Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-10-04 / 40. szám - Márton László: A modernségen innen és túl • könyvkritika • Pór Péter: Léted felirata. Válogatott tanulmányok (Balassi Kiadó, 2002.) (24. oldal) - A. Gergely András: Etno-terep • könyvkritika • Kovács Nóra-Szarka László szerk.: Tér és terep. Tanulmányok az entinicitás és az identitás kérdésköréből (Akadémiai Kiadó, 2002.) (24. oldal)

MÁRTON LÁSZLÓ: A modernségen innen és túl ■ Pór Péter: Léted felirata. Válogatott tanulmányok. Balassi Kiadó, 2002. 282 oldal, 2000 Ft Pór Péter tanulmányai részint újraolvasásra, részint a nézőpont váltogatására késztetnek, vagyis arra, hogy a tanulmányok mindenkori tárgyát, legtöbbször egy költő észjárását, szemlélet- és beszédmódját hol egészen közelről szemléljük (s vegyük észre például, hogy a költői nyelvhasználatban egy ige, az igekötő szokatlan megválasztása révén, hogyan rugaszkodik el a köznapi jelentéstől, és járul hozzá ezáltal a közlés teremtő szándékú kiüresítéséhez), hol meg a művek és az életművek kapcsán arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy az irodalom (plusz művészet, gondolkodás, más effélék) nemrég lezárult klasszikusan modern korszaka, éppen azért, mert lezárult, egységes egészként szemlélhető a felvilágosodástól tegnapelőttig. Hogy mi tekintendő tegnapelőttnek, az külön kérdés; idősebbek számára az első világháború utáni néhány év, Rilke kései korszaka; mostani egyetemi hallgatók számára a hatvanas-hetvenes évek, Celan, illetve Pilinszky utolsó évei. S ezt minden irónia nélkül mondom: (Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító) az idő bölcsességének tudomásulvétele Pór Péter minden tanulmányában érződik. Ez a belátás segít leküzdenie ódzkodását attól, hogy leírja a „posztmodern” szót, és ösztönzést ad, hogy a szó kapcsán hangot adjon egy fontos felismerésnek, annak, hogy a klasszikusan modern pozíciókat is elmozdítják a nemklasszikusan modern utóhatások (részint az újraértelmezések, részint új alkotók új művei), illetve fordítva, hogy késői nézőpontból a korai művekben is felerősödnek (mi több, felértékelődnek) az egyensúlyt megbontó mozzanatok. Ez a felismerés kapcsolja össze a kötet tanulmányait és a vizsgált költőket, Schillertől Rilkéig. Ezenkívül egy sokféle formában felvetődő, újra meg újra megfogalmazódó kérdés: meddig produktív a művészeti teleológia mint egyenes beszéd? (Némileg leegyszerűsítve: Pór Péter vizsgálódásainak körében a Baudelaire-nél - utólag - észlelhető látens öndestrukcióig, illetve Nietzsche manifeszta teremtést, azon belül a szövegteremtést illető destrukciójáig. Egy angolszász orientációjú tudós vagy egy szlavista más kontextusban, más életművekhez kapcsolná hasonló jellegű felfedezéseit.) Metaforikusan fogalmazva: a művészeti teleológia egy adott „pillanatban”, lényegében Nietzschétől kezdve, megszűnik „domborúnak” lenni. Vagy kioltódik - ennek sokféle variációja van, az imitáció és a rejtőzködés dekoratív formáitól kezdve (ezek néhány példáját Pór igen szépen elemzi Schitzler és Hofmannsthal kapcsán) egészen az avatgárdig (ezzel Pór nem foglalkozik) -, vagy, ami Pór Pétert láthatóan jobban érdekli, egyfajta „lenyomatként”, „homorú formaként” él tovább. Újabb kérdés, a kötet egyik központi kérdése, hogy: csakugyan továbbél-e? A kötet második felének hőse, Rilke azt bizonyítja életművének érett szakaszával, hogy