Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-10-18 / 42. szám - Kovács Zoltán: Élet (9. oldal)

Megoldási javaslatok Természetesen a jogalkotó is felis­merte a problémát, és 1999-től 2000 júniusáig működött is a ma­gyar Országgyűlés Emberi jogi, ki­sebbségi és vallásügyi bizottságán belül egy kifejezetten a kisebbségi joganyag módosítására létrehozott ad hoc bizottság, amely azonban (elsősorban a kisebbségek képvise­lőinek tiltakozása miatt) elvetette egy átfogó kisebbségi regiszter fel­állítását, és csak a választójogi tör­vény kisebb (például a jelölt kisebb­ségi származására történő nyilatko­zattétel előírását, valamint a kisebb­ségi szavazókörök fizikai elkülöníté­sét hozó­ módosítását irányozta elő. A kisebbségi önkormányzatok veze­tőinek támogatását sem teljes mér­tékben bíró javaslatot a 2002-es vá­lasztásokhoz nyilvánvalóan túl ké­sőn, 2001 novemberében terjesztet­ték be, s a Ház napirendre sem tűz­te. Általánosságban elmondható, hogy egyrészt kezdettől fogva lát­ható volt a választójogi szabályok módosításához szükséges politikai konszenzus hiánya, és a konstruktív megoldást eleve gyengítette a ki­sebbségek reprezentánsainak kettős mércével mérő politikája. Az álta­luk képviselt álláspont igencsak el­lentmondásos ugyanis annyiban, hogy amíg egyfelől igénylik a ki­sebbségi intézményrendszer továb­bi bővítését (például parlamenti képviselet) és maguk is sérelmezik az „álkisebbségiek” által megvalósí­tott etnokorrupciót, ugyanakkor mereven elzárkóznak mindenfajta kisebbségi regisztertől - legfeljebb a képviselőjelöltek (értékelésem sze­rint dogmatikailag védhetetlen) kö­rének szűkítését támogatván, így a szabad identitásvállalás, valamint a politikai képviselet specifikumai ál­tal megkívánt átláthatóság és egy valamilyenfajta közjogilag mérhető felelősség kívánalma közötti elvi alapú ellentmondás feloldása he­lyett a viták és a javaslatok szinte ki­zárólag a passzív választójog szűkí­tése körül zajlottak. (Csak zárójel­ében jegyzem meg, hogy a norma­tívát növelő pszeudokisebbségi sza­vazók nem jönnek rosszul egyéb­ként a kisebbségi szervezeteknek.) Mindenesetre alapvetően elhibázot­­tan, alapelv maradt az identifikáció eljogiasításának elutasítása. Autoreprezentáció és passzív választójog Álláspontom szerint alapvetően té­ves a jelenlegi rendszer ellentmon­dásainak a passzív választójog, azaz a jelöltté válás irányából történő megreformálásának iránya. Egy ilyetén korlátozás egyfelől ellent­mond az Alkotmány 70. § (1) be­kezdésében foglalt, az aktív és passzív választójog egyenlőségét, il­letve általánosságát kimondó igen explicit jogelvnek, másrészt képvi­selet-elméleti szempontból sem in­dokolt, hiszen a képviselet nem je­lent egyebet a választópolgári kö­zösség szuverenitásának egy kisebb, operatívabb testület által történő gyakorlásánál, így, megítélésem szerint, nemcsak hogy elfogadha­tatlan a közjogilag pusztán a szemé­lyes nyilatkozat alapján „létrejövő” etnikai identitás korlátozása, de vá­lasztójogi szempontból szükségte­len is, hiszen a képviselőnek nem feltétlenül kell rendelkeznie a kép­viseltek attribútumaival. Az autó­reprezentáció (a meghatározóan korporatív elemekre épülő, és ettől sajátos problematikát jelentő szer­vezetek kivételével) egyébként sem­milyen komolyabb képviseleti igén­nyel fellépő testületben sem meg­kerülhetetlen kívánalom, mint ahogy strikt nemi-, faji-, foglalkozá­si, stb. kvóták alapján közösségi aritmetikával kikalibrált parlamen­tet sem igen látunk. Pontosan ezen okból áll ellenérvek kereszttüzében a volt Jugoszláviában bevezetett (Dayton, Rambouillet) etnikai