolásokkal. Pedig az itt felmutatott gondolati és tematikus gazdagság még kötetek sorát tölthetné meg. És hogy Foucault-val, a könyvet értelmezve, a recenzió címében feltett kérdésre is válaszoljunk: „Ki beszél? Hát a szó maga.” ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 9R KÖNYVEK] KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság - Unalmasan írni tilos - beszélgetés Kertész Ákossal Ember és gondolat - Harmatta János Nyerges András - Tanuljunk találkozni önmagunkkal Tarján Tamás: Tanári kari karika írófaggató - Poszler György www.konyv7.hu A könyvhét 2002. évi 24 száma előfizethető a szerkesztőségben: 3450 Ft helyett 2880 Ft. 1114 Bp., Kanizsai utca 41. Tel./fax: 466-0703 RÁCZ I. PÉTER Emlékezetes naplóolvasás ■ Benyovszky Krisztián: Rácsmustra. Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig. Kalligram Kiadó, 2001. 269 oldal, 1750 Ft Elkötelezettség az el nem kötelezettség mellett. Talán így jellemezhető leginkább azon fiatal irodalomtörténészek, kritikusok jelentős részének viszonyulása az irodalomtudomány különféle irányzataihoz, iskoláihoz, diskurzusaihoz, akik az elmúlt évtizedben egyetemi hallgatóként egyidejűleg részesülhettek a szellemi sokszínűség sokszor karneváli tapasztalatában. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az egyes elméleti megfontolások köré csoportosuló, néha kissé dogmatikusnak tűnő monologikus irányzatosságot termékenyebbnek mutatkozó polifonikusság, több olvasási stratégia összjátékán alapuló irodalmi közbeszéd ellensúlyozza, amely képes megfelelni a tudományosság kritériumainak is. A pozsonyi Kalligram folyóirat kritikusainak köréhez tartozó Benyovszky Krisztián írásaiban is nyomon követhető az a megfontolt elgondolás, miszerint a teóriák pragmatikus szempontok alapján legitimálhatóak, a szövegek interpretációs gyakorlatában dől el érvényességük hatóköre. A különféle bölcseleti alapozottságú (irodalom)tudományos diskurzusok nem egymás ellenében, hanem egymással több szinten párbeszédbe lépve léteznek. Benyovszky szövegeinek reflektáltsági foka alapján pedig eleve mentesíthetjük írójukat azon kritika alól, hogy az egymástól akár élesen különböző módszertanok kever(ed)ése csakis összeegyeztethetetlenséget, tudománytalanságot, káoszt eredményez. A Rácsmustra szerzője eme feladatokat természetesen, minden erőlködéstől mentesen, kellő műveltséggel és tájékozottsággal, elmélyült tudásanyag birtokában hajtja végre, átlát az elméletek rácsán, miközben a rácsra nem elzáró elemként, hanem szükséges és tapasztalható határként tekint: „A szemiotikai, narratológiai, hermeneutikai és retorikai interpretációk szüntelenül átlépnek egymásba, összefonódnak, bele-beleszólnak egymás beszédébe” (213), mindehhez az átfogó keretet (rácsot) a - magyarországi recepció által kevésbé ismert - szláv neostrukturalizmus teoretikusainak (főként Frantisek Mikónak, és neki is a szerzőre nagy hatást gyakorló stíluselmélete) gondolatmenetei biztosítják. Miko stílusról való elképzelése - amelynek egyik kulcsfontosságú tétele a keletkező szöveg témája és a kialakult mű közti szoros és az írásmódot meghatározó viszonyrendszer meglétét állítja - Benyovszky figyelmét a referencialitás kérdéskörének újrafogalmazására irányította (akárcsak az e teorémákban jártas, szintén Kalligramos Németh Zoltánét, lásd Olvasáserotika című kötetének Talamon Alfonz befejezetlen könyvéről szóló írását). Nem kérdéses, hogy ez a mozzanat még tovább színesíti a már említett elméleti palettát, bevonása újabb és újabb kérdések mozgósítását teszi lehetővé anélkül, hogy a tágasság érzetét a túlfeszülés benyomása váltaná fel. A cseh és szlovák irodalmat is kiválóan ismerő szerző első kötetében a XX. század magyar íróinak (elsősorban Ottlik, Kaffka, Móricz, Márai, Bodor, Talamon, Esterházy) műveit