Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-07-04 / 27. szám - Vásárhelyi Mária: Dicsérni jöttem Orbánt, nem temetni (6. oldal)

V­an valami végtelenül lehangoló és kiábrándító mindabban, ami a Kereszténydemokrata Inter­­nacionálé állásfoglalása körül immár hetek óta habzik a hazai közéletben. Nekem azonban, a kormányténye­zőkkel szemben, nem azzal van problémám, hogy „jót tesz-e Ma­gyarország nemzetközi megítélésé­nek”, ha egy felelősnek mondott, ám bizonyíthatóan végtelenül felelőtlen pártvezér efféle tartalmú nyilatkozat közreadására vesz rá egy nemzetközi szervezetet. Meggyőződésem szerint ugyanis az ország megítélésén jottá­nyit sem változtat az, hogy Orbán Viktor mit mondat el egy immár tö­kéletesen komolytalanná vált nem­zetközi szervezettel. Az ilyesmi, ha egyáltalán, akkor csakis és kizárólag Orbán Viktor, a Fidesz és a CDI nemzetközi megítélésén változtat, hi­szen mindannyian tudjuk, hogy a magyarországi közállapotokról a kül­világ nem a Fidesz abszolút elnökén keresztül tájékozódik; véleményét diplomáciai források, sajtótudósítók és az országról megjelenő fontosabb dokumentumok alapján alakítja ki. Az ügy nemzetközi súlyát egyébként mi sem jelzi jobban, mint hogy a kül­földi sajtó vizein nemhogy hullámo­kat, de fodrokat sem kavart a nyilat­kozat. A jelentősebb orgánumok em­lítést sem tettek megszületéséről, így azután a CDI-állásfoglalással össze­függésben én nem is aggódnék az ország hírnevéért, sokkal több prob­lémát jelent számomra az ügybe be­lerángatott, amúgy tekintélyesnek mondott politikusok és nemzetközi szervezetek magatartása. Hiszen ho­gyan is lehet komolyan venni egy szervezetet, amely egyetlen - nyil­vánvalóan nem elfogulatlan tagjának - nyilatkozata alapján ilyen súlyos vádakat fogalmaz meg egy ország­ról? Miféle sóhivatal az, amelynek eszébe sem jut, hogy mielőtt ítélke­zik, legalább kísérletet tegyen arra, hogy meggyőződjön az aggodalom megalapozottságáról? És mit gondol­junk azokról a felelős európai állam­férfiakról, akik miután elfogadnak egy ilyen nyilatkozatot, a sajtó erre vonatkozó kérdéseire válaszul két­ségbeesett egymásra mutogatásba, magyarázkodásba, elhatárolódásba vagy éppen bújócskába kezdenek. A szervezet főtitkára Orbánra hivatkoz­va magyarázza, hogy „Magyarorszá­gon a politikai helyzet jelentősen romlott a legutóbbi választások óta”, ami Orbán szemszögéből nyilvánva­lóan így is van, hiszen jelentősen rosszabb politikai helyzet egy ellen­zéki, mint egy kormánypárt elnöké­nek lenni. Ez azonban önmagában még nem lehet elegendő ok arra, hogy Kubá­val és Burmával említsék egy lapon Magyarországot. És immár hiába magyarázkodnak a CDI vezető tiszt­ségviselői, hogy nekik ugyan eszük ágában sem e két kőkemény diktatú­rával egybevetni a „magyarországi jogtiprások” mértékét, ha ezenköz­ben Hende Csaba - Orbán polgári körös jobbkeze - éppen azt bizony­gatja a honi nyilvánosságban, hogy csupán annyi a különbség e véreske­zű diktatúrák és Magyarország kö­zött, hogy nálunk kifinomultabb módszerekkel, rafináltabban műkö­dik a diktatúra gépezete. Ráadásul a CDI nem maradt egyedül. Aggodal­mában azonmód osztozott az Euró­pai Néppárt, amelyről a hazai jobb­oldali politikusok egyetlen alkalom­mal sem mulasztják el megemlíteni, hogy „a legnagyobb frakcióval van jelen az Európa Parlamentben”. Mi pedig erre csak azt mondhatjuk, hogy ez bizony annál szomorúbb­­ az európai jobboldalra nézve is. Nem rokonszenves a kormány stréberkedése sem, ároktemetési po­litikájának nemzetköziesítése, aho­gyan előzékenyen invitálja tanul­mányútra mindazokat a külföldi po­litikusokat, akik előbb elítélték az or­szágot, és most esetleg személyesen is szeretnék megnézni, hogy miként tiporja a baloldali liberális kormány­zat két lábbal az emberi jogokat