Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-09 / 2. szám - Bárány Tibor: Érvek kontextusa • könyvkritika • Érvek és kontextusok. Kortárs analitikus filozófiai tanulmányok. Szerkesztette: Ujvári Márta (Gondolat Kiadói Kör, 2003.) (24. oldal) - Beck András: Az eszmény vonzásában • könyvkritika • T. S. Eliot: A kultúra meghatározása (Szent István Társulat, 2003.) (24. oldal)
BÁRÁNY TIBOR: Érvek kontextusa ■ Érvek és kontextusok. Kortárs analitikus filozófiai tanulmányok. Szerkesztette: Újvári Márta. Gondolat Kiadói Kör, 2003. 322 oldal, 2690 Ft Kezdjük egy erős állítással, amit rögtön finomítsunk is: az analitikus filozófia az elmúlt száz év során nem játszott jelentős szerepet a magyar filozófiai gondolkodás történetében - annak ellenére van ez így, hogy mind az irányzat előfutárainak és alapító alakjainak (a Bécsi Kör, Frege, Wittgenstein, Russell, Moore) írásai, mind mára klasszikussá vált művek (Ryle: A szellem fogalma, Austin: Tetten ért szavak, Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete) régóta hozzáférhetők magyarul. A helyzet azonban változni látszik, s ez a változás nem is elsősorban abban ragadható meg, hogy egyre több fordítás lát napvilágot (elég, ha Strawson, Quine, Dummett, Dante, Searle, M. Black és mások köteteire utalunk, a tematikus szöveggyűjteményekről már nem is beszélve), hanem abban, hogy az analitikus filozófia intézményesen is mindinkább teret nyer, s a felsőoktatásban is egyre nagyobb szerepet játszik. Árulkodó tény, hogy az elmúlt pár évben két analitikus filozófia-tankönyv is megjelent, Farkas Katalin és Kelemen János Nyelvfilozófiája és Huoranszki Ferenc Modern metafizikája árulkodó, hisz jól dokumentálja azt a rendkívül izgalmas történeti változást, amelynek keretében az eredetileg markánsan metafizika-ellenes, a modern természettudományok elméleti-módszertani problémáit nyelvfilozófiai keretben vizsgáló analitikus filozófia belső fejlődésének eredményeképp rehabilitálta a metafizika tradicionális kérdéseit. Ezt a változást, illetve a nyelvi elemzés (részleges) háttérbe szorulásának jelenségét példázza az Újvári Márta által szerkesztett Érvek és kontextusok című tanulmánykötet nyolc írása. A kötet, ahogy ezt az alcím is jelzi, az angolszász analitikus filozófiai kánon előírásainak megfelelően épül fel: a bevezető írásban a szerkesztő röviden összefoglalja a tanulmányok alapvető állításait, áttekinti az érvelések menetét, ezután következnek maguk a szövegek, majd a tanulmányok angol nyelvű rezüméi, amelyek a szakmai olvasó számára az eligazodást vannak hivatva segíteni. (Sajnos ezt az eligazodást nem sokban segíti, hogy az egyik közreműködő, Huoranszki Ferenc neve nem kevesebb mint négy változatban szerepel a kötet különböző pontjain.) Az Érvek és kontextusok immár nem ismeretterjesztő-népszerűsítő olvasmány, nem egyfajta bevezetés az analitikus filozófia tanulmányozásába, sőt nem is tankönyv, hanem szaktudományos szöveggyűjtemény - amely mindazonáltal nem teljességgel megközelíthetetlen a nem beavatott, de érdeklődő olvasó számára. Az analitikus filozófusokat - így e kötet egy kivétellel magyar szerzőit elsősorban az teszi analitikussá, hogy meghatározott érvelési technikákat alkal- ► maznak (no meg a materialista, más szóval: fizikalista világmagyarázat mint kiindulópont elfogadása), követelmény a terminológiai takarékosság, ami néha meghökkentheti a kontinentális filozófiához szokott olvasót, az alapvető kategóriákat lehetőleg pontos definícióval kell bevezetni, javallott hétköznapi példák és a legkevésbé sem hétköznapi, viszont igen látványos gondolatkísérletek alkalmazása, s nem vehető komolyan a szerző, ha nem mutatja be akkurátusan és áttekinthető módon az érvek és ellenérvek (és ellen-ellenérvek stb.) felépítését. Az Érvek és kontextusok szerzői komolyan