Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-09-19 / 38. szám - V. Gilbert Edit: A magától értetődő elbeszélés (15. oldal)

2003. SZEPTEMBER 19. ­ R­itkán történnek az életben nagy dol­gok, meg az olvasásban is. Olvasunk, felejtünk. Átrágjuk magunkat azon, amiről jót hallunk, de alig jelent valamit, alig akad dolgunk olyan művel, ami csak a legvé­gén érik össze, máskor részerényeiért is sze­rethető, amit olvasunk. S létezik az a néhány könyv, ami kétségen felül áll. Talán úgy kez­dődik a kapcsolatunk, hogy miután valami megragadott bennünket a beharangozásá­ból, bizalmat szavazunk neki, így találtam rá életem egyik legjelentősebb alkotójára, a va­­rázsos Saramagóra, s ugyanígy jártam Ljud­­mila Ulickajával. Két róla szóló semleges sor nyomán hozattam el magamnak Oroszor­szágból a regényeit. Amikor végre hozzájuk jutottam, a Szonyecska első sorából már tud­tam, megint megtörténik a csoda. Még jóformán kisded volt Szonyecska, amikor már mélyen elmerült az olvasás világában. Milyen megragadó toposz, az olvasó gyer­meklány... * S a tónus marad: ilyen elegáns, kiegyensú­lyozott, magától értetődő a narráció. Ezzel a nyugodt és magában bízó kortársi regiszter­rel talán még soha nem találkoztam. Mai kö­zelítéssel szembesülünk, amelyben nem ma­gyaráznak agyon semmit, ám hézagot sem hagynak, és ahol elvárja a szerző, hogy ko­molyan vegyék. Ulickaja egyik legnagyobb rejtélyének azt tartom, hogy hogyan tudhat valaki az ezredfordulón hiteles realista lenni. A huszadik század legvégén ugyanis fogja magát, s a szó szoros értelmében komplex (van ma ennél elavultabb terminus?), más szóval: teljes körű jellemzést ad a szereplőről, de úgy ám, hogy annak egyénisége kétségen kívül megidéződik. Alakjai portréját azonban mindössze néhány szóval (mondhatjuk, mert illik rá: ecsetvonással) vázolja fel, rendkívül szemléletesen és egyértelműen, de mindez többnyire valóban nem több, mint egy be­kezdésnyi hosszú mondat. Mégis biztonság­gal tudható: a figura bizony összetéveszthe­tetlenül és felejthetetlenül egyedi. Minden csak úgy eshet meg vele, aho­gyan meg is történik. Nem fér hozzá kétség, Ulickaja szereplőinek egészen határozott habitusa, sorsa, arcéle és aurája van, testük lelkükkel karakterükben úgy áll össze, hogy nem helyettesíthetők, nem keverhetők má­sokkal. Pedig a narrátor nem időz hossza­san rajtuk, mint a klasszikusok (eb­ben például határozottan tetten ér­hető, hogy az író kortársunk); frappánsan, nyomatékkal és iróni­ával, meg egy-egy előreutalással szabatosan összefoglalja az alak múltját és jelenét, s teszi hozzá ki­ismerhetetlen recept alapján a kül­ső-belső jellegzetességeket. A jég hátán is megélni kész lengyel árva­lánynak nincs más választása, Ulic­kaja erős keze nyomására elhódítja barátnője apját, a festőművészt, de ragaszkodik barátnője anyjához, Szonyecskához is. És a férfi, kis hí­ján megtört, sokat megélt, aztán Szonyecska mellett megnyugvó, felerősödő, szívós egyéniség, feltá­madó művész, akinek kell a tá­masz, s aki így talpra áll, aminek köszönhetően nem térhet ki a fénylő fehér­ségű bőr elől, amit elkezd festeni és szeret­ni. Ott görnyed előttünk Szonyecska, akit teljes élettel elégítene ki az olvasás maga, s hogy lesz férje, gyereke, az már túl sok neki a jóból. Amikor pedig a családi boldogságot