Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-02-21 / 8. szám - Kovács Zoltán: Élet (5. oldal)

SÁNDOR IVÁN. 2003. FEBRUÁR 21. N­­ÉLET ÉS 1R5 IRODALOM. í­ t. Álmom előzménye az lehetett, hogy napokig kerestem a cédulámat, amelyre Adorno sorait feljegyeztem. Mikor, írja, egy megszálló német tiszt Picasso műtermében megállt a Guernica előtt és azt kér­dezte, „Ezt Ön csinálta?”, Picasso állítólag ezt fe­lelte: „Nem, Ön!” Almomban én is a műteremben jártam. Mintha egy puzzle lett volna a festmény, hozzá­láttam az elemek átrendezéséhez. Először a lófejet emeltem ki. Következtek az emberi és állati végtagok. A bikaszarv alatti női szemnek próbáltam más helyet keresni. A nyak­­szirtre döntött fejet a lemetszett tetejű koponya mellé fektettem. Több volt a végtag, mint amennyi a törzsek­hez illett volna. Több a fej, mint a nyak, az elemek bevérezték a kezemet. A jobboldali ablakon besugárzó fény útját úgy próbáltam eltorlaszolni, hogy egy testrészt gyömöszöltem a nyílásba. Mindent felforgattam, de az álom nem kö­vetelt tőlem illúziókat, a látványtöredékek puzzle-je maradt. Ébredésem nyugtalan volt. 2. A jelentős művek nem változtatnak az életen, a történelmen, de a róluk alkotott szemléletek és érzelmek formálódásában lehet szerepük. Kertész Imre műveinek, Nobel-díjának vissz­hangja alkalmat ad arra, hogy szóba elegyed­hessünk mindenkire tartozó kérdésekről, és a visszakeresések, előrejelzések közben azokra a mai históriai-mentalitástörténeti-irodalmi össze­függésekre fordítsuk figyelmünket, amelyek év­százados trendre, netán kimozdításának esélyé­re mutatnak rá. Erről a trendről Bibó István azt mondta, hogy mindig oly módon vetődtek fel döntő, az egész közösséget megosztó kérdések, aminek nyomán a résztvevők sehova nem veze­tő harcokba bonyolódnak, és a valóságos prob­lémákkal, feladatokkal szemben vakká lesznek. A huszadik században többen felismerték, hogy az ilyen vaklét belekövesedett a tradíci­ókba. Arra kevesebb figyelem irányult, hogy az ember mindig több annál, hogy kizárólag a tradíciók mentén el lehessen jutni hozzá, illet­ve, hogy az emberről beszélő művek sem tá­rulhatnak fel kizárólag a kánonok nézőpont­jai alapján. A Kertész-életmű és a díj jelentősége a tradí­ciókkal, kánonokkal szemben nyílik fel és közelíti meg az összefüggéseket. Mást mond a huszadik század történetéről, a holokausztról, a hozzá vezető hosszú útról, utóéletéről, mást mond a század mentalitásvilágáról. És nem csak - felforgató erővel - mást mond, más nyelven is beszél. A huszadik századi magyar irodalomban Babits és Márai szólaltak meg azon, amit a méltóság nyelvének nevezünk. Talán erre a szubverzív dignitásra gondolt Nádas Pé­ter, amikor azt írta, hogy Kertész a diktatúrák folyamatosságából pillant a maga Auschwitzára, sem a múltra, sem a jövőre nézve nem hagy il­lúziót, világossá teszi, hogy „az európai történet és emberi alkat rémes varázsdobozai miképpen vannak egymásba helyezve”. Ha továbblépünk és rápillantunk arra az út­ra, amelyen a magyar történelem ezeket a „va­rázsdobozokat” egymásba szerkesztette, akkor a megelőző századfordulónál találjuk magun­kat, ahonnan katasztrofális ösvények vezettek a hamis helyzetekre ráhangolt mentalitások nyo­morúságtörténetébe, a második világháborús részvételhez, és aztán a mi ezredfordulónkhoz. Kertész nyelve, és a díj utáni világ befogadá­sa, arra a beszédmódra hívja fel a figyelmet, amelyen az európai kultúra évszázadokon át próbálta önmagát kifejezni, amelynek elfelejté­­se-tagadása meghamisítja a történelmet, és megakadályozza az egzisztencia roncsolódásá­val való szembenézést. 3. A világvisszhang egyik oka, hogy az életmű az európai-amerikai kultúra mai tanácstalanságá­ban olyan kérdésekre hívja fel a figyelmet, mint a bűn ismétlődésének kierkegaardi megközelí­tése, a stabil tájékozási pontok, a morális bizo­nyosságok megingása-elvesztése, az önszembe­nézés kényszere, illetőleg elmaradásának sötét következményei; továbbá az, hogy intenzívebbé teszi a holokausztról - előzményeiről-utóéleté­­ről - folytatandó diskurzust, nemcsak a hasonló témájú művekkel kezd párbeszédet, de a teória részéről Adornótól, Hayden White-ig, Berel Langig, Harald Weinrichig levont konzekven­ciákkal is. Nem csak új változatot mutat be, Wittgensteinig is visszautalóan, de igazolja, hogy amíg a történelem minden értelemmel való megközelítésre némasággal felel, a művek képesek megszólítani ezt a némaságot. Az önmagáról való beszédre is használja a szembenézés-nyelvet. A mustra fókuszálva kere­si, hogy ki-mi az a - esszékönyvének címével - valaki más, az én-maradvány, akit új körülmé­nyek közé taszít a korszak. 4. Az itthoni siker- és inzultussorozat az Á.S.-ből is ismert. Az életművet sietősen a mai magyar iro­dalom centrumába helyező elismerések, a hatal­mas példányszámok, a hajdani tanúk némaságát és mai szégyenérzetét felidéző megszólalások neuralgikus kérdésekről indítottak diskurzust. Csakúgy, mint a szembenézéstől való félelem, el­utasítása „részleges” elfogadás, mint az európai gondolkodás hagyományaival szembeforduló retorika, amely ismert az egykori Gömbös Gyu­la-beszédekből, a Don-kanyar katasztrófáját el­titkoló nyilatkozatokból, az ötvenes-hatvanas évek beszédmódjaiból. Nem volna felesleges a komparatív munka, amely rámutatna arra, hogy a nácizmus szülőföldjén mikor-miképpen, milyen küzdelmekben született meg a szembe­nézés-nyelv, illetőleg, hogy a nácizmussal való szövetség otthonában miért annyira fáradtságos, sokszor eredménytelen az ilyen munka. Amikor Darvas Iván, meglehetősen egyedül­állóan, az 1944-ben a Körúton kísért sárgacsilla­gosok menetét a járdáról akkor közönyösen fi­gyelők egyikeként mai csillapíthatatlan szégyen­érzetének adott hangot, nemcsak Bibó István vi­lágháború utáni, ugyancsak meglehetősen ma­gányos állásfoglalását idézte fel bennem, hanem André Malraux 1946-ban az UNESCO első kongresszusán elmondott szavait is: „...ezen a világon olyan természetű volt a szenvedés, hogy itt maradt velünk szemtől-szembe, nemcsak drá­mai, hanem inkább metafizikai jellegével, és az ember kényszerül felelősséget vállalni, nemcsak azért, amit tenni akart, hanem azért, amit tenni szeretne, hanem azért is, amit saját magáról gondol.” Ami „ott” közel hatvan éve elkezdődött, arra „itt” most nyílhat esély? A komparatív munka bevilágíthatna abba a labirintusba, amelyről máig feszültséget teremt­ve beszélt 1939-ben a Szekfű Gyula-féle Mi a magyar? című kötet, és az előtte megjelent Mi a magyar most? című Szép Szó-külön­szám. 5. A két kötet több mint fél évszázados vitáiról Poszler György higgadt elrendező szavait idé­zem: az egykori „dilemmák mai dilemmák is. Ilyen már a magyar és közép-európai történe­lem. Tehát kérdezni kell - a magyar valóságra - szüntelenül. De nem a Mi a magyar?-ra, azaz a magyar jellemre. Mert a kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolhatatlan. De a Mi a magyar most?