Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-02-21 / 8. szám - Kovács Zoltán: Élet (5. oldal)
SÁNDOR IVÁN. 2003. FEBRUÁR 21. NÉLET ÉS 1R5 IRODALOM. í t. Álmom előzménye az lehetett, hogy napokig kerestem a cédulámat, amelyre Adorno sorait feljegyeztem. Mikor, írja, egy megszálló német tiszt Picasso műtermében megállt a Guernica előtt és azt kérdezte, „Ezt Ön csinálta?”, Picasso állítólag ezt felelte: „Nem, Ön!” Almomban én is a műteremben jártam. Mintha egy puzzle lett volna a festmény, hozzáláttam az elemek átrendezéséhez. Először a lófejet emeltem ki. Következtek az emberi és állati végtagok. A bikaszarv alatti női szemnek próbáltam más helyet keresni. A nyakszirtre döntött fejet a lemetszett tetejű koponya mellé fektettem. Több volt a végtag, mint amennyi a törzsekhez illett volna. Több a fej, mint a nyak, az elemek bevérezték a kezemet. A jobboldali ablakon besugárzó fény útját úgy próbáltam eltorlaszolni, hogy egy testrészt gyömöszöltem a nyílásba. Mindent felforgattam, de az álom nem követelt tőlem illúziókat, a látványtöredékek puzzle-je maradt. Ébredésem nyugtalan volt. 2. A jelentős művek nem változtatnak az életen, a történelmen, de a róluk alkotott szemléletek és érzelmek formálódásában lehet szerepük. Kertész Imre műveinek, Nobel-díjának visszhangja alkalmat ad arra, hogy szóba elegyedhessünk mindenkire tartozó kérdésekről, és a visszakeresések, előrejelzések közben azokra a mai históriai-mentalitástörténeti-irodalmi összefüggésekre fordítsuk figyelmünket, amelyek évszázados trendre, netán kimozdításának esélyére mutatnak rá. Erről a trendről Bibó István azt mondta, hogy mindig oly módon vetődtek fel döntő, az egész közösséget megosztó kérdések, aminek nyomán a résztvevők sehova nem vezető harcokba bonyolódnak, és a valóságos problémákkal, feladatokkal szemben vakká lesznek. A huszadik században többen felismerték, hogy az ilyen vaklét belekövesedett a tradíciókba. Arra kevesebb figyelem irányult, hogy az ember mindig több annál, hogy kizárólag a tradíciók mentén el lehessen jutni hozzá, illetve, hogy az emberről beszélő művek sem tárulhatnak fel kizárólag a kánonok nézőpontjai alapján. A Kertész-életmű és a díj jelentősége a tradíciókkal, kánonokkal szemben nyílik fel és közelíti meg az összefüggéseket. Mást mond a huszadik század történetéről, a holokausztról, a hozzá vezető hosszú útról, utóéletéről, mást mond a század mentalitásvilágáról. És nem csak - felforgató erővel - mást mond, más nyelven is beszél. A huszadik századi magyar irodalomban Babits és Márai szólaltak meg azon, amit a méltóság nyelvének nevezünk. Talán erre a szubverzív dignitásra gondolt Nádas Péter, amikor azt írta, hogy Kertész a diktatúrák folyamatosságából pillant a maga Auschwitzára, sem a múltra, sem a jövőre nézve nem hagy illúziót, világossá teszi, hogy „az európai történet és emberi alkat rémes varázsdobozai miképpen vannak egymásba helyezve”. Ha továbblépünk és rápillantunk arra az útra, amelyen a magyar történelem ezeket a „varázsdobozokat” egymásba szerkesztette, akkor a megelőző századfordulónál találjuk magunkat, ahonnan katasztrofális ösvények vezettek a hamis helyzetekre ráhangolt mentalitások nyomorúságtörténetébe, a második világháborús részvételhez, és aztán a mi ezredfordulónkhoz. Kertész nyelve, és a díj utáni világ befogadása, arra a beszédmódra hívja fel a figyelmet, amelyen az európai kultúra évszázadokon át próbálta önmagát kifejezni, amelynek elfelejtése-tagadása meghamisítja a történelmet, és megakadályozza az egzisztencia roncsolódásával való szembenézést. 