Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-10-18 / 42. szám - Kovács Zoltán: Élet (9. oldal)
Megoldási javaslatok Természetesen a jogalkotó is felismerte a problémát, és 1999-től 2000 júniusáig működött is a magyar Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságán belül egy kifejezetten a kisebbségi joganyag módosítására létrehozott ad hoc bizottság, amely azonban (elsősorban a kisebbségek képviselőinek tiltakozása miatt) elvetette egy átfogó kisebbségi regiszter felállítását, és csak a választójogi törvény kisebb (például a jelölt kisebbségi származására történő nyilatkozattétel előírását, valamint a kisebbségi szavazókörök fizikai elkülönítését hozó módosítását irányozta elő. A kisebbségi önkormányzatok vezetőinek támogatását sem teljes mértékben bíró javaslatot a 2002-es választásokhoz nyilvánvalóan túl későn, 2001 novemberében terjesztették be, s a Ház napirendre sem tűzte. Általánosságban elmondható, hogy egyrészt kezdettől fogva látható volt a választójogi szabályok módosításához szükséges politikai konszenzus hiánya, és a konstruktív megoldást eleve gyengítette a kisebbségek reprezentánsainak kettős mércével mérő politikája. Az általuk képviselt álláspont igencsak ellentmondásos ugyanis annyiban, hogy amíg egyfelől igénylik a kisebbségi intézményrendszer további bővítését (például parlamenti képviselet) és maguk is sérelmezik az „álkisebbségiek” által megvalósított etnokorrupciót, ugyanakkor mereven elzárkóznak mindenfajta kisebbségi regisztertől - legfeljebb a képviselőjelöltek (értékelésem szerint dogmatikailag védhetetlen) körének szűkítését támogatván, így a szabad identitásvállalás, valamint a politikai képviselet specifikumai által megkívánt átláthatóság és egy valamilyenfajta közjogilag mérhető felelősség kívánalma közötti elvi alapú ellentmondás feloldása helyett a viták és a javaslatok szinte kizárólag a passzív választójog szűkítése körül zajlottak. (Csak zárójelében jegyzem meg, hogy a normatívát növelő pszeudokisebbségi szavazók nem jönnek rosszul egyébként a kisebbségi szervezeteknek.) Mindenesetre alapvetően elhibázottan, alapelv maradt az identifikáció eljogiasításának elutasítása. Autoreprezentáció és passzív választójog Álláspontom szerint alapvetően téves a jelenlegi rendszer ellentmondásainak a passzív választójog, azaz a jelöltté válás irányából történő megreformálásának iránya. Egy ilyetén korlátozás egyfelől ellentmond az Alkotmány 70. § (1) bekezdésében foglalt, az aktív és passzív választójog egyenlőségét, illetve általánosságát kimondó igen explicit jogelvnek, másrészt képviselet-elméleti szempontból sem indokolt, hiszen a képviselet nem jelent egyebet a választópolgári közösség szuverenitásának egy kisebb, operatívabb testület által történő gyakorlásánál, így, megítélésem szerint, nemcsak hogy elfogadhatatlan a közjogilag pusztán a személyes nyilatkozat alapján „létrejövő” etnikai identitás korlátozása, de választójogi szempontból szükségtelen is, hiszen a képviselőnek nem feltétlenül kell rendelkeznie a képviseltek attribútumaival. Az autóreprezentáció (a meghatározóan korporatív elemekre épülő, és ettől sajátos problematikát jelentő szervezetek kivételével) egyébként semmilyen komolyabb képviseleti igénnyel fellépő testületben sem megkerülhetetlen kívánalom, mint ahogy strikt nemi-, faji-, foglalkozási, stb. kvóták alapján közösségi aritmetikával kikalibrált parlamentet sem igen látunk. Pontosan ezen okból áll ellenérvek kereszttüzében a volt Jugoszláviában bevezetett (Dayton, Rambouillet) etnikai