Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-02-20 / 8. szám - Hernádi Miklós: Egri Mária: Ámos Imre. Napló, versek, vázlatkönyvek, levelezőlapok. (Források) | Modigliani, Soutine és montparnasse-i barátaik. Kiállítás a Magyar Zsidó Múzeumban | Örökölt realizmus. A valósághű festészet öt évtizede | Hajdu István: Bak Imre • könyvkritika | Ex libris • Egri Mária: Ámos Imre. Napló, versek, vázlatkönyvek, levelezőlapok. (Források) (Múlt és Jövő Kiadó, 2003.) | Modigliani, Soutine és montparnasse-i barátaik. Kiállítás a Magyar Zsidó Múzeumban (Vince Kiadó-Magyar Zsidó Múzeum, 2003.) | Örökölt realizmus. A valósághű festészet öt évtizede (Új Művészet Kiadó, 2003.) | Hajdu István: Bak Imre (Gondolat Kiadó, 2003.) (25. oldal)
Két művészmonográfiát és két csoportkiállításra készült katalógust készülök bemutatni. Tanulság egyelőre csak annyi, hogy a magyar könyvszakma már csodákra is képes, ami az illusztrációk minőségét és bőségét illeti. Ennyit biztosan köszönhetünk a digitális nyomdai előkészítésnek. A másik előzetes tanulság: egyre többen eresztenek tárnát a közelmúlt magyar képzőművészetének bányakincsébe, s éppen mert a tárnák lejtése, irányzéka, mélysége más és más, egyre kevesebb a még átjáratlan térfogat. A „szegény ország gazdag képzőművészettel” klisét sem kell elővennünk, hogy belássuk: marad még feladat ezutánra is, hisz az új feldolgozások maguk is feldolgozandókká válnak. Egri Mária: Ámos Imre Napló, versek, vázlatkönyvek, levelezőlapok (Források) Ez a nagyon szükséges gyűjtemény előszörre vagy nem előszörre, de egy nagyon intim levélcsomag kivételével minden leírt szót közöl, ami Amos Imre magyar festőművésztől (1907-1944) ma fellelhető. Közöl ezen kívül négyszáz tus- vagy szénrajzot is, amelyeket a festő a szövegei mellé vagy külön lapokra készített. A naplót 1984-ben Pataki Gábor és György Péter már publikálta. Most talán még nyilvánvalóbb, hogy a harmincas évek második felének sötétedő művészeti életében olyan zseblámpafényt csóvál körül, amely nélkül nehezebb volna a dolgunk Vajda Lajos, Bálint Endre, Farkas István, Bernáth Aurél, Scheiber Hugó, Kádár Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Czóbel Béla, Pais Goebel Jenő, és sereg kurátor, kritikus, gyűjtő, valamint természetesen a hitves, Anna Margit munkásságának elemzése közben. Még egy 1937-es, Chagallnál tett látogatás is lerögzült a napló lapjain. A legbeszédesebb fénycsóva, persze, Amoson magán ül meg. Az ő „asszociatív expresszionizmusa” Vajda sok tekintetben rokon „konstruktív szürrealizmusával” a mából visszatekintve talán legpregnánsabb válasz a korszak érzelmi és materiális nyomorára. (Szemben a Bernáthnak korántsem javára írt, hanem fejére olvasott poszt-nagybányaisággal, „a natúra túlbecsülésével”.) Amos (és persze Vajda) nagyon is pontos és rajzos, de műveikből egyszer sem hiányzik a vízió. És még agyon sem kell őket interpretálni, hogy a vízió kibomoljék. Amos fogékony a zenélésre, a verselésre is. Egri Mária 94 versét közli, amelyek költészetileg nem kimagaslók, de azért példás emberi monumentumok, méltók az elolvasásra. Teljességük most először jelenik meg kötetben. Ukrajnai, egy évnél is hosszabb munkaszolgálata alatt írja például, hogy az otthon maradt kedves „acél síneknek végtelen partjain” tanyázik, s kéri, mert élményeire úgysem lesz szava: „Ne kérdezz semmit, hogyha megjövök”. Az áttekinthető, de fekvő alakja miatt nehezen forgatható szöveg- és rajzgyűjtemény legfeltáróbb része 10 Amos-vázlatkönyv aprólékos leírása, bőséges illusztrációkkal. (All. vázlatkönyv, a szolnoki, korábban már hasonmás könyv alakban is