3. A világvisszhang egyik oka, hogy az életmű az európai-amerikai kultúra mai tanácstalanságában olyan kérdésekre hívja fel a figyelmet, mint a bűn ismétlődésének kierkegaardi megközelítése, a stabil tájékozási pontok, a morális bizonyosságok megingása-elvesztése, az önszembenézés kényszere, illetőleg elmaradásának sötét következményei; továbbá az, hogy intenzívebbé teszi a holokausztról - előzményeiről-utóéletéről - folytatandó diskurzust, nemcsak a hasonló témájú művekkel kezd párbeszédet, de a teória részéről Adornótól, Hayden White-ig, Berel Langig, Harald Weinrichig levont konzekvenciákkal is. Nem csak új változatot mutat be, Wittgensteinig is visszautalóan, de igazolja, hogy amíg a történelem minden értelemmel való megközelítésre némasággal felel, a művek képesek megszólítani ezt a némaságot. Az önmagáról való beszédre is használja a szembenézés-nyelvet. A mustra fókuszálva keresi, hogy ki-mi az a - esszékönyvének címével - valaki más, az én-maradvány, akit új körülmények közé taszít a korszak. 4. Az itthoni siker- és inzultussorozat az Á.S.-ből is ismert. Az életművet sietősen a mai magyar irodalom centrumába helyező elismerések, a hatalmas példányszámok, a hajdani tanúk némaságát és mai szégyenérzetét felidéző megszólalások neuralgikus kérdésekről indítottak diskurzust. Csakúgy, mint a szembenézéstől való félelem, elutasítása „részleges” elfogadás, mint az európai gondolkodás hagyományaival szembeforduló retorika, amely ismert az egykori Gömbös Gyula-beszédekből, a Don-kanyar katasztrófáját eltitkoló nyilatkozatokból, az ötvenes-hatvanas évek beszédmódjaiból. Nem volna felesleges a komparatív munka, amely rámutatna arra, hogy a nácizmus szülőföldjén mikor-miképpen, milyen küzdelmekben született meg a szembenézés-nyelv, illetőleg, hogy a nácizmussal való szövetség otthonában miért annyira fáradtságos, sokszor eredménytelen az ilyen munka. Amikor Darvas Iván, meglehetősen egyedülállóan, az 1944-ben a Körúton kísért sárgacsillagosok menetét a járdáról akkor közönyösen figyelők egyikeként mai csillapíthatatlan szégyenérzetének adott hangot, nemcsak Bibó István világháború utáni, ugyancsak meglehetősen magányos állásfoglalását idézte fel bennem, hanem André Malraux 1946-ban az UNESCO első kongresszusán elmondott szavait is: „...ezen a világon olyan természetű volt a szenvedés, hogy itt maradt velünk szemtől-szembe, nemcsak drámai, hanem inkább metafizikai jellegével, és az ember kényszerül felelősséget vállalni, nemcsak azért, amit tenni akart, hanem azért, amit tenni szeretne, hanem azért is, amit saját magáról gondol.” Ami „ott” közel hatvan éve elkezdődött, arra „itt” most nyílhat esély? A komparatív munka bevilágíthatna abba a labirintusba, amelyről máig feszültséget teremtve beszélt 1939-ben a Szekfű Gyula-féle Mi a magyar? című kötet, és az előtte megjelent Mi a magyar most? című Szép Szó-különszám. 5. A két kötet több mint fél évszázados vitáiról Poszler György higgadt elrendező szavait idézem: az egykori „dilemmák mai dilemmák is. Ilyen már a magyar és közép-európai történelem. Tehát kérdezni kell - a magyar valóságra - szüntelenül. De nem a Mi a magyar?-ra, azaz a magyar jellemre. Mert a kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolhatatlan. De a Mi a magyar most?