Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-09 / 2. szám - Bárány Tibor: Érvek kontextusa • könyvkritika • Érvek és kontextusok. Kortárs analitikus filozófiai tanulmányok. Szerkesztette: Ujvári Márta (Gondolat Kiadói Kör, 2003.) (24. oldal) - Beck András: Az eszmény vonzásában • könyvkritika • T. S. Eliot: A kultúra meghatározása (Szent István Társulat, 2003.) (24. oldal)

BÁRÁNY TIBOR: Érvek kontextusa ■ Érvek és kontextusok. Kortárs analitikus filozófiai tanulmányok. Szer­kesztette: Újvári Márta. Gondolat Kiadói Kör, 2003. 322 oldal, 2690 Ft Kezdjük egy erős állítással, amit rögtön finomítsunk is: az analitikus filozófia az elmúlt száz év során nem játszott jelentős szerepet a ma­gyar filozófiai gondolkodás történetében - annak ellenére van ez így, hogy mind az irányzat előfutárainak és alapító alakjainak (a Bécsi Kör, Frege, Wittgenstein, Russell, Moore) írásai, mind mára klasszikussá vált művek (Ryle: A szellem fogalma, Austin: Tetten ért szavak, Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete) régóta hozzáférhetők magyarul. A helyzet azonban változni látszik, s ez a változás nem is elsősorban ab­ban ragadható meg, hogy egyre több fordítás lát napvilágot (elég, ha Strawson, Quine, Dummett, Dante, Searle, M. Black és mások kötete­ire utalunk, a tematikus szöveggyűjteményekről már nem is beszélve), hanem abban, hogy az analitikus filozófia intézményesen is mindin­kább teret nyer, s a felsőoktatásban is egyre nagyobb szerepet játszik. Árulkodó tény, hogy az elmúlt pár évben két analitikus filozófia-tan­könyv is megjelent, Farkas Katalin és Kelemen János Nyelvfilozófiája és Huoranszki Ferenc Modern metafizikája­­ árulkodó, hisz jól doku­mentálja azt a rendkívül izgalmas történeti változást, amelynek kere­tében az eredetileg markánsan metafizika-ellenes, a modern termé­szettudományok elméleti-módszertani problémáit nyelvfilozófiai ke­retben vizsgáló analitikus filozófia belső fejlődésének eredményeképp rehabilitálta a metafizika tradicionális kérdéseit. Ezt a változást, illetve a nyelvi elemzés (részleges) háttérbe szoru­lásának jelenségét példázza az Újvári Márta által szerkesztett Érvek és kontextusok című tanulmánykötet nyolc írása. A kötet, ahogy ezt az alcím is jelzi, az angolszász analitikus filozófiai kánon előírásainak megfelelően épül fel: a bevezető írásban a szerkesztő röviden össze­foglalja a tanulmányok alapvető állításait, áttekinti az érvelések me­netét, ezután következnek maguk a szövegek, majd a tanulmányok angol nyelvű rezüméi, amelyek a szakmai olvasó számára az eligazo­dást vannak hivatva segíteni. (Sajnos ezt az eligazodást nem sokban segíti, hogy az egyik közreműködő, Huoranszki Ferenc neve nem kevesebb mint négy változatban szerepel a kötet különböző pontja­in.) Az Érvek és kontextusok immár nem ismeretterjesztő-népszerűsítő olvasmány, nem egyfajta bevezetés az analitikus filozófia tanulmá­nyozásába, sőt nem is tankönyv, hanem szaktudományos szöveg­­gyűjtemény - amely mindazonáltal nem teljességgel megközelíthe­tetlen a nem beavatott, de érdeklődő olvasó számára. Az analitikus filozófusokat - így e kötet egy kivétellel magyar szerzőit­­ elsősorban az teszi analitikussá, hogy meghatározott érvelési technikákat alkal- ► maznak (no meg a materialista, más szóval: fizikalista világmagyará­zat mint kiindulópont elfogadása), követelmény a terminológiai taka­rékosság, ami néha meghökkentheti a kontinentális filozófiához szo­kott olvasót, az alapvető kategóriákat lehetőleg pontos definícióval kell bevezetni, javallott hétköznapi példák és a legkevésbé sem hét­köznapi, viszont igen látványos gondolatkísérletek alkalmazása, s nem vehető komolyan a szerző, ha nem mutatja be akkurátusan és áttekinthető módon az érvek és ellenérvek (és ellen-ellenérvek stb.) felépítését. Az Érvek és kontextusok szerzői komolyan vehetők; több