Ma­gyarországon. Bizarr eseménnyé vált O.V. kül­ügyi bizottság előtti meghallgatása is. A sajtóhíradások tanúsága szerint ugyanis a kormánypárti képviselők, akik meghallgatásra invitálták Or­bánt, elfelejtettek felkészülni a „ven­dégségre”, így azután az ülés - im­már nem először - az exminiszterel­­nök „one man show”-jává alakult. A kormánypárti bizottsági tagok - akik alig leplezett meghatottsággal nyug­tázták, hogy Orbán képviselő kivéte­lesen úgy viselkedett, ahogyan egy képviseleti demokráciában ez a parla­ment minden egyes tagjától elvárha­tó, és megjelent a bizottsági meghall­gatáson - mélységes megrendültsé­­gükben elfelejtették, hogy valójában mit is akartak kérdezni tőle, így azu­tán semmi nem akadályozta meg O. V.-t abban, hogy a maga javára for­dítsa a meghallgatást, és a megjelené­séért bezsebelt dicséretek után kiok­tassa „demokráciából”, „újfajta idő­számításból” és „emberi jogokból” a bizottság kormánypárti tagjait. * Ami azonban a CDI-nyilatkozatban megfogalmazott alapértékeket illeti, azokkal egytől-egyig egyetértek, és meglepődve tapasztalom, hogy mi­lyen sok hasonlóság van a volt mi­niszterelnök és az én érték­rendem között. A különbség csak annyi, hogy én ezekről a kérdésekről politikai széljá­rástól függetlenül így gondol­kodom, szemben Orbánnal, akinek demokráciafelfogása minden ízében hatalomfüggő. O. V.-hez hasonlóan én is úgy gondolom, hogy „Ma­gyarországon új időszámítás kezdődött, (...) így értelmez­hetetlenek az olyan kijelenté­sek, hogy nem célszerű ügye­ket kivinni nemzetközi fóru­mokra”. Vita csak abban van közöttünk, hogy honnan da­táljuk az új időszámítást. Mert míg K. V. szerint csupán a csatlakozási dokumentum alá­írása óta vált értelmetlenné hazaárulónak bélyegezni azo­kat, akik kritizálják a hatal­mat, szerintem ez a demokra­tikus jogállam megvalósulásá­nak első pillanatától a demok­rácia elleni merénylet volt. Akkor is, amikor a Fidesz­­frakció Torgyán Józsefhez csatlakozva hazaárulónak bé­lyegezte a parlamentben Petri Györgyöt és Esterházy Pétert, akiknek aktuálisan egyetlen bűnük az volt, hogy a szocia­lista-liberális koalíció Kos­­suth-díjjal tüntette ki őket. És akkor is, amikor a volt miniszterelnök hazaárulózása keretezte a parlament munká­ját 1998 és 2002 között. 1998 nyarán az újonnan alakult parlament első munkanapján Orbán Viktor kijelölt minisz­terelnök nem kevesebbre szólí­totta fel a képviselőket, mint hogy „Aki úgy érzi, hogy a magyar nem­zethez akar tartozni, (...) az szavaz­zon igennel a kormányprogramra!”, majd a ciklus utolsó ülésnapján, 2002 februárjában - a parlamenti napló ta­núsága szerint - keresetlenül haza­árulónak bélyegezte az ellenzéki kép­viselőket, úgy, ahogy voltak, majd er­re tette fel a koronát a két választási forduló között, szembesülve az elke­rülhetetlenül rá váró ellenzéki sze­reppel, ,A haza nem lehet ellenzék­ben” kijelentéssel. A miniszterelnök által megszabott keretben azután bő­ségesen jutott a hazaárulózásból poli­tikusoknak és értelmiségieknek, új­ságíróknak és művészeknek a Fidesz­­kormány négyéves regnálása során, és nem emlékszem egyetlen alkalom­ra sem, amikor a korabeli miniszter­­elnök ezt kifogásolta volna. Azt vi­szont pontosan tudom, hogy az adó­fizetők pénzéből bőséges javadalom, állások és sarzsik garmada jutott azoknak, akik derekasan kivették ré­szüket a hazaárulózásból. A történet csúcspontja az a 2000. november végi ülésnap volt, amikor­­ a demokratikus játékszabályokra most rendkívül érzékeny Orbán a parlamentben meglobogtatta azt a listát, amelyet ő maga állíttatott ösz­­sze a Miniszterelnöki Hivatallal, és amely szavai szerint „arról szól, hogy hol, mely pártok képviselői vagy mely pártokhoz tartozó értelmiségiek a világ mely lapjaiban, mely fóruma­in mit mondtak a magyar