interpretálja kreatív és invenciózus módon. A nagy tudatossággal megszerkesztett kötet kompozíciójában, a szövegek közti utalások, áthallások, textuális kollaborációk hálójában koherens képet tár az olvasó elé, amelynek körvonalazásában a könyv alcímében jelzett „regényes olvasónapló” kifejezés játszhat segítő szerepet. A szerzői bevezető több szempontból tárgyalja az olvasónapló jelenségét, formai megnyilvánulásait, létrejöttének mozgatórugóit, olvasási lehetőségeit. Az esztétikai funkció mellett hangsúlyozni kell az egzisztenciális indíttatás fontosságát, amely Benyovszkynál a szövegek írásmódjára is kihat. Ugyanis nem hagyományos értelemben vett tanulmánykötetről vagy összegyűjtött kritikákról van szó. A könyv írásait keretező esszék hangneme meghatározó a közrefogott tanulmányokban, kritikákban is anélkül, hogy a precízség kárára lenne, vagy netán líraiságba fordulna. (Bár az írások egy része visszatérően rámutat az epikai és lírai alkotások átmeneti formáinak szükségszerűségeire.) A regényesség tehát nem csak a tárgyalt epikus alkotások műfajára vonatkoztatható, hanem a stílus által is befolyásolt rendezettségük keltette narratívára is, amely egy lehetséges metaforikus irodalomtörténetet konstruál Kaffkától Bodorig. Az értelmező által érzékelt szerzői figyelem egyik visszatérő vizsgálati szempontja (az emlékezés, a narráció, a fikcionalitás, a motívumok kompozíciója mellett) az öntükrözés fontossága és funkciója az irodalmi művekben. Maga a Rácsmustra is jelentős mértékben függ saját nyelvétől, és kompozíciójában, kérdésirányaiban több szinten ismétli (metaforizálja) a benne leírtakat. Az értelmezés egyik lehetséges (és pimasz) olvasata például a kötet szerzőjének N. Tóth Anikó tanulmánykötetéről írott kritikáját magára Benyovszkyra, illetve eljárásmódjaira vonatkoztathatná, létrehozva ezzel az olvasónapló mise en abyme-jét. A kötet terjedelmét tekintve is kitüntetett pozícióban lévő Ottlik-írások az életművet és annak elemeit vizsgálva tesznek javaslatokat az eddigi recepció árnyalására, ugyanakkor csak érintőlegesen foglalkoznak az Ottlik alakja és művei körül kialakult kultikus megnyilvánulásokkal, holott a vizsgált kérdéskörök (emlékezet, narráció, ismétlés, metaforizáltság, nyelv) tárgyalási módjai részben a kultusz hangjaiból táplálkoznak. Ha hiányzik is ezen vonal bővebb kifejtése, a kötet értékeiből mit sem von le. A detektívregények olvasási tipológiájának körüljárásával foglalkozó blokk a legérdekesebb és legelőremutatóbb az irodalmi naplóban. Lengyel Péter Macskakőjének recepció általi vakfoltjaira figyelmeztet a Millenniumi nyomolvasás címet viselő írás, amely az egyes fejezetek funkcionális összetartozását allegorikus szinten mutatja be. Az olvasás (és írás) személyes motiváltsága, úgy is, mint egyéni, és úgy is, mint kulturális szövegemlékezet nyer megalapozást, mind az esszéisztikus tanulmányok szerzőjének, mind a tárgyalt elbeszélések fiktív narrátorainak szólamaiban. Ez az izomorfikus megfeleltetés inkább érdeklődést kelt az olvasóban, semmint eltávolítaná az interpretációktól, bár a Hajnali kilátók című, három írást magába foglaló szövegrész, mely a „hajnal” kronotopikus előfordulásaival foglalkozik, talán kissé redundánsnak hat. Benyovszky Krisztián értelmezői nyelve nélkülözi a „korán jött” első kötetesek esetlenségeit, kiforratlanságát, írásai könnyen és jól olvashatóak, továbbgondolhatóak, nem egy esetben vitára, megbeszélésre inspirálóak. Erényei közt tudhatja a többnyelvűség és a többszemléletűség különböző szinteken megnyilvánuló nyitottságát. Figyelmet érdemlő megállapításai termékeny párbeszédre adhatnak alkalmat - akár közvetítőként is - az irodalmi diskurzusok szerepvállalói számára. Klimó Károly munkája LU 2002. JANUÁR 4.