Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-09-19 / 38. szám - V. Gilbert Edit: A magától értetődő elbeszélés (15. oldal)
2003. SZEPTEMBER 19. Ritkán történnek az életben nagy dolgok, meg az olvasásban is. Olvasunk, felejtünk. Átrágjuk magunkat azon, amiről jót hallunk, de alig jelent valamit, alig akad dolgunk olyan művel, ami csak a legvégén érik össze, máskor részerényeiért is szerethető, amit olvasunk. S létezik az a néhány könyv, ami kétségen felül áll. Talán úgy kezdődik a kapcsolatunk, hogy miután valami megragadott bennünket a beharangozásából, bizalmat szavazunk neki, így találtam rá életem egyik legjelentősebb alkotójára, a varázsos Saramagóra, s ugyanígy jártam Ljudmila Ulickajával. Két róla szóló semleges sor nyomán hozattam el magamnak Oroszországból a regényeit. Amikor végre hozzájuk jutottam, a Szonyecska első sorából már tudtam, megint megtörténik a csoda. Még jóformán kisded volt Szonyecska, amikor már mélyen elmerült az olvasás világában. Milyen megragadó toposz, az olvasó gyermeklány... * S a tónus marad: ilyen elegáns, kiegyensúlyozott, magától értetődő a narráció. Ezzel a nyugodt és magában bízó kortársi regiszterrel talán még soha nem találkoztam. Mai közelítéssel szembesülünk, amelyben nem magyaráznak agyon semmit, ám hézagot sem hagynak, és ahol elvárja a szerző, hogy komolyan vegyék. Ulickaja egyik legnagyobb rejtélyének azt tartom, hogy hogyan tudhat valaki az ezredfordulón hiteles realista lenni. A huszadik század legvégén ugyanis fogja magát, s a szó szoros értelmében komplex (van ma ennél elavultabb terminus?), más szóval: teljes körű jellemzést ad a szereplőről, de úgy ám, hogy annak egyénisége kétségen kívül megidéződik. Alakjai portréját azonban mindössze néhány szóval (mondhatjuk, mert illik rá: ecsetvonással) vázolja fel, rendkívül szemléletesen és egyértelműen, de mindez többnyire valóban nem több, mint egy bekezdésnyi hosszú mondat. Mégis biztonsággal tudható: a figura bizony összetéveszthetetlenül és felejthetetlenül egyedi. Minden csak úgy eshet meg vele, ahogyan meg is történik. Nem fér hozzá kétség, Ulickaja szereplőinek egészen határozott habitusa, sorsa, arcéle és aurája van, testük lelkükkel karakterükben úgy áll össze, hogy nem helyettesíthetők, nem keverhetők másokkal. Pedig a narrátor nem időz hosszasan rajtuk, mint a klasszikusok (ebben például határozottan tetten érhető, hogy az író kortársunk); frappánsan, nyomatékkal és iróniával, meg egy-egy előreutalással szabatosan összefoglalja az alak múltját és jelenét, s teszi hozzá kiismerhetetlen recept alapján a külső-belső jellegzetességeket. A jég hátán is megélni kész lengyel árvalánynak nincs más választása, Ulickaja erős keze nyomására elhódítja barátnője apját, a festőművészt, de ragaszkodik barátnője anyjához, Szonyecskához is. És a férfi, kis híján megtört, sokat megélt, aztán Szonyecska mellett megnyugvó, felerősödő, szívós egyéniség, feltámadó művész, akinek kell a támasz, s aki így talpra áll, aminek köszönhetően nem térhet ki a fénylő fehérségű bőr elől, amit elkezd festeni és szeretni. Ott görnyed előttünk Szonyecska, akit teljes élettel elégítene ki az olvasás maga, s hogy lesz férje, gyereke, az már túl sok neki a jóból. Amikor pedig a családi boldogságot elveszíti, képes váltani: eredeti lényéből fakadó élményvilágának köszönhetően visszatér a könyvhöz, és nyer így két életet. Ulickaja nem hagy jó modernista módjára a rengetegben, nem bizonytalanít el készakarva, s nem a helyzetek és sorsok végzetes összekuszálódását és megoldhatatlanságát választja, hanem csak mondja azt és úgy, amit kell, azt, hogy az élet hogyan forrja ki magából a megoldást, a mindig unikálisat, amit ő tud valahonnan, megingathatatlanul. Megragad, irányít ez a beszélő, nincs kétsége afelől, mit akar közölni. Olyan világosan, összeszedetten, humorral és biztonsággal teszi a dolgát, hogy fel sem merül, másként is lehetne. Szonyecska nevű hőse nem roppan bele abba a fájdalomba és társadalmilag szégyenteljesnek nyilvánított eseménybe, hogy férje nyilvánosan beleszeret lányuk