alapokon nyugvó alkotmányos rendszer is. (Ironikus, de gyakran felvetett érv, hogy az elmebeteg, netán ostoba emberek érdekeit sem saját maguk által tartjuk a legjobban megjeleníthetőnek, így a gonosz állampolgárok például parlamenti képviseletének aránytalanságát sem tartjuk problémának.) Ezért, és a kettős kötődés szintén explicit jogelve miatt is tartom elfogadhatatlannak az ad hoc bizottság azon javaslatát, amelynek értelmében az egy adott kisebbség színeiben induló jelölt kizárja magát a jövőben más kisebbségek képviseletéből. Az elméleti fejtegetésen túlmenően, a gyakorlat sem kívánja meg egy korábban más nemzetiség színeiben elindult képviselő választási eljárásból történő kizárását, ha megválasztásának indokait hitelesen és eredményesen tudja közvetíteni a választópolgárok felé. Egyfelől említett módon (amennyiben ekképp nyilatkozik) a jogalkotó alkotmányosan nem vonhatja kétségbe vagy kötheti feltételekhez (pl. nyelv- vagy anyaország-ismeret) a jelölt a kisebbséghez tartozását, másfelől nem is szükséges a kisebbséghez tartoznia; a jól informált és felnőttnek tekintett választópolgárok ugyanis el tudják dönteni, hogy kit kívánnak képviselőjüknek megválasztani. Gyakorlati példát hozva, egy olyan kis faluban, ahol számottevő kisebbség él, ám mindössze egy-két felsőfokú végzettséggel rendelkező lakos akad, miért ne láthatná el kisebbségi képviselői feladatát például (ha akad ilyen) a romákkal szimpatizáló és helyzetük javításáért közéleti aktivitást vállalni kívánó és hajlandó nem roma orvos legalább olyan jól, ha nem jobban, mint mondjuk egy roma származású betanított munkás? A kétségkívül meglévő választójogi diszkrepanciák megszüntetésének lehetőségét tehát semmiképpen sem a passzív választójog korlátozásában, hanem a preferenciális elektorális intézkedések alanyi körének szigorúbb ellenőrzésében látom. A kisebbségi regiszter pedig, bár felvet kellemetlen történelmi asszociációkat, amennyiben önkéntes vállalás alapján rendelkezésre álló, és pozitív diszkriminációs tartalmú jogintézmény alapjául szolgál, álláspontom szerint ésszerű és legitim kívánalom az álam részéről. Regisztráció és személyiségvédelem Könnyen elképzelhető egy olyan, adatvédelmi szempontból is kielégítő szabályozás, ahol a kisebbségi önkormányzati választásokat megelőzően az érintett nyilvántartásba véteti magát például a jegyzőnél vagy közjegyző előtt, és amelynek fejében egyvalamennyi kisebbség esetében azonos színű és formájú, így a kisebbségi csoport azonosíthatóságát kizáró) kártyát kapna, amelynek bemutatása/leadása a kisebbségi szavazólap kézhezvételének feltétele lenne. Természetesen az „önkényes és dolózus” regisztráció így sem lenne megakadályozható, ám az a szabad identitásválasztás okán, értékelésem szerint, az eleve semmilyen korlátozásnak nem vethető alá. Megítélésem szerint a fenti „kvázi-regisztrációs” megoldás nem jelent alkotmányos jogkorlátozást eredményező vagy akár aránytalan (a preferenciális intézkedésből szerzett előnyhöz képest indokolatlan) terhet a pozitív diszkrimináció alanyává válni kívánók részére, ugyanakkor a szabad identitásválasztás kívánalmainak (a „választási vouchert” kiadó intézmény nem mérlegelheti a kisebbségaffiliáció feltételeinek meglétét) is megfelelne. Értékelésem szerint mindenestre a jelenlegi kisebbségi választási anomáliák kiküszöbölésére megoldást az aktív választójog indirekt (pusztán szociológiai értelemben ható) befolyásolása és semmi esetre sem a passzív választójog paternalisztikus szűkítése adhat. Ugyanis egy, a