Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-05-02 / 18. szám - Zsigovits Edit: Balatonharács. A tó szétlopásának története • riport (4. oldal) - Néray Katalin: Ötven év. Fehér László munkáihoz (4. oldal)

A ■ ■ Ötven év - Fehér László munkáihoz - Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! Fehér László március 17-én volt 50 éves, és úgy látszik, hogy ezt a bűvös évszámot illik megünnepelni. Annak kifejezetten örülök, hogy ennek az ünnepnek a színhelye nem egy nagyszabású kiállítóhely és a körítés nem egy életmű-kiállítás, hanem a Fészek Klub, mely­nek könyvtárához és galériájához a jelenlévők többségét erős érzelmi szálak fűzik. Úgy is mondhatnám, hogy Fehér László szakmai kar­rierjét is nyomon lehet követni a Fészek Galé­riában rendezett kiállításokon. Ha már a számok bűvöletében élünk, én is elkezdtem számolni: mintegy 25 éve ismerem a jubiláló művészt, 20 éve, 1983-ban, röviddel műcsarnoki pályafutásom megkezdése után rendeztük első kiállítását a Kamarateremben, melyet 5 év múlva követett a retrospektívnek mondható kiállítás a műcsarnoki balszárnyban, és éppen 10 éve, 1993-ban a Kiscelli Múzeum Templomterében álltunk így együtt, amikor - ezek szerint - 40 éves volt. Fehér László tehát negyed százada van jelen a magyar, és közel két évtizede a nemzetközi képzőművészeti életben. Szinte mindent elért, amit magyar művész elérhet: sikert, kitünte­tést, remek családot. Ez utóbbi jelenti a máig funkcionáló, segítő, szeretetteljes szülői házat a Fejér megyei Tácon, az antik Gorsium szom­szédságában, és jelenti Geisler Editet, a felesé­get, a szép és tehetséges gyerekeket. Nagy és küzdelmes utat járt be Fehér, amíg az esküvő­kön pénzért dobolástól a Kossuth-díjig jutott, de erről autentikusan ő tud beszélni. Én inkább lepergetem a hallgatóság előtt azt a képzeletbeli filmet, amely Fehér László festői korszakairól szól a hiperrealista, társadalom­­kritikai töltésű festményektől a mostani portré­kig. Az 1975-ös Aluljáró I. és a Részlet a brigád­naplóból, az 1976-os Földalatti, az 1978-as Alul­járó II., a 79-es Életkép, vagy a családi fotót megfestő Életkép 1958-ból kellő kultúrpolitikai izgalmakat váltott ki a maga idején. Ezt követték a 80-as évek elejének zsidó val­lási témájú munkái, majd 1984 táján váltás az emlékek világába, az első családi fotográfiákra és gyermekkori emlékekre, főként a dégi kas­télyra és annak titokzatos parkjára épülő fest­mények. A színvilág Ferenczy Károlyé és Far­kas Istváné. Római ösztöndíj és Liszt Ferenc a Villa d’Este szökőkútjainál és Domus Aurea, Néró legendás palotája. 1986-88 körül már jelen vannak a későbbi sárga-fekete korszak kezde­ményei, ahol az emberi alak fehér kontúrja álomképként vetül a kompozícióra. Az 1990-es Velencei Biennále magyar pavi­lonjában bontakozik ki látszólagos egyszerűsé­gében, de valójában érzelmi-gondolati hátterét tekintve igencsak összetett módon Fehér Lász­lónak az a produkciója, amiről a világ azonosí­tani tudja. Büszke vagyok arra is, hogy én vet­tem rá a szobrászatra, pontosabban a „vasraj­zok” készítésére, mert kellett a magyar pavilon udvarába egy előálló installáció (ma ez az aacheni Ludwigforum tulajdona). Megfeled­keztem egy rövid „rózsaszín korszakról”, a rendszerváltozás időszakában készült néhány áttételesen politikai szimbolikával dolgozó kép­ről, és máris elérkezünk a fekete-fehér-szürke korszakhoz, melyet én személy szerint nagyon kedvelek, mint ahogy azt az 1995-ös kiállítást is, amit a Ludwig Múzeumban rendeztünk. Ez a szín­absztinencia a 90-es évek végén kezd ol­dódni: megjelenik a lazacrózsaszín, sőt a