elveszíti, képes váltani: eredeti lényéből fa­kadó élményvilágának köszönhetően vissza­tér a könyvhöz, és nyer így két életet. Ulic­kaja nem hagy jó modernista módjára a rengetegben, nem bizonytalanít el késza­karva, s nem a helyzetek és sorsok végzetes összekuszálódását és megoldhatatlanságát választja, hanem csak mondja azt és úgy, amit kell, azt, hogy az élet hogyan forrja ki magából a megoldást, a mindig unikálisat, amit ő tud valahonnan, megingathatatla­nul. Megragad, irányít ez a beszélő, nincs kétsége afelől, mit akar közölni. Olyan világosan, összeszedetten, humor­ral és biztonsággal teszi a dolgát, hogy fel sem merül, másként is lehetne. Szonyecska nevű hőse nem roppan bele abba a fájda­lomba és társadalmilag szégyenteljesnek nyilvánított eseménybe, hogy férje nyilvá­nosan beleszeret lányuk tizenéves barátnő­jébe. Szonyecskát nem a konvenciók moz­gatják, barátságos marad a lányhoz. Neki ez a járható út, mert érti, mi zajlik művész fér­jében, és mert nem kisajátító természet. Pe­dig ő nem a beletörődő, hagyományos asz­­szony, aki a feministák céltáblája lehetne. Olyan alkat, aki tud örülni és észreveszi a boldogságforrásokat, s nem halmozza őket önszántából, csak elfogadja, ha rá irányul­nak. Ennek köszönhetően tud veszíteni is, mert mindig marad, amivel megelégszik. Mert a részletekben, a részlegesben is meg­találja az értelmet. A teljes szerzői látóme­zőn nem is kudarc az ő sorsa, nem is iróniá­val kezeli őt a felsőbb összefüggésrendszert igazgató, megkomponáló szerzői tudat, hisz Szonyecska az, aki évtizedekkel túléli férjét, s rendre természetesen találja meg helyét a különböző, váltakozó, egymással ellentétes, kultúránkban megbélyegzésre méltatott szi­tuációkban: „csúnya lányként”, „vénlány­ként”, „elhagyott feleségként”. Akkor is, amikor férje halálakor önként azokból az aktokból rendez kiállítást, amelyek a fiatal szeretőt mint múzsát jelenítik meg. Olyan személy ő, akin környezete nem tud éle­lődni, mert nem fogékony a sajnálkozó, kár­örvendő tekintetekre, s a helyzet fordultá­val is maradnak szövetségesei: éppen az se­gíti, akit ő annak idején nem taszított el, csak mert nincs számára civilizációnkban konvencionális, tisztelet érdemlő hely, vi­szony-megnevezés. Elfogadta mint nevelt lányát, barátnőjét, családtagját, férje szerel­mét. Tőle, Jassától, akivel egyre több közös vonást találnak egymásban, több figyelmet és törődést is kap, mint saját lányától, amire a narráció csak foltokban, ám azért észreve­hetően utal. Ez hát az ő története, Szonyecs­­káé, az ő nézőpontja, amit és ahonnan még nem írtak meg. Azért is kell odafigyelni rá, mert korunk szövegeiben nem így intéződ­nek el a konfliktushelyzetek. A kapcsolat és személyiség felbomlásához, a kaotikusság, a kiúttalanság érzéséhez vezetnek a huszadik századi irodalmakban megnyilvánuló disz­­szonanciák: katasztrófába, összeomlásba, tu­datmódosító és önfeladó gesztusokba tor­kollnak a problémaszituációk. Ha felmerül is egy pillanatra, hogy hagyo­mányos szendélet- és írásmóddal van dol­gunk, hamar beláthatjuk, hogy miben tér el mégis az Ulickaja komponálta szöveg a ré­gebbiektől. A világot igazgató rendező nála az alakok közti kiegyenlítődést, lehetséges megbékélést a minden történés törvénysze­rű voltának megmutatásával éri el. Az erő­sen