pozitív diszkriminációs jellegű intézkedések esetére alkalmazott kisebbségi regiszter esetén sem az identitásvállalás szabadságának korlátozását jelentő alkotmányos, sem pedig adatvédelmi kétség nem merülhet fel, hiszen a kisebbségi származás/identitás (saját elhatározáson alapuló) kinyilatkoztatása ezekben az esetekben nemcsak, hogy kötelezővé nincs téve, hanem éppen hogy többletjogosítványok alapjául szolgál, amihez pedig az (etnikailag semleges és a többség adója által is működtetett) államokkal és alappal várhatja el az érintettek hozzájárulását. Egy ilyen „puha regisztrációs” modell a kisebbségi és az adatvédelmi biztos e tárgyú gyakorlata alapján is elfogadhatónak látszik. Több vizsgálat során megengedhetőnek, illetve ésszerűnek tartották például egy kimondottan a kisebbségek helyzetének javítását célzó támogatás során (akár pályázati űrlapon is) a kisebbségi származásra vonatkozó kérdés szerepeltetését. (Még szükséges jegyezni, hogy a kisebbségi törvényben deklarált szabad identitásvállalási jog a törvény abszolút megfogalmazása ellenére már most sem érvényesül maradéktalanul, hiszen az oktatási, kulturális,művelődési, stb. autonómia, vagy a kisebbségi önkormányzáshoz való jog gyakorlása érdekében az identitás kérdésében az érintetteknek nyilatkozniuk kell. Sem jogelméleti, sem gyakorlati problémát nem tűnik jelenteni például az az előírás, amely szerint a kisebbségi választások kiírásához szükséges öt, magát kisebbségi származásúnak nyilvánító választópolgár ilyetén nyilatkozata; vagy az a szabály, amelynek értelmében a kötelező kisebbségi osztály vagy tanulócsoport megindításához nyolc tanuló szülőjének hasonló nyilatkozatot kell tennie.) Asszimiláció, disszimiláció és identitásszabadság Valamennyi kisebbségi identitáspolitika csapdája az asszimiláció (a „külső” identifikáció kényszerének tilalma) és a disszimiláció (pozitív diszkrimináció, kedvezmények) igényének egyidejűsége, de észre kell vennünk, hogy a diszkrimináció és az etnikai konfliktusok Murphy-törvénye értelmében, amíg a csoporthoz tartozás negatív elbírálást és kirekesztést eredményez, ritkán okoz problémát az inkriminált személyek meghatározása. A zsidótörvények megalkotásakor vagy a modern politikai antiszemitizmus kurziválásában nem jelent gondot a „zsidó” fogalmi körülírása, mint ahogy a kiszolgálást megtagadó pincér számára sem problematikus a cigány vendég identifikálása. Az identitásból következő, arra visszavezetett diszkrimináció esetében ugyanis mindig a kirekesztő többség definiálja a csoportot, illetőleg határozza meg a csoportaffiliáció feltételeit. Konkrét diszkriminációs kontextusban fel sem merül tehát a szabad identitásválasztás (azaz például az önkéntes asszimiláció) lehetősége. A faji, nemzeti, etnikai identitás kérdése akkor jelentkezik csak dogmatikai és eljárásjogi problémaként, amikor az említett identitás többletjogokat, azaz a többség adójából finanszírozott kedvezményes jogállást (így például pozitív diszkriminációs kvóták esetében a többség számára abszolút és relatív joghátrányt) eredményez. Ahogy a fogyatékosság kapcsán járó támogatások, kedvezmények kapcsán sem látunk különösebb problémát a jogosultság feltételét jelentő, egyébként szenzitív, személyes adat közlésében, az etnikai identitásvállalás merev, kiterjesztő értelmezésével a kisebbségi politikaformálók tulajdonképpen az érintett nemzetiségek alatt vágják a fát. A kétségkívül hangzatos jogelv abszolút elvként történő értelmezése ugyanis vagy hátrányos helyzetbe hozza a védeni, kedvezményezni kívánt kisebbségeket (a cigány tanulók statisztikailag kezelhető konkrét számadatainak ismerete nélkül hogyan beszélhetünk komolyan például szegregációról vagy indirekt diszkriminációról?), vagy áttekinthetetlen és értelmezhetetlen, így a többség jogos gyanakvását kiváltó fogalommá alakítja a konkrét kedvezmények igénybevételére jogosító kisebbségi hovatartozást. Ez utóbbira eklatáns példa a státusztörvény magyarságmeghatározása, amely (dogmatikai szempontból nehezen indokolható módon) szakított a kisebbségi törvény identitáskoncepciójával és a nemzeti-etnikai hovatartozás definitív elemeinek egy egzaktabb meghatározását adta. Mindenestre az elvi és jogtechnikai ellentmondások (a beláthatatlan jövőbe tolódó) jogalkotói rendezéséig a helyzet kezelésének más, alkotmányos aggályoktól védettebb formái is léteznek. Az etnikai csalás elleni fellépésnek rokonszenves, a közjog terrénumán kívül álló megoldását vetette fel például Heinek Ottó, a német kisebbség egyik vezetője, amikor azt nyilatkozta, hogy az „álnémet” önkormányzatok kapcsán a demokratikus közvéleményhez fordul jogorvoslatért, olyan felhívást intézve az inkriminált települések választópolgáraihoz, amelyben megfogalmazza aggályait az induló jelöltek szándékainak tisztasága felől. Az országos önkormányzat hasonlóan hatékony fellépésére számíthat a „kisebbségi ügyeskedő”, ha közalapítványnál vagy németországi forrásból kíván további támogatáshoz jutni. Félő azonban, hogy az etnokorrupció végleges felszámolásához, vagy legalábbis megnyugtató rendezéséhez jogi, közjogi megoldásra van szükség. Jogállamban ugyanis, hiába érvel Kaltenbach Jenő a törvény szellemére hivatkozva, a politikai akarat gyengesége miatt és igencsak ellentmondásosra sikerült, a nyílt visszaéléseket is lehetővé tevő törvény betűjét sem lehet figyelmen kívül hagyni. ^ Lásd például a Népszabadság 2002. október 3-i számát. 2 Népszabadság, 2002. augusztus 10. 3 Népszabadság, 2002. augusztus 29. 1 2002. július 24. 5 2002. augusztus 21. 6 Népszabadság, 2002. augusztus 15. 2 Lásd pl. Népszabadság, augusztus 8. 8 Népszabadság, szeptember 5. „Fiatal magyarok rázzák az utcát" Hajtsunk együtt fejet 1956 fiatal hősei előtt! Téged is vár az SZDSZ-Új Generáció a Corvin-közbe, október 22-én, 17.30 órára! Beszédet mond: Gusztos Péter országgyűlési képviselő, az SZDSZ-Új Generáció elnöke 2002. OKTÓBER 18. A tavasszal leköszönt magyar miniszterelnök sokadik kampánygyűlésén említi, hogy ő érdeklődéssel figyeli ugyan a „parlamentben intézkedő pártok tevékenységét”, de álláspontja szerint most nem ez a lényeg. A lényeg a polgári körök szervezése, amelyek majdan a nemzeti egyetértés alapját képezik, sőt - amint arra az exminiszterelnök szívesen mutat rá - az eddigi pártpolitizálás vesztett jelentőségéből, a továbbiakban helyesnek látszik a progresszió más politikai keretek közötti képviselete. Ugyan valószínűsíthetően Orbán Viktor egyik legnagyobb gondja épp az, hogy ő maga sem tudja, kik vannak ezekben a polgári körökben, de ennél is figyelemreméltóbb, hogy bár ezt a lekezelő „parlamenti intézkedést” az új parlament megalakulásának pillanatától szinte egyfolytában szajkózza, még egyszer sem indokolta meg, vajon mi történt, amitől a parlamenti politizálás elvesztette korábbi jelentőségét. Minthogy ilyen indoklásra kilátás sincsen, aligha lehet más ok, mint hogy a Fidesz elvesztette a parlamenti választásokat, e logikát követve pedig oda lyukadunk, hogy a parlamenti politizálásnak csakis akkor van komoly jelentősége, ha Orbán a miniszterelnök, és a