hal­ványzöld. Kíváncsi voltam, mivel tud Laci elő­rukkolni a legutóbbi műcsarnoki kiállításán. Portrékkal! Én ezt magamban „kínai korszak­nak” hívom, csak a mai kínai, pontosabban sanghaji festőknél látom ezt a furcsa dimenzi­ót, a szinte tűréshatárig felnagyított, szembené­zés ismerős arcokat, vagy éppen a nézőnek há­tukat mutató, de így is félreismerhetetlenül jel­legzetes figurákat. Valahogy ezeknél a nagyvonalú portréknál éreztem először azt a paradigmaváltást, hogy Fehér László többé nem az a fekete autót ré­mülten bámuló, az emlékmű tövében kuporgó, a kredenc előtt álldogáló szorongó kisfiú. Tíz év múlva, ha megérjük, a hatvanadik születésnapon találkozunk! Néray Katalin A­ z első tavaszi kirajzáskor rette­netes meglepetés érte szinte mindenütt a tóhoz kötődőket. Több évtizede megszokott, megsze­retett parkok, gondozott sétányok, szabad strandok sok helyen máris bekerített építési területek. Balaton­­szabadiban egy tábla hirdeti: a hat és fél hektár nyírfás ligetet „a 1527/1/2002 számú fakivágási enge­déllyel” irtották ki. Továbbá, hogy „a kivágott fák pótlására 6,5 hektár erdőt telepítettek a siófoki önkormányzat által kijelölt területen” - OTP Ingatlan Rt. Dél-Dunántúli Területi Igazgató­ság, Kaposvár. Az így nyert több mint egy kilométer hosszú parti sá­vot beépítik: „Ezen a helyen parkosí­tott, rendezett ingatlanokat alakítunk ki. A munkálatok ideje alatt kérjük megér­tésüket." Itt egyébként, a korábbi, úgynevezett zagyfeltöltésen egyéb­ként tilos kivágni az erdőt, a vonat­kozó kormányrendelet (283/2002) azonban agyafúrt, a tiltás utáni mondatban már megengedő: ha ugyanannyi erdőt telepít másutt, övé a terület. Csakhogy a kettő nem ugyanaz. A Balaton parti sávjában egy-egy telek egyméternyi szakaszá­nak piaci ára hozzávetőlegesen négymillió forint, ami össze sem vethető a valahol Somogy megyé­ben beültetett - ha beültetik - akár­milyen földdarab értékével. S szá­moljuk ki, a több mint egy kilomé­teres partszakasz hány milliárd len­ne, ha meg kellene vásárolni. Hogy milyen konstrukcióban került ma­gánkézbe az amúgy kiárusítási tila­lom alatt álló állami terület, azt még nem sikerült felderíteni, de gyanít­hatóan azonos elven cseréltek gaz­dát körös-körül a parti ingatlanok. Vélhetően az állami területet most vagy korábban kezelésbe kapta a te­lepülés önkormányzata, amely azu­tán apportként belépett vele vala­mely vállalkozásba. Kenesén így jött létre a központi helyen levő köz­park megcsonkításával a Marina Jacht Klub, amelynek egyik felü­gyelőbizottsági tagja a helyi jegyző. A Balaton 235 kilométeres part­ján 1976-ban, az első nagy feltöltési akció kezdetekor, az akkor készült tervek szerint kétmillió-hatszázezer négyzetmétert jelöltek ki feltöltés­re. A déli oldalon túlnyomóan tel­jesítették is azt, s helyenként több száz méterrel nyomultak be a tó­mederbe. A feltöltést később a min­denkori vízügyi hatóság ösztönöz­te, sőt, kötelezte a parti magántel­kek tulajdonosait, hogy maguk vé­gezzék el a munkát. Különben „el­térképezte” a területet, amely több­nyire dús nádas, nyílt víz volt. A partfalak nagyobb részét azonban maga a vízügy építette meg, üdü­lők, strandok előtt, ez mindenkor jó bevételi forrása volt. Ugyaneb­ből a meggondolásból egyenesítet­te ki a déli partot, irtotta ki a ná­dat, rakta ki az iszapot (zagy), s hozta létre a zagyligeteket, ame­lyek a leírt módon most beépül­nek. (Szegény Moldova György csak rezignáltan hallgatta a minap, hogy bekövetkezik, amit A Balaton elrablása című könyvében megírt.) Józan ésszel nem is követhető, kik­nek, milyen érdekeknek vetették oda újfent ezt a sérülékeny, jellem­zően