a romantika után maradó teleológiai űr nyelvileg csaknem hiánytalanul körülírható, körülkölthető, körülteremthető. (Én azért a hangsúlyt még az Új versek esetében is a „csaknem” szóra tenném, mert a külön világ megalkotása nem minden költeményben zajlik egyforma intenzitással. Amúgy pedig Pór könyvével párhuzamosan újraolvastam Rilke prózáját, nemcsak a Malte Laurids /Inggét, hanem a korábbi novellákat is, és azt vettem észre, hogy Pórnak még a nagy remekmű szövegében is alapos aranymosást kellett végeznie, míg előkerült a „végletes” fogalma köré csoportosítható példatár. Azt is nehéz volna Rilke művészi radikalizmusával magyarázni, hogy a Malte Laurids fiügge szerkezete a vége felé egyszerűen széthullik, és a befejezés nincs megoldva.) Rilke kései korszakában a létrehozó költészet nyelvi köre többféleképpen is megszakadozik: vagy a versek nyelvi irányultsága válik „végletesen” kiélezetté (erről is olvashatunk egy mélyreható elemzést), vagy a versforma töredékessé. Ez a töredékesség a rilkei örökség második világháború utáni továbbvivőinél, a Celan-féle „nyelvrács” értelmében, költői létállapottá változik, és végső soron - az avantgárd, illetve neoavantgárd törekvéseitől függetlenül - a költői nyelv önfelszámolásához vezet. Így tehát egy mostanában induló fiatal költőnek nincs könnyű dolga, ha egyszerre akar válni valamivé, s azt is akarja, hogy maradjon belőle valami. De ezt csak mellesleg mondom. Arra sajnos nincs mód, hogy az egyes tanulmányokkal, azok gondolatmenetével külön-külön foglalkozzam. A két Schiller-tanulmány azáltal, hogy az egyik az intrikus cselekmény mögött rámutat a teodícea kérdéseire, a másik egy másik intrikus cselekmény mögött rávetíti a „nemes lélekre” az ideológia őszintétlenségének baljós (baljósan kései modern) árnyát - esélyt kínál a weimari klasszika magyarországi recepciójának felélénkítésére, Schiller kimozdítására az unalmas klaszszikus pozíciójából. (A magyar könyvkiadás egyik nagy hiányossága, hogy Schiller elbeszélő prózája mindmáig nincs lefordítva. A sors játéka című elbeszélés a Holmiban olvasható magyarul.) A század és a világ stílus vége című tanulmányban Pár a Georg Kubier nevével fémjelezhető vizsgálódást terjeszti ki saját kutatási területére; arra kíváncsi, hogy a stílusok történetivé válása nyomán a huszadik századnak miért nincsen saját stílusa (és ez a hiány, paradox módon, miféle stílusokat teremthet). Sajnálom, hogy nem szerepel a kötetben hasonlóan átfogó tanulmány a groteszk művészetről is; ennek híján az Apollinaire-tanulmányt nem érzem teljesen meggyőzőnek; azt az alapvető állítást tudniillik, hogy Apollinaire „a világ groteszk létállapotának jegyében” akarta „megalkotni a primer lírai kifejezésmódot”. Elképzelhető egy olyan felfogása is a lírai groteszknek, amely szerint a legnagyobb groteszk lírikus Christian Morgenstern volt, és ennek nem mond ellent az a kétségtelen tény, hogy Apollinaire sokkal jelentősebb költő Morgensternnél. Hiányolok továbbá a kötetből egy műfajelméleti tanulmányt is. Pár ugyanis egyaránt foglalkozik szépprózai, lírai és drámai szövegekkel, s nyilvánvaló, hogy a különböző műnemek más-másfajta szerzői stratégiákat követelnek meg, más mozgásteret hagynak a nyelvi teremtés számára, másképp hagyják érvényesülni a szerző személyiségét (bármi legyen is az), s jó lenne kifejtve látni, Pór mit gondol erről. S végül egy