-ra, azaz a magyar jelenre. Mert e kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolható. Az első ködös általánosságokhoz vezethet. A második egyértelmű tényekhez. Meg az egyik kérdés nem teszi lehetővé kézzelfogható következtetések levonását. A másik lehetővé teszi. Ezt kellene megkísérelni.” De ehhez olyan felforgató méltósággal megszólaló nyelvre van szükség, amelynek egyik változatát most Nobel-díjjal ismerték el. Arra, hogy a szembenézés elmaradása milyen katasztrofális következményekkel jár, miképpen fertőzi a hiánya a közgondolkodást, hogy köd volt, és van most is elég, egy hajdani, valamint két mai példát említek. Csoóri Sándor több mint egy évtizeddel a Nappali hold előtt leírta, hogy egyszer megkérdezte Illyés Gyulát, miért csak „áttételes, és közvetett módszerekkel igyekeztek sorvasztani Horthyék »nemzetmentő« politikáját?” Illyés azt válaszolta, hogy azért, „mert ha nyíltan támadtuk volna a sovinizmust, a történelmi tudatlanságban tartott magyarság” még inkább Horthyék álláspontjaihoz pártolt volna. Vas István pedig feljegyezte, hogy neki Illyés azt mondta a Flórenc kávéházban, semmit sem kíván kevésbé, mint hogy Erdélyt a náciktól kapjuk vissza, csak hát a félrevezetett néptömeg előtt ezt nem lehet kimondani. Ennek a ködnek a folyamatosságát a Terror Háza körüli viták is mutatják. A terror egyház történeteiben kiállítható eseményei mindenki okulására szolgálhatnak. Ám, amiként a Sorstalanságról elmondható, hogy miközben a holokauszt elkövetőinek nem feledendő bűnének történeteként olvastatja magát, egyben az egyetemes emberi lét mélypontjárt tárja elénk, úgy a magyar terror sem érthető meg az utókor számára egyetlen Ház eseményeiből. Adhat ugyan információt a mi történt?-ről, de nem adhat választ a miért történt így?-re. Nem alkalmas ez a bemutatás annak a ködnek az oszlatására, amely mindmáig takarja, hogy a harmincasnegyvenes évek országgyűléseinek mely törvényei, a „legfelsőbb Hadúr” által legitimált mely kormányok határozatai vezettek odáig, hogy a magyar társadalom kisebb részének élénk jóváhagyásával, nagyobb részének közömbösségével kísértek magyar fegyveresek gyűjtőhelyekre, indíthattak onnan haláltáborokba zsidó származású magyar állampolgárokat; eltakarja a köd azt is, hogy ugyanezek a törvényhozók kergették a magyar honvédeket a Don-kanyari pusztulásba, vagyis hogy az események forrása közös volt; hiányzik továbbá annak a megértése, hogy mindezek készítették elő, érlelték meg a kurtán bemutatott nyilas, az alaposan bemutatott kommunista terrorból azt, ami kiemelve a század történelméből-mentalitástörténetéből, csak a Ház eseményeire szűkítve látható. A huszonegyedik századra hagyományozható tanulságokból éppen az marad így homályban, miből táplálkoznak az „egymásba szerkesztett” diktatúrák, hogyan rétegeződnek egymásra a részvétel-közöny-belenyugvás mentalitásformái. Van itt is köd elég. Egy-egy tömeggyűlésen kiáramlik az utcára, behatol a fejekbe, rátelepszik a városra. Nemrégiben a Nobel-díj fogadtatásáról a Kossuth Klubban rendezett ankéton a hozzászólások végén, a rendkívüli figyelmet mutató hallgatóságon átverekedte magát és a mikrofonhoz lépett egy fiatalember. Szabadkozva, hogy talán nem is odatartozó az, amit említ, ám, jegyezte meg, el kell mondania az örömét, ő ugyanis a Pázmány Péter Egyetem hallgatója, és a Nobel-díj kihirdetését követő napon úgy ment be az egyetemre, hogy hallani fog róla, beszélgethet a jelentőségéről, ám nem is hallott semmit, és nem is volt alkalom beszélni róla, csakúgy, tette hozzá, mint 2001. szeptember 11-e után, amikor, igaz, volt egy professzor, aki beszélgetést kezdeményezett a tanulságokról, ám a professzor nem sokáig maradt a tanári kar tagja. 