Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-05-02 / 18. szám - Zsigovits Edit: Balatonharács. A tó szétlopásának története • riport (4. oldal) - Néray Katalin: Ötven év. Fehér László munkáihoz (4. oldal)
A ■ ■ Ötven év - Fehér László munkáihoz - Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! Fehér László március 17-én volt 50 éves, és úgy látszik, hogy ezt a bűvös évszámot illik megünnepelni. Annak kifejezetten örülök, hogy ennek az ünnepnek a színhelye nem egy nagyszabású kiállítóhely és a körítés nem egy életmű-kiállítás, hanem a Fészek Klub, melynek könyvtárához és galériájához a jelenlévők többségét erős érzelmi szálak fűzik. Úgy is mondhatnám, hogy Fehér László szakmai karrierjét is nyomon lehet követni a Fészek Galériában rendezett kiállításokon. Ha már a számok bűvöletében élünk, én is elkezdtem számolni: mintegy 25 éve ismerem a jubiláló művészt, 20 éve, 1983-ban, röviddel műcsarnoki pályafutásom megkezdése után rendeztük első kiállítását a Kamarateremben, melyet 5 év múlva követett a retrospektívnek mondható kiállítás a műcsarnoki balszárnyban, és éppen 10 éve, 1993-ban a Kiscelli Múzeum Templomterében álltunk így együtt, amikor - ezek szerint - 40 éves volt. Fehér László tehát negyed százada van jelen a magyar, és közel két évtizede a nemzetközi képzőművészeti életben. Szinte mindent elért, amit magyar művész elérhet: sikert, kitüntetést, remek családot. Ez utóbbi jelenti a máig funkcionáló, segítő, szeretetteljes szülői házat a Fejér megyei Tácon, az antik Gorsium szomszédságában, és jelenti Geisler Editet, a feleséget, a szép és tehetséges gyerekeket. Nagy és küzdelmes utat járt be Fehér, amíg az esküvőkön pénzért dobolástól a Kossuth-díjig jutott, de erről autentikusan ő tud beszélni. Én inkább lepergetem a hallgatóság előtt azt a képzeletbeli filmet, amely Fehér László festői korszakairól szól a hiperrealista, társadalomkritikai töltésű festményektől a mostani portrékig. Az 1975-ös Aluljáró I. és a Részlet a brigádnaplóból, az 1976-os Földalatti, az 1978-as Aluljáró II., a 79-es Életkép, vagy a családi fotót megfestő Életkép 1958-ból kellő kultúrpolitikai izgalmakat váltott ki a maga idején. Ezt követték a 80-as évek elejének zsidó vallási témájú munkái, majd 1984 táján váltás az emlékek világába, az első családi fotográfiákra és gyermekkori emlékekre, főként a dégi kastélyra és annak titokzatos parkjára épülő festmények. A színvilág Ferenczy Károlyé és Farkas Istváné. Római ösztöndíj és Liszt Ferenc a Villa d’Este szökőkútjainál és Domus Aurea, Néró legendás palotája. 1986-88 körül már jelen vannak a későbbi sárga-fekete korszak kezdeményei, ahol az emberi alak fehér kontúrja álomképként vetül a kompozícióra. Az 1990-es Velencei Biennále magyar pavilonjában bontakozik ki látszólagos egyszerűségében, de valójában érzelmi-gondolati hátterét tekintve igencsak összetett módon Fehér Lászlónak az a produkciója, amiről a világ azonosítani tudja. Büszke vagyok arra is, hogy én vettem rá a szobrászatra, pontosabban a „vasrajzok” készítésére, mert kellett a magyar pavilon udvarába egy előálló installáció (ma ez az aacheni Ludwigforum tulajdona). Megfeledkeztem egy rövid „rózsaszín korszakról”, a rendszerváltozás időszakában készült néhány áttételesen politikai szimbolikával dolgozó képről, és máris elérkezünk a fekete-fehér-szürke korszakhoz, melyet én személy szerint nagyon kedvelek, mint ahogy azt az 1995-ös kiállítást is, amit a Ludwig Múzeumban rendeztünk. Ez a színabsztinencia a 90-es évek végén kezd oldódni: megjelenik a lazacrózsaszín, sőt