determinált, sorsszerű életutak rövid, ám markáns leírásokban és összevont külső­belső motivációk által megnyilvánítottan fut­nak együtt. A belső történések ecsetelése szűkre szabott, jóval inkább külső következ­ményeiben tárul fel egy-egy döntés, elköte­leződés, választás, tudati lépés. A hangvétel változatos: a líraitól a higgadton át a nyer­sig, közönségesig, szókimondóig és a nyil­vánvalóan vagy rejtetten szarkasztikusig sok modalitása megjelenik. Prózája műfajilag is sajátos: előszeretettel jut el a családtörténet jelenéig a közepesen távoli múltból (a ré­gebbi múlt beékelésén át) olyan hatással, mintha csak a ma valóban élő (minthogy a valószínűsítés fogásaival ellátott), kortár­sunknak számító utolsó nemzedékbeli híres orvos, festő, költő, zenész, matematikus elő­történetének, kontextusának, családfája ki­bontásának lett volna tekinthető az egész megelőző szöveg. Az tehát, ami egy fiktív­nek tűnő, ismeretlen személy, a címszereplő életét követte végig mindaddig. * Mi kell hát akkor egy új hang megjelenésé­hez? Mitől új - és mitől hallható ki a háttér­ből - egy hang? Az is meghaladja erőmet és nyomozó tehet­ségemet, hogy Ulickajáét végül minden re­giszterében megfejtsem, meghatározzam el­lentétes árnyalatait, meglepő összetevőit. De folytatom a közreadását annak, amit felismer­tem. Kétségkívül szerepet játszik nála az óriá­si és sokfelől érkező életanyag. A referenciális kompetencia. Bármit gondoljunk is elmélete­inkben, ez lenyűgöző tud lenni. Hagyján, hogy megelevenedik a lapokon eredeti szak­mája, az orvostudomány, a genetika, a bioló­gia annyi részterülete, hozadéka, de honnan az elmélyült ismeretek a matematika, a festé­szeti technikák, a bútorasztalosság, a cirkusz, a filológia és a dzsessz világából? Aprólékos pontossága, tárgyhűsége, az ábrázolt világok­ban történő otthonos, magától értetődő moz­gása a valószínűség illúzióját kelti. Ellenállhatatlan, amint ezekből a tudás­ívekből a részletek és az egész összehangolt­sága által kikerekedik a koncepció és a kom­pozíció. Ahogy megállíthatatlanul halad elő­re a cselekmény, mélyíti ki magának a med­ret minden fordulatával, viszont mintha az a meder mindig is ott lett volna, készülne rá, hogy belelépjenek a mellékágak... Ulickaja ugyanis több dimenzióban építkezik. Legke­vesebb, hogy genetikai, pszichológiai, szoci­ológiai, történeti, kulturális és klimatikus in­dokoltsága van minden cselekményelemé­nek. Nem látható előre, nem számítható ki így sem a történések menete, ám irányuk, sodrásuk hullámokban megtapasztalható, és utólag vagyunk kénytelenek beismerni, mi­csoda elvitathatatlan és szinte leküzdhetet­len elhitető erővel rendelkezik a cselek­mény. A szerző sokoldalúan érzékelteti, mi­lyen is az emberi lény, s ritkán tapasztalt ár­nyaltsággal bontja ki összetettségét. Amikor például a Médeában az egyik főszereplő, a szerencsétlen sorsú költőnő, Mása feje felett egy rövid harmonikus életszakasz után ki­újul immár elháríthatatlan sorstragédiája, Ulickaja nem elégszik meg néhány erős ecsetvonással ennek megrajzolására. Diffe­renciáltan juttatja el a végig: ugyan jól lát­ható, hogy a túlérzékeny hősnő felett tor­nyosuló események (egy férfi legyőzhetetlen érzéki vonzása és egy másik nő megállítha­tatlan, könnyed kacérsága, aki szintén kér ebből a