ala­pokon nyugvó alkotmányos rend­szer is. (Ironikus, de gyakran felve­tett érv, hogy az elmebeteg, netán ostoba emberek érdekeit sem saját maguk által tartjuk a legjobban megjeleníthetőnek, így a gonosz ál­lampolgárok például parlamenti képviseletének aránytalanságát sem tartjuk problémának.) Ezért, és a kettős kötődés szintén explicit jogelve miatt is tartom elfo­gadhatatlannak az ad hoc bizottság azon javaslatát, amelynek értelmé­ben az egy adott kisebbség színei­ben induló jelölt kizárja magát a jö­vőben más kisebbségek képviseleté­ből. Az elméleti fejtegetésen túlme­nően, a gyakorlat sem kívánja meg egy korábban más nemzetiség szí­neiben elindult képviselő választási eljárásból történő kizárását, ha megválasztásának indokait hitele­sen és eredményesen tudja közvetí­teni a választópolgárok felé. Egyfe­lől említett módon (amennyiben ekképp nyilatkozik) a jogalkotó al­kotmányosan nem vonhatja kétség­be vagy kötheti feltételekhez (pl. nyelv- vagy anyaország-ismeret) a jelölt a kisebbséghez tartozását, másfelől nem is szükséges a kisebb­séghez tartoznia; a jól informált és felnőttnek tekintett választópolgá­rok ugyanis el tudják dönteni, hogy kit kívánnak képviselőjüknek meg­választani. Gyakorlati példát hozva, egy olyan kis faluban, ahol számot­tevő kisebbség él, ám mindössze egy-két felsőfokú végzettséggel ren­delkező lakos akad, miért ne láthat­ná el kisebbségi képviselői feladatát például (ha akad ilyen) a romákkal szimpatizáló és helyzetük javításáért közéleti aktivitást vállalni kívánó és hajlandó nem roma orvos legalább olyan jól, ha nem jobban, mint mondjuk egy roma származású be­tanított munkás? A kétségkívül meglévő választójo­gi diszkrepanciák megszüntetésé­nek lehetőségét tehát semmiképpen sem a passzív választójog korlátozá­sában, hanem a preferenciális elek­­torális intézkedések alanyi körének szigorúbb ellenőrzésében látom. A kisebbségi regiszter pedig, bár felvet kellemetlen történelmi asszociáció­kat, amennyiben önkéntes vállalás alapján rendelkezésre álló, és pozi­tív diszkriminációs tartalmú jogin­tézmény alapjául szolgál, álláspon­tom szerint ésszerű és legitim kívá­nalom az álam részéről. Regisztráció és személyiségvédelem Könnyen elképzelhető egy olyan, adatvédelmi szempontból is kielégítő szabályozás, ahol a kisebbségi önkor­mányzati választásokat megelőzően az érintett nyilvántartásba véteti ma­gát például a jegyzőnél vagy közjegy­ző előtt, és amelynek fejében egy­­va­lamennyi kisebbség esetében azonos színű és formájú, így a kisebbségi csoport azonosíthatóságát kizáró) kártyát kapna, amelynek bemutatá­­sa/leadása a kisebbségi szavazólap kézhezvételének feltétele lenne. Ter­mészetesen az „önkényes és dolózus” regisztráció így sem lenne megaka­dályozható, ám az a szabad identitás­­választás okán, értékelésem szerint, az eleve semmilyen korlátozásnak nem vethető alá. Megítélésem szerint a fenti „kvázi-regisztrációs” megoldás nem jelent alkotmányos jogkorláto­zást eredményező vagy akár arányta­lan (a preferenciális intézkedésből szerzett előnyhöz képest indokolat­lan) terhet a pozitív diszkrimináció alanyává válni kívánók részére, ugyanakkor a szabad identitásválasz­tás kívánalmainak (a „választási­ vou­­chert” kiadó intézmény nem mérle­gelheti a kisebbségaffiliáció feltételei­nek meglétét) is megfelelne. Értékelésem szerint mindenestre a jelenlegi kisebbségi választási ano­máliák kiküszöbölésére megoldást az aktív választójog indirekt (pusz­tán szociológiai értelemben ható) befolyásolása és semmi esetre sem a passzív választójog paternalisztikus szűkítése adhat. Ugyanis egy, a