demokrá­cia fogyatékosságairól, és arról, hogy micsoda veszély fenyegeti Magyaror­szágot a demokrácia hiánya miatt” (H. V. felszólalása a Parlamentben 2000. november 30-án). Ha eltekin­tünk is olyan, egyébként ugyancsak a demokráciát veszélyeztető kijelenté­sektől, hogy egy ország miniszterel­nöke felhatalmazva érzi magát, hogy eldöntse „mely értelmiségiek melyik pártokhoz” tartoznak, azon mégis ér­demes elmerengni, hogy vajon már ekkor is tudta-e Orbán Viktor, hogy amit tesz, az súlyosan antidemokrati­kus cselekedet, vagy csak azóta van ilyen súlyosan elítélő véleménye az ilyesmiről, amióta nem utasíthatja a hivatalt listák készítésére? És nem értem azt sem, hogyha Loppert Dániel egyébként felmentő ítélettel zárult „hazaárulási pere” ennyire megviseli a volt miniszterel­nököt, akkor hogyan tudta mindent eldöntő bizonyítékként a parlament és egyben az ország nyilvánossága elé tárni azt a listát, amely nem egy­szerűen hazaárulónak bélyegezte azokat, akik kritikával illeték az álta­la vezetett kormányt vagy őt magát, hanem mindezt ráadásul egy olyan összeállítás alapján tette, amely hem­zsegett a tendenciózus rágalmaktól és hazugságoktól. És minthogy a ha­zai közvélemény különlegesen hajla­mos az amnéziára, idézzünk fel né­hányat azon „bűnök” közül, ame­lyek alapján értelmiségiek és politi­kusok felkerültek Orbán hírhedt lis­tájára. És nem azért fontos vissza­idézni mindezt, mert a bélyeg, ame­lyet az érintettekre kívántak ragasz­tani, egyetlen pillanatig is égette a bőrüket, hanem mert a lista összeál­lítása és az ezt követő hónapokon át folyó sajtókampány, amelyből a jobboldali sajtó mellett a közszolgá­lati média oroszlánrészt vállalt, a lisszaboni állásfoglalás fényében kü­lönös optikát nyer. Volt, akinek olyan állítást adtak a szájába, ame­lyet soha nem mondott, másokkal pedig egész egyszerűen csak az volt a baj, hogy voltak. Szalai Erzsébet azért lett hazaáruló, mert egy cikké­ben azt a már-már közhelyszámba menő, soha egyetlen józan társada­lomkutató által kétségbe nem vont tényt leírta, hogy a magyar társada­lom kétharmada a rendszerváltás vesztesének tekinthető. Kéri László bűne az volt, hogy úgy vélekedett, „a mai kormány nem tudja elviselni a kritikát, és amennyiben valaki nem ért vele egyet, azt ellenségnek tekinti”. Haraszti Miklós azért került a listára, mert a jobboldalon tapasz­talható antiszemita megnyilvánulá­sokról tett említést. Sárközy Tamás bűnös módon azt gondolta, hogy Orbán miniszterelnök nagyon szere­ti a hatalmat és minél tovább akar kormányozni. Magyar Bálint és Ko­vács László azért lett hazaáruló, mert Györgyi Kálmán lemondatását példátlan botránynak nevezték, az SZDSZ Új generációs fiataljai pedig a felségsértés bűnébe esve azt meré­szelték mondani, hogy Orbán Vik­tor legszívesebben királlyá koronáz­tatná magát. * Nevezhetném megtisztelőnek is azt a kitüntető figyelmet, amelyben az ex­­miniszterelnök családomat részesítet­te, hiszen ötünk közül hárman felke­rültünk a top 20-ba (ami nyilván azért lehetett így, mert mi genetikus hazaárulók vagyunk), ám tartok tőle, hogy az akció egyetlen célja - amint a többiek esetében is - nevünk meg­­hurcolása volt. Ami az én ügyemet il­leti, immár az igazságszolgáltatás ösz­­szes létező fórumán bizonyítást nyert, hogy soha sehol senkinek nem tettem olyan kijelentést, amely miatt a volt miniszterelnök lehazaáruló­­zott, ám azok a „konzervatív úriem­berek” - Elek Istvántól, Debreczeni Józsefen keresztül Orbán Viktorig -, akik gondolkodás nélkül beálltak a pszichopata (a la Megyesi Gusztáv) rágalomhadjárata mentén verbuvá­lódott falkába, mind a mai napig el­felejtettek bocsánatot kérni azokért a válogatott mocskolódásokért, amely­lyel egy éven keresztül a nyilvános­ság összes fórumán - a Magyar Nem­zettől, a