-ra, azaz a magyar jelenre. Mert e kérdés tartalmilag és módszertanilag megvála­szolható. Az első ködös általánosságokhoz ve­zethet. A második egyértelmű tényekhez. Meg az egyik kérdés nem teszi lehetővé kézzelfogha­tó következtetések levonását. A másik lehetővé teszi. Ezt kellene megkísérelni.” De ehhez olyan felforgató­ méltósággal meg­szólaló nyelvre van szükség, amelynek egyik vál­tozatát most Nobel-díjjal ismerték el. Arra, hogy a szembenézés elmaradása milyen katasztrofális következményekkel jár, miképpen fertőzi a hiánya a közgondolkodást, hogy köd volt, és van most is elég, egy hajdani, valamint két mai példát említek. Csoóri Sándor több mint egy évtizeddel a Nappali hold előtt leírta, hogy egyszer megkér­dezte Illyés Gyulát, miért csak „áttételes, és közvetett módszerekkel igyekeztek sorvasztani Horthyék »nemzetmentő« politikáját?” Illyés azt válaszolta, hogy azért, „mert ha nyíltan tá­madtuk volna a sovinizmust, a történelmi tu­datlanságban tartott magyarság” még inkább Horthyék álláspontjaihoz pártolt volna. Vas István pedig feljegyezte, hogy neki Illyés azt mondta a Flórenc kávéházban, semmit sem kí­ván kevésbé, mint hogy Erdélyt a náciktól kap­juk vissza, csak hát a félrevezetett néptömeg előtt ezt nem lehet kimondani. Ennek a ködnek a folyamatosságát a Terror Háza körüli viták is mutatják. A terror egy­ház történeteiben kiállítható ese­ményei mindenki okulására szolgálhatnak. Ám, amiként a Sorstalanságról elmondható, hogy mi­közben a holokauszt elkövetőinek nem feleden­dő bűnének történeteként olvastatja magát, egy­ben az egyetemes emberi lét mélypontjárt tárja elénk, úgy a magyar terror sem érthető meg az utókor számára egyetlen Ház eseményeiből. Ad­hat ugyan információt a mi történt?-ről, de nem adhat választ a miért történt így?-re. Nem alkal­mas ez a bemutatás annak a ködnek az oszlatásá­­ra, amely mindmáig takarja, hogy a harmincas­negyvenes évek országgyűléseinek mely törvé­nyei, a „legfelsőbb Hadúr” által legitimált mely kormányok határozatai vezettek odáig, hogy a magyar társadalom kisebb részének élénk jóvá­hagyásával, nagyobb részének közömbösségével kísértek magyar fegyveresek gyűjtőhelyekre, in­díthattak onnan haláltáborokba zsidó származá­sú magyar állampolgárokat; eltakarja a köd azt is, hogy ugyanezek a törvényhozók kergették a magyar honvédeket a Don-kanyari pusztulásba, vagyis hogy az események forrása közös volt; hiány­zik továbbá annak a megértése, hogy mindezek készítették elő, érlelték meg a kurtán bemuta­tott nyilas, az alaposan bemutatott kommunista terrorból azt, ami kiemelve a század történelmé­­ből-mentalitástörténetéből, csak a Ház esemé­nyeire szűkítve látható. A huszonegyedik szá­zadra hagyományozható tanulságokból éppen az marad így homályban, miből táplálkoznak az „egymásba­ szerkesztett” diktatúrák, hogyan ré­tegeződnek egymásra a részvétel-közöny-bele­­nyugvás mentalitásformái. Van itt is köd elég. Egy-egy tömeggyűlésen kiáramlik az utcára, behatol a fejekbe, rátelep­szik a városra. Nemrégiben a Nobel-díj fogadtatásáról a Kos­suth Klubban rendezett ankéton a hozzászólások végén, a rendkívüli figyelmet mutató hallgatósá­gon átverekedte magát és a mikrofonhoz lépett egy fiatalember. Szabadkozva, hogy talán nem is odatartozó az, amit említ, ám, jegyezte meg, el kell mondania az örömét, ő ugyanis a Pázmány Péter Egyetem hallgatója, és a Nobel-díj kihirde­tését követő napon úgy ment be az egyetemre, hogy hallani fog róla, beszélgethet a jelentőségé­ről, ám nem is hallott semmit, és nem is volt al­kalom beszélni róla, csakúgy, tette hozzá, mint 2001. szeptember 11-e után, amikor, igaz, volt egy professzor, aki beszélgetést kezdeményezett a tanulságokról, ám a professzor nem sokáig maradt a tanári kar tagja. 