Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-16 / 3. szám - Markó Béla: Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről • Az írás e közléssel azonos időben megjelenik a Heti Válaszban is. (3. oldal)

Január elseje van. Ma még ünnepelni kellene, nem politikai dolgozatot írni, de nem tudom, van-e igazán okunk az ünneplésre. Nem mintha nem hozott volna jót is bőven a mögöttünk maradt esztendő, sőt, bizonyosan több közösségi jóval járt itt Erdélyben, mint rosszul, ám aggodalmamat ez az időleges többlet el nem oszlathatja. Pedig: új iskolákat nyitottunk tavaly is. Pedig: sok százezer hektár erdőt juttattunk vissza a volt tulajdonosoknak. (Hogy ez mit jelent? Pénzben: sokmilliárd dolláros vagyon ismét „magyar kézben”. Területben: csak a Székelyföldön több mint kétszázötvenezer hektár közbirtokossági erdő, vagyis kétezer-ötszáz négyzetkilométer. Összehasonlításképpen: a mai Magyarország területe jóval kevesebb mint százezer négyzetkilométer.) Pedig: hét moldovai csángó faluban oktatják hivatalosan a magyar nyelvet az ősztől. Pedig: a román kormány megkötötte a szerződést az észak-erdélyi, Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Segesvár-Brassó nyomvonalú autópálya építésének megkezdésére az idei év közepétől. Pedig: úgy módosítottuk az alkotmányt, hogy az merőben új jogi keretet biztosít a kisebbségeknek, és ezek a most beiktatott rendelkezések gyakorlatilag értelmetlenné teszik a nemzetállami meghatározást. Pedig: folytathatnám a sort... Miért van hát mégis olyan érzésem, hogy mindaz, amit eddig elértünk, kártyavárként omolhat össze egyik pillanatról a másikra? Nem a többségi politika álságos voltára gondolok természetesen, hiszen azzal mindig is számolnunk kellett, és ez ezután sem lesz másképpen. Saját gyengeségünk aggaszt most engem, saját évtizedes - évszázados? - távlattalanságunk. Ezelőtt három évvel, választási kampányban, de nem olcsó választási fogásként többször is azt mondtam, hogy a huszadik században vesztesek voltunk, a huszonegyedikben nyertesek leszünk mi, magyarok. Néhány év múltán kétlem, hogy ez ilyen egyszerű. Kételkednem kell abban, hogy század- és ezredforduló ide vagy oda, máris jobban tudjuk, mit kell tennünk, mint Trianon után bármikor. Vagyis: nem tudjuk, mit kell tennünk. Jól értsük meg egymást, én tudni vélem, te tudni véled, ő tudni véli, hogy mi a teendő, de nekünk együtt, mindannyiunknak mégsincs pontos tervünk az eljövendő magyarságról. Nem szoktam ilyen végletesen fogalmazni, most mégis meg kell tennem. Néhány nappal ezelőtt jött a hír: a vajdasági magyaroknak nem lesz képviseletük a szerb parlamentben. Hír volt ez, természetesen, de nem igazán főhír a magyarországi médiában, langyos, felszínes riadalommal körítve. Hát ennyi, gondoltam, és minden megy tovább. Ha velünk történne meg ez, valószínűleg több esélyünk lenne címlapra kerülni, Erdély hálásabb téma, több érzelmet lehet felkavarni vele, de aztán elmúlna ez is. Érzi mindenki, hogy nem jó dolog parlamenti képviselet nélkül maradni, de hogy az így keletkezett rossz mekkora is tulajdonképpen, arról már valószínűleg különbözően vélekedünk. Van-e akkora érték például egy ilyen parlamenti eszközrendszer, hogy ennek érdekében egy közösség vezetői - politikusok, újságírók, papok, tanárok, orvosok, vállalkozók - szolidárisan rászóljanak a passzív rezisztenciát, nemzetközi deus ex machinát vagy netán fegyveres erőszakot hirdetőkre, hogy: állj! Állj, mert szétverjük azt is, amit eddig összeraktunk! Az írás e közléssel azonos időben megjelenik a Heti Válaszban is. Mert nem gyávaság vagy bátorság kérdése, hogy megszólalunk-e ilyen ügyekben. Meggyőződés kell hozzá! A meggyőződéshez pedig értékrend kell. Az értékrendhez pedig stratégia kell. Nekünk ma, bárki bármit is mondjon, nincsen nemzetstratégiánk. Ennek következtében nincsen egy közös nemzeti értékrendünk. Akkor pedig hiába követeljük meg egymástól - magyarországiak és határon túliak, jobboldaliak és baloldaliak, egyháziak és civilek, elkötelezettek és függetlenek -, hogy szolidárisak legyünk. Mi az a cél, ami összefog? Melyik az a stratégia, amelyet követni akarunk? Milyen magyarságot akarunk felépíteni? Milyen magyar nemzetet akarunk átmenteni - „ki viszi át a szerelmet?” - a túlsó partra? A huszonnegyedik órában vagyunk. Én, ismétlem, tudni vélem, mit kellene tennünk. Minden bizonnyal mások is így vannak ezzel. De ez még vajmi kevés az üdvösséghez. Tizennégy évi politikai tapasztalattal a hátam mögött - és ebből tizenegy éven át a legnagyobb határon túli érdekvédelmi szervezet elnökeként - keserűen kell látnom, hogy bár eddig talán, tudatosan vagy ösztönösen, jó irányba haladtunk, most nagyon hamar tévútra kerülhetünk. A Kárpát-medencei magyarság fogyatkozóban van. Csak Romániában 190 000-rel lettünk kevesebben tíz esztendő alatt, 1992 és 2002 között. Ugyanebben az időszakban 54 100 román állampolgár kapott magyar állampolgárságot. A helyzet hasonló minden Magyarországgal szomszédos országban. Magyarország lakossága már rég tízmillió alatt lenne, ha a csökkenést nem pótolnák a bevándorlók, de ez így is hamarosan be fog következni. Magasabb életszínvonal, a magyar nyelv és kultúra szabad érvényesülése, nagyobb munkahelykínálat! Ezt látja az a határon túli fiatal, aki Magyarországra tekint. A különbség nyilvánvaló, ezt fokozni még ilyen-olyan jelzőkkel lehet, minimalizálni vagy elkenni viszont nem. Ezek tények! Vagy szembenézünk velük, vagy struccpolitikát folytatunk továbbra is, egy romantikus nemzeti múlt igézetében élve, vitázva és álmodozva. Beszéljük hát meg közös dolgainkat! Politikusok és civilek, kereszténydemokraták, szociáldemokraták, liberálisok, radikálisok és mérsékeltek, magyarok mindannyian, határon innen és határon túl! Naiv lennék? Lehet, de enélkül nem megy! Illúzióim lennének? Enélkül sem megy! Jóhiszemű vagyok? De hiszen mindannyian jóhiszeműek vagyunk! Vagy nem? Vegyük inkább sorra, miről is kellene beszélnünk! 1. (a múltról) A magyar politikusok - és általában a magyar értelmiség - történelemszemléletét nagymértékben az „ősiség” és a „hősiség” határozza meg. Kossuthot szeretjük, Deák Ferencet legfennebb tiszteljük, de azt is csak módjával. Sőt, Kossuth intellektuális teljesítménye vagy politikai éleslátása ilyen is volt neki! - sem nagyon érdekes, csupán romantikus forradalmisága. Leginkább akkor tűnik fonáknak ez a mi történelemképünk, amikor a tárgyalókészségben, a partnerekkel szembeni empátiában, a bonyolult érdekegyüttesek elemzésében, a mai veréb és a holnapi túzok állandó összemérésében jeleskedni köteles politikusok romantikáznak különböző fórumokon, utcasarkokon és piactereken, érezve a tömegigényt, amelyet ezáltal ők maguk gerjesztenek tovább. A mai magyar politikus vizet iszik, és bort prédikál! Mi máig azt hisszük, hogy Magyarország kétharmadát fegyver által veszítettük el, és amit tél túl - többnyire képletesen - visszaszerezhetünk belőle, azt szintén csak erővel tehetjük. Pedig Párizsban, a Trianon-palotában nem fegyverek csattogtak, hanem csak tollak sercegtek szorgalmasan. Politikai vezető „elitünk” rövidlátása, felkészületlensége, kacagányos intézkedése, az európai erőviszonyokat felmérni nem tudó tehetetlenkedése vezetett ide. Meg hát, még inkább demográfiai petyhüdtségünk, ami azóta is tart, és amit nem nagyon ildomos emlegetni a magyar közbeszédben. Ezek ugyanis, amiket én itt felsoroltam, már-már közéleti trágárságnak számítanak. Trianon ma is rombol. Nem csupán egyetlen nemzedék életének kétharmadát rabolta el, hanem azóta is, újból meg újból elrabolja minden magyar generáció közéletének értelmi és érzelmi erőfeszítéseinek kétharmadát. Minden nemzedék az elveszített kétharmad bűvöletében él, visszaszerezni nem lehet, lemondani róla nem szabad. A trianoni méreg beépült az agysejtjeinkbe, gyermekeink már ezzel a méreggel születnek, mi pedig ezzel halunk meg. „...halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”, ahogy a költő mondta volt. Trianon a jóvátehetetlen történelmi igazságtalanság klasszikus példája. Politikai főiskolákon tanítani kellene - talán valahol tanítják is! -, hogyan kell leigázni egy egész régiót egyetlen tollvonással. Nem kell más hozzá, csak a térképrajzolók ördögi fantáziája. Egy ország veszített, körös-körül sok ország - legalább öt-hat! - nyert. Egy ország változtatna, sok ország - legalább öt-hat! - úgy fél minden változástól, mint a tűztök Akik a kurd példát szokták nekünk emlegetni, nézzenek rá a térképre: hány ország fél ott is minden változástól? Ha már analógiát keresünk - igazi analógiák, persze, nincsenek akkor erre is figyeljünk oda! Nos, Trianonra visszatérve: ami akkor történt, az ma is roncsolja a lelkünket, attól ma is beteg a magyar politika, attól ma is nyilvánvaló kisebbségi tudattal politizál, időnként gőggel, arroganciával takargatva ezt, nemcsak a határon túli magyarság, hanem maga Magyarország is. Trianon logikája, amit egy gyengétől elveszel, oszd szét öt-hat másik gyenge között, és nyugodt lehetsz, hogy az eredmény tartós lesz, vagy legalábbis önerő változtatni nem fog rajta. Megértettük-e, megértjük-e ezt? Talán lassan-lassan igen, itt, az Európai Unió küszöbén. Ha igen, akkor cselekedjünk akként! Nem úgy, hogy feledjük Trianont! Hanem úgy, hogy azt tesszük, amit lehet, amit kell, ami hasznos. Itt az ideje, hogy megtaláljuk az ellenszert az évszázados méregre, itt az ideje, hogy gyermekeink már a bölcsőben ne kapják el tőlünk a legszörnyűbb betegséget: a trianoni lelkifurdalást. Értsük jól egymást: ebbe a helyzetbe belenyugodni nem kell, nem erről van szó, ezen valami módon változtatni akarunk, de a múltat újratermelni már nem lehet. Aki ezt ígéri, az nem csak önmagát ámítja, de minket is visszafog egy emberibb és magyarabb jövő megtervezésétől. Ha már a múltról beszélünk, akkor dicsőségesnek mondott vereségeink mellett máig dicstelennek tekintett nyereségeinkre is kellene emlékeznünk, például a kiegyezésre. A magyar múlt nemcsak az érzelemteli gesztusok kincsestára, hanem az értelmes megoldásoké is. Sporthasonlattal élve, nemcsak az egyébként tiszteletre méltó birkózást vagy súlyemelést, hanem a jóval rafináltabb vívást - hogy a fegyverrel példálózókat is kielégítsük -, vagy horribile dictu, akár a sakkot sem ártana propagálni. A politikában nekem a sakk eredményesebbnek tetszik, mint a „fogd, ahol éred”! Persze, csak akkor, ha a tisztelt (ellen)drukkerek nem kiáltanak fel egy jól kiszámított gyalogáldozat láttán: nézd az árulót, biztosan eladta a mérkőzést! 2. (a jelenről) A múlt természetesen nem ért még véget, és nem is fog véget érni mindaddig, amíg a következményeit őszintén számba nem vesszük. Ez a számbavétel mindeddig ugyanis nem történt meg. Legalábbis közösen nem. A következményekről pedig ki-ki azt gondol, amit akar. Széles a skála: a „mindent vissza!” habókos álmától a „felejtsük el az egészet, hiszen hamarosan az egyesült Európában vagyunk” ernyedt kozmopolitizmusáig tart. Sem a két világháború közti vitézkötéses Csonka-Magyarország frusztrációja, sem a kommunista internacionalizmus, sem az 1989 utáni versenyfutás a vén, de még mindig kívánatos Európáért nem volt alkalmas arra, hogy kialakuljon egy konszenzusos nemzetstratégia, amelynek elsősorban arra a kérdésre kellett volna választ adnia, hogy mi legyen a határon túli magyarsággal. Válaszok voltak és vannak, roszszak is, jók is valószínűleg, de rendkívül távol vagyunk egy minimál-konszenzustól. Talán ma távolabb, mint a kilencvenes évek elején. A legnagyobb baj pedig, hogy sem a Horthy-korszak, sem a Kádár-éra tapasztalataiból nem használható fel szinte semmi. Mi van ma? A határon túli magyar közösségek létrehoztak és működtetnek többékevésbé erős érdekvédelmi szervezeteket, és ott, ahol elég egységesek ehhez, jelentősen befolyásolni tudják országuk emberjogi, kisebbségi és önkormányzati berendezkedését. Ugyanakkor próbálnak hatni arra is, hogy Magyarország miként politizál a szomszédaival, illetve, hogy milyen támogatást nyújt a határon túli magyarságnak. Ezek a közösségek még a kilencvenes évek elején úgy döntöttek, hogy politikai eszközökkel - elsősorban parlamenti és önkormányzati képviselettel - akarnak sorsukon változtatni. Ebben a döntésükben Magyarország akkor egyértelműen támogatta őket, így alakult ki a volt jugoszláv régió ellentéteképpen egy békés magyar minta. Tizennégy esztendő alatt ezáltal jogi keretek és intézmények szempontjából is jelentősen változott ezeknek a közösségeknek a helyzete. Egyik-másik szervezet pedig - például az RMDSZ is - döntő befolyást gyakorolt saját országa egész haladási irányára és sebességére. A Romániában élő magyarok helyzete bizonyosan sokat változott. Kevesebbet a közérzetük. (Folytatás a 12. oldalon) MARKO BÉLA: Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. (Kós Károly: Kiáltó Szó) feLugossy László rajza 2004. JANUÁR 16. ÉLET ÉS|· IRODALOM