Élet és Irodalom, 2004. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

2004-08-06 / 32. szám - Juhos László: Realistán • reflexió | Agora • Bauer Péter: A zöld veszedelem (ÉS, 2004/29.) • Juhos László a Reális Zöldek Klub elnöke (14. oldal) - Kalas György: Szakértelem • reflexió | Agora • Bauer Péter: A zöld veszedelem (ÉS, 2004/29.) • Kalas György Reflex Környezetvédelmi Egyesület (14. oldal) - Csillag Gábor: Ébresztő • reflexió | Agora • Bauer Péter: A zöld veszedelem (ÉS, 2004/29.) • Csillag Gábor, kultúrantropológus, Zöld Fiatalok (14. oldal) - Lengyel Balázs: A múlt • A Tokaji Írótábor tanácskozás a műfordítás kérdéséről (14. oldal)

Zöld veszedelem... (Folytatás a 13. oldalról) Sajnos a hatalom nem mindenütt működik tökéletesen és átláthatóan, emiatt szükség van a civil kontroll jelenlétére, olyan szervezetekre, melyek fel tudják emelni a szavukat, mozgósítani tudnak. Erre az elszigetelt, kiszolgáltatott egyének külön-külön nem képesek. A szerző azt kérdezi, mi szükség van a szakhatósági vélemények kikérése mellett a „laikus személyek ad hoc” bekapcsolására? Ennyire biztos benne, hogy aki netán környezetvédő, az mind laikus? És vajon ezek a beruházások nem a „laikus” tömegek érdekében történik, akik bizonyos esetekben úgy vélik, hogy köszönik, de nem kérnek belőle? Vajon a „szakemberek” mindig helyesen döntenek? Én visszaemlékszem a Bős-Nagymaros-ügyben folyó vitákra is. Számos fórumon, rendezvényen vettem részt akkoriban. Ha a szerző ezt a történetet is úgy állítja be, mint „a magukat zöldnek nevezett szervezetek tizenöt éve a rendszerváltó akarat hullámaira felülve nagy győzelmet arattak, több százmilliárdos kárt okozva az országnak, tönkretéve a Szigetközt, és félévekre a dunai hajózást”, akkor igencsak úgy érzem, nagyon helyes, ha a „laikus” és bármilyen színű tömegeknek is marad némi beleszólásuk a „szakemberek” döntéseibe. Zárásképpen csak azt jegyezném még meg, hogy a cikkben egy szó sem esik arról, hogy a magyarországi mintegy ezer környezetvédő szervezet a „károkozáson” kívül azért csinál még ezt-azt is, ami valóban nem olyan látványos, mint egy-egy protestáló akció. A méltányos megítélés érdekében nem ártana talán egyszer ezt is számba venni - persze csak akkor, ha eloszlik a lila köd... Sebestény István nonprofit kutató körüli politikai mozgolódás segítette a rendszerváltást. Azt viszont állítjuk, az 1990-es választás után az építés további akadályozása már bizonyíthatóan csak egyéni és csoportérdeket szolgált párpolitikai szintre emelve, ahogyan erre a szerző írásában utal. Az okok keresésében nem hagyható figyelmen kívül egyes médiák dicstelen szereplése sem. Vizsgálataink szerint 1986 és 1994 között kb. 1500 cikk jelent meg a vízlépcsőről, amelyben 1455 írásban csak a Duna-körös zöldek véleménye került megjelenítésre. Juhos László a Reális Zöldek Klub elnöke Realistán Bauer Péter A zöld veszedelem című írásában a „lilák” összefogását javasolja a magukat zöldeknek nevező hazai szervezetek ténykedésével szemben (ÉS, 2004/29.). A Reális Zöldek Klub a szerző minden megállapítását telitalálatnak tartja, és magunkat ezután nemcsak reális zöldnek, hanem lilának is tarjuk. Lilának azért bátorkodunk magunkat nevezni, mert civil szervezetünk több mint tíz éve erőfeszítéseket tesz a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszernek az 1977-ben megkötött államközi szerződésben rögzítettek szerinti befejezésére, és szervezetünk nem ellenzi a nukleáris energia békés felhasználását sem. Álláspontunk szerint az egyes hazai zöld szervezeteknek nem lett volna módja az írásban felsoroltak megtételére, a lilák elleni