Népszabadságon keresztül a közszolgálati médiáig - illettek. És értelemszerűen nem kért bocsánatot a történet „szellemi” atyja sem, jólle­het leleplezésem idején ő maga tette azt a szerinte „rendkívül méltányos kihívást”, amelyet nekem „két kézzel kellene megragadnom”, hogy „kér­jen közülünk kellő alázattal mély bo­csánatot a másiktól, aki jogerősen pervesztes lesz”. Ám mivel a pszicho­patánál jobban senki sem tudhatta, hogy minden szava hazugság, így érthető, hogy ígérete ellenére ő nem fordult bírósághoz, viszont nem vesz tudomást az általam jogerősen meg­nyert ítéletről sem. Édesapám egyetlen nevesített „bű­ne” ugyancsak a felségsértés foga­lomkörébe tartozik, mivel egy külföl­di újságírónak „alapelvek nélküli, rendkívül tehetséges politikusként” jellemezte Orbánt, amiért meggyőző­désem szerint utoljára a Rákosi-rend­­szerben hazaárulóztak le valakit. Az állítás második felét - a „rendkívül te­hetséges” minősítést - tekintve azon­ban szerintem is nagyot tévedett édesapám. Nővérem pedig azért lett hazaáruló, mert egy külföldi lapban megjelent, Magyarországot bíráló cikk lábjegyzetében a szerző mások mellett neki is köszönetet mondott. A múlt ködéből visszaidézve e för­­medvényt még inkább nyilvánvaló, hogy a lista összeállításának célja nem egyes emberek meghurcolása volt, ezt inkább csak afféle „hasznos melléktermékként” könyvelték el a forgatókönyv­írók, hanem bizonyos csopor­tok - ellenzéki politikusok, az egykori demokratikus ellen­zék tagjai, baloldali értelmisé­giek - és magatartások meg­bélyegzése volt. És mostaná­ban, amikor az államszocialis­ta diktatúra működésének egyre több titkáról lebben fel a függöny, beleborzong az ember, hogy mindez milyen kísértetiesen idézi a korabeli titkosrendőrség működésének végtelenül primitív, ám két­ségkívül hatékony logikáját és módszerét. Mint ahogy a dik­tatúrák sajtójának reflexeit idézve követte a lista nyilvá­nosságra kerülését az egészen az Orbán-kormány bukásáig húzódó sajtókampány is. A kormánypárti sajtóban és a közszolgálati médiában heti rendszerességgel tértek vissza a „ókülföldi” sajtóban „saját hazájukat mocskoló” „közön­séges gazemberek”, „kárté­kony bűnözők”, „szellemi homelessek”, „gyűlölködő manipulátorok”, „tudatos ha­­zudozók”, „Magyarországot a külföldi sajtóban lejárató élő­lények” esetére, akinek ezen orgánumok bértollnokai sze­rint „szégyenükben süljön le a pofájukról a bőr”, „fogják be a szájukat, és szégyelljenek kiáll­ni az emberek elé”. Most pedig, amikor Orbán Viktor egy olyan, Magyarorszá­got elítélő nyilatkozatot fogad­tat el egy nemzetközi szervezettel, amely a földkerekség legsötétebb dik­tatúráinak társaságában említi az or­szágot, ugyanezek az orgánumok azt kérdezik: „vajon miért nyúl a kala­pácshoz a kormány, ha a tükörben csúnya képet lát”, és „nem azért járt-e el feltűnően durván a hatalom a vele szemben kritikát megfogalma­zókkal, mert így akar üzenni mind­azoknak, akik nem hajlandóak parí­rozni?” A Magyar Nemzet egyik állan­dó publicistája pedig egészen odáig megy, hogy „az a döntő különbség Orbán hazaárulózása és a mostani CDI nyilatkozat között, amíg a CDI határozata valóságos, létező jelensé­gek miatt aggódik, addig népünk balliberális jóakarói kizárólag hazug­ságokat, rágalmakat, irracionális rémmeséket terjesztettek rólunk”, ar­ról pedig, hogy hazánkat egy sorba állították Kubával és Burmával, kizá­rólag a Medgyessy-kormány tehet. A „polgári jobboldal”, amely afféle imamalomként zsolozsmázza a balli­berális oldal egyik főbűneként a ket­tős mérce alkalmazását, láthatóan tö­kéletesen elvesztette az önreflexióra való képességét. (­Folytatás a 12. oldalon) VÁSÁRHELYI MÁRIA: Dicsérni jöttem Orbánt, nem temetni ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 2003. JÚLIUS 4.

Next