po­zitív diszkriminációs jellegű intézke­dések esetére alkalmazott kisebbségi regiszter esetén sem az identitás­vál­lalás szabadságának korlátozását je­lentő alkotmányos­, sem pedig adat­védelmi kétség nem merülhet fel, hiszen a kisebbségi származás/iden­­titás (saját elhatározáson alapuló) ki­nyilatkoztatása ezekben az esetek­ben nemcsak, hogy kötelezővé nincs téve, hanem éppen hogy többletjo­gosítványok alapjául szolgál, amihez pedig az (etnikailag semleges és a többség adója által is működtetett) állam­okkal és alappal várhatja el az érintettek hozzájárulását. Egy ilyen „puha regisztrációs” modell a kisebbségi és az adatvédel­mi biztos e tárgyú gyakorlata alap­ján is elfogadhatónak látszik. Több vizsgálat során megengedhetőnek, illetve ésszerűnek tartották például egy kimondottan a kisebbségek helyzetének javítását célzó támoga­tás során (akár pályázati űrlapon is) a kisebbségi származásra vonatkozó kérdés szerepeltetését. (Még szük­séges jegyezni, hogy a kisebbségi törvényben deklarált szabad identi­tásvállalási jog a törvény abszolút megfogalmazása ellenére már most sem érvényesül maradéktalanul, hi­szen az oktatási, kulturális,­művelő­dési, stb. autonómia, vagy a kisebb­ségi önkormányzáshoz való jog gyakorlása érdekében az identitás kérdésében az érintetteknek nyilat­kozniuk kell. Sem jogelméleti, sem gyakorlati problémát nem tűnik je­lenteni például az az előírás, amely szerint a kisebbségi választások ki­írásához szükséges öt, magát ki­sebbségi származásúnak nyilvánító választópolgár ilyetén nyilatkozata; vagy az a szabály, amelynek értel­mében a kötelező kisebbségi osztály vagy tanulócsoport megindításához nyolc tanuló szülőjének hasonló nyilatkozatot kell tennie.) Asszimiláció, disszimiláció és identitásszabadság Valamennyi kisebbségi identitáspo­litika csapdája az asszimiláció (a „külső” identifikáció kényszerének tilalma) és a disszimiláció (pozitív diszkrimináció, kedvezmények) igé­nyének egyidejűsége, de észre kell vennünk, hogy a diszkrimináció és az etnikai konfliktusok Murphy-tör­­vénye értelmében, amíg a csoport­hoz tartozás negatív elbírálást és ki­rekesztést eredményez, ritkán okoz problémát az inkriminált személyek meghatározása. A zsidótörvények megalkotásakor vagy a modern po­litikai antiszemitizmus kurziválásá­­ban nem jelent gondot a „zsidó” fo­galmi körülírása, mint ahogy a ki­szolgálást megtagadó pincér számá­ra sem problematikus a cigány ven­dég identifikálása. Az identitásból következő, arra visszavezetett diszk­rimináció esetében ugyanis mindig a kirekesztő többség definiálja a cso­portot, illetőleg határozza meg a csoportaffiliáció feltételeit. Konkrét diszkriminációs kontextusban fel sem merül tehát a szabad identitás­­választás (azaz például az önkéntes asszimiláció) lehetősége. A faji, nemzeti, etnikai identitás kérdése akkor jelentkezik csak dogmatikai és eljárásjogi problémaként, amikor az említett identitás többletjogokat, azaz a többség adójából finanszíro­zott kedvezményes jogállást (így például pozitív diszkriminációs kvó­ták esetében a többség számára ab­szolút és relatív joghátrányt) ered­ményez. Ahogy a fogyatékosság kapcsán járó támogatások, kedvez­mények kapcsán sem látunk külö­nösebb problémát a jogosultság fel­tételét jelentő, egyébként szenzitív, személyes adat közlésében, az etni­kai identitásvállalás merev, kiter­jesztő értelmezésével a kisebbségi politikaformálók tulajdonképpen az érintett nemzetiségek alatt vágják a fát. A kétségkívül hangzatos jogelv abszolút elvként történő értelmezé­se ugyanis vagy hátrányos helyzetbe hozza a védeni, kedvezményezni