mozgalmi ténykedésükre, ha akciójukhoz nem nyújt segítséget a politikum és a média egyaránt. Szervezetünk tagja a hazai zöldek családjának, minden évben részt veszünk a zöldek országos találkozóján. Tapasztalatunk alapján állítjuk, a Bauer Péter által említett zöldek a Duna-mozgalmak „emlőin” nőttek fel. A magyar Országgyűlésbe 1990- ben bejutott mintegy kétszáz képviselő zsebében ott lapult a Duna-körös igazolvány. A „duma-körös” képviselők gyakorlatilag mindegyik frakcióban megtalálhatók voltak. Hálából a politikusok elrendezték, hogy a zöldek a civil társadalom egyetlen szegmensét képezik, amelynek alanyi jogon jelentős költségvetési támogatás dukál a „zöld tárca” büdzséjéből. Például a 2003. évben a környezetvédelmi és vízügyi miniszter félmilliárd forintot volt kénytelen „ kiosztani” a zöldek között. Az ötszázmillió forintból tizenöt szervezetnek - a politikum kedvenc zöldjeinek háromszázmilliót adott, míg kettőszázötvenhárom zöld szervezetnek kétszázmillió forint jutott. Tagadhatatlan, hogy a vízlépcső ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Szakértelem Megnyugvással olvastam A zöld veszedelem című cikkben, hogy Bauer Péter komplexus nélküli normális (ÉS, 2004/29.). Minthogy nem a józsefvárosi ingyenkonyha elé, hanem Hágába, a Grote Kerk elé jár ácsorogni, gondolom, valami nyugodt, családi házas beépítésű övezetben éldegél mondjuk egy szolid polgári ízléssel berendezett sarki épületben. Tegyük fel azonban, hogy a fejlődés fuvallata az ön lakóterületét is megérinti, és pár éven belül mondjuk a háza előtti kereszteződésbe betelepül egy benzinkút, szemben felépül egy kisebbfajta bevásárlóközpont, jobbra a második szomszédja megnyitja a PVC- hulladék feldolgozó műhelyecskéjét, a baloldali második pedig az eddigi virágbolt helyén egy zenés szórakozóhellyel éli ki vállalkozói hajlamát. Nem is szólva a közismerten kaparcsik hátsó kertszomszédjáról, aki az ingatlanának egy részét bérbe adja az egyik mobilcégnek, hogy ott bázisállomást építsen és egy harminc méter magas antennatartó tornyot. Azért írtam így, mert ön ezekben az eljárásokban bizony nem lesz ügyfél, úgy épül meg minden, hogy magához se szólnak. De miért is tennék, hiszen a hatóságok szakértelme - mint írja - megkérdőjelezhetetlen, és az engedélyek megadásánál nyilván képviselték az ön érdekeitis. Amikor azonban néhány év múltán a csodás kertjében kezdenek kipusztulni a díszfák, akkorra talán már nem is lesz kedve kiülni a teraszra. Minek is. Balról a kerthelyiségből átbömböl a zenegép, jobbról gyanús színű és szagú füstöt tüdőzhet le, szemből pedig egy vastornyot bámulva görcsölhet a nem ionizáló sugárzás rejtelmein. Bemenekül a lakásba, de az ablaknyitásról már régen leszokott, mert már nem élvezi többé a benzinkút és az utcai gépjárműforgalom bűzét és zaját. Szépen kimunkált vegetatív idegrendszere megroggyan, megpróbál együtt élni a magas vérnyomással, az álmatlansággal, a szívritmuszavarokkal. Na, ekkor összehívja az összes lila ismerősét és elmennek a... Hová is? A városháza elé nem mehetnek tüntetni, hiszen a rendezési terv szerint minden fejlesztés megengedett volt, a hatóságok pedig betartották a jogszabályt. A környezetvédő felügyelőség elé sem vonulhatnak, hiszen azok mindig előírták a betartandó határértékeket. Az ÁNTSZ elé se menjenek, mert az mindenkit kötelezett a mosdók kicsempézésére és a három fázisú mosogatásra. Ne masírozzanak az OSSKI elé sem, mert azok határozottan leszögezték, hogy a tudomány mai állása szerint nincs bizonyíték a sugárzás káros élettani hatásaira. A bíróság épületét pedig végképp kerülje, hiszen az eljárásokban ön ügyfél sem