a halványzöld. Kíváncsi voltam, mivel tud Laci előrukkolni a legutóbbi műcsarnoki kiállításán. Portrékkal! Én ezt magamban „kínai korszaknak” hívom, csak a mai kínai, pontosabban sanghaji festőknél látom ezt a furcsa dimenziót, a szinte tűréshatárig felnagyított, szembenézés ismerős arcokat, vagy éppen a nézőnek hátukat mutató, de így is félreismerhetetlenül jellegzetes figurákat. Valahogy ezeknél a nagyvonalú portréknál éreztem először azt a paradigmaváltást, hogy Fehér László többé nem az a fekete autót rémülten bámuló, az emlékmű tövében kuporgó, a kredenc előtt álldogáló szorongó kisfiú. Tíz év múlva, ha megérjük, a hatvanadik születésnapon találkozunk! Néray Katalin A z első tavaszi kirajzáskor rettenetes meglepetés érte szinte mindenütt a tóhoz kötődőket. Több évtizede megszokott, megszeretett parkok, gondozott sétányok, szabad strandok sok helyen máris bekerített építési területek. Balatonszabadiban egy tábla hirdeti: a hat és fél hektár nyírfás ligetet „a 1527/1/2002 számú fakivágási engedéllyel” irtották ki. Továbbá, hogy „a kivágott fák pótlására 6,5 hektár erdőt telepítettek a siófoki önkormányzat által kijelölt területen” - OTP Ingatlan Rt. Dél-Dunántúli Területi Igazgatóság, Kaposvár. Az így nyert több mint egy kilométer hosszú parti sávot beépítik: „Ezen a helyen parkosított, rendezett ingatlanokat alakítunk ki. A munkálatok ideje alatt kérjük megértésüket." Itt egyébként, a korábbi, úgynevezett zagyfeltöltésen egyébként tilos kivágni az erdőt, a vonatkozó kormányrendelet (283/2002) azonban agyafúrt, a tiltás utáni mondatban már megengedő: ha ugyanannyi erdőt telepít másutt, övé a terület. Csakhogy a kettő nem ugyanaz. A Balaton parti sávjában egy-egy telek egyméternyi szakaszának piaci ára hozzávetőlegesen négymillió forint, ami össze sem vethető a valahol Somogy megyében beültetett - ha beültetik - akármilyen földdarab értékével. S számoljuk ki, a több mint egy kilométeres partszakasz hány milliárd lenne, ha meg kellene vásárolni. Hogy milyen konstrukcióban került magánkézbe az amúgy kiárusítási tilalom alatt álló állami terület, azt még nem sikerült felderíteni, de gyaníthatóan azonos elven cseréltek gazdát körös-körül a parti ingatlanok. Vélhetően az állami területet most vagy korábban kezelésbe kapta a település önkormányzata, amely azután apportként belépett vele valamely vállalkozásba. Kenesén így jött létre a központi helyen levő közpark megcsonkításával a Marina Jacht Klub, amelynek egyik felügyelőbizottsági tagja a helyi jegyző. A Balaton 235 kilométeres partján 1976-ban, az első nagy feltöltési akció kezdetekor, az akkor készült tervek szerint kétmillió-hatszázezer négyzetmétert jelöltek ki feltöltésre. A déli oldalon túlnyomóan teljesítették is azt, s helyenként több száz méterrel nyomultak be a tómederbe. A feltöltést később a mindenkori vízügyi hatóság ösztönözte, sőt, kötelezte a parti magántelkek tulajdonosait, hogy maguk végezzék el a munkát. Különben „eltérképezte” a területet, amely többnyire dús nádas, nyílt víz volt. A partfalak nagyobb részét azonban maga a vízügy építette meg, üdülők, strandok előtt, ez mindenkor jó bevételi forrása volt. Ugyanebből a meggondolásból egyenesítette ki a déli partot, irtotta ki a nádat, rakta ki az iszapot (zagy), s hozta létre a zagyligeteket, amelyek a leírt módon most beépülnek. (Szegény Moldova György csak rezignáltan hallgatta a minap, hogy bekövetkezik, amit A Balaton elrablása című könyvében megírt.) Józan ésszel nem is követhető, kiknek, milyen érdekeknek vetették oda újfent ezt a