Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)
2005-06-03 / 22. szám - Patai Ambrus: Követett-e el bűncselekményt Orbán Viktor? (11. oldal)
lentését a szó hétköznapi értelemben vett tartalma szerint állapította meg. * A pulpitusára helyezett jegyzőkönyvi másolatok ismeretében vélhetően aligha dönthetett volna másként a bíróság. A jegyzőkönyvekben maguk a társaság tagjai jelölték meg azt a tényt, hogy azok taggyűlésről készültek. A jegyzőkönyvek első lapjairól az élelmes fotósok a tárgyaláson fényképeket készítettek, amelyek egy része az Indexen látható volt a május 13-i tárgyalást követően. Bárki láthatta, hogy például a 2001. december 2-i jegyzőkönyv első oldalán, a dokumentum tetején az áll, hogy Taggyűlés, helyszín: a Rezidencia, és azon jelen van valamennyi kft.-tag és dr. Duda Attila jegyzőkönyvvezető. Ilyen körülmények között meglehetősen nehéz dolog egy bírónak elmagyarázni azt, hogy amit maguk a társaság tagjai is taggyűlésnek tartanak, és ekként neveznek meg egy bizonyos kontextusban, az most ne lenne taggyűlés a helyreigazítás kontextusában. Ráadásul a tárgyalás során megjelent és vallomást tett Mayer Aranka tanú, aki elmondta, hogy milyen körülmények között készültek a taggyűlési jegyzőkönyvek. Tanúvallomásának jegyzőkönyvezett változatát az ÉS május 20-i, 20. száma tartalmazza. A tanú az egyik alkalomra úgy emlékezett vissza, hogy a miniszterelnöki rezidencián tartott baráti ebéd után a kft.-tagok visszavonultak az üzletről tárgyalni. A tanú volt férje, az egyik kft.-tag, így szólt ügyvéd társához, a gyorsírási készséggel rendelkező Duda Attilához: „Hozd a pennád, megyünk taggyűlni.” Bármit gondoljunk is a tanú motivációiról és szerepéről a dokumentumoknak az ÉS-hez való eljuttatása tekintetében, ez a vallomás - mai, divatos kifejezéssel élve - életszerűnek tűnt. A tényállás szerint egyébként a perindítást megelőzően korábban egyetlenegyszer sem kérdőjelezték meg a tagok azt, hogy a jegyzőkönyvek és azokban foglalt döntések taggyűlésen születtek. Most kissé meglepődve olvashatta a bíróság a felperes ügyvédje által becsatolt írásbeli nyilatkozataikat. A nyilatkozatok szerint a kft. a megjelölt időpontokban nem tartott taggyűlést. A nyilatkozó tagok ez alatt feltehetően azt értették, hogy a kft. ezeken a napokon nem tartott a társasági törvény valamennyi formai előírását kielégítően jegyzőkönyvezett taggyűlést. Mindez természetesen feltételezés, a felperes nem kívánta tanúként előállítani a négy kft.-tagot, hogy azok a bíróság számára részletesebben megmagyarázhassák nyilatkozataik jelentését. Ennek következtében az ítélet - jó okkal - nem is állította, hogy ezek a nyilatkozatok ne lennének valósak. Ennél semmivel sem hátrányosabb eredményt produkáltak azonban abban a tekintetben, hogy a bíróság álláspontja szerint ezek az írásbeli nyilatkozatok érdemben nem érintették Mayer Aranka tanú szavahihetőségét. Ennek alapján, az összes rendelkezésre álló körülmény mérlegelésével a bíróság számára nem volt kétséges, hogy a felperesi kft. tagjai alkalmanként, így a kifogásolt időpontokban is, összejöttek és érdemben a társaság ügyeit tárgyalták. A megbeszélések tartalmáról közöltek valóságtartalmát illetően semmilyen helyreigazítási kérelemmel nem élt a felperes. Mindezek alapján a bíróság alapos okkal állapította meg, hogy a sajtószabadság keretei között alkalmazandó