6. A valóságos kérdésekkel szembeni vakság egy másféle változata elfogadja a Kertész-regények esztétikai magas szintjét, ám elutasítja esszéinek­­interjúinak éles mentalitáskriikáját. A törekedés, most sietősen kiegészülő Ker­tész-recepcióban sem keltett számottevő figyel­met az, hogy az életmű „két félidős”. Harminc év, négy regény. Az esszésorozat a nyolcvanas évek végén indul. Nyolcvankilenc késő őszén, a Szigligeti Alko­tóháztól a régi postáig vezető egyik sétánkon a feltorlódó eseményekről beszélgettünk. Tíz hó­napja írtam már havi folytatásokban a további­akban három év krónikájává bővült esszé-nap­lómat. Ő a Kaddis... végső változatán dolgozott. A demokratikus berendezkedés, a jogállamiság alapozása volt a témánk. Mintha bizakodott vol­na. Egy évvel később jelent meg a Nappali hold. Kirobbant az esszékorszaka. Többek részéről vitatott mondatai: keserű válaszok. Bartók Béla panaszára emlékeztet­nek: „Talán egyszer elismerik itthon is, hogy magyar zeneszerző vagyok. Bár lehet, hogy ak­kor már csak voltam.” A hazáért érzett aggodalom, a hibák, bűnök ostorozása minden kultúrában a szembenézés nyelvén szólal meg. Közhely Katonára, Berzse­nyire hivatkozni, aztán Adyra, Mikszáthra, akár a Debreceni Kátét író Németh Lászlóra, Illyésre, Máraira. És mi volt, mi ma a görög, angol, francia, né­met, osztrák, lengyel (író) - tehetnénk fel a kér­dést. Gondolhatunk Szophoklész, Arisztopha­­nész „ítélkezéstechnikájára”. Hieronymus Bosch egy életen át nem mozdult ki szeretett szülővá­rosából, annak életéről leszűrt iszonyat-tapaszta­latait zúdította korára-utókorára. Dürer, amidőn Apokalipszis-sorozatát befejezte és Velencébe uta­zott, ezt írta: „Ó, hogy fogok én még vágyódni a nap után, itt úr vagyok, otthon csak élősdi.” A Shakespeare-tapasztalat az angol, a Moliére-ta­­pasztalat a francia haza és mentalitás. Stendhal nemzete egyik jellemváltozatából formálja a Vö­rös és fekete főalakjának Orbán Viktor-i tulajdon­ságait. Thomas Mann Cippolája német talajból született. Thomas Bernhard a Hendelplatz­ban, Robert Menasse nagyesszéiben az osztrák visel­kedéstanról beszél. Gombrowicz, Borowski, Mrozek... Wajda a Tájkép csata utánban a miti­kus tradíciójú grünewaldi küzdelmet persziflálja. A Nobel-díj-szindrómának azok a jelenségek is részei, amelyek nemzeti jelszavakra hivatkoz­va akarják megfosztani a magyar nyelvet attól, hogy a szembenézés nyelve lehessen, őrizhesse, kifejezhesse a magyar kultúrát a globalitásban. 7. De ez a történet elindít az elmúlt negyedszázad irodalmi tradícióképzésének, kánon-alakításai­nak rögös ösvényein is. Szembetalálhatjuk ma­gunkat az egyedi életművek-világok befogadá­sának dilemmáival. Kertész művei a kilencvenes évek végéig, Kossuth-, Márai-, Herder-díjáig, a német nyelvterületen kapott díj-sorozatáig nem kerül­tek az irodalmi kánonban méltó helyre. Nem érdemes ezt tagadni. A köteteket negyedszázadig csend övezte, jobb esetben baráti, kritikai elismerés, napilap­recenzió kísérte. Alig készültek róluk tanulmá­nyok, nem voltak ülésszakok, nem jelent meg kismonográfia. Az elmúlt években fordult je­lentősebb figyelem a művek felé, de ez sem je­lentett kanonizálást. Tessék egy számítógépbe táplálni, hogy 1975 és 2000 között kinek a ne­ve hányszor, milyen kiemeléssel szerepelt a mérvadó írásokban, és tessék megjelölni, hogy Kertész hányadik egy ilyen névsorban. Mindez a magyar irodalom hektikus kánon­képzéseire, a főirányokra besorolhatatlan alko­­tókat-műveket kísérő közönyre, jobb esetben fi­gyelemhiányra, továbbá mindennek folyama­­tos-zaklatott önfelülbírálataira is rámutat. Kertész olyan irodalomtörténeti paradigma­­váltás kezdetén lépett színre, amikor a kritiká­nak, a teóriának a korábbi szakasz felülbírála­­tában rendkívüli feladatokat kellett elvégeznie. Miközben