sérülékeny, jellemzően sekély vizű tavat. Hiszen a beépítettsége máris tűrhetetlen - hasonló példát édesvizű tónál nemigen ismerni. Az urbanizációs károk évről évre észrevehetőbbek, s talán csak a téli hónapok hatnak még jótékonyan a pihentetésére. A most megkezdődött hatalmas építkezéssel viszont esélyt sem hagynak regenerálódására. Siófok jár az élen. Az Aranyparton egymást érik a vadonatúj és összezsúfolt épületek. Hirdetésekben olvasható: 85, másutt 162 apartmanos monstre lakóparkok készülnek, mellettük ugyanannyi kocsinak betonfelület, a legszorosabban vett parti sávban. Nem menekül meg az Ezüstpart sem, sőt, a folytatás Földvár irányában ugyanez. Amint a helyet alaposan ismerő szakember megmutatta az egyes szakaszokat, kivehető, hogy az állami feltöltéseket hódították meg elsőként. A szétdúlt kempingek, gyerek- és vállalati üdülők látványa arra vall, azok már nem nyílnak meg a nyáron. Valakik megszerezték, majd valakik átjátszották azokat vállalkozóknak, legyen az a Bábolna Rt. vagy más cég. Mindnek képtelenség felderíteni az új gazdáját, de a táblák szerint - amelyek persze kinn vannak már - Procent Immobilie, Mobil Ingatlan Iroda, Pulzus Immobil Kft., Binder Rt. stb. névre hallgatnak a tulajdonosok. Ők az eladói például Balatonvilágoson az önkormányzattól megkapott 23 hektáros területnek a 7-es út mellett (Pulzus), s már „gyönyörű plázzsal” hirdetik magukat, amit azonban előbb még el kell rabolni a Balatontól. Pótolni kell a „lemaradást”: amit három évtized alatt nem végeztek el, most nekiesnek. A tervek persze rejtettek. A 2000- ben elfogadott úgynevezett Balaton-törvény és a már a Medgyessykabinet által hozott kormányrendelet végrehajtási szakaszában - tehát most mindezt nyilvánosságra kellene hozni, a rendelet 19. §-a szerint még a kormány honlapján is meg kellene jelentetni. Nagy Sándor államtitkár, aki a MeH-ben a településfejlesztésnek s így ennek az elképesztő tervnek is felelőse, füle botját sem mozdította a civil szervezetek figyelmeztetésére, miszerint törvényességi mulasztásban vannak. Mások sem rebbentek meg. Kóródi Mária sem, aki a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium élén a 2000. évi CXII. törvény Balaton-part rehabilitációjának elkeresztelt fejezet jelenlegi gazdája. Hónapokig azt lehetett hinni, egyikőjük sem tudja, mit készítenek elő azok, akiket az előző kormánytól örököltek. A MeH-ben például az a Szaló Péter - s mellette Gerzanits Annamária — vitte tovább a Balaton-ügyet, aki Torgyán József minisztériumában kimunkálta, majd azt a parlamentben szakmai részről előterjesztette három éve. Kóródi Mária minisztériumában ugyanaz a helyzet. Haraszthy László és Schmuck Erzsébet államtitkár-helyettesek egyaránt ott bábáskodtak a törvény előkészítésénél. Most miért szólnának? Jóllehet Haraszthynak pontosan tudnia kellene, hogy az 1996- os természetvédelmi törvényt az első betűtől az utolsóig megsértették, ha mással nem, most a kormányrendelettel. Egyetlen pontot ki sem lehet emelni, mind hatályon kívül helyeződött, amint a 22/1998-as nádrendelet is. Az ugyanis szigorúan kimondja, hogy a nádasokban, azaz: „az ingatlannyilvántartásban szereplő művelési ágra tekintet nélkül minden földterület, amelyet nád-, sás-, káka-, valamint kísérőfajokból álló növényzet borít” (9. § 1. pont) mindenféle beavatkozás, kotrás, feltöltés, építés, vízi állás, csónakút, horgászhely létesítése tilos. A 283/2002-es kormányrendelet azonban már azt írja le: ,A strandok előtti partszakaszon a vízpart-rehabilitációs tanulmánytervek korlátozhatják a nádas