helyreigazítási jog szerint a kft. megítélése szempontjából közömbös az a kérdés, hogy a kérdéses jegyzőkönyvek mindenben megfelelnek-e a társasági törvény szabályainak. A nyílt sisakos védekezés eredményes volt a látszólag ravasz logikára építő támadással szemben. Az ÉS elérte, hogy a valóság bizonyítása mellett a bírói eljárásban a jegyzőkönyvek hitelessége sem kérdőjeleződött meg, így ami kezdetben látszat volt, az a jelek szerint valóság. A taggyűlésnek nem nevezhető taggyűlések esete kissé hasonlatos Clinton elnök egykori védekezéséhez, amely során az elnök mindvégig tagadta, hogy szexuális kapcsolat fűzte volna Monica Lewinskyhoz. Ő maga egy ízben azt mondta, hogy a kapcsolat nem volt szexuális természetű („The relationship was not sexual”), majd ügyvédje egy alkalommal még azt is megkockáztatta, hogy Monica Lewinsky vallomására hivatkozva közölje: „semmiféle szex nem volt, bárminő módon, alakban vagy formában” („There was absolutely no sex of any kind, in any manner, shape or form”). Kiderült, hogy Clinton elnök ezt oly módon értette, hogy az általa ismert töretlen és egységes bírói gyakorlat csupán a „sexual intercourse” aktust tartja jogilag érvényes szexnek, ami magyarul nemi közösülést jelentene. Szóval, ha jogilag nem volt szex, akkor nem is történt semmi. A közvélemény persze jól tudta, hogy az elnök kétségbeesett védekezése egy pubertáskorban levő ifjonc gondolatvilágát tükrözi; az emberek számára nyilvánvaló volt, hogy mit jelent az a szex, amely nem nevezhető annak. A dolgok jogászi fenomenológiája - a közvélemény szemében - aligha változtatott a leányzó fekvésén, valamint a dolgok állásán. De mi következik mindezekből a dolgok hazai állását illetően? Több dolog is, amelyek közül csak néhányra térhetek ki ebben az írásban. Mindenekelőtt az következik, hogy bebizonyosodott, léteznek jegyzőkönyvek, és az ÉS körültekintően járt el azok felhasználását illetően. Az ÉS olvasói megnyugodhatnak: lapjuk főszerkesztője és a stáb a helyzet által megkívánt alapos ellenőrzés alapján döntött a közlés mellett. Ennek egyes részletei a tárgyaláson igazolódtak. Mindez nem csekély jelentőségű hozadéka az ügynek, mivel voltak, akik gátlástalan botránylapnak minősítették az ÉS-t, de azokban is felmerült kétely, akik egyébként tényközléseit illetően tisztességesnek tartják a lapot. Másodsorban az következik, hogy a Fővárosi Bíróság politikailag éles ügyekben is képes a sajtószabadságot védő intézménynek érvényt szerezni. Bizonyára vannak olyanok, akik ettől nem esnek hasra, és a dolgok természetes kimenetelének tekintik a döntést. A magam részéről óvatos optimizmust fogalmaznék meg; léteznek ma már olyan bíróságok, amelyek elhiszik, pártatlanul dönthetnek rázósabb ügyekben a törvény és az általuk helyesnek tartott megfontolások alapján. Ez nem csekély dolog. Pataki bíró úr is egyszerűen szemlélte a képletet: ha egyszer a sajtó képes a valóság bizonyítására, nem kerülhet sor helyreigazításra. Ez ilyen egyszerű. De természetesen Pataki bíró úr is tudja, hogy a nagyobb összefüggésekben a dolog mégsem ilyen egyszerű. Erre tekintettel szőtte bele ítéletének indoklásába, hogy a perben nem szereplő személyek (a kft.