ennek a missziójának eleget tett, nem egy mű kívül maradt a horizontján. Egye­di pályák, más hangon beszélő írók nem kerül­tek be a kánonokba. Hivatkozhatok például Székely Magda költészetére, a költő Takács Zsuzsa kisprózájára, Pályi András, Győre Ba­lázs regényírására, Végel László esszéprózájá­ra. Az „örökölhető” nyelveknek való hátatfor­­dítás évtizedeiben nem kapott kellő megértést az, hogy Kertész az „öröklött” nyelv elemeit puzzle-ként szedi szét, és filozófiai beágyazott­sággal, egyedi mondatritmussal, bekezdéstech­nikával más minőséggé „rakja össze”. Nem vet­ték kellőképpen észre azt sem, hogy ez ugyan­olyan esztétikailag kiemelkedő eredményt ho­zó szubverzitás, mint más kitűnő íróknál az „örökölhető” nyelv radikális elvetése. (Ami, miként több író életművében, nála sem jelenti minden munkájának egyenlő színvonalát, de, hogy egy másik Nobel-díjast említsek, ez így van például Saramagónál is.) A figyelemhiány, tudjuk, nem a semmiből született. A szelektív kánonképzésnek hagyo­mányai vannak. Ez visszautal arra, hogy az iro­dalom kánonképzési tradíciói elválaszthatatla­nok a kultúra, a történettudomány, a gondol­kozástörténet szelektív kánonképző technikái­tól, s ez aztán mint hatástörténet is „dolgozik”. Az irodalmi művek kanonizációs elvei nem csak a befogadásba szólnak bele, szerepet játszanak a nemzeti önértésben, illetve ennek hiányában. A kánonokban nem értékük szerint elhelyezett, netán szerephez sem jutó munkáknak, nem csak a mindenkori irodalmi jelen alakításában, de a társadalom mentalitásállapotának alakít­­hatóságában is kevés esélyük van. Krúdyt említeném példának. Tudjuk, hogy nem volt a Nyugat szerzője, és más csoportok­hoz sem tartozott. Recepciója életében rendkí­vül hiányos maradt. Szerb Antal irodalomtör­ténetében nem szerepel a neve sem, halálakor Schöpflin mindössze néhány sort szentelt ne­ki, ám legalább leírta, „a kritika mindig bajban volt vele”. A multikultúrában, az egyediségek özöné­ben, a más-más alkotói horizontok, modalitá­sok évtizedében, amikor fiatal nemzedékek, nyomukban máris a pályakezdők lépnek a színre, különösen idejét múlta a kánonképzés szelektív tradíciójának átmentése. Ilyen irodalomtörténeti kontextusban köze­líthetünk a címben szereplő mosthoz. 8. De a moztról érdemes feltenni még egy kérdést. Mi történt volna, ha Kertész Imre - amire ma már közismerten volt esély - egy évvel előbb kapja meg a Nobel-díjat? Képzeljük el Orbán Viktort, amint fogadja őt. Amint az első sorban hallgatja a Stockholmi Beszé­det. Amint visszagondol rá, miközben valamelyik gyűlésen országot értékel. Képzeljük el, amint Kövér László a kor­mányzópárt egyik vezéralakjaként értelmezi a díjat és Kertész könyveit. Képzeljük el a jobboldali és a szélsőjobbolda­li lapok mint kormányközeli sajtó kommentár­jainak világvisszhangját. Helyezzük el ennek a lehetőségnek az „ele­meit” is éveink puzzle-jában. Ha az ezredforduló fiatalabb nemzedékeinek valamelyik képviselője erre a korszakpuzzle-re tekintve feltenné a kérdést: „Ezt Ön csinálta?”, Kertész nyugodtan felelhetné: „Nem Ön”, így: vessző nélkül. Habár! A felfoghatatlannal való szembenézés nyelvén beszélve a holokauszton is túlmutat. Miközben a történelem katasztrofális némaságának értelem­mel való megközelíthetetlenségéről ad hírt, tud­tunkra adja, hogy a művészet szólásra bírhatja ezt a rémisztő némaságot. A huszadik századi história és mentalitástörténet máig hamis kérdé­sekkel eltorlaszolt labirintusaiba vezet. Mi a magyar (író) most? - a Nobel-díj-szindróma - ,,A mű, amelyen dolgozunk, a naplóírás egy módja. ” (Pablo Picasso)

Next