utolsó, óvatos észrevétel a kompozíciót illetően: szerintem a könyv túlságosan is kettéválik. Talán szerencsésebb lett volna két kötetet megjelentetni Pór Pétertől, egy Rilke-monográfiát és egy válogatást a modernizmus körébe tartozó egyéb tanulmányokból, így a Rilke-elemzések végére érve néhány fontos kezdeti problémafelvetés egy kissé háttérbe szorul. Mindez persze csak apróság a Léted felirata című könyv értékeihez képest. Pór Péternek ez a második könyve magyarul; az első könyve (a maga nemében szintén kiváló munka) több mint harminc évvel ezelőtt jelent meg. Közben Pór elment Magyarországról; „odakint” kutatott, tanított, írt, publikált, mostani könyve az utóbbi tizenöt év munkájából ad ízelítőt. Mondhatnám úgy is, hogy a magyar folyóiratokban 1990 óta ismét itthon van, új könyvéből pedig az is kiderül, hogy a kortárs magyar esszéírók legjobbjai közé tartozik. ■ Kovács Nóra-Szarka László szerk.: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Akadémiai Kiadó, 2002. 476 oldal, 3900 Ft Asszimiláció, együttélési viszonyok, etnikai identitás, kisebbségi helyzet, túlélés - kulcsfogalmak egy kötetből, mely az MTA Kisebbségkutató Intézetének legutóbbi kutatásairól ad képet. A kulcsfogalmak többsége (a státustörvényről, a magyarországi németek kronológiájáról és a nyelvcsere-kutatások válogatott bibliográfiájától eltekintve) mindegyik írásra érvényes. Mi több, a kötet alapszándéka nemcsak a kisebbségi problematikák megjelenítése, hanem a szerkesztők (Kovács Nóra és Szarka László) bevezetője kifejezetten kulturális antropológiai igényű feldolgozását ígér. Hogy jön a kisebbségkutatás - melynek mintegy százesztendős hazai története immár önálló akadémiai intézménnyel is rendelkezik ahhoz, hogy a nálunk tudománytörténeti csecsemőkorát élő kulturális antropológia „feladatát” vagy nézőpontját vegye át? A kisebbségkutatásnak van már egyetemi tanszéke, van állami-kormányzati képviselete, vannak kisebbségi törvények és a kisebbségek státusát egyre növekvő apparátus kezeli... - mégis, miért éppen az antropológia az a fogalmi háló, mely a (rész)kultúrák komplexitását beláttatni alkalmasnak látszik? A magyarországi tudományosság a nemzet kisebbségi csoportjainak (etnikumainak, vagy egykor inkább nemzetiségeinek) helyzetét, állapotát, jellemvonásait, s mindezek kedvező vagy riasztó változásait vaskos kötetnyi feldolgozásban sem tudná közreadni. A hazai kisebbségkutatás eddigi forrásanyaga könyvtárnyi, s mert nemcsak a magyarországi örmények, lengyelek, szlovének, romák (s a többiek) leírására vállalkozik, hanem a zsidóságot, a társadalmi szubkultúracsoportokat, vallási csoportokat, térségi-tájegységi csoportokat is figyelembe kell vegye, a kutatók akármerre indulnak, az identitások és etnicitások rétegeit, típusait, kategóriáit lelik. Továbbá nemcsak határainkon belül, hanem azokon túl is élnek diaszpórák, menekültek, hovatartozásukat ehhez a nemzeti tájhoz kapcsoló csoportozatok, akiknek a hazai közösségekkel és identitásokkal több-kevesebb kapcsolatuk van - ők sem zárhattak ki a megismerési terepről. A komplexebb helyzet-áttekintésre a Magyar Tudományos Akadémia stratégiai kutatási programot is indított. E program egyik első jelentős konferenciája zajlott 2001 májusában, s a második egy évvel követte azt, még nagyszabásúbb tematikával és kutatói részvétellel. A Kisebbségkutató Intézet több könyvsorozat