tizenéves barátnőjébe. Szonyecskát nem a konvenciók mozgatják, barátságos marad a lányhoz. Neki ez a járható út, mert érti, mi zajlik művész férjében, és mert nem kisajátító természet. Pedig ő nem a beletörődő, hagyományos aszszony, aki a feministák céltáblája lehetne. Olyan alkat, aki tud örülni és észreveszi a boldogságforrásokat, s nem halmozza őket önszántából, csak elfogadja, ha rá irányulnak. Ennek köszönhetően tud veszíteni is, mert mindig marad, amivel megelégszik. Mert a részletekben, a részlegesben is megtalálja az értelmet. A teljes szerzői látómezőn nem is kudarc az ő sorsa, nem is iróniával kezeli őt a felsőbb összefüggésrendszert igazgató, megkomponáló szerzői tudat, hisz Szonyecska az, aki évtizedekkel túléli férjét, s rendre természetesen találja meg helyét a különböző, váltakozó, egymással ellentétes, kultúránkban megbélyegzésre méltatott szituációkban: „csúnya lányként”, „vénlányként”, „elhagyott feleségként”. Akkor is, amikor férje halálakor önként azokból az aktokból rendez kiállítást, amelyek a fiatal szeretőt mint múzsát jelenítik meg. Olyan személy ő, akin környezete nem tud élelődni, mert nem fogékony a sajnálkozó, kárörvendő tekintetekre, s a helyzet fordultával is maradnak szövetségesei: éppen az segíti, akit ő annak idején nem taszított el, csak mert nincs számára civilizációnkban konvencionális, tisztelet érdemlő hely, viszony-megnevezés. Elfogadta mint nevelt lányát, barátnőjét, családtagját, férje szerelmét. Tőle, Jassától, akivel egyre több közös vonást találnak egymásban, több figyelmet és törődést is kap, mint saját lányától, amire a narráció csak foltokban, ám azért észrevehetően utal. Ez hát az ő története, Szonyecskáé, az ő nézőpontja, amit és ahonnan még nem írtak meg. Azért is kell odafigyelni rá, mert korunk szövegeiben nem így intéződnek el a konfliktushelyzetek. A kapcsolat és személyiség felbomlásához, a kaotikusság, a kiúttalanság érzéséhez vezetnek a huszadik századi irodalmakban megnyilvánuló diszszonanciák: katasztrófába, összeomlásba, tudatmódosító és önfeladó gesztusokba torkollnak a problémaszituációk. Ha felmerül is egy pillanatra, hogy hagyományos szendélet- és írásmóddal van dolgunk, hamar beláthatjuk, hogy miben tér el mégis az Ulickaja komponálta szöveg a régebbiektől. A világot igazgató rendező nála az alakok közti kiegyenlítődést, lehetséges megbékélést a minden történés törvényszerű voltának megmutatásával éri el. Az erősen determinált, sorsszerű életutak rövid, ám markáns leírásokban és összevont külsőbelső motivációk által megnyilvánítottan futnak együtt. A belső történések ecsetelése szűkre szabott, jóval inkább külső következményeiben tárul fel egy-egy döntés, elköteleződés, választás, tudati lépés. A hangvétel változatos: a líraitól a higgadton át a nyersig, közönségesig, szókimondóig és a nyilvánvalóan vagy rejtetten szarkasztikusig sok modalitása megjelenik. Prózája műfajilag is sajátos: előszeretettel jut el a családtörténet jelenéig a közepesen távoli múltból (a régebbi múlt beékelésén át) olyan hatással, mintha csak a ma valóban élő (minthogy a valószínűsítés fogásaival ellátott), kortársunknak számító utolsó nemzedékbeli híres orvos, festő, költő, zenész, matematikus előtörténetének, kontextusának, családfája kibontásának lett volna tekinthető az egész megelőző szöveg. Az tehát, ami egy fiktívnek tűnő, ismeretlen személy, a címszereplő életét követte végig mindaddig. * Mi kell hát akkor egy új hang megjelenéséhez? Mitől új - és mitől hallható ki a háttérből - egy hang? Az is meghaladja erőmet és nyomozó tehetségemet, hogy Ulickajáét végül minden regiszterében megfejtsem, meghatározzam ellentétes árnyalatait, meglepő összetevőit. De folytatom a közreadását annak, amit felismertem. Kétségkívül szerepet játszik nála az óriási és sokfelől érkező életanyag. A referenciális kompetencia. Bármit gondoljunk is elméleteinkben, ez lenyűgöző tud lenni. Hagyján, hogy megelevenedik a lapokon eredeti szakmája, az orvostudomány, a genetika, a biológia annyi részterülete, hozadéka, de honnan az elmélyült ismeretek