kí­vánt kisebbségeket (a cigány tanu­lók statisztikailag kezelhető konkrét számadatainak ismerete nélkül ho­gyan beszélhetünk komolyan példá­ul szegregációról vagy indirekt diszkriminációról?), vagy áttekint­hetetlen és értelmezhetetlen, így a többség jogos gyanakvását kiváltó fogalommá alakítja a konkrét ked­vezmények igénybevételére jogosító kisebbségi hovatartozást. Ez utóbbi­ra eklatáns példa a státusztörvény magyarságmeghatározása, amely (dogmatikai szempontból nehezen indokolható módon) szakított a ki­sebbségi törvény identitáskoncepci­ójával és a nemzeti-etnikai hovatar­tozás definitív elemeinek egy egzak­tabb meghatározását adta. Mindenestre az elvi és jogtechni­kai ellentmondások (a beláthatat­lan jövőbe tolódó) jogalkotói ren­dezéséig a helyzet kezelésének más, alkotmányos aggályoktól vé­dettebb formái is léteznek. Az etni­kai csalás elleni fellépésnek rokon­szenves, a közjog terrénumán kívül álló megoldását vetette fel például Heinek Ottó, a német kisebbség egyik vezetője, amikor azt nyilat­kozta,­ hogy az „álnémet” önkor­mányzatok kapcsán a demokrati­kus közvéleményhez fordul jogor­voslatért, olyan felhívást intézve az inkriminált települések választó­­polgáraihoz, amelyben megfogal­mazza aggályait az induló jelöltek szándékainak tisztasága felől. Az országos önkormányzat hasonlóan hatékony fellépésére számíthat a „kisebbségi ügyeskedő”, ha közala­pítványnál vagy németországi for­rásból kíván további támogatáshoz jutni. Félő azonban, hogy az etno­­korrupció végleges felszámolásá­hoz, vagy legalábbis megnyugtató rendezéséhez jogi, közjogi megol­dásra van szükség. Jogállamban ugyanis, hiába érvel Kaltenbach Je­nő a törvény szellemére hivatkoz­va, a politikai akarat gyengesége miatt és igencsak ellentmondásosra sikerült, a nyílt visszaéléseket is le­hetővé tevő törvény betűjét sem le­het figyelmen kívül hagyni. ^ Lásd például a Népszabadság 2002. ok­tóber 3-i számát. 2 Népszabadság, 2002. augusztus 10. 3 Népszabadság, 2002. augusztus 29. 1 2002. július 24. 5 2002. augusztus 21. 6 Népszabadság, 2002. augusztus 15. 2 Lásd pl. Népszabadság, augusztus 8. 8 Népszabadság, szeptember 5. „Fiatal magyarok rázzák az utcát" Hajtsunk együtt fejet 1956 fiatal hősei előtt! Téged is vár az SZDSZ-Új Generáció a Corvin-közbe, október 22-én, 17.­30 órára! Beszédet mond: Gusztos Péter országgyűlési képviselő, az SZDSZ-Új Generáció elnöke 2002. OKTÓBER 18. A tavasszal leköszönt magyar miniszterelnök soka­dik kampánygyűlésén említi, hogy ő érdeklő­déssel figyeli ugyan a „parlamentben intézkedő pár­tok tevékenységét”, de álláspontja szerint most nem ez a lényeg. A lényeg a polgári körök szervezése, amelyek majdan a nemzeti egyetértés alapját képezik, sőt - amint arra az exminiszterelnök szívesen mutat rá - az eddigi pártpolitizálás vesztett jelentőségéből, a to­vábbiakban helyesnek látszik a progresszió más poli­tikai keretek közötti képviselete. Ugyan valószínűsít­hetően Orbán Viktor egyik legnagyobb gondja épp az, hogy ő maga sem tudja, kik vannak ezekben a polgári körökben, de ennél is figyelemreméltóbb, hogy bár ezt a lekezelő „parlamenti intézkedést” az új parlament megalakulásának pillanatától szinte egy­folytában szajkózza, még egyszer sem indokolta meg, vajon mi történt, amitől a parla­menti politizálás elvesztette koráb­bi jelentőségét. Minthogy ilyen in­doklásra kilátás sincsen, aligha le­het más ok, mint hogy a Fidesz el­vesztette a parlamenti választáso­kat, e logikát követve pedig oda lyukadunk, hogy a parlamenti po­litizálásnak csakis akkor van komoly jelentősége, ha Orbán a miniszterelnök, és a fideszesek