vehetők; több írás gondolatmenete különösebb analitikus filozófiai előképzettség nélkül is követhető, más szövegekre viszont ez korántsem áll - nem árt tisztában lenni például az extenzió és az intenzió fogalmának különbségével, ezt ugyanis egyik írás sem világítja meg, valamint a logikai terminológia ismeretére is gyakran szükség van. A kötet tanulmányai közül talán Laki János írása állítja a legkevesebb gyakorlati probléma elé az analitikus filozófiától amúgy nem érintett olvasót, s ez annak köszönhető, hogy a szövegben vizsgált (tudomány)filozófiai életmű, Kuhn munkássága széles körben ismert Magyarországon: a „paradigma” fogalmára vagy az elméletek közti összemérhetetlenségre sokan hivatkoznak előszeretettel. Laki cáfolja azt a közkeletű elképzelést, miszerint az észlelés Kuhn emlegette „elmélettel terheltsége” azt jelentené, hogy az észlelést a tudományos elméleteinkben kifejeződő és/vagy a nyelvünk által determinált világnézet határozná meg; valójában a szocializáció, a nevelődés során az idegrendszerbe programozott mechanizmusok működése a döntő tényező, ami elsődleges mind a nyelvhez, mind az elméleteinkhez képest. Neumer Katalin írása a benső tartalmak és a külső, megfigyelhető viselkedés viszonyát vizsgálja a kései Wittgenstein filozófiájában, majd az érzések „nyelvjátékáról” elmondottakat összeveti az írásbeliség újabb elméleteivel (s kezdi megingatni a recenzenst abban a kissé tiszteletlen hitében, hogy a kései Wittgenstein szövegei alapján gyakorlatilag tetszőleges filozófiai álláspont alátámasztható és megcáfolható). Geréby György fordulatos tanulmánya a mentális nyelv természetéről szóló skolasztikus vitát rekonstruálja, s áttételesen arra is fény derül, hogy az analitikus filozófia miért fordult az 1980-as évektől kezdve az eladdig javarészt feltáratlan skolasztika felé (remélhetőleg az „analitikus szőrszálhasogatás” nem fog olyan karriert befutni, mint skolasztikus párja). Geréby, Neumer és Ambrus Gergely írásai alapján világos és vonzó képet kaphat az olvasó arról, hogy milyen is az analitikus filozófiatörténeti rekonstrukció; az utóbbi Herbert Feigl fizikalista filozófiáját mutatja be, külön elemezve, hogy az osztrák filozófus hogyan oldotta meg az érzetminőségek problémáját. Merthogy az érzetminőségek (például: tudni, milyen az ananász íze) mint „szubjektív tények” léte nagy veszélyt jelent a fizikaiizmusra nézve, s Frank Jackson szellemes érve óta ilyenek bizonyítottan léteznek - Tim Crane azonban megmutatja: noha Jackson érve konklúzív, nem cáfolja a fizikaiizmust, ha nem kötjük ki, hogy a fizika képes kell legyen minden tényt magyarázni. Huoranszki Ferenc amellett érvel, hogy mivel rendelkezünk szemantikailag határozatlan fogalmakkal, a reprezentáció egyik legismertebb fizikalista magyarázata nem működőképes. Újvári Márta írása az időbeliség és a modalitások problémáját vizsgálja (ám a recenzens itt kényszerűen elhallgat: ez a tanulmány már annyira a hardcore analitikus filozófiához tartozik, hogy a kérdésfelvetés fentiekhez hasonlóan vázlatos bemutatása is hosszú bekezdéseket igényelne). Margitay Tihamér a híres-nevezetes Quineféle aluldeterminációs tézis különféle, egymással szoros kapcsolatban álló változatait veszi sorra, s vizsgálja meg ezek ismeretelméleti, cselekvéselméleti és etikai következményeit. Szerencsés szerkesztői megoldás, hogy a kötet végére olyan írás került, ami egyebek közt egy filozófiai gondolatmenet gyakorlati konzekvenciáival foglalkozik. Az érvekkel babráló, izgalmas és szórakoztató, gyakran komoly erőfeszítést igénylő szövegek olvasása során, ha valaki elfeledkezne róla, itt kénytelen rádöbbenni, hogy (az analitikus filozófia szellemétől oly idegen pátosszal fogalmazva): tetszik-nem tetszik, a bőrünkre megy a játék. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM _________________ 24 L *T1 L ....... BECK ANDRÁS: Az eszmény vonzásában ■ T. S. Eliot: A kultúra meghatározása. Fordította Lukácsi Fiúba, az utószót írta Flerkay Horcher Ferenc. Szent István Társulat, 2003. 165 oldal, 1990 Ft Mit jelent az, hogy klasszikus? - ezt a kérdést állította T. S. Eliot 1944- ben írt előadásának élére, de mielőtt előrukkolt volna a maga meghatározásával, melyet jószerével egyedül Vergiliusra szabott, kijelentette, ne csodálkozzon senki, ha a klasszikus szót a jövőben bármelyik más, megszokott értelmében használná. Ezzel a különös gesztussal jelezte, hogy a szavak jelentése szorosan kötődik használatukhoz, s hogy az övéhez hasonló fejtegetéseknek az adott szó hétköznapi vagy speciális jelentését illetően nincsen semmiféle korlátozó érvényük. Mondandójának érvényessége tehát mindenekelőtt azon múlik, sikerül-e olyan kontextust létrehoznia, amelyben a szó általa javasolt használata megvilágítja jelentését. Azt gondolhatnánk, hogy néhány évvel később kiadott kis könyve hasonló jótékony önkorlátozásnak köszönhetően kapta a Jegyzetek a kultúra meghatározásához címet. Ellentmond viszont ennek a feltevésnek, hogy bevezetésében többször is megrovóan beszél azokról, akik átgondolatlanul használják a kultúra szót, és jelentésének pontos vizsgálatát tűzi ki célul. Ha helyeselni nem is lehet, hogy a mű most megjelent magyar változata A kultúra meghatározása címen fut, ez bizonyos értelemben közelebb áll a mű hangütéséhez, mint az eredeti. Eliot a „jegyzetek” megszorítással nem állításainak érvényét kívánta korlátozni, inkább csak a mű egyenetlen és vázlatos jellegére utalt. Furcsa ez a vázlatosság, ha figyelembe vesszük, hogy annak a hagyomány és egyéniség viszonyát megvilágító tradicionalista kultúrafelfogásnak, amelyet a megelőző harminc év esszéiben több oldalról járt körül, ez a könyv lehetett volna az összefoglalása. Miért nem lett mégsem az, nem tudhatjuk. Egyik életrajzírója szerint a könyv olyan hatást tesz, mintha a szerző írás közben elvesztette volna érdeklődését a tárgy iránt. Eliot felfogásának jellegadó vonása az, hogy a kultúra fogalmát nem egyéni teljesítményekhez vagy egy szűkebb réteg tevékenységéhez köti, hanem tágabb körben keresi, és végül „a társadalomnak mint egésznek a modelljében” találja meg. Ez a megfogalmazás a kultúra itt kínált meghatározását nyilvánvalóan öszszekapcsolja közvetlenül a háború előtt megjelent könyvével, melynek címe: Egy keresztény társadalom eszméje. A társadalom és a kultúra kölcsönösen egymást teszik azzá amik, miképpen egymáshoz rendeli őket az is, hogy mindkettő elválaszthatatlan a vallástól. A könyv voltaképpen e három fogalom kapcsolatát modellezi, mégpedig lehetőség szerint mindenféle viszonyfogalom kerülésével. Szerinte ugyanis bármiféle viszony jelzése arról tanúskodna, hogy a vallást és a kultúrát két különböző dolognak tekintjük, amit épp olyan tévedésnek tart, mint a kettő azonosítását. A kettő összetartozását végül egy szerencsés és jelentőségteljes fordulattal fejezi ki: eszerint egy nép kultúrája vallásának megtestesülése. De e megfogalmazás kegyelmi pillanatától eltekintve a kultúrának és a vallásnak ezt a fajta egységét a könyv más és más fénytörésben mutatja - olyannyira, hogy a vége felé megfordul a helyzet, vagyis arról értesülünk, hogy a kultúra ölt látható alakot a vallásban. Az az érzésünk tehát, mintha ezek a fogalmak egykönnyen felcserélhetők lennének egymással: hol azt olvasssuk, hogy „az egyik nézőpontból a vallás: kultúra, s egy másik nézőpontból a kultúra: vallás”, hol azt, hogy a kultúra és a vallás „két különböző aspektusa ugyanannak a dolognak”. E hiányérzet éppen azért lehet erős, mert Eliotnak alighanem igaza van abban, hogy a kultúra és a vallás olyan kohéziós erő, mely a társadalmat szükségszerű rétegződése mellett is organikus egységgé teszi. Ez az organikus társadalomeszmény vezeti el ahhoz a számomra is rokonszenves felfogáshoz, mely szerint a kultúra nem más, mint egy nép életmódja. Amikor viszont azt olvasom, hogy a kultúra szó tartalmazza egy nép „minden jellegzetes tevékenységét”, akkor a magam földhözragadt módján szívesen megkérdezném, mit jelent ez a jelző és ki a megmondhatója, mi jellegzetes és mi nem, vagy, hogy ami nem jellegzetes, milyen értelemben nem része az életmódnak, és ekképp a kultúrának? Ezután példák jönnek, egy változatos és ötletszerű felsorolás, hogy mi minden értendő bele a kultúrába, az Epsomi Derby-től az ecetes cékláig, mintegy annak jelzésére, hogy e felsorolás tetszés szerint folytatható. Ami megnyugtató választ is adhatna az előbbi kérdéseimre, ha a következő mondatban egy váratlan ugrással Eliot nem szembesítene azzal a különös gondolattal, hogy : „ami része kultúránknak, ugyancsak része megélt vallásunknak.” Ezen a ponton egyszerre követhetetlen lesz számomra a dolog. E követhetetlenség csak részben fakad abból, hogy a magyar szövegből kimaradt egy mondat, mely szerint „minden olvasó elkészítheti a maga listáját” , hiszen az ezt követő utalás a megélt vallásra épp azt jelzi, hogy nem minden olvasó készítheti el a maga listáját. Eliot valláson nem a hit eleven erejét, hanem a közös keresztény tradíciót érti, a megélt jelző pedig a vallást az életmóddal hozza öszszefüggésbe. De akkor mégis mit értsünk ezen a megszorításon, mert mégiscsak valamilyen megszorításnak kell lennie ahhoz, hogy bármit is jelentsen. Eliot művével úgy vagyok, mint általában a konzervatív gondolkodókkal: határozottabb alakot ölt az, hogy mi ellen beszél, mint az, hogy mit mond. Ha ugyanis tovább szeretném gondolni kijelentéseinek jelentését, minduntalan olyan kérdésekbe ütközöm, melyekre Eliot könyvéből nem olvasható ki a válasz. Más szóval miközben fontos kritikai és korrekciós szempontokat kínál a kultúra más, az övétől eltérő felfogásaival szemben, nehéz elképzelni, hogyan is nézne ki az, amit helyette javasol. De abban a kultúraeszményben, amelyet Eliot képvisel, alighanem szándékos az efféle lebegtetés és terminológiai lazaság. A kultúra, a vallás és az életmód egymásba játszása érzékelteti ugyanis a társadalom organikus jellegét. Ennek az organikus felfogásnak kétségkívül meglehet a maga vonzereje, de érzésem szerint a fogalmak meghatározását nem segíti elő túlságosan. A kötet utószavát író Horkay Horcher Ferenc ezt láthatóan másképp gondolja, és a könyv elején megadott szótári jelentésből kiindulva pontos meghatározással áll elő. Eszerint a kultúra: korlát. Kis szépséghiba, hogy az Eliot idézte meghatározás („A határok megvonása; korlátozás”) nem „a kultúra első jelentését” adja, mint azt Horkay Horcher írja, hanem az angol „definition” szó jelentését. Jó példa ez arra, hogy a kultúra meghatározásában mindenki a saját fogékonyságának és belevetítéseinek foglya. Arra viszont nincs magyarázatom, hogy Horkay Horcher miért emlegeti Eliot műveit hol magyar, hol pedig angol címükön (ráadásul olykor pontatlanul), vagy hogy az Átokföldje megjelenésének évét - mely köztudottan 1922, akárcsak az Ulyssesé - miért 1919-re teszi. Lukácsi Huba fordítása többnyire korrekt, mégis nélkülözi a kellő nyelvi hajlékonyságot a szöveg angolus húzd meg, ereszd meg stílusának visszaadásához. Eliotra például jellemző egyfajta szerénység és alulfogalmazás - ahogyan azt az utószó is megállapítja - annyira azonban mégsem volt szerény, hogy túlságosan „műveletlennek” (az eredetiben: unlearned) nevezze magát, és ezzel hárítsa el egy kérdésben az állásfoglalást, ahogy az a magyar szöveg 85. oldalán áll. És persze bizarr is volna egy bevallottan műveletlen író elmélkedéseit olvasni a kultúra meghatározásáról. Gábor Áron munkája 2004. JANUÁR 9.