hímből) indítják el kilátástalan vesz­­szőfutását, a szerző azonban végül megálljt parancsol az örvénynek. Belekomponálja a vetélytársnő-barátnő-unokanővérbe a szoli­daritás, a humánum, a részvét szikráját, aki egyszer csak lemond a férfiról. Mása végső, utolsó, végzetes elárulása, megcsalatása így már nem a valóságban, hanem a lány meg­gyötört és transzcendensbe átlépő képzele­tében, egy másik síkon zajlik. * Minden, ami lepereg, helyénvalónak tűnik még akkor is, ha mindennapi énünk nem így foglalna állást, ha amúgy hitetlenke­dünk, ha mindezidáig másként vélekedtünk is a tárgyalt jelenségről. Megvilágosodik a saját értékrend szerint élés esélye mint kiút (Szonyecska, Médea), ám nem röpít illuzó­rikus magasságokba: nem mindent megvál­tó magatartás, nem mindent, mindenkit gyógyító recept: Szonyecska lánya, Tánya például nem kér az idillből, Médea (az imént említett Médea és gyermekei című, im­már magyarul is megjelent regényből) nem képes segíteni, módosítani unokahúgai őszerinte léha életvitelén. E két műben azonban mintha az élet végső soron azért jól élhető lenne­­ veszteségekkel, de hol fel­emelő, továbblendítő, katartikus erejű tra­gikummal, hol humorral, hol nem várt al­ternatív megoldással, esetleg a veszteség kompenzálásával: a halál, a közös hozzátar­tozó halála össze is hozhatja a halálos ellen­ségeket. Mása versei pedig fennmaradnak, alakja Médeáé mellett a családi legendári­um része lesz­­ a nyilvánosság előtt, publi­­kus oldalról. Híressé válik, mint Zsivágó, mindketten holtuk után. Döbbenetes mó­don még a Vidám temetés című regény cse­lekménye, hangvétele, kicsengése is megfe­lel a címének. Az egyedi rossz tehát ki­egyenlítődik az egész hátterén. A Kukockij-család tagjai azonban kivéte­lek. Életük kiválóan indul, hogy aztán min­dent elkövessenek, amit nem szabad. Megta­nulhatjuk tőlük a kimondás tilalma alá eső mondatokat... A 2000-ben íródott (és ná­lunk is rövidesen megjelenő) Kukockij-kázus­­ban tehát az égvilágon mindent elrontanak ez evilágban, amit csak lehet. Ebből is kitű­nik, hogy a szerző nemcsak tárgyában tud meglepően különbözni: képes változtatni addigi, jól működő és biztonságosnak, meg­ingathatatlannak tekintett világalkotói pozí­cióin, ahol még érvényesült az élet megtar­tó, önmagát kijavító ereje. Van ugyan egy távolról jobban kivehető összhang a művek világszemléletében, amely a látómező kitágí­tásán és a hangsúly áthelyezésén alapul. Megoldódik a baj, kisimul, ami összeguban­colódott - a kérdés csak az, elég-e rá az idő és van-e rá lehetőség­­ halálunkig? Mert az írónő egyszer csak már azt mutatja meg, ami az ember által tudható, belátható szfé­rán túl létezik. Az új és a háttérzajból kihallható hang feltétele - Ulickaja esetében - a megújulási képesség is. Üdítő, hogy minden regénye eltérő paradigmát képvisel. Ulickaja éppen a hosszú próza mestere, abban tudja ugyan­is bonyolítani a cselekményt. Itt van elemé­ben: folyatja, engedi mélyülni, szélesedni a történet medrét, hagyja, hogy megmutat­kozzon, mi merre tart és honnan jön. Vilá­gunk bonyolultságából nem enged, s nem a belső történések kivetítésével vagy narratív összeszövésével hívja fel a figyelmet annak sokrétűségére. Nincs hosszas belső beszéd és írói kiértékelés, ehelyett van gyors váltá­sokból összeálló kép, helyenként pedig