a matematika, a festészeti technikák, a bútorasztalosság, a cirkusz, a filológia és a dzsessz világából? Aprólékos pontossága, tárgyhűsége, az ábrázolt világokban történő otthonos, magától értetődő mozgása a valószínűség illúzióját kelti. Ellenállhatatlan, amint ezekből a tudásívekből a részletek és az egész összehangoltsága által kikerekedik a koncepció és a kompozíció. Ahogy megállíthatatlanul halad előre a cselekmény, mélyíti ki magának a medret minden fordulatával, viszont mintha az a meder mindig is ott lett volna, készülne rá, hogy belelépjenek a mellékágak... Ulickaja ugyanis több dimenzióban építkezik. Legkevesebb, hogy genetikai, pszichológiai, szociológiai, történeti, kulturális és klimatikus indokoltsága van minden cselekményelemének. Nem látható előre, nem számítható ki így sem a történések menete, ám irányuk, sodrásuk hullámokban megtapasztalható, és utólag vagyunk kénytelenek beismerni, micsoda elvitathatatlan és szinte leküzdhetetlen elhitető erővel rendelkezik a cselekmény. A szerző sokoldalúan érzékelteti, milyen is az emberi lény, s ritkán tapasztalt árnyaltsággal bontja ki összetettségét. Amikor például a Médeában az egyik főszereplő, a szerencsétlen sorsú költőnő, Mása feje felett egy rövid harmonikus életszakasz után kiújul immár elháríthatatlan sorstragédiája, Ulickaja nem elégszik meg néhány erős ecsetvonással ennek megrajzolására. Differenciáltan juttatja el a végig: ugyan jól látható, hogy a túlérzékeny hősnő felett tornyosuló események (egy férfi legyőzhetetlen érzéki vonzása és egy másik nő megállíthatatlan, könnyed kacérsága, aki szintén kér ebből a hímből) indítják el kilátástalan veszszőfutását, a szerző azonban végül megálljt parancsol az örvénynek. Belekomponálja a vetélytársnő-barátnő-unokanővérbe a szolidaritás, a humánum, a részvét szikráját, aki egyszer csak lemond a férfiról. Mása végső, utolsó, végzetes elárulása, megcsalatása így már nem a valóságban, hanem a lány meggyötört és transzcendensbe átlépő képzeletében, egy másik síkon zajlik. * Minden, ami lepereg, helyénvalónak tűnik még akkor is, ha mindennapi énünk nem így foglalna állást, ha amúgy hitetlenkedünk, ha mindezidáig másként vélekedtünk is a tárgyalt jelenségről. Megvilágosodik a saját értékrend szerint élés esélye mint kiút (Szonyecska, Médea), ám nem röpít illuzórikus magasságokba: nem mindent megváltó magatartás, nem mindent, mindenkit gyógyító recept: Szonyecska lánya, Tánya például nem kér az idillből, Médea (az imént említett Médea és gyermekei című, immár magyarul is megjelent regényből) nem képes segíteni, módosítani unokahúgai őszerinte léha életvitelén. E két műben azonban mintha az élet végső soron azért jól élhető lenne veszteségekkel, de hol felemelő, továbblendítő, katartikus erejű tragikummal, hol humorral, hol nem várt alternatív megoldással, esetleg a veszteség kompenzálásával: a halál, a közös hozzátartozó halála össze is hozhatja a halálos ellenségeket. Mása versei pedig fennmaradnak, alakja Médeáé mellett a családi legendárium része lesz a nyilvánosság előtt, publikus oldalról. Híressé válik, mint Zsivágó, mindketten holtuk után. Döbbenetes módon még a Vidám temetés című regény cselekménye, hangvétele, kicsengése is megfelel a címének. Az egyedi rossz tehát kiegyenlítődik az egész hátterén. A Kukockij-család tagjai azonban kivételek. Életük kiválóan indul, hogy aztán mindent elkövessenek, amit nem szabad. Megtanulhatjuk tőlük a kimondás tilalma alá eső mondatokat... A 2000-ben íródott (és nálunk is rövidesen megjelenő) Kukockij-kázusban tehát az égvilágon mindent elrontanak ez evilágban, amit csak lehet. Ebből is kitűnik, hogy a szerző nemcsak tárgyában tud meglepően különbözni: képes változtatni addigi, jól működő és biztonságosnak, megingathatatlannak tekintett világalkotói pozícióin, ahol még érvényesült az élet megtartó, önmagát kijavító ereje. Van ugyan egy távolról jobban kivehető összhang a művek világszemléletében, amely a látómező kitágításán és a hangsúly áthelyezésén alapul. Megoldódik a baj, kisimul, ami összegubancolódott - a