Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-07-04 / 27. szám - Vásárhelyi Mária: Dicsérni jöttem Orbánt, nem temetni (6. oldal)
Van valami végtelenül lehangoló és kiábrándító mindabban, ami a Kereszténydemokrata Internacionálé állásfoglalása körül immár hetek óta habzik a hazai közéletben. Nekem azonban, a kormánytényezőkkel szemben, nem azzal van problémám, hogy „jót tesz-e Magyarország nemzetközi megítélésének”, ha egy felelősnek mondott, ám bizonyíthatóan végtelenül felelőtlen pártvezér efféle tartalmú nyilatkozat közreadására vesz rá egy nemzetközi szervezetet. Meggyőződésem szerint ugyanis az ország megítélésén jottányit sem változtat az, hogy Orbán Viktor mit mondat el egy immár tökéletesen komolytalanná vált nemzetközi szervezettel. Az ilyesmi, ha egyáltalán, akkor csakis és kizárólag Orbán Viktor, a Fidesz és a CDI nemzetközi megítélésén változtat, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a magyarországi közállapotokról a külvilág nem a Fidesz abszolút elnökén keresztül tájékozódik; véleményét diplomáciai források, sajtótudósítók és az országról megjelenő fontosabb dokumentumok alapján alakítja ki. Az ügy nemzetközi súlyát egyébként mi sem jelzi jobban, mint hogy a külföldi sajtó vizein nemhogy hullámokat, de fodrokat sem kavart a nyilatkozat. A jelentősebb orgánumok említést sem tettek megszületéséről, így azután a CDI-állásfoglalással összefüggésben én nem is aggódnék az ország hírnevéért, sokkal több problémát jelent számomra az ügybe belerángatott, amúgy tekintélyesnek mondott politikusok és nemzetközi szervezetek magatartása. Hiszen hogyan is lehet komolyan venni egy szervezetet, amely egyetlen - nyilvánvalóan nem elfogulatlan tagjának - nyilatkozata alapján ilyen súlyos vádakat fogalmaz meg egy országról? Miféle sóhivatal az, amelynek eszébe sem jut, hogy mielőtt ítélkezik, legalább kísérletet tegyen arra, hogy meggyőződjön az aggodalom megalapozottságáról? És mit gondoljunk azokról a felelős európai államférfiakról, akik miután elfogadnak egy ilyen nyilatkozatot, a sajtó erre vonatkozó kérdéseire válaszul kétségbeesett egymásra mutogatásba, magyarázkodásba, elhatárolódásba vagy éppen bújócskába kezdenek. A szervezet főtitkára Orbánra hivatkozva magyarázza, hogy „Magyarországon a politikai helyzet jelentősen romlott a legutóbbi választások óta”, ami Orbán szemszögéből nyilvánvalóan így is van, hiszen jelentősen rosszabb politikai helyzet egy ellenzéki, mint egy kormánypárt elnökének lenni. Ez azonban önmagában még nem lehet elegendő ok arra, hogy Kubával és Burmával említsék egy lapon Magyarországot. És immár hiába magyarázkodnak a CDI vezető tisztségviselői, hogy nekik ugyan eszük ágában sem e két kőkemény diktatúrával egybevetni a „magyarországi jogtiprások” mértékét, ha ezenközben Hende Csaba - Orbán polgári körös jobbkeze - éppen azt bizonygatja a honi nyilvánosságban, hogy csupán annyi a különbség e véreskezű diktatúrák és Magyarország között, hogy nálunk kifinomultabb módszerekkel, rafináltabban működik a diktatúra gépezete. Ráadásul a CDI nem maradt egyedül. Aggodalmában azonmód osztozott az Európai Néppárt, amelyről a hazai jobboldali politikusok egyetlen alkalommal sem mulasztják el megemlíteni, hogy „a legnagyobb frakcióval van jelen az Európa Parlamentben”. Mi pedig erre csak azt mondhatjuk, hogy ez bizony annál szomorúbb az európai jobboldalra nézve is. Nem rokonszenves a kormány stréberkedése sem, ároktemetési politikájának nemzetköziesítése, ahogyan előzékenyen invitálja tanulmányútra mindazokat a külföldi politikusokat, akik előbb elítélték az országot, és most esetleg személyesen is szeretnék megnézni, hogy miként tiporja a baloldali liberális kormányzat két lábbal az