volt, csak egy senki. Kalas György Reflex Környezetvédő Egyesület Kezembe került a minap egy füzetecske 1966-ból. Címe: Műfordítás. Gépeken, nem nyomtatottan kívánt megjelenni negyedévenként. Ez volt az első, s úgy hiszem, az utolsó száma. Beköszöntő szövegében Rákos Sándor a Magyar Írószövetség műfordító szakosztályának vezetőjeként biztatja benne a fordítókat és az olvasókat, hogy próbáljanak nagyobb hitelt szerezni a műfordításnak és hiányzó kritikájának. Ezután a két oldalt kitevő szöveg után három tanulmány következik meg. Az egyik Rónay György esszéje: Hogyan lép be egy költészet a világirodalomba? címmel. Majd Nemes Nagy Ágnes hozzászólása Rónay kérdésfelvetéséhez, utána pedig Lator László beszél az 1966-os év kiemelkedő műfordításairól. Végül elég terjedelmesen jelen van a fordítók alapokmányaként a Fordítók Nemzetközi Szövetségének, a Fédération Internationale des Traducteurenek lefordított szövege. Miért érdemes erről a régi füzetecskéről ma egyáltalában beszélni, megjelentetni benne általános evidenciákat? Érdemes, mert megjelenése harc árán született, sőt kínkeserves állandó harcban. Ha hiszik, ha nem, ezt a képtelenséget, mégis megpróbálom a történetét vázolni. 1945 nyarán az írók azt képzelték, hogy ugyan némi háborús kényszerek mellett, de nagyjából szabadon írhatnak és fordíthatnak. Emlékszem, júliusban Vas István például éppen Shakespeare-darabot fordított. És születtek sorban versek és prózai írások a Magyarok folyóiratban, havonta már rendszeresen. Majd 1946 nyarától kezdve a Valóság - talán már előbb -, az Újhold, a Válasz, a Vértes György szerkesztette Fórum és a műfordítást kiemelő Nagyvilág. És persze a katolikus Vigilia is. Ám ez a nagyjából szabad helyzet 1948-ban, a fordulat évében megszűnt, vagy gyökeresen átalakult. A műfordítás életmentő megélhetési kényszer lett azok számára, akik nem sorakoztak be az irodalmi pártosság kívánalmaiba, kötelességébe. Ilyenek bőven voltak, hadd ne említsem fel névsorukat. Csak jelzem, Áprily Lajostól ott volt közöttük Németh László, Tamási Áron. Vagy Jékely, akit mint nem létező költőt törölt a Magyar Írószövetség. És persze ott voltak számosan az Újhold A múlt és a Válasz írói is. Csupa megszakadt életlehetőségű, publikálni képtelen író. Az első életmentő Kormos István volt, aki az Ifjúsági Kiadóban 1950- ben megjelentette Robert Burns fordításkötetét. Boldog-boldogtalannak lehetőséget adva, fordítást kínálva. Hogy néhány nevet azért mondjak, ott voltak Áprily Lajostól kezdve Weöresen, Lator Lászlón át az ismertek, de volt olyan is, aki nem volt igazából versfordító, mondjuk Szász Imre, Vajda Endre. Szabó Magdát nem említem, mert ő kezdetben reprezentatív költő volt. Igen, ott volt közöttük Pilinszky János is. Szinte ez volt a legnagyobb merészség. Burns és Pilinszky, tűz és víz. Skót paraszti legényesség, hosszas és szabados ötletesség, jókedv, és vele szemben a szuggesztív kétségbeesés. De Burns verseit, néhányat, Pilinszky kínnal lefordította. Igen, ő fordíthatott. De a Vigiliaszerkesztő Rónay György abban az időben még nem. Egy katolikus folyóirat katolikus írója nem publikálhatott a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőségében. Ez képtelenség volt. De Burns kiadása után igen terjedelmes vállalkozásként Victor Hugo versei következtek. Egy nagy kötet a Szépirodalmi Kiadóban. Remeklésekkel. Nem tudom, miért, de lehet, hogy éppen okos célzatossággal Rónay György a Vigiliában publikált néhány Hugo-versfordítást még a kötet szerkesztésének idején. Rónay - talán fölösleges is mondanom - nemcsak költőként, prózaíróként, de fordítóként is gazdag termékenységgel dolgozott. Kiváló minőségben. Ahhoz kétség nem férhetett. Vas István a Hugo-kötet Szépirodalmi szerkesztőjeként olvasta Rónay Vigilia-beli publikációit és levélben gratulált a fordításokhoz. Közben a kiadó tovább készítette a nagyszabású kötetet. Nemes Nagy Ágnes akkor beszélt Pilinszkyvel, sőt Vas Istvánnal is, és rábeszélte Jánost (vagyis Jancsit, akkor mindenki így hívta), hogy mint Burnst, úgy fordítson ő is. Meg is kapta Vastól a kijelölt francia versszövegeket. De Pilinszkynek - bármilyen nagy költő volt is - semmiképpen nem volt természete a szóbeli ügyeskedés, játékosság, a rímelhelyezés némi öröme. Neki, mondhatjuk így, a kétségbeesés volt a természete, költői formája. De nagyobb költő ő annál, hogy ezt részletezzem. Ám Pilinszky mégis megkapta Vas Istvántól a fordítandó Hugoverseket, és mivel szinte nem tudott velük mit kezdeni, odaadta őket Rónay Györgynek. Rónay szent ember volt (egymás közt úgy hívtuk, a „Jóisten”), lefordította a Hugo-verseket és aláírta, fordította Pilinszky János. Igen, de Vas Istvánnak lehet hogy Pilinszky fordítói jelenlététől meg kellett szabadulnia. Miért, hogyan, ki tudhatná? Lehetett például miniszteri telefonos utasítás is. Mindenesetre a fordított verseket azzal adta vissza Pilinszkynek - szó szerint így hallottam tőle -, hogy a fordításokban a gyakorlatlan fordító minden ügyetlensége benne van. Sajnos nem tudja őket közölni, így hát a fordítások visszakerültek Rónay Györgyhöz. 1945-ben Nemes Nagy Ágnessel együtt igen nagy barátságban voltunk Vas Istvánnal. Naponta találkoztunk, ez tény. Aztán ahogy ez lenni szokott, becsültük egymást sok feszültséggel, ilyen-olyan neheztelések sorával. Egy ilyen éppen tisztázó, kibeszélő pillanatban a lakásán elmondtam neki, hogy a Hugo-verseket nem Pilinszky fordította, hanem Rónay György. Vasnak akkor elállt a lélegzete. Felpattant. Ide-oda járt magánkívül. .Akkor én aljas ember vagyok” - mondta végül. Pedig minden tény ellenére nem ő volt aljas, hanem aljas volt maga a kor. A műfordításban is úgy forgatta az igazságot, ahogy neki tetszett. „Legfőbb érték az ember” - mondták akkor. De igazából legfőbb érték a hatalom volt. Még a műfordításban is. Ezt a keserves történetet csupán azért mondtam most el, hogy jelezzem, 1966-ban már nem ilyen volt a műfordítók helyzete. Már jobb volt. És főleg, hogy ne is legyen ilyen soha többé. Lengyel Balázs (A Tokaji Írótábor tanácskozása a műfordítás kérdéséről) 14 AGORA Ébresztő „Ébresztő, tisztelt elvbarátaim, lilák és más normálisok. Nekünk kell átvenni a kezdeményezést!”, írja Bauer Péter A zöld veszedelem című cikkében (ÉS, 2004/29.). Érvelést (érveket) nem igazán találni a cikkben, annál inkább inszinuációkat. Utóbbi eklatáns példája, amikor a szerző összefüggést vél felfedezni a Kelet-Mecsek Tájvédelmi Körzetben tervezett radartelepítés kritikusai, és az Alpokban hatvan gyermek halálát követelő légi baleset között. (Mint a helyszíni tiltakozók egyike, szorosan követem a Zengővel kapcsolatos sajtópolémiákat, ám a teljesen abszurd demagógiának ezt a szintjét még sehol sem tapasztaltam). Ez már túlzás, mondaná az ember, ha az állítás nem lenne beágyazva egy sajátos kontextusba. Hasonló realitásvesztés olvasható ki Bauer törökbálinti történetéből, melyből kiderül, hogy a zöldek/civilek (a szerző ezt gyakran és indoklás nélkül szinonimaként használja) ellenzik „mozgássérülteknek” szánt lakópark megépítését, miközben ők mind kiköltöznek az agglomerációba, majd „családonként két autóval terhelik a budapesti bevezetőutakat”. Hogy pontosan kik elleneztek mit, kik költöztek hova, milyen családok milyen két kocsija, és egyáltalán, mindez hogy jön ide, nos, az már (a szerző számára) láthatóan mindegy. És még folytathatnám a pontatlan, tájékozatlan és gyakran egyszerűen értelmetlen vagdalózások sorát. Ám ebben a - primer koherenciát nélkülöző - vádaskodásban mégis megtalálható a Bauer-cikk olvasatának kulcsa. Ehhez azonban nincs szükségem sem a zöld, sem az aktivista énemre, annál inkább eredeti szakmámra, a kultúrantropológiára. Az empirikus kultúrakutató tudományok klasszikusai ugyanis igen pontosan írják le a stigmatizáció és az előítélet-képzés folyamatát. E mechanizmusok működtetéséhez mindenképpen szükség van a homogenizációra (miszerint az előítélettel sújtott csoport tagjai alapvetően egyformák), a démonizációra (miszerint az előítélettel sújtott csoport tagjai alapvetően veszélyesek, leginkább közveszélyesek és kártékonyak), s végül e kettő folyományaként az ún. „us and them” (mi és ők) dichotóm kép kialakítására, ahol a „mi” az egyszerű, józan, jót akaró (normális) embereket jelöli, az „ők” meg értelemszerűen ennek ellenkezőjét. S lön, Bauer Pétertől megtudhatjuk, hogy a zöldek „dilettánsok”, akik nem képesek „racionálisan gondolkodni” (bezzeg a „lilák” - Bauer „ők”-kel szembeni ,,mi”-je); a zöldek továbbá „öncélú fontoskodók”, „félrecsúszott pályájú értelmiségiek”, exhibicionista kalandorok stb., stb. Majd folytatja (lásd démonizáció). A zöldek „közösségellenesek”, s ha a lilák nem lépnek fel „nagyon határozottan", akkor majd ők „veszik át a közvélemény irányítását, és televíziós dobozainkon túl behatolnak családi ünnepeinkre is, és talán az ágyunkba is befekszenek”. Nos, mindezekből automatikusan következik, hogy „mi” ezt már nem tűrhetjük tétlenül, s Bauer nem is rest megmondani, hogy e veszedelmek közepette mit is kell tenni. Többek között a parlamentnek „fel kell ébrednie" és ki kell zárnia a „különféle partizánszervezkedéseket a hatósági eljárásokból", így visszaállítva a „normális” állapotokat. (Csak úgy zárójelben jegyezném meg, hogy ami itt „partizánszervezkedés”, azt nevezném én civil önszerveződésnek, de ez most másodlagos.) Inkább menjünk tovább, ugyanis az is nyomban kiderül, hogy az illetéktelen beleszólókkal szemben a lilák kötelessége a „törvénykezés helyes mederbe terelése”. (Értsd az állampolgárok kizárása saját ügyeikkel kapcsolatos döntésekből.) És a stigmatizációs áradat folytatódik tovább. Megnyugtatásképpen, a cikk végén Bauer azért fölsorol néhány olyan környezetvédelmi intézkedést, amelyet a „normális emberek” fontosnak tartanak. Tény, ezek kivétel nélkül olyan kérdések, amelyekért a zöld mozgalom több mint egy évtizede a legkülönfélébb fórumokon és módokon küzd, de Bauer leszögezi: ezek a zöldek nem is igazi zöldek. Az igazi zöldek ugyanis a lilák, akiknek most már rendet kell tenniük. Mielőtt magam is belelilulnék a sok sanda csúsztatásba, csak azzal tudom zárni megjegyzéseimet, amivel kezdtem: e cikk szakszerű vitára alkalmatlan, hiszen a szerző „szakmai” állításai (akár a vízi erőművekről és az alternatív energiaforrásokról, akár az általa nemes egyszerűséggel „ostoba teóriának” nevezett forgalomgenerálásról) finoman szólva tájékozatlanságról árulkodó féligazságok (durvábban: a legelcsépeltebb badarságok). Arra viszont érdemes felfigyelni, hogy a publicisztikai műfajmeghatározás szempontjából ez az írás - logikája, stílusa, gondolatszerkesztése alapján - igenis azonosítható, úgy nevezik: uszítás. Azon természetesen érdemes elgondolkodni, hogy az eddig oly ártalmatlannak vélt zöldek hirtelen miért válnak ilyen elképesztő támadások célpontjává. De ez már egy másik kérdés. Csillag Gábor kultúrantropológus, Zöld Fiatalok 2004. AUGUSZTUS 6.