terület kiterjedését, olyan mértékben, hogy a nádas ne akadályozza a vízre való közvetlen kijutást.” De ki lehet irtani a nádat csónak- és hajókikötőkhöz, sportcélú létesítményekhez is. A törvény 38. §-a megengedi ugyanis a nád elpusztítását 30 méter széles bejárók, közhasznú csónakkikötők, fövenyes partszakaszok érdekében. A törvényességi mulasztás nyilvánvaló, hiszen a törvénnyel és a kormányrendelettel éppen azokat a környezetvédelmi fogódzókat semmisítették meg, amelyekkel még fel lehetne lépni a Balaton érdekében. A hivatásos és a környezetvédelmi alapokból jó pénzeket elnyerő környezetvédők meg hallgatnak. Kiing István, a Közép-Dunántúli Környezetvédelmi Hivatal vezetője írásba adta, hogy ő majd akkor lép fel, ha a törvényt megsértik. Ám éppen ez a baj: ha betű szerint betartják a törvényes előírást, lőttek a természetvédelemnek. Ugyanígy jár el Kovács Béla, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatója, aki nem átallott az idézett nádrendeletre hivatkozni, miközben tudta, hogy a decemberi kormányrendelet megszüntette annak érvényét, így a beruházók biztonságban érezhetik magukat, már neki is estek a nádasoknak. Balatonfűzfőn hatalmas pusztítással és megdöbbentő látvánnyal kotorják egy vitorláskikötő helyét, az iszapot a parti zagyligetbe és a nádasba nyomva. (A kikötőt Vitézy László filmrendező és Vitézy András volt miniszteri biztos, volt BÁV Rt. ügyvezető testvére, a balatoni és adriai kikötőkben egyaránt érdekelt Vitézy Tamás építi. Egy 2003. január 20-i, az északi part polgármestereit összehívó értekezlet jegyzőkönyve szerint engedély nélkül.) Az iszonyodó emberek reszketnek az indulattól, s még a törvényt jól ismerő jogász is a polgármesterrel levelez, remélve, hogy ő majd véget vet a rongálásnak. Követeli tehát a kivágott fák pótlását, a még megmaradt nádas kitisztítását, miközben Gerzanits Annamária egy balatonfüredi fórumon bejelentette: a nádast Fűzfő és Balatonkenese között feltöltik. Mint mondta, hogy megerősítsék a vasúti töltést. Több mint félszáz ember előtt azonban azt már „elfelejtette” hozzátenni, hogy a Balaton-törvény megszünteti a kérdéses vasúti szakaszt (Kenese, Akarattya vasút nélkül marad) a löszfalak csúszás-mentesítésének ürügyén. * Az egész ügy kezelésének, eltitkolásának megalázó mellékkörülménye, hogy a hivatalnokok olyan válaszokat küldözgetnek, mintha rajtuk kívül mindenki gyengeelméjű volna. Az igazmondásnak még a látszatára sem adnak (több tucat levél a bizonyíték erre), és leveleiket Kóródi Mária aláírásával adják postára. A vízügyesek még Gerzanitsékat is felülmúlják a válaszaikkal, mondván, ők betartják a törvény 16. §-át, amely megengedi a tó töltését az éppen most megszüntetett jogi partvonalig (a siófoki vízmérce 0 pontjához képest 104,41 mBf vízszint által kimetszett vonalig). A ZSIGOVITS EDIT RIPORTJA: Balatonharács - a tó szétlopásának története - Felbolydult a Balaton: az emberek riadtan futkosnak, nézik a pusztítást, a munkagépeket, a kupacokba kimart nádmaradványokat, a félig kész, hivalkodó, luxusapartman-házakat, s nem értenek semmit. Mutogatnak, kérdezgetnek, néha sírva fakadnak meglett férfiak is, feljelentenek, rohannak a polgármesterekhez, remélve, hogy megállíthatják a Balaton mentén megkezdődött őrületet. A tájékoztatásra, hogy a történteket törvény és kormányrendelet szabályozza, átkozódnak: „A rohadt kommunisták ellopják a Balatont is.” Majd hallván, hogy mindezt a Fidesz-kormány készítette elő, a legjobboldalibból is kitör a düh: „Dögöljenek meg ők is!” ÉLET ÉS I·8 — IRODALOM 2003. MÁJUS 2.