kiadásában vállalt főszerepet (így például a nyelvtudományi, gazdasági és kisebbségszociológiai tematikájú Osiris-kiadványok társkiadójaként, vagy a hazai és európai cigánykutatások forrásmunkáinak közrebocsátójaként az Új Mandátummal). A Kisebbségi kérdések Kelet- és Közép-Európában program a magyarországi nem magyar népcsoportok, a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek és a régió roma népessége iránti érdeklődéssel minden eddiginél nagyobb és karakteresebb feltáró munkára vállalkozott. E program első eredményeiből kiadós válogatást közölt a Kisebbségkutatás 2002/2. száma is, de a Dialógus, a Regio, a Kultúra és Közösség s egy sor további folyóirat nemkülönben. Az „intézeti munkálatok vizsgálati terepeként kijelölt kelet-közép-európai régió 18 országának száznál több tízezres nagyságrendű kisebbségi csoportja ma minden negatív változás, behatás ellenére stabilabb képződménynek tűnik, mint korábban. A keletközép-európai etnikai és nemzeti kisebbségek, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar diaszpóra a legtöbb esetben a kettős etnikai, kulturális identitásformákat, az állampolgári, regionális, lokális kötődéseket, valamint a kisebbségi közösségi szerveződési formákat, identitásépítő szerepeket, vállalásokat sikeres egyéni életstratégiákban és működőképes közösségi programokban ötvözte össze” - szól a bevezető szöveg. A tanulmányok pedig ennek a tematikai, strukturális, vallási, kulturális életvilágnak szociológiai, történeti, demográfiai és néprajzi feltárásával - részben maguktól a kisebbségi közösségektől (vagy kutatóiktól) eredő leírásokban - pontosítják az etnikai, nyelvi, kulturális, szubkulturális, diaszpóra, vallási vagy szociális csoportokról megformálható tudást. A könyv tizennégy nagyobb tanulmánya a hovatartozás-tudatok átalakulását, elbizonytalanodását, változóban vagy kiszolgáltatottan élő kisebbségi és etnokulturális csoportok térbelakási és tárhasználati módjait taglalja. Az etnikai tér körvonalazása és az identitások sokféleségének harmóniája egyetlen önálló tudományterületnek sem vállalt kutatási témaköre. Pedig az érdekeltek, érintettek és az őket kutatók a napi politikai intézkedések felelőseitől a menekültügyi jogászokig, a munkaerőpiac szabályozóitól a rendőrségig, a kisebbségi sajtótól a pszichológusokig, a szociológusoktól a néprajzosokig számosan vannak, immáron beleértve az antropológusokat is, akiknek a komplex kultúrák és identitások elemzésében egyre komolyabb szerep jut. Nem véletlen tehát a kötet címében a „terep” fogalma: akik társadalmi terepeken kutatnak, akik témáikat abban a közösségben élve dolgozzák föl, amelyről szólni kívánnak éppen az antropológusok, akik mellesleg a mikrovilágok feltárásában azt a komplexitást tartják szem előtt, amelyet a makroszociológusok, a településtörténészek vagy humángeográfusok is, ám tőlük eltérően közvetlen emberközelből tájékozódva, saját megismerő attitűdjük kritikáját is beleértve megértő leírásaikba. Az antropológia, mely részben az érintettségből adódó választ fogalmazza meg, olyan közelképet ad, a megismerés és az értelmezés sajátos „módszertana” révén olyan kérdés- és tapasztalati anyagot mutat föl, mely mindig a hétköznapi, a változó térben, a „terepen” keletkezik, így aki a hangyákat akarja kutatni antropológusként, annak a kutatás idejére magának is hangyává (vagy