6. A valóságos kérdésekkel szembeni vakság egy másféle változata elfogadja a Kertész-regények esztétikai magas szintjét, ám elutasítja esszéinekinterjúinak éles mentalitáskriikáját. A törekedés, most sietősen kiegészülő Kertész-recepcióban sem keltett számottevő figyelmet az, hogy az életmű „két félidős”. Harminc év, négy regény. Az esszésorozat a nyolcvanas évek végén indul. Nyolcvankilenc késő őszén, a Szigligeti Alkotóháztól a régi postáig vezető egyik sétánkon a feltorlódó eseményekről beszélgettünk. Tíz hónapja írtam már havi folytatásokban a továbbiakban három év krónikájává bővült esszé-naplómat. Ő a Kaddis... végső változatán dolgozott. A demokratikus berendezkedés, a jogállamiság alapozása volt a témánk. Mintha bizakodott volna. Egy évvel később jelent meg a Nappali hold. Kirobbant az esszékorszaka. Többek részéről vitatott mondatai: keserű válaszok. Bartók Béla panaszára emlékeztetnek: „Talán egyszer elismerik itthon is, hogy magyar zeneszerző vagyok. Bár lehet, hogy akkor már csak voltam.” A hazáért érzett aggodalom, a hibák, bűnök ostorozása minden kultúrában a szembenézés nyelvén szólal meg. Közhely Katonára, Berzsenyire hivatkozni, aztán Adyra, Mikszáthra, akár a Debreceni Kátét író Németh Lászlóra, Illyésre, Máraira. És mi volt, mi ma a görög, angol, francia, német, osztrák, lengyel (író) - tehetnénk fel a kérdést. Gondolhatunk Szophoklész, Arisztophanész „ítélkezéstechnikájára”. Hieronymus Bosch egy életen át nem mozdult ki szeretett szülővárosából, annak életéről leszűrt iszonyat-tapasztalatait zúdította korára-utókorára. Dürer, amidőn Apokalipszis-sorozatát befejezte és Velencébe utazott, ezt írta: „Ó, hogy fogok én még vágyódni a nap után, itt úr vagyok, otthon csak élősdi.” A Shakespeare-tapasztalat az angol, a Moliére-tapasztalat a francia haza és mentalitás. Stendhal nemzete egyik jellemváltozatából formálja a Vörös és fekete főalakjának Orbán Viktor-i tulajdonságait. Thomas Mann Cippolája német talajból született. Thomas Bernhard a Hendelplatzban, Robert Menasse nagyesszéiben az osztrák viselkedéstanról beszél. Gombrowicz, Borowski, Mrozek... Wajda a Tájkép csata utánban a mitikus tradíciójú grünewaldi küzdelmet persziflálja. A Nobel-díj-szindrómának azok a jelenségek is részei, amelyek nemzeti jelszavakra hivatkozva akarják megfosztani a magyar nyelvet attól, hogy a szembenézés nyelve lehessen, őrizhesse, kifejezhesse a magyar kultúrát a globalitásban. 7. De ez a történet elindít az elmúlt negyedszázad irodalmi tradícióképzésének, kánon-alakításainak rögös ösvényein is. Szembetalálhatjuk magunkat az egyedi életművek-világok befogadásának dilemmáival. Kertész művei a kilencvenes évek végéig, Kossuth-, Márai-, Herder-díjáig, a német nyelvterületen kapott díj-sorozatáig nem kerültek az irodalmi kánonban méltó helyre. Nem érdemes ezt tagadni. A köteteket negyedszázadig csend övezte, jobb esetben baráti, kritikai elismerés, napilaprecenzió kísérte. Alig készültek róluk tanulmányok, nem voltak ülésszakok, nem jelent meg kismonográfia. Az elmúlt években fordult jelentősebb figyelem a művek felé, de ez sem jelentett kanonizálást. Tessék egy számítógépbe táplálni, hogy 1975 és 2000 között kinek a neve hányszor, milyen kiemeléssel szerepelt a mérvadó írásokban, és tessék megjelölni, hogy Kertész hányadik egy ilyen névsorban. Mindez a magyar irodalom hektikus kánonképzéseire, a főirányokra besorolhatatlan alkotókat-műveket kísérő közönyre, jobb esetben figyelemhiányra, továbbá mindennek folyamatos-zaklatott önfelülbírálataira is rámutat. Kertész olyan irodalomtörténeti paradigmaváltás kezdetén lépett színre, amikor a kritikának, a teóriának a korábbi szakasz felülbírálatában rendkívüli feladatokat kellett