sekély vizű tavat. Hiszen a be­építettsége máris tűrhetetlen - ha­sonló példát édesvizű tónál nem­igen ismerni. Az urbanizációs károk évről évre észrevehetőbbek, s talán csak a téli hónapok hatnak még jótékonyan a pihentetésére. A most megkezdődött hatalmas épít­kezéssel viszont esélyt sem hagynak regenerálódására. Siófok jár az élen. Az Aranyparton egymást érik a vadonatúj és összezsúfolt épüle­tek. Hirdetésekben olvasható: 85, másutt 162 apartmanos monstre lakóparkok készülnek, mellettük ugyanannyi kocsinak betonfelület, a legszorosabban vett parti sávban. Nem menekül meg az Ezüstpart sem, sőt, a folytatás Földvár irányá­ban ugyanez. Amint a helyet alapo­san ismerő szakember megmutatta az egyes szakaszokat, kivehető, hogy az állami feltöltéseket hódí­tották meg elsőként. A szétdúlt kempingek, gyerek- és vállalati üdülők látványa arra vall, azok már nem nyílnak meg a nyáron. Valakik megszerezték, majd vala­kik átjátszották azokat vállalkozók­nak, legyen az a Bábolna Rt. vagy más cég. Mindnek képtelenség fel­deríteni az új gazdáját, de a táblák szerint - amelyek persze kinn van­nak már - Procent Immobilie, Mo­bil Ingatlan Iroda, Pulzus Immobil Kft., Binder Rt. stb. névre hallgat­nak a tulajdonosok. Ők az eladói például Balatonvilágoson az ön­­kormányzattól megkapott 23 hek­táros területnek a 7-es út mellett (Pulzus), s már „gyönyörű plázzsal” hirdetik magukat, amit azonban előbb még el kell rabolni a Bala­tontól. Pótolni kell a „lemaradást”: amit három évtized alatt nem vé­geztek el, most nekiesnek.­ ­ A tervek persze rejtettek. A 2000- ben elfogadott úgynevezett Bala­­ton-törvény és a már a Medgyessy­­kabinet által hozott kormányren­delet végrehajtási szakaszában - tehát most­­ mindezt nyilvános­ságra kellene hozni, a rendelet 19. §-a szerint még a kormány hon­lapján is meg kellene jelentetni. Nagy Sándor államtitkár, aki a MeH-ben a településfejlesztésnek s így ennek az elképesztő tervnek is felelőse, füle botját sem mozdította a civil szervezetek figyelmeztetésé­re, miszerint törvényességi mu­lasztásban vannak. Mások sem reb­bentek meg. Kóródi Mária sem, aki a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium élén a 2000. évi CXII. törvény Balaton-part reha­bilitációjának elkeresztelt fejezet jelenlegi gazdája. Hónapokig azt lehetett hinni, egyikőjük sem tud­ja, mit készítenek elő azok, akiket az előző kormánytól örököltek. A MeH-ben például az a Szaló Péter - s mellette Gerzanits Annamária — vitte tovább a Balaton-ügyet, aki Torgyán József minisztériumában kimunkálta, majd azt a parlament­ben szakmai részről előterjesztette három éve. Kóródi Mária minisz­tériumában ugyanaz a helyzet. Ha­­raszthy László és Schmuck Erzsé­bet államtitkár-helyettesek egy­aránt ott bábáskodtak a törvény előkészítésénél. Most miért szólná­nak? Jóllehet Haraszthynak ponto­san tudnia kellene, hogy az 1996- os természetvédelmi törvényt az első betűtől az utolsóig megsértet­ték, ha mással nem, most a kor­mányrendelettel. Egyetlen pontot ki sem lehet emelni, mind hatá­lyon kívül helyeződött, amint a 22/1998-as nádrendelet is. Az ugyanis szigorúan kimondja, hogy a nádasokban, azaz: „az ingatlan­nyilvántartásban szereplő művelési ág­ra tekintet nélkül minden földterület, amelyet nád-, sás-, káka-, valamint kí­sérőfajokból álló növényzet borít” (9. § 1. pont) mindenféle beavatkozás, kotrás, feltöltés, építés, vízi állás, csónakút, horgászhely létesítése ti­los. A 283/2002-es kormányrende­let azonban már azt írja le: ,A stran­dok előtti partszakaszon a vízpart-reha­bilitációs tanulmánytervek korlátozhat­ják a nádas terület