kérdés csak az, elég-e rá az idő és van-e rá lehetőség halálunkig? Mert az írónő egyszer csak már azt mutatja meg, ami az ember által tudható, belátható szférán túl létezik. Az új és a háttérzajból kihallható hang feltétele - Ulickaja esetében - a megújulási képesség is. Üdítő, hogy minden regénye eltérő paradigmát képvisel. Ulickaja éppen a hosszú próza mestere, abban tudja ugyanis bonyolítani a cselekményt. Itt van elemében: folyatja, engedi mélyülni, szélesedni a történet medrét, hagyja, hogy megmutatkozzon, mi merre tart és honnan jön. Világunk bonyolultságából nem enged, s nem a belső történések kivetítésével vagy narratív összeszövésével hívja fel a figyelmet annak sokrétűségére. Nincs hosszas belső beszéd és írói kiértékelés, ehelyett van gyors váltásokból összeálló kép, helyenként pedig lelassuló, kimerevedő, majdhogynem állókép-technika, ahogy közeledik a Médeában a tábornok a szülők halálhírével tíz méterről öt oldalon át... Tablót szerkeszt az író, tolsztoji kiterjedtségűt és nagyszabásút, ám negyedannyi oldalon. Nem is felel meg a konvencióknak, pedig nincs nála semmi érthetetlen, követhetetlen. Történetmondó technikájához rég hozzáedződhettünk volna a modernitás nagy regényíróin: az övénél jóval csavarosabb írásmódokat dolgozott már fel az olvasóközönség (lehet, hogy a közönséges olvasó azért nem?, lásd Joyce, Proust, Faulkner, Musil, Broch...). Rengeteg szereplőjét, amint bevillan előéletük, még hasonló nevük ellenére is vígan megkülönböztetjük. Múlt és jelen váltakozik, ami régi trükk, s elszórva fel-felbukkan egy utalásnyi narrátori kiszólás, előrepillantás a jövőbe. A Kukockij-kázusban viszont eltérő a helyzet: nem rögzíthető a másik világon történtek időbelisége. Az evilágban ott is eljutunk a máig, egy mai apás szülésig, amiből a szülőnő számára fájdalmasan hiányzik az őt felnevelt, de már elveszített szülész nagyapa segítő jelenléte. Azon a bizonyos túlvilági síkon zajló események és állapotok azonban többféle időbeli elhelyezést is nyerhetnek. Ebben a regényben tehát másutt is vagyunk: az író itt nem kevesebbre vállalkozik, mint a kortárs transzcendens regény megteremtésére. A túlparton ugyanis - amit semmiképpen nem neveznek fantasztikus vagy álombéli cselekménynek, misztikusnak inkább — lehetségessé válik, ami a földön nem. Ulickaja becsületes realista: egy tisztességes mai író nem áltathat azzal, hogy mindig minden rendbejön, vagyis hát azzal nem, hogy itt lenn, a földön, még életünkben. Túlvilágelképzelése egyedi és univerzális. Beavatás, a régi élet folytatása egy megváltozott színtéren, így hát egyben gyökeresen újszerű állapot. Olyan elhitető erővel ábrázolja, hogy kinek milyen változatos az életen túli sorsa, ki honnan indul és meddig jut el, hogy mintha már tudott - tapasztalati és olvasmányélményként meglévő - anyagot tárna elénk, lélegzetelállító hitelességgel, koherenciával. Eltérő testi, lelki és szellemi állapotban ocsúdnak fel ugyanis a túlvilágon hősei. Megértjük, miért. Tudjuk, kik ők, honnan jönnek. Ezer szállal kötődnek a világirodalomhoz és az adott regényhez. Minden újraolvasás - a fordító számára ezek erős újraolvasások, minthogy az átdolgozás fázisai - tartogat meglepetést: ki kinek a továbbélése (a nevek ugyanis különböznek), milyen kidolgozott vagy éppen alig megsejdített kapcsolatok lehetnek a két szint szereplői között. S a túlvilág dinamikus feladatokat, leküzdendő akadályokat tartogat az egyénnek és a csoportnak, eljuttat a legmélyebb fájdalomig és a legtisztább boldogságig. Ulrikájának rendkívül gazdag a kifejezéskészlete a kín és az eufória állapotainak érzékeltetésére. Az élet (és a másik élet) érzelmeinek, léthelyzeteinek az elképzelhető legszélesebb palettáját festi elénk. Ismeri és ismerteti létünk törvényszerűségeit, magától megnyíló menekülési útvonalait, s arról is értesít, hogy a túlparton kijavítható, ami a lenti életben végérvényesen elromlott. Ha Ulickaja látó, meggyőződésem, hogy ennél hatékonyabban nem adhatta volna tovább tudását. V GILBERT EDIT: A magától értetődő elbeszélés ÉLET ÉS 1· IRODALOM.