emberi jogokat Magyarországon. Bizarr eseménnyé vált O.V. külügyi bizottság előtti meghallgatása is. A sajtóhíradások tanúsága szerint ugyanis a kormánypárti képviselők, akik meghallgatásra invitálták Orbánt, elfelejtettek felkészülni a „vendégségre”, így azután az ülés - immár nem először - az exminiszterelnök „one man show”-jává alakult. A kormánypárti bizottsági tagok - akik alig leplezett meghatottsággal nyugtázták, hogy Orbán képviselő kivételesen úgy viselkedett, ahogyan egy képviseleti demokráciában ez a parlament minden egyes tagjától elvárható, és megjelent a bizottsági meghallgatáson - mélységes megrendültségükben elfelejtették, hogy valójában mit is akartak kérdezni tőle, így azután semmi nem akadályozta meg O. V.-t abban, hogy a maga javára fordítsa a meghallgatást, és a megjelenéséért bezsebelt dicséretek után kioktassa „demokráciából”, „újfajta időszámításból” és „emberi jogokból” a bizottság kormánypárti tagjait. * Ami azonban a CDI-nyilatkozatban megfogalmazott alapértékeket illeti, azokkal egytől-egyig egyetértek, és meglepődve tapasztalom, hogy milyen sok hasonlóság van a volt miniszterelnök és az én értékrendem között. A különbség csak annyi, hogy én ezekről a kérdésekről politikai széljárástól függetlenül így gondolkodom, szemben Orbánnal, akinek demokráciafelfogása minden ízében hatalomfüggő. O. V.-hez hasonlóan én is úgy gondolom, hogy „Magyarországon új időszámítás kezdődött, (...) így értelmezhetetlenek az olyan kijelentések, hogy nem célszerű ügyeket kivinni nemzetközi fórumokra”. Vita csak abban van közöttünk, hogy honnan datáljuk az új időszámítást. Mert míg K. V. szerint csupán a csatlakozási dokumentum aláírása óta vált értelmetlenné hazaárulónak bélyegezni azokat, akik kritizálják a hatalmat, szerintem ez a demokratikus jogállam megvalósulásának első pillanatától a demokrácia elleni merénylet volt. Akkor is, amikor a Fideszfrakció Torgyán Józsefhez csatlakozva hazaárulónak bélyegezte a parlamentben Petri Györgyöt és Esterházy Pétert, akiknek aktuálisan egyetlen bűnük az volt, hogy a szocialista-liberális koalíció Kossuth-díjjal tüntette ki őket. És akkor is, amikor a volt miniszterelnök hazaárulózása keretezte a parlament munkáját 1998 és 2002 között. 1998 nyarán az újonnan alakult parlament első munkanapján Orbán Viktor kijelölt miniszterelnök nem kevesebbre szólította fel a képviselőket, mint hogy „Aki úgy érzi, hogy a magyar nemzethez akar tartozni, (...) az szavazzon igennel a kormányprogramra!”, majd a ciklus utolsó ülésnapján, 2002 februárjában - a parlamenti napló tanúsága szerint - keresetlenül hazaárulónak bélyegezte az ellenzéki képviselőket, úgy, ahogy voltak, majd erre tette fel a koronát a két választási forduló között, szembesülve az elkerülhetetlenül rá váró ellenzéki szereppel, ,A haza nem lehet ellenzékben” kijelentéssel. A miniszterelnök által megszabott keretben azután bőségesen jutott a hazaárulózásból politikusoknak és értelmiségieknek, újságíróknak és művészeknek a Fideszkormány négyéves regnálása során, és nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, amikor a korabeli miniszterelnök ezt kifogásolta volna. Azt viszont pontosan tudom, hogy az adófizetők pénzéből bőséges javadalom, állások és sarzsik garmada jutott azoknak, akik derekasan kivették részüket a hazaárulózásból. A történet csúcspontja az a 2000. november végi ülésnap volt, amikor a demokratikus játékszabályokra most rendkívül érzékeny Orbán a parlamentben meglobogtatta azt a listát, amelyet ő maga állíttatott öszsze a Miniszterelnöki Hivatallal, és amely szavai szerint „arról szól, hogy hol, mely pártok képviselői vagy mely pártokhoz tartozó értelmiségiek a világ mely lapjaiban, mely fórumain mit mondtak