le­lassuló, kimerevedő, majdhogynem álló­kép-technika, ahogy közeledik a Médeában a tábornok a szülők halálhírével tíz méter­ről öt oldalon át... Tablót szerkeszt az író, tolsztoji kiterjedtségűt és nagyszabásút, ám negyedannyi oldalon. Nem is felel meg a konvencióknak, pedig nincs nála semmi érthetetlen, követhetetlen. Történetmondó technikájához rég hozzáedződhettünk vol­na a modernitás nagy regényíróin: az övé­nél jóval csavarosabb írásmódokat dolgozott már fel az olvasó­közönség (lehet, hogy a közönséges olvasó azért nem?, lásd Joyce, Proust, Faulkner, Musil, Broch...). Renge­teg szereplőjét, amint bevillan előéletük, még hasonló nevük ellenére is vígan meg­különböztetjük. Múlt és jelen váltakozik, ami régi trükk, s elszórva fel-felbukkan egy utalásnyi narrátori kiszólás, előrepillantás a jövőbe. A Kukockij-kázusban viszont eltérő a helyzet: nem rögzíthető a másik világon történtek időbelisége. Az evilágban ott is eljutunk a máig, egy mai apás szülésig, amiből a szülőnő számára fájdalmasan hiányzik az őt felnevelt, de már elveszített szülész nagyapa segítő jelenléte. Azon a bizonyos túlvilági síkon zajló esemé­nyek és állapotok azonban többféle időbeli elhelyezést is nyerhetnek. Ebben a regény­ben tehát másutt is vagyunk: az író itt nem kevesebbre vállalkozik, mint a kortárs transzcendens regény megteremtésére. A túlparton ugyanis - amit semmiképpen nem neveznek fantasztikus vagy álombéli cselekménynek, misztikusnak inkább — le­hetségessé válik, ami a földön nem. Ulicka­ja becsületes realista: egy tisztességes mai író nem áltathat azzal, hogy mindig minden rendbejön­­, vagyis hát azzal nem, hogy itt lenn, a földön, még életünkben. Túlvilág­elképzelése egyedi és univerzális. Beavatás, a régi élet folytatása egy megváltozott szín­téren, így hát egyben gyökeresen újszerű állapot. Olyan elhitető erővel ábrázolja, hogy kinek milyen változatos az él­eten túli sorsa, ki honnan indul és meddig jut el, hogy mintha már tudott - tapasztalati és ol­vasmányélményként meglévő - anyagot tár­na elénk, lélegzetelállító hitelességgel, ko­herenciával. Eltérő testi, lelki és szellemi ál­lapotban ocsúdnak fel ugyanis a túlvilágon hősei. Megértjük, miért. Tudjuk, kik ők, honnan jönnek. Ezer szállal kötődnek a világirodalomhoz és az adott regényhez. Minden újraolvasás - a fordító számára ezek erős újraolvasások, minthogy az átdolgozás fázisai - tartogat meglepetést: ki kinek a továbbélése (a ne­vek ugyanis különböznek), milyen kidolgo­zott vagy éppen alig megsejdített kapcsola­tok lehetnek a két szint szereplői között. S a túlvilág dinamikus­ feladatokat, leküzdendő akadályokat tartogat az egyénnek és a cso­portnak, eljuttat a legmélyebb fájdalomig és a legtisztább boldogságig. Ulrikájának rendkívül gazdag a kifejezéskészlete a kín és az eufória állapotainak érzékeltetésére. Az élet (és a másik élet) érzelmeinek, lét­helyzeteinek az elképzelhető legszélesebb palettáját festi elénk. Ismeri és ismerteti lé­tünk törvényszerűségeit, magától megnyíló menekülési útvonalait, s arról is értesít, hogy a túlparton kijavítható, ami a lenti életben végérvényesen elromlott. Ha Ulickaja látó, meggyőződésem, hogy ennél hatékonyabban nem adhatta volna to­vább tudását. V GILBERT EDIT: A magától értetődő elbeszélés ­ÉLET ÉS 1· ­IRODALOM.

Next