-tagok, valamint Orbán Viktor) magatartásáról semmilyen módon nem foglalt állást. Harmadsorban, az is nyilvánvaló, hogy a politika ilyesféle ügyeire odafigyelő közvéleményt sokkal inkább az érdekli, hogy a döntés miként hat ki Orbán Viktor megítélésére, politikai jövőjére. Ebben a tárgykörben inkább óvatos pesszimizmusomat fejezném ki. Jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy az ügynek nem lesz komolyabb következménye, a közvélemény nem tartja komolyan elítélendőnek a családi és baráti üzlet keveredését a politikával. A sok, párhuzamosan zajló közéleti botrány, ügy és átláthatatlan összefonódás dzsungeljében nem igazán tűnik ki a tokaji taggyűlések ügye. Márpedig nem csekély jelentőségű kérdésről van szó, a jövő magyar közéletét alapvetően meghatározza, hogy a taggyűlési jegyzőkönyvekből kitűnő mikrokozmosz lesz-e a szabály vagy a kivétel. Mindezek mellett nem kizárt, hogy egy-két év elteltével a közvélemény szigorúbban ítéli meg mindazt, amelyet a jegyzőkönyvek feltárnak. Olykor megkésve érkeznek meg az ilyen vonatok. De engedelmükkel visszatérnék a helyreigazítási döntés jogi aspektusaihoz, mivel ezeket illetően nem került még minden a helyére. Először is, szinte minden kommentátor tudja és megjegyzi, hogy az elsőfokú ítélet még nem jogerős. Úgy hírlik, fellebbezés várható, és annak esélyeit illetően máris megindult a találgatás. Az ítélőtábla döntéseit, különösen a helyreigazítási, személyiségi jogi döntéseit ismerni vélők többnyire pesszimisták. A múltat illetően talán még volna is alapja e pesszimizmusnak, de alig egy hete hagyta helyben Pataki bíró döntését a Fővárosi Ítélőtábla, amelyben Szijjártó Pétert elmarasztalta Gyurcsány Ferenc személyiségi jogainak megsértéséért. Mások határozottan úgy látják, hogy az elsőfokú ítélet körültekintő döntés, azt a fellebbezés során nem lesz könnyű megingatni. Én, az eljárás jelen szakaszában és ebben a cikkben, inkább várakozó állásponton volnék. Ha nem lenne olyan nehezen megjegyezhető és kimondható a Szárhegy-dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. neve, akkor akár azt is jósolhatnám, hogy a magyar New York Times- v. Sullvan-precedenssé fejlődhet ki az ügy, különösesen akkor, ha az ítélőtábla felülbírálja a Fővárosi Bíróság ítéletét. Ebben az esetben az ÉS feltehetően felülvizsgálati kérelemmel fordulna a Legfelsőbb Bírósághoz, mivel a szólásszabadság terjedelmének alapvető kérdéseit érinti a döntés. És ha ezen a hazai szinten nem születne megnyugtató döntés, akkor az ügy megjárhatja a strasbourgi bíróságot is. Lehet, hogy az ÉS főszerkesztője már most megvásárolhatja fapados repülőjegyét Strasbourgba? És van még egy kérdés, amely engem személy szerint nem hagy nyugodni. Tudom jól, hogy mások számára mindez kicsit hasonlatos a hajóskapitány aggályához, aki amiatt van gondban a viharba került süllyedő hajón, hogy nem működik a kormánykerék. Mégis megosztanám az olvasóval, mi nyomja szívemet, mivel a sajtószabadság nem lényegtelen részletéről van szó. A mai magyar jogrend minden szempontból kielégítőnek tartja azt a megoldást, hogy a helyreigazításra kötelezés szempontjából közömbös az a tény, hogy a sajtó miként járt el az általa közölt állításokkal kapcsolatban. Helyreigazítás jár akkor is, ha a sajtó szándékosan állított valótlanságot, akkor is, ha gondatlan volt a közlés tekintetében, és akkor is, ha minden lehetséges módon ellenőrizte az állítást, de mégis becsúszott a gikszer. Ugyanakkor ugyanazon közlésért a személyiségi jog megsértése alapján indított „magánjogi rágalmazási” perekben a sajtó nem felelős akkor, ha bizonyítja, hogy a tőle elvárható gondossággal, szakmailag kifogástalan elővigyázatossággal járt el. Egy példával élnék mindezek megvilágítása érdekében. Ha az ÉS hosszú hetek oknyomozó munkájára támaszkodva - történetesen azt közölné, hogy maga Bush elnök adott utasítást arra, hogy Szaddám Huszeint egy szál alsónadrágban fényképezzék le, akkor a magyar jog szerint két lehetősége van Bush elnöknek. Ha pénzt is szeretne látni, személyiségi jogának megsértése miatt, kártérítésért perelheti az ÉS-t. Ebben az eljárásban, az Alkotmánybíróság által is megerősített elv szerint az ÉS nem lenne felelős, ha bizonyítaná, hogy a hír közlése előtt mindent megtett annak valóságtartalma kiderítése érdekében, a forrásokat alaposan ellenőrizte, és nem volt gondatlan a közlés tekintetében. Bush elnök másik lehetősége a helyreigazítási per lenne. Olykor ez sem rossz eszköz a sajtó megzabolázására. Ebben a perben a magyar jog szerint az É.S.-nek csak egy védekezési lehetősége van, ez a „valóság bizonyítása”. Azt kell bizonyítania, hogy az állítás valóban igaz. Ha ez nem sikerül, akkor közömbös, hogy a lap valóban mindent megtett-e annak érdekében, hogy tisztázza a valós körülményeket. A jogászok ezt objektív felelősségnek nevezik, és az általános vélekedés szerint akkor is indokolt ennek a mércének az alkalmazása, ha közszereplőkről van szó. Az objektív felelősség melletti érv azon alapul, hogy állítólag jelentős közérdek fűződik ahhoz, hogy a valóságot, az „igazságot” mindenképpen megismerhesse a közvélemény. Jobban mondva arról szerezhessen tudomást, hogy nem igazolódott be, hogy valamely közlemény vagy tényállítás megfelel a valóságnak. Évekkel ezelőtt, a lex Répássy-ügyben írtam az Alkotmánybíróság részére egy határozottan érvelő beadványt, és abban részletesebben kifejtettem érveimet: közszereplők esetében alkotmányosan semmiképpen sem indokolható a teljesen objektív alapú helyreigazítási kötelezettség. Az Alkotmánybíróság nem reflektált beadványomra, de egy ízben válaszként azt a megjegyzést kaptam, hogy gondolataimmal minden bizonnyal nem ezen a földön, hanem a Holdon járok. Neil Armstrong is járt ott. Még az alkotmányjog terén tekintélyes munkássággal rendelkező barátaim is figyelmeztettek: a helyreigazítás nem szankció, nem erkölcsi elmarasztalás, hanem az igazság „helyreállítása”. Egészen konkrétan azt kérdezték tőlem, hogy vajon nem tartanék-e igényt legalább a helyreigazításra, ha az egyik napilap azt állítaná rólam, hogy üres óráimban pedofil képeket kukkolok. Természetesen mint magánszemély igényt tartanék arra, hogy megszólalhassak, akár arra is, hogy azt követeljem, a napilap közöljön helyreigazítást. Sőt, kártérítést is kérnék. Ha közszereplő lennék, akkor alighanem elfogadnám, hogy a szabad sajtó működéséhez fűződő érdek megelőzi azt, hogy helyreigazítás útján követeljek elégtételt, ha azt látom, hogy a napilap meggyőzően bizonyítja, hogy a hír megszerzése, ellenőrzése és közlése terén a lehető legnagyobb gondossággal járt el. A konkrét jegyzőkönyvek esete is jól mutatja, hogy hajóskapitányi aggályaim nem alaptalanok. Ha az ÉS számára sikertelen lett volna a valóság bizonyítása, a lap főszerkesztője alighanem benyújtotta volna lemondását. Bár a bírósági tárgyaláson rövid vizsgálódás tárgya volt, hogy az ÉS milyen