cigányzenésszé, menekültté, alávetetté, hívővé, üldözötté, szegénnyé, veszélyeztetetté, „mássá”) kell válnia (ahogy a kötet tanulmányainak szerzői is teszik), s csupán ezen élményanyag nyomán beszélhet arról, amit tapasztalt. S bár nem minden írás valóban antropológiai - például a névmagyarosítási mozgalomról (Kozma István), a határmenti munkanélküliségről (Vári András) vagy a városlakó magyar népességről szóló áttekintések (Szarka László) nem is vállalják ezt, de szerzőik értelmezési horizontján ott látjuk a helyzetismertetés (Clifford Geertz kifejezésével: a „sűrű leírás”) tömörsége mellett az interpretáció, a kutatói értelmezés és átértelmezés felelősségét, amely nem azonos az „elmúlásról” szóló szívtépő panaszkodással, hanem magától értetődő természetességgel vállalja a nemzeti identitás vagy a „saját kultúra” értékváltozásait, torzulásait, kényszereit és alakváltozásait. Rituális rendek, térhasználati változások, közösségi mozgások, integráló és szétmorzsoló hatások leírásában azonban éppúgy az együttélés mindennapos ünnepei, tradíciók megmaradási és változási folyamatai, hovatartozás-váltások és értékrendi különbségek formálódnak meg, ahogy a közösségek körül is a határok, hatások, piacok, politikák és kényszerek tömegei érvényesülnek. Ez nyelvi dimenziókban (Bindorffer Györgyi, Kovács Nóra, Bartha Györgyi), a vallási tér és a történelmi terep (Papp Richárd), a szokástartás és a hagyományváltozás feltételrendszere (Bakó Boglárka) szerint, vagy a települési közösség identitásformáló igényei (Kovács Nóra, Szabó Orsolya) és az életüket meghatározó szerepek alapján (Kállai Ernő) egyaránt fontos. A térbeliség és az identitás, az etnikai önazonosságot szolgáló vagy nehezítő külső hatások, az európai egységesülési folyamattal szembeni védekezési stratégiák, az önkifejező és önelrejtő magatartásmódok nem „átlagolhatók”, a sérelmek, örömök, könnyek és fájdalmak, hagyománytartás és új hagyományteremtés nem statisztizálható - épp ez az, amit az antropológiai érdeklődés kimutat. S aki elméletben (mint Prónai Csaba tette) vagy történeti metszetben (mint Eiler Ferenc és Szarka László) dolgozza föl a megkérdezett-megfigyelt, megértett és megjelenített emberi tartalmakat vagy törekvéseket, az könynyebben képes és hajlamos térbeli mozgást (Vári András), időben elhúzódó nyelvváltási folyamatokat vagy külső és belső közérzet-közhangulat-változásokat (Horváth Kata) is egyszerre érzékelni. A Tér és terep kisebbségi térben és társadalmi terepen keletkezett. Ugyanott, ahol hatásra és olvasókra vár. Illetve ott is, ahol saját terepünk és terünk nemcsak kisebbségire és többségire tagolódik, hanem megismerhetőre és ismeretlenre, vagy ismertnek véltre és tévesen megítéltre. E tanulmányok az etnicitás és az identitás körében a tévesen vagy alig ismert terepen segítenek eligazodni, hogy saját terünkben is otthonosan legyünk. A. GERGELY ANDRÁS: Etno-terep ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 24 KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság -„Aki a múltra kíváncsi, menjen múzeumba" - Bozsik Yvette Szófaggató: Esterházy Péter Nyerges András: Dúl a banda Spanyolhonban Ember és gondolat - Petschnig Mária Zita Kertész Ákos: Bitó László másodszor KÖNYVHÉT - könyvekről beszélünk... A Könyvhét előfizethető a szerkesztőségben: egy évre 3456 Ft helyett 2880 Ft. 1114 Bp., Hamzsabégi út 31. Tel./fax: 209-9141 2002. OKTÓBER 4.