kiterjedését, olyan mértékben, hogy a nádas ne akadályozza a vízre való közvetlen kijutást.” De ki lehet irtani a nádat csónak- és hajó­kikötőkhöz, sportcélú létesítmé­nyekhez is. A törvény 38. §-a meg­engedi ugyanis a nád elpusztítását 30 méter széles bejárók, közhasz­nú csónakkikötők, fövenyes part­szakaszok érdekében. A törvényességi mulasztás nyil­vánvaló, hiszen a törvénnyel és a kormányrendelettel éppen azokat a környezetvédelmi fogódzókat semmisítették meg, amelyekkel még fel lehetne lépni a Balaton ér­dekében. A hivatásos és a környe­zetvédelmi alapokból jó pénzeket elnyerő környezetvédők meg hall­gatnak. Kiing István, a Közép-Du­nántúli Környezetvédelmi Hivatal vezetője írásba adta, hogy ő majd akkor lép fel, ha a törvényt meg­sértik. Ám éppen ez a baj: ha betű szerint betartják a törvényes elő­írást, lőttek a természetvédelem­nek. Ugyanígy jár el Kovács Béla, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatója, aki nem átallott az idé­zett nádrendeletre hivatkozni, mi­közben tudta, hogy a decemberi kormányrendelet megszüntette annak érvényét, így a beruházók biztonságban érezhetik magukat, már neki is estek a nádasoknak. Balatonfűzfőn hatalmas pusztítás­sal és megdöbbentő látvánnyal ko­torják egy vitorláskikötő helyét, az iszapot a parti zagyligetbe és a ná­dasba nyomva. (A kikötőt Vitézy László filmrendező és Vitézy And­rás volt miniszteri biztos, volt BÁV Rt. ügyvezető testvére, a balatoni és adriai kikötőkben egyaránt ér­dekelt Vitézy Tamás építi. Egy 2003. január 20-i, az északi part polgármestereit összehívó értekez­let jegyzőkönyve szerint engedély nélkül.) Az iszonyodó emberek reszketnek az indulattól, s még a törvényt jól ismerő jogász is a pol­gármesterrel levelez, remélve, hogy ő majd véget vet a rongálás­nak. Követeli tehát a kivágott fák pótlását, a még megmaradt nádas kitisztítását, miközben Gerzanits Annamária egy balatonfüredi fó­rumon bejelentette: a nádast Fűz­fő és Balatonkenese között feltöl­tik. Mint mondta, hogy megerősít­sék a vasúti töltést. Több mint fél­száz ember előtt azonban azt már „elfelejtette” hozzátenni, hogy a Balaton-törvény megszünteti a kérdéses vasúti szakaszt (Kenese, Akarattya vasút nélkül marad) a löszfalak csúszás-mentesítésének ürügyén. * Az egész ügy kezelésének, eltitkolá­sának megalázó mellékkörülmé­nye, hogy a hivatalnokok olyan vá­laszokat küldözgetnek, mintha raj­tuk kívül mindenki gyengeelméjű volna. Az igazmondásnak még a látszatára sem adnak (több tucat le­vél a bizonyíték erre), és leveleiket Kóródi Mária aláírásával adják pos­tára. A vízügyesek még Gerzanitsé­­kat is felülmúlják a válaszaikkal, mondván, ők betartják a törvény 16. §-át, amely megengedi a tó töl­tését az éppen most megszüntetett jogi partvonalig (a siófoki vízmérce 0 pontjához képest 104,41 mBf víz­szint által kimetszett vonalig). A ZSIGOVITS EDIT RIPORTJA: Balatonharács - a tó szétlopásának története - Felbolydult a Balaton: az emberek riadtan futkosnak, nézik a pusztí­tást, a munkagépeket, a kupacokba kimart nádmaradványokat, a félig kész, hivalkodó, luxusapartman-házakat, s nem értenek semmit. Mu­togatnak, kérdezgetnek, néha sírva fakadnak meglett férfiak is, felje­lentenek, rohannak a polgármesterekhez, remélve, hogy megállíthat­ják a Balaton mentén megkezdődött őrületet. A tájékoztatásra, hogy a történteket törvény és kormányrendelet szabályozza, átkozódnak: „A rohadt kommunisták ellopják a Balatont is.” Majd hallván, hogy mind­ezt a Fidesz-kormány készítette elő, a legjobboldalibból is kitör a düh: „Dögöljenek meg ők is!” ÉLET ÉS I·8 —­ IRODALOM 2003. MÁJUS 2.

Next