megjelent.) A 10 vázlatkönyvből csak kettő van a Lustig-féle magángyűjteményben, a többi az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének tulajdona. E füzetek sem szűkölködnek szöveges bejegyzésekben, amelyek például a kész festmények hollétét, méretét rögzítik, vagy készülő festmények szerkezetét, koloritját vázolják fel. A munkaszolgálatok idejére eső vázlatkönyvek elesett bajtársak listáját, lakcímeket, pro memóriákat, okmányadatokat, zenemű-listákat rögzítenek, s főleg rajzokat, csodálatosan kiforrott, éppen hevenyészettségükben végleges rajzokat... Vagy száz munkaszolgálatból küldött postai levelezőlap szövegközlésével zárul a gyűjtemény. Valamennyi a hitveshez szól, s kódolt (cenzúrázott) szövege ellenére egy gyermekien nyílt, Istenben és szerelmében feltétlenül bízó művészlelket állít elénk. Ilyen levelezőlap-kötegek, sajnos, nagyon sok itthoni zsidó háztartásban keletkeztek, s aggódó hangjuk, reménykedésük, s egyúttal gyakorlatiasságuk szinte szóról szóra egybevág. Ezért alighanem kollektív alkotásokként kell gondolkodnunk róluk. Bár meg sem íródtak volna! Amostól az utolsó 1944 júliusában érkezett, Szolnokról. A többi néma csend. (Múlt és Jövő Kiadó, 2003. 297 oldal, 7000 Ft) őshonos franciaság „önvédelmi” lépéseit. Ezt a kelet-európai, zsidó túlsúlyt segít interpretálni a katalógus néhány tanulmánya. Korszakok, irányzatok, iskolák elemzése sajátos művészettörténeti feladat, megspékelve esetünkben a származás, a vallás szempontjainak bevonási kényszerével. A Párizsi Iskola esetében már az is a származás mérlegelésére bírja a kritikust, hogy divergens irányzatról lévén szó, mindenképpen a (kevés) közöset kell hangsúlyoznia. Ki látott már csupa individualistából összeverődött irányzatot? Ha már ennyire különböző, amit csinálnak, legalább biográfiai közösség létesítendő köztük. Vegyesebb társaságot a Párizsi Iskolánál keveset, talán egyet sem ismerhet a közelmúlt művészettörténet-írása, akár ott, Párizsban maradtak a főként Keletről érkezett jövevények, mint Chagall, Kisling, Zadkine, Lipchitz, Pascin, Beöthy vagy Réth Alfréd, akár hazaszivárogtak, mint Magyarországra Czóbel, Farkas István vagy Vörös Géza. Már a két főember, Modigliani és Soutine is oly eltérő stílusban festett, s ráadásul egymástól ezer kilométerre kezdte a festést, hogy együtt emlegetésük művészettörténeti justizmordként hathat. Látszólag csak annyi közösség van bennük, hogy egyazon vallás nevelte (volna) őket. De miért ennyire különbözőkké? Magvas tanulmányában Beke László, a kiállítás kurátora joggal említi, hogy sokuk, ha élne, fennakadna a „zsidó festő” tituluson, noha épp zsidósága miatt kellett a náci időkben elpusztulnia. Beke nagyon mély problémát feszeget, mely a magyar irodalomtörténet szempontjából sem közömbös. (Vö. Németh László Szomoryról: „Igaz író, de nem magyar író.”) Ha a zsidók leértékelése és kizárása egy-egy nemzeti közösségből a hülyék „szocializmusa”, vajon nem a kergék „szocializmusa”-e az a hajlandóság, hogy adott esetben, au contraire, értékképző tényezőnek lássuk egy-egy művész zsidóságát? Még akár akarata ellenére is, megmásítva az ő egykori önértékelését? Ugyanerről a kiállítási katalógusról szólva írja Rockenbauer Zoltán, hogy „érthető, ha zsidó identitásukra büszke emberek számon tartják a nagy művészek származását”, ami azt jelenti, hogy akik nem büszkék vagy nem zsidók, ne tartsák ezt számon. Ennél Beke bonyolultabbnak látja a dolgot, s én inkább vele értek egyet. Miközben minden valamirevaló zsidó művész a művészet univerzalitásába kívánkozik, művészetszociológiailag neki előbb egy nem zsidó, nemzeti