a magyar demokrácia fogyatékosságairól, és arról, hogy micsoda veszély fenyegeti Magyarországot a demokrácia hiánya miatt” (H. V. felszólalása a Parlamentben 2000. november 30-án). Ha eltekintünk is olyan, egyébként ugyancsak a demokráciát veszélyeztető kijelentésektől, hogy egy ország miniszterelnöke felhatalmazva érzi magát, hogy eldöntse „mely értelmiségiek melyik pártokhoz” tartoznak, azon mégis érdemes elmerengni, hogy vajon már ekkor is tudta-e Orbán Viktor, hogy amit tesz, az súlyosan antidemokratikus cselekedet, vagy csak azóta van ilyen súlyosan elítélő véleménye az ilyesmiről, amióta nem utasíthatja a hivatalt listák készítésére? És nem értem azt sem, hogyha Loppert Dániel egyébként felmentő ítélettel zárult „hazaárulási pere” ennyire megviseli a volt miniszterelnököt, akkor hogyan tudta mindent eldöntő bizonyítékként a parlament és egyben az ország nyilvánossága elé tárni azt a listát, amely nem egyszerűen hazaárulónak bélyegezte azokat, akik kritikával illeték az általa vezetett kormányt vagy őt magát, hanem mindezt ráadásul egy olyan összeállítás alapján tette, amely hemzsegett a tendenciózus rágalmaktól és hazugságoktól. És minthogy a hazai közvélemény különlegesen hajlamos az amnéziára, idézzünk fel néhányat azon „bűnök” közül, amelyek alapján értelmiségiek és politikusok felkerültek Orbán hírhedt listájára. És nem azért fontos visszaidézni mindezt, mert a bélyeg, amelyet az érintettekre kívántak ragasztani, egyetlen pillanatig is égette a bőrüket, hanem mert a lista összeállítása és az ezt követő hónapokon át folyó sajtókampány, amelyből a jobboldali sajtó mellett a közszolgálati média oroszlánrészt vállalt, a lisszaboni állásfoglalás fényében különös optikát nyer. Volt, akinek olyan állítást adtak a szájába, amelyet soha nem mondott, másokkal pedig egész egyszerűen csak az volt a baj, hogy voltak. Szalai Erzsébet azért lett hazaáruló, mert egy cikkében azt a már-már közhelyszámba menő, soha egyetlen józan társadalomkutató által kétségbe nem vont tényt leírta, hogy a magyar társadalom kétharmada a rendszerváltás vesztesének tekinthető. Kéri László bűne az volt, hogy úgy vélekedett, „a mai kormány nem tudja elviselni a kritikát, és amennyiben valaki nem ért vele egyet, azt ellenségnek tekinti”. Haraszti Miklós azért került a listára, mert a jobboldalon tapasztalható antiszemita megnyilvánulásokról tett említést. Sárközy Tamás bűnös módon azt gondolta, hogy Orbán miniszterelnök nagyon szereti a hatalmat és minél tovább akar kormányozni. Magyar Bálint és Kovács László azért lett hazaáruló, mert Györgyi Kálmán lemondatását példátlan botránynak nevezték, az SZDSZ Új generációs fiataljai pedig a felségsértés bűnébe esve azt merészelték mondani, hogy Orbán Viktor legszívesebben királlyá koronáztatná magát. * Nevezhetném megtisztelőnek is azt a kitüntető figyelmet, amelyben az exminiszterelnök családomat részesítette, hiszen ötünk közül hárman felkerültünk a top 20-ba (ami nyilván azért lehetett így, mert mi genetikus hazaárulók vagyunk), ám tartok tőle, hogy az akció egyetlen célja - amint a többiek esetében is - nevünk meghurcolása volt. Ami az én ügyemet illeti, immár az igazságszolgáltatás öszszes létező fórumán bizonyítást nyert, hogy soha sehol senkinek nem tettem olyan kijelentést, amely miatt a volt miniszterelnök lehazaárulózott, ám azok a „konzervatív úriemberek” - Elek Istvántól, Debreczeni Józsefen keresztül Orbán Viktorig -, akik gondolkodás nélkül beálltak a pszichopata (a la Megyesi Gusztáv) rágalomhadjárata mentén verbuválódott falkába, mind a mai napig elfelejtettek bocsánatot kérni azokért a válogatott mocskolódásokért, amelylyel egy éven keresztül a nyilvánosság összes fórumán - a Magyar Nemzettől, a Népszabadságon keresztül a közszolgálati médiáig - illettek. És értelemszerűen nem kért bocsánatot a történet „szellemi” atyja sem, jóllehet leleplezésem idején ő maga tette azt a szerinte „rendkívül méltányos kihívást”, amelyet nekem „két kézzel kellene megragadnom”, hogy „kérjen közülünk kellő alázattal mély bocsánatot a másiktól, aki jogerősen pervesztes lesz”. Ám mivel a pszichopatánál jobban senki sem tudhatta, hogy minden szava hazugság, így érthető, hogy ígérete ellenére ő nem fordult bírósághoz, viszont nem vesz tudomást az általam jogerősen megnyert ítéletről sem. Édesapám egyetlen nevesített „bűne” ugyancsak a felségsértés fogalomkörébe tartozik, mivel egy külföldi újságírónak „alapelvek nélküli, rendkívül tehetséges politikusként” jellemezte Orbánt, amiért meggyőződésem szerint utoljára a Rákosi-rendszerben hazaárulóztak le valakit. Az állítás második felét - a „rendkívül tehetséges” minősítést - tekintve azonban szerintem is nagyot tévedett édesapám. Nővérem pedig azért lett hazaáruló, mert egy külföldi lapban megjelent, Magyarországot bíráló cikk lábjegyzetében a szerző mások mellett neki is köszönetet mondott. A múlt ködéből visszaidézve e förmedvényt még inkább nyilvánvaló, hogy a lista összeállításának célja nem egyes emberek meghurcolása volt, ezt inkább csak afféle „hasznos melléktermékként” könyvelték el a forgatókönyvírók, hanem bizonyos csoportok - ellenzéki politikusok, az egykori demokratikus ellenzék tagjai, baloldali értelmiségiek - és magatartások megbélyegzése volt. És mostanában, amikor az államszocialista diktatúra működésének egyre több titkáról lebben fel a függöny, beleborzong az ember, hogy mindez milyen kísértetiesen idézi a korabeli titkosrendőrség működésének végtelenül primitív, ám kétségkívül hatékony logikáját és módszerét. Mint ahogy a diktatúrák sajtójának reflexeit idézve követte a lista nyilvánosságra kerülését az egészen az Orbán-kormány bukásáig húzódó sajtókampány is. A kormánypárti sajtóban és a közszolgálati médiában heti rendszerességgel tértek vissza a „ókülföldi” sajtóban „saját hazájukat mocskoló” „közönséges gazemberek”, „kártékony bűnözők”, „szellemi homelessek”, „gyűlölködő manipulátorok”, „tudatos hazudozók”, „Magyarországot a külföldi sajtóban lejárató élőlények” esetére, akinek ezen orgánumok bértollnokai szerint „szégyenükben süljön le a pofájukról a bőr”, „fogják be a szájukat, és szégyelljenek kiállni az emberek elé”. Most pedig, amikor Orbán Viktor egy olyan, Magyarországot elítélő nyilatkozatot fogadtat el egy nemzetközi szervezettel, amely a földkerekség legsötétebb diktatúráinak társaságában említi az országot, ugyanezek az orgánumok azt kérdezik: „vajon miért nyúl a kalapácshoz a kormány, ha a tükörben csúnya képet lát”, és „nem azért járt-e el feltűnően durván a hatalom a vele szemben kritikát megfogalmazókkal, mert így akar üzenni mindazoknak, akik nem hajlandóak parírozni?” A Magyar Nemzet egyik állandó publicistája pedig egészen odáig megy, hogy „az a döntő különbség Orbán hazaárulózása és a mostani CDI nyilatkozat között, amíg a CDI határozata valóságos, létező jelenségek miatt aggódik, addig népünk balliberális jóakarói kizárólag hazugságokat, rágalmakat, irracionális rémmeséket terjesztettek rólunk”, arról pedig, hogy hazánkat egy sorba állították Kubával és Burmával, kizárólag a Medgyessy-kormány tehet. A „polgári jobboldal”, amely afféle imamalomként zsolozsmázza a balliberális oldal egyik főbűneként a kettős mérce alkalmazását, láthatóan tökéletesen elvesztette az önreflexióra való képességét. (Folytatás a 12. oldalon) VÁSÁRHELYI MÁRIA: Dicsérni jöttem Orbánt, nem temetni ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 2003. JÚLIUS 4.