vannak a leg­többen. Ellenkező esetben a parlamenti munka irre­leváns, nem egyéb, mint a Házban tébláboló embe­rek „intézkedése”, a lényeges dolgok a Házon kívül tör­ténnek, ennek pedig ugyan mi lehet egyéb oka, mint hogy momentán ott van Orbán Viktor. Ez így ugyan elég sekélyes, de mégis, mi történik a Házon kívül, milyen távlatos elképzelések fogal­mazódnak a hűvösödő magyar ugaron, így, a „vá­lasztások előestéjén”, ahogy azt fogalmazni szok­ták? Mi a program? Hát a program nem túl lukratív. Eddig jobbára te­remrendészeti és dohányzással kapcsolatos dilem­mák ölelésében formálódott. Központi eleme, hogy „ne hagyjuk ellenőrizetlenül a szavazófülkéket!”. Újabban e gondolat programszerű lebontásába a volt miniszterelnök személyesen is belebocsátkozik amikor például síkraszáll a cigaretta gyors elszívása érdekében, mert mint legutóbb kifejtette, cigaretta­szünetben történnek a „csalafintaságok”. Tartalmilag ez nem jelent egyebet, mint hogy a jobboldal vezére mind a mai napig nem nézett szembe azzal, miként is vesztette el pártja a választásokat, és hogy neki eb­ben a vesztésben mekkora a személyes felelőssége, a megoldást most is külső tényezőkben, pl. a cigaretta­szünetek lerövidítésében látja. Nehéz elképzelni, hogy aki ismeri a szavak köznapi jelentését (Orbán ismeri), az egyben ne lenne tisztában azzal is, hogy az ilyen, egyébként bántóan sunyi szövegek éppen azt a népet minősítik le, amelyiknek pedig ő maga egyszer még a miniszterelnöke akar lenni. Ezt persze túlságosan sokáig már nem lehet ját­szani. A helyhatósági választások végső eredménye ugyan nem mérhető olyan egzaktan, mint a parlamenti vá­lasztásoké, de a pártok és a közfel­fogás szerint egységesen fontosnak ítélt pontok (főváros, megyeszék­helyek, nagyvárosok) többségében a jobboldal vesztésre áll. Számukra halvány reményt legföljebb Gy. Németh Erzsébet erőltetése adhat, ami a jobboldali veszélyt minden koalíciós vitahelyzetben azonnal és vészjóslóan fölem­lítő MSZP részéről ép ésszel nem egészen érthető. Mindezeken túl megkérdőjelezi a Medgyessy-ügy ko­alíciós megoldásának alaptézisét - lásd legnagyobb el­lenség a Fidesz -, ráadásul semmilyen viszonzást nem ad a szabad demokraták akkor létkérdést jelentő loja­litásának. Az SZDSZ számára most is csak a fájdalmas felismerés marad: az akkori koalíciós válság megoldá­sára további tárgyalásokat ambicionáló és a további együttműködés némely alapelemét az új helyzetben konkrétan is megjelölő garanciák meghatározását sürgető, akkoriban kellőképpen lekezelt álláspont mégiscsak életszerű volt.(Ez akkor is igaz, ha Gy. Né­meth az utolsó pillanatban visszalép, ezt a lapzárta időpontjában még nem tudni.) De bárhogy is, vasárnap véget érnek a választá­sok. Ez a választási időszak emlékezetem szerint va­lamikor a Devon földöklendezéseinek időszakában kezdődött. Vagy még korábban. Kovács Zoltán ESET L J ιμΈΓΓι- iFr_'« LLH | J Iközéleti lapszemle ! ■ Egy hét aktuális politikai és közéleti híreiből szemléz! ■ Mintegy 100 napi- és hetilapból válogat! ■•Egy-egy témáról sokféle információt, véleményt közöl! A TALLÓZÓ E HETI TÉMÁI ■FÓKUSZBAN: KERTÉSZ IMRE NOBEL-DÍJAS - NEM PRÓFÉTA A SAJÁT HAZÁJÁBAN ■ KÖZPÉNZEK - PROFIKKAL SZEM­BEN NEHÉZ A BIZONYÍTÁS ■ GYERMEKHALÁLOK- POKOLI BÁLATORONY ■ MELLÉKLET: MÉDIA - POLITIKA Megrendelhető: Napi Gazdaság Kiadó, 1135 Bp., Csata u. 32. Telefon: 350-0452, Telefax: 350-1117 online: www.napi.hu, e-mail: terjesztés@napi.hu Megjelenik minden csütörtökön! Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg a kiadóban! ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next