írás gondolatmenete különösebb analitikus filozófiai előképzettség nélkül is követhető, más szövegekre viszont ez korántsem áll - nem árt tisztában lenni például az extenzió és az intenzió fogalmának kü­lönbségével, ezt ugyanis egyik írás sem világítja meg, valamint a lo­gikai terminológia ismeretére is gyakran szükség van. A kötet tanulmányai közül talán Laki János írása állítja a legkeve­sebb gyakorlati probléma elé az analitikus filozófiától amúgy nem érintett olvasót, s ez annak köszönhető, hogy a szövegben vizsgált (tudomány)filozófiai életmű, Kuhn munkássága széles körben ismert Magyarországon: a „paradigma” fogalmára vagy az elméletek közti összemérhetetlenségre sokan hivatkoznak előszeretettel. Laki cáfolja azt a közkeletű elképzelést, miszerint az észlelés Kuhn emlegette „el­mélettel terheltsége” azt jelentené, hogy az észlelést a tudományos el­méleteinkben kifejeződő és/vagy a nyelvünk által determinált világ­nézet határozná meg; valójában a szocializáció, a nevelődés során az idegrendszerbe programozott mechanizmusok működése a döntő té­nyező, ami elsődleges mind a nyelvhez, mind az elméleteinkhez ké­pest. Neumer Katalin írása a benső tartalmak és a külső, megfigyel­hető viselkedés viszonyát vizsgálja a kései Wittgenstein filozófiájában, majd az érzések „nyelvjátékáról” elmondottakat összeveti az írásbeli­ség újabb elméleteivel (s kezdi megingatni a recenzenst abban a kissé tiszteletlen hitében, hogy a kései Wittgenstein szövegei alapján gya­korlatilag tetszőleges filozófiai álláspont alátámasztható és megcáfol­ható). Geréby György fordulatos tanulmánya a mentális nyelv termé­szetéről szóló skolasztikus vitát rekonstruálja, s áttételesen arra is fény derül, hogy az analitikus filozófia miért fordult az 1980-as évek­től kezdve az eladdig javarészt feltáratlan skolasztika felé (remélhető­leg az „analitikus szőrszálhasogatás” nem fog olyan karriert befutni, mint skolasztikus párja). Geréby, Neumer és Ambrus Gergely írásai alapján világos és vonzó képet kaphat az olvasó arról, hogy milyen is az analitikus filozófiatörténeti rekonstrukció; az utóbbi Herbert Feigl fizikalista filozófiáját mutatja be, külön elemezve, hogy az osztrák fi­lozófus hogyan oldotta meg az érzetminőségek problémáját. Mert­hogy az érzetminőségek (például: tudni, milyen az ananász íze) mint „szubjektív tények” léte nagy veszélyt jelent a fizikaiizmusra nézve, s Frank Jackson szellemes érve óta ilyenek bizonyítottan léteznek - Tim Crane azonban megmutatja: noha Jackson érve konklúzív, nem cáfolja a fizikaiizmust, ha nem kötjük ki, hogy a fizika képes kell le­gyen minden tényt magyarázni. Huoranszki Ferenc amellett érvel, hogy mivel rendelkezünk szemantikailag határozatlan fogalmakkal, a reprezentáció egyik legismertebb fizikalista magyarázata nem műkö­dőképes. Újvári Márta írása az időbeliség és a modalitások problémá­ját vizsgálja (ám a recenzens itt kényszerűen elhallgat: ez a tanul­mány már annyira a hardcore analitikus filozófiához tartozik, hogy a kérdésfelvetés fentiekhez hasonlóan vázlatos bemutatása is hosszú bekezdéseket igényelne). Margitay Tihamér a híres-nevezetes Quine­­féle aluldeterminációs tézis különféle, egymással szoros kapcsolatban álló változatait veszi sorra, s vizsgálja meg ezek ismeretelméleti, cse­lekvéselméleti és etikai következményeit. Szerencsés szerkesztői megoldás, hogy a kötet végére olyan írás ke­rült, ami egyebek közt egy filozófiai gondolatmenet gyakorlati kon­zekvenciáival foglalkozik. Az érvekkel babráló, izgalmas és szórakozta­tó, gyakran komoly erőfeszítést igénylő szövegek olvasása során, ha valaki elfeledkezne róla, itt kénytelen rádöbbenni, hogy (az analitikus filozófia szellemétől oly idegen pátosszal fogalmazva): tetszik-nem tet­szik, a bőrünkre megy a játék. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM _________________ 24 L *T1 L ....... BECK ANDRÁS: Az eszmény vonzásában ■ T. S. Eliot: A kultúra meghatáro­zása. Fordította Lukácsi Fiúba, az utószót írta Flerkay Horcher Fe­renc. Szent István Társulat, 2003. 165 oldal, 1990 Ft Mit jelent az, hogy klasszikus? - ezt a kérdést állította T. S. Eliot 1944- ben írt előadásának élére, de mie­lőtt előrukkolt volna a maga meg­határozásával, melyet jószerével egyedül Vergiliusra szabott, kijelen­tette, ne csodálkozzon senki, ha a klasszikus szót a jövőben bármelyik más, megszokott értelmében hasz­nálná. Ezzel a különös gesztussal je­lezte, hogy a szavak jelentése szoro­san kötődik használatukhoz, s hogy az övéhez hasonló fejtegetéseknek az adott szó hétköznapi vagy speciá­lis jelentését illetően nincsen sem­miféle korlátozó érvényük. Mon­dandójának érvényessége tehát mindenekelőtt azon múlik, sikerül-e olyan kontextust létrehoznia, amelyben a szó általa javasolt hasz­nálata megvilágítja jelentését. Azt gondolhatnánk, hogy néhány évvel később kiadott kis könyve ha­sonló jótékony önkorlátozásnak kö­szönhetően kapta a Jegyzetek a kultú­ra meghatározásához címet. Ellent­mond viszont ennek a feltevésnek, hogy bevezetésében többször is meg­­rovóan beszél azokról, akik átgondo­­latlanul használják a kultúra szót, és jelentésének pontos vizsgálatát tűzi ki célul. Ha helyeselni nem is lehet, hogy a mű most megjelent magyar változata A kultúra meghatározása cí­men fut, ez bizonyos értelemben kö­zelebb áll a mű hangütéséhez, mint az eredeti. Eliot a „jegyzetek” meg­szorítással nem állításainak érvényét kívánta korlátozni, inkább csak a mű egyenetlen és vázlatos jellegére utalt. Furcsa ez a vázlatosság, ha fi­gyelembe vesszük, hogy annak a ha­gyomány és egyéniség viszonyát megvilágító tradicionalista kultúra­­felfogásnak, amelyet a megelőző harminc év esszéiben több oldalról járt körül, ez a könyv lehetett volna az összefoglalása. Miért nem lett mégsem az, nem tudhatjuk. Egyik életrajzírója szerint a könyv olyan hatást tesz, mintha a szerző írás köz­ben elvesztette volna érdeklődését a tárgy iránt. Eliot felfogásának jellegadó voná­sa az, hogy a kultúra fogalmát nem egyéni teljesítményekhez vagy egy szűkebb réteg tevékenységéhez köti, hanem tágabb körben keresi, és vé­gül „a társadalomnak mint egésznek a modelljében” találja meg. Ez a megfogalmazás a kultúra itt kínált meghatározását nyilvánvalóan ösz­­szekapcsolja közvetlenül a háború előtt megjelent könyvével, melynek címe: Egy keresztény társadalom eszmé­je. A társadalom és a kultúra kölcsö­nösen egymást teszik azzá amik, mi­képpen egymáshoz rendeli őket az is, hogy mindkettő elválaszthatatlan a vallástól. A könyv voltaképpen e három fogalom kapcsolatát modelle­zi, mégpedig lehetőség szerint min­denféle viszonyfogalom kerülésével. Szerinte ugyanis bármiféle viszony jelzése arról tanúskodna, hogy a val­lást és a kultúrát két különböző do­lognak tekintjük, amit épp olyan té­vedésnek tart, mint a kettő azonosí­tását. A kettő összetartozását végül egy szerencsés és jelentőségteljes fordulattal fejezi ki: eszerint egy nép kultúrája vallásának megtestesülése. De e megfogalmazás kegyelmi pilla­natától eltekintve a kultúrának és a vallásnak ezt a fajta egységét a könyv más és más fénytörésben mu­tatja - olyannyira, hogy a vége felé megfordul a helyzet, vagyis arról ér­tesülünk, hogy a kultúra ölt látható alakot a vallásban. Az az érzésünk tehát, mintha ezek a fogalmak egy­könnyen felcserélhetők lennének egymással: hol azt olvasssuk, hogy „az egyik nézőpontból a vallás: kul­túra, s egy másik nézőpontból a kul­túra: vallás”, hol azt, hogy a kultúra és a vallás „két különböző aspektusa ugyanannak a dolognak”. E hiányérzet éppen azért lehet erős, mert Eliotnak alighanem igaza van abban, hogy a kultúra és a vallás olyan kohéziós erő, mely a társadal­mat szükségszerű rétegződése mellett is organikus egységgé