elvégeznie. Miközben ennek a missziójának eleget tett, nem egy mű kívül maradt a horizontján. Egyedi pályák, más hangon beszélő írók nem kerültek be a kánonokba. Hivatkozhatok például Székely Magda költészetére, a költő Takács Zsuzsa kisprózájára, Pályi András, Győre Balázs regényírására, Végel László esszéprózájára. Az „örökölhető” nyelveknek való hátatfordítás évtizedeiben nem kapott kellő megértést az, hogy Kertész az „öröklött” nyelv elemeit puzzle-ként szedi szét, és filozófiai beágyazottsággal, egyedi mondatritmussal, bekezdéstechnikával más minőséggé „rakja össze”. Nem vették kellőképpen észre azt sem, hogy ez ugyanolyan esztétikailag kiemelkedő eredményt hozó szubverzitás, mint más kitűnő íróknál az „örökölhető” nyelv radikális elvetése. (Ami, miként több író életművében, nála sem jelenti minden munkájának egyenlő színvonalát, de, hogy egy másik Nobel-díjast említsek, ez így van például Saramagónál is.) A figyelemhiány, tudjuk, nem a semmiből született. A szelektív kánonképzésnek hagyományai vannak. Ez visszautal arra, hogy az irodalom kánonképzési tradíciói elválaszthatatlanok a kultúra, a történettudomány, a gondolkozástörténet szelektív kánonképző technikáitól, s ez aztán mint hatástörténet is „dolgozik”. Az irodalmi művek kanonizációs elvei nem csak a befogadásba szólnak bele, szerepet játszanak a nemzeti önértésben, illetve ennek hiányában. A kánonokban nem értékük szerint elhelyezett, netán szerephez sem jutó munkáknak, nem csak a mindenkori irodalmi jelen alakításában, de a társadalom mentalitásállapotának alakíthatóságában is kevés esélyük van. Krúdyt említeném példának. Tudjuk, hogy nem volt a Nyugat szerzője, és más csoportokhoz sem tartozott. Recepciója életében rendkívül hiányos maradt. Szerb Antal irodalomtörténetében nem szerepel a neve sem, halálakor Schöpflin mindössze néhány sort szentelt neki, ám legalább leírta, „a kritika mindig bajban volt vele”. A multikultúrában, az egyediségek özönében, a más-más alkotói horizontok, modalitások évtizedében, amikor fiatal nemzedékek, nyomukban máris a pályakezdők lépnek a színre, különösen idejét múlta a kánonképzés szelektív tradíciójának átmentése. Ilyen irodalomtörténeti kontextusban közelíthetünk a címben szereplő mosthoz. 8. De a moztról érdemes feltenni még egy kérdést. Mi történt volna, ha Kertész Imre - amire ma már közismerten volt esély - egy évvel előbb kapja meg a Nobel-díjat? Képzeljük el Orbán Viktort, amint fogadja őt. Amint az első sorban hallgatja a Stockholmi Beszédet. Amint visszagondol rá, miközben valamelyik gyűlésen országot értékel. Képzeljük el, amint Kövér László a kormányzópárt egyik vezéralakjaként értelmezi a díjat és Kertész könyveit. Képzeljük el a jobboldali és a szélsőjobboldali lapok mint kormányközeli sajtó kommentárjainak világvisszhangját. Helyezzük el ennek a lehetőségnek az „elemeit” is éveink puzzle-jában. Ha az ezredforduló fiatalabb nemzedékeinek valamelyik képviselője erre a korszakpuzzle-re tekintve feltenné a kérdést: „Ezt Ön csinálta?”, Kertész nyugodtan felelhetné: „Nem Ön”, így: vessző nélkül. Habár! A felfoghatatlannal való szembenézés nyelvén beszélve a holokauszton is túlmutat. Miközben a történelem katasztrofális némaságának értelemmel való megközelíthetetlenségéről ad hírt, tudtunkra adja, hogy a művészet szólásra bírhatja ezt a rémisztő némaságot. A huszadik századi história és mentalitástörténet máig hamis kérdésekkel eltorlaszolt labirintusaiba vezet. Mi a magyar (író) most? - a Nobel-díj-szindróma - ,,A mű, amelyen dolgozunk, a naplóírás egy módja. ” (Pablo Picasso)