kultúrába kell bejutnia, ahol nem zsidó pályatársai eleve tanyáznak. A művészet univerzalitása olyan ENSZ, amelynek a zsidó művészet, így, önmagában, nemzetihovatartozás nélkül, sohasem volt és talán nem is lesz a tagja. Ez olyan elsöprő erejű, minden zsidó művészt összekötő művészetszociológiai közösség, amely fölösen indokolja, hogy miközben ne fogadjuk el zsidó festészet vagy szobrászat külön létezését, nagyon is egy színben lássuk szociológiailag azt a száz és ezer zsidó festőt és szobrászt, akinek az univerzalitáshoz való eljutása a mondott előzetes feltételt is tartalmazza. (Vince Kiadó-Magyar Zsidó Múzeum, 2003. 159 oldal, 4995 Ft) A Szombathelyi Képtár a valósághoz való hűség kritériuma alapján rendezett magyar festészeti csoportkiállítást az eltelt ötven év munkáiból. terert továbbra is a felismerhetőség határain belül, az érzéki megjelenéshez ragaszkodva ábrázolta? A XX. század első évtizedeiben sokan úgy gondolták, hogy ez lehetetlen: esszenciákat, lelki, és nem külvilági valóságokat kell ábrázolni e forradalom végrehajtása közben. A realizmus azonban - Magyarországon jelentős kultúrpolitikai támogatással - mostani századunkat is megérte. Más kérdés, hogy „diadalának” rövid időszakát, a Rákosi-korszakot és valamennyit a Kádár-korszakból is, ma nem csúcspontnak, hanem mélypontnak látjuk. De a realizmus túlélő képességének más okai is vannak. A végtelenül sokféle emberi és tárgyi valóságot minden festőnemzedéknek újra kell leltároznia. Emlékszünk Cézanne sóhajára: ha csak egy olyan almát tudna festeni, amely megrendíti egész Párizst... Ezt a bizonyos almát ráadásul tízévenként még újra meg is kell festeni... A magyarországi szocreál valósághűségével nem az volt a baj, hogy az ábrázolt, akár harcoló, akár tanuló, akár kiránduló „tömegek” ne úgy néztek volna ki, ahogy a jó nevű festő megörökítette őket, hanem az, hogy nem voltak (annyira) boldogok, lelkesek, mint hinnünk adatott, hanem valójában csüggedtek, fáradtak, éhesek voltak. Sinkovits Péternek a korról és utórezgéseiről készített esszéje joggal üdvözli vívmányként Szőnyi félrefordulását egy pocsolyában tükröződő léckerítés felé (1954), mert itt végre olyan boldognak vagy boldogtalannak hihettük a kerítést is, meg a pocsolyát is, amilyennek csak akartuk. A művész csak akkor szabad, ha szemlélője is szabad lehet. A pop arton és hiperrealizmuson keresztül vezető realista kikászálódás a szocreálból nem a látványt, hanem annak lelkiségét hangszerelte át radikálisan. A megörökítés sikerélménye Csernusnál, Laknernél és követőiknél elsősorban e lelkiség megragadása fölött támadt. (De hisz Rembrandt realizmusa is a kisejlő lelkiségen keresztül hatott.) Szeifert Judit eseménytörténeti vázlata, Hudra Klára fotórealizmusesszéje és Bordács Andreának a mai változatokról készült, terminológiailag kissé túlterhelt áttekintése számos fogódzót kínál a valósághűség mai festészeti változatainak megértéséhez, de egy néhány tévését is, hiszen a „medializáció” terminus, hogy a diskurzust vagy a reprezentációt ne is említsem, egyáltalán nem nyit új korszakot a magyar festészetben. Mi máson keresztül ismerte volna Kossuthot, Napóleont, Kleopátrát, Jézust bárki festő, ha nem médiumokon (tankönyveken, korábbi műalkotásokon) keresztül? De mediatizálódik a valóság már a puszta érzéki rátekintésben is, mert ezer meg ezer előzetes ismeret, ítélet, klasszifikáció stb. raszterén keresztül észlelem. A valóság optikai szuggesztivitása változatlan, szűrhetjük le a pompás katalógus 2002-ig terjedő képmellékleteiből. De az említett lelkiség megragadására a valósághű festészeten kívül is van esély. Nem feltétlenül jobb, de fölösen vizsgálandó esély. (Új Művészet Kiadó, 2003. 