fideszesek vannak a legtöbben. Ellenkező esetben a parlamenti munka irreleváns, nem egyéb, mint a Házban tébláboló emberek „intézkedése”, a lényeges dolgok a Házon kívül történnek, ennek pedig ugyan mi lehet egyéb oka, mint hogy momentán ott van Orbán Viktor. Ez így ugyan elég sekélyes, de mégis, mi történik a Házon kívül, milyen távlatos elképzelések fogalmazódnak a hűvösödő magyar ugaron, így, a „választások előestéjén”, ahogy azt fogalmazni szokták? Mi a program? Hát a program nem túl lukratív. Eddig jobbára teremrendészeti és dohányzással kapcsolatos dilemmák ölelésében formálódott. Központi eleme, hogy „ne hagyjuk ellenőrizetlenül a szavazófülkéket!”. Újabban e gondolat programszerű lebontásába a volt miniszterelnök személyesen is belebocsátkozik amikor például síkraszáll a cigaretta gyors elszívása érdekében, mert mint legutóbb kifejtette, cigarettaszünetben történnek a „csalafintaságok”. Tartalmilag ez nem jelent egyebet, mint hogy a jobboldal vezére mind a mai napig nem nézett szembe azzal, miként is vesztette el pártja a választásokat, és hogy neki ebben a vesztésben mekkora a személyes felelőssége, a megoldást most is külső tényezőkben, pl. a cigarettaszünetek lerövidítésében látja. Nehéz elképzelni, hogy aki ismeri a szavak köznapi jelentését (Orbán ismeri), az egyben ne lenne tisztában azzal is, hogy az ilyen, egyébként bántóan sunyi szövegek éppen azt a népet minősítik le, amelyiknek pedig ő maga egyszer még a miniszterelnöke akar lenni. Ezt persze túlságosan sokáig már nem lehet játszani. A helyhatósági választások végső eredménye ugyan nem mérhető olyan egzaktan, mint a parlamenti választásoké, de a pártok és a közfelfogás szerint egységesen fontosnak ítélt pontok (főváros, megyeszékhelyek, nagyvárosok) többségében a jobboldal vesztésre áll. Számukra halvány reményt legföljebb Gy. Németh Erzsébet erőltetése adhat, ami a jobboldali veszélyt minden koalíciós vitahelyzetben azonnal és vészjóslóan fölemlítő MSZP részéről ép ésszel nem egészen érthető. Mindezeken túl megkérdőjelezi a Medgyessy-ügy koalíciós megoldásának alaptézisét - lásd legnagyobb ellenség a Fidesz -, ráadásul semmilyen viszonzást nem ad a szabad demokraták akkor létkérdést jelentő lojalitásának. Az SZDSZ számára most is csak a fájdalmas felismerés marad: az akkori koalíciós válság megoldására további tárgyalásokat ambicionáló és a további együttműködés némely alapelemét az új helyzetben konkrétan is megjelölő garanciák meghatározását sürgető, akkoriban kellőképpen lekezelt álláspont mégiscsak életszerű volt.(Ez akkor is igaz, ha Gy. Németh az utolsó pillanatban visszalép, ezt a lapzárta időpontjában még nem tudni.) De bárhogy is, vasárnap véget érnek a választások. Ez a választási időszak emlékezetem szerint valamikor a Devon földöklendezéseinek időszakában kezdődött. Vagy még korábban. Kovács Zoltán ESET L J ιμΈΓΓι- iFr_'« LLH | J Iközéleti lapszemle ! ■ Egy hét aktuális politikai és közéleti híreiből szemléz! ■ Mintegy 100 napi- és hetilapból válogat! ■•Egy-egy témáról sokféle információt, véleményt közöl! A TALLÓZÓ E HETI TÉMÁI ■FÓKUSZBAN: KERTÉSZ IMRE NOBEL-DÍJAS - NEM PRÓFÉTA A SAJÁT HAZÁJÁBAN ■ KÖZPÉNZEK - PROFIKKAL SZEMBEN NEHÉZ A BIZONYÍTÁS ■ GYERMEKHALÁLOK- POKOLI BÁLATORONY ■ MELLÉKLET: MÉDIA - POLITIKA Megrendelhető: Napi Gazdaság Kiadó, 1135 Bp., Csata u. 32. Telefon: 350-0452, Telefax: 350-1117 online: www.napi.hu, e-mail: terjesztés@napi.hu Megjelenik minden csütörtökön! Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg a kiadóban! ÉLET ÉS ÍR IRODALOM