teszi. Ez az or­ganikus társadalomeszmény vezeti el ahhoz a számomra is rokonszenves felfogáshoz, mely szerint a kultúra nem más, mint egy nép életmódja. Amikor viszont azt olvasom, hogy a kultúra szó tartalmazza egy nép „minden jellegzetes tevékenységét”, akkor a magam földhözragadt mód­ján szívesen megkérdezném, mit je­lent ez a jelző és ki a megmondható­ja, mi jellegzetes és mi nem, vagy, hogy ami nem jellegzetes, milyen ér­telemben nem része az életmódnak, és ekképp a kultúrának? Ezután pél­dák jönnek, egy változatos és ötletsze­rű felsorolás, hogy mi minden érten­dő bele a kultúrába, az Epsomi Der­­by-től az ecetes cékláig, mintegy an­nak jelzésére, hogy e felsorolás tetszés szerint folytatható. Ami megnyugtató választ is adhatna az előbbi kérdése­imre, ha a következő mondatban egy váratlan ugrással Eliot nem szembesí­tene azzal a különös gondolattal, hogy : „ami része kultúránknak, ugyancsak része megélt vallásunk­nak.” Ezen a ponton egyszerre követ­hetetlen lesz számomra a dolog. E követhetetlenség csak részben fakad abból, hogy a magyar szövegből ki­maradt egy mondat, mely szerint „minden olvasó elkészítheti a maga listáját” , hiszen az ezt követő utalás a megélt vallásra épp azt jelzi, hogy nem minden olvasó készítheti el a ma­ga listáját. Eliot valláson nem a hit eleven erejét, hanem a közös keresz­tény tradíciót érti, a megélt jelző pe­dig a vallást az életmóddal hozza ösz­­szefüggésbe. De akkor mégis mit ért­sünk ezen a megszorításon, mert mégiscsak valamilyen megszorításnak kell lennie ahhoz, hogy bármit is je­lentsen. Eliot művével úgy vagyok, mint ál­talában a konzervatív gondolkodók­kal: határozottabb alakot ölt az, hogy mi ellen beszél, mint az, hogy mit mond. Ha ugyanis tovább szeretném gondolni kijelentéseinek jelentését, minduntalan olyan kérdésekbe ütkö­zöm, melyekre Eliot könyvéből nem olvasható ki a válasz. Más szóval mi­közben fontos kritikai és korrekciós szempontokat kínál a kultúra más, az övétől eltérő felfogásaival szemben, nehéz elképzelni, hogyan is nézne ki az, amit helyette javasol. De abban a kultúraeszményben, amelyet Eliot képvisel, alighanem szándékos az ef­féle lebegtetés és terminológiai laza­ság. A kultúra, a vallás és az életmód egymásba játszása érzékelteti ugyanis a társadalom organikus jellegét. En­nek az organikus felfogásnak kétség­kívül meglehet a maga vonzereje, de érzésem szerint a fogalmak meghatá­rozását nem segíti elő túlságosan. A kötet utószavát író Horkay Hor­cher Ferenc ezt láthatóan másképp gondolja, és a könyv elején megadott szótári jelentésből kiindulva pontos meghatározással áll elő. Eszerint a kultúra: korlát. Kis szépséghiba, hogy az Eliot idézte meghatározás („A határok megvonása; korlátozás”) nem „a kultúra első jelentését” adja, mint azt Horkay Horcher írja, ha­nem az angol „definition” szó jelen­tését. Jó példa ez arra, hogy a kultú­ra meghatározásában mindenki a sa­ját fogékonyságának és belevetítései­­nek foglya. Arra viszont nincs ma­gyarázatom, hogy Horkay Horcher miért emlegeti Eliot műveit hol ma­gyar, hol pedig angol címükön (rá­adásul olykor pontatlanul), vagy hogy az Átokföldje megjelenésének évét - mely köztudottan 1922, akár­csak az Ulyssesé - miért 1919-re teszi. Lukácsi Huba fordítása többnyire korrekt, mégis nélkülözi a kellő nyel­vi hajlékonyságot a szöveg angolus húzd meg, ereszd meg stílusának visszaadásához. Eliotra például jel­lemző egyfajta szerénység és alulfo­­galmazás - ahogyan azt az utószó is megállapítja - annyira azonban még­sem volt szerény, hogy túlságosan „műveletlennek” (az eredetiben: un­learned) nevezze magát, és ezzel hárít­sa el egy kérdésben az állásfoglalást, ahogy az a magyar szöveg 85. oldalán áll. És persze bizarr is volna egy be­vallottan műveletlen író elmélkedése­it olvasni a kultúra meghatározásáról. Gábor Áron munkája 2004. JANUÁR 9.

Next