111 oldal, ár nélkül) A most következő, Bak Imrét bemutató monográfia kitűnő alkalmat kínál ennek a másik esélynek a vizsgálatára. A magyaron kívül még idegen nyelven is megjelent, akárcsak kiadója korábbi, hasonlóan pompás Gedő Ilkamonográfiája. EX LIBRIS HERNÁDI MIKLÓS Varga Leon Gábor munkája Modigliani, Soutine és montparnasse-i barátaik Kiállítás a Magyar Zsidó Múzeumban Ez a tanulmányokkal kísért kiállítási katalógus több szempontból is reveláció. A Párizsi Iskolába sorolt festőkön és szobrászokon a mai napig is lötyög a definíciós kabát, vagy éppenséggel feszül. A Montparnasse vetélkedése a Montmartre-ral talán ez indította el az iskolába szerveződést, meg talán a maradványelv, hogy mindenki, aki nem Matisse, Picasso, Braque vagy Derain, verődjék külön, rivális csoportba. Az iskola legkülönösebb vonása azonban kelet-európai (zsidó) állományának túlsúlya, ami a húszas évektől el is indította az 2004. FEBRUÁR 20. Örökölt realizmus A valósághű festészet öt évtizede Végre lehetett-e hajtani a festészet forradalmát úgy is, hogy a festő a dolgokat (tájat, arcot, én A Balassi Könyvesbolt (Budapest, II. Margit u. 1.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Magyar művelődéstörténeti lexikon I. kötet (Balassi) 2. Szabó Magda: Az ajtó (Európa) 3. Karinthy Márton: Ördöggörcs (Ulpius-ház) 4. Domokos Mátyás: Régi Magyarország képeslapokon (Osiris) 5. Earl Babbie: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata (Balassi) 6. Márai Sándor: A négy évszak (Helikon) 7. Sárközi Mátyás: Levelek Zugligetből (Kortárs) 8. A zsidó kultúra lexikona (Balassi-Larousse) 9. Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről (Vince) 10. S. Nagy Katalin: A lakáskultúra története (Balassi) Hajdú István: Bak Imre Hajdú István a művészhez fűződő, több évtizedes kapcsolata jogán bravúros szöveget alkotott Bak Imrérel. A szöveg természetesen egész raj pályatársát is elénk idéz. Bak pályája nem olyan egyenes vonalú, mint Hencze Tamásé, de azért kevesebb váltást tartalmaz, mint Nádler Istváné vagy Maurer Dóráé. A ritka elmozdulások mindig mélyen tudatos, sok oldalról végiggondolt imperatívuszokból következnek, és a korábbi pályaív végleges elhagyásával járnak, miközben változatlan a technikai megvalósítás tökéletessége. A hatvanas évek közepén pattan ki a burokból Kassákot követő, geometrikus, hard-edge szerkesztésmódja, s egy konceptes kitérő után, a hetvenes évek közepétől szemiotikai elemekkel is telítődik. Ekkor tér át a simább, mégis térszerűbb akrilfestésre is. A legnagyobb váltás a nyolcvanas évek közepén következik be képein, amikor - nem bánom, nevezzük absztrakt újromantikának - felbillennek a szigorú egyensúlyok, s eklektikusabb lesz (egyszersmind hajlékonyabb, puhább) a formakultúrája, mígnem a kilencvenes évek végére „viszonylag kevés elemből szervezett, központba került motívumcsoportok, nagy, erős színmezők” jelennek meg képein, amelyek „hol a tájba foglalt város, hol pedig a semmibe nyíló tér képzetét keltik”. Mi ez, ha nem átnyomulás a Konok Tamás által apollói és dionüszoszi féltekére osztott világművészet apollói térfelére? Bak Imrénél hitelesebben ezt nem lehet megfogalmazni: „nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mindenféle centrum és háttér és értelmező elv hiányzik létezésünkből. Ez ellen én azzal akarok tiltakozni, hogy olyan képeket festek, amelyekről azt gondolom, hogy szemben állnak ezzel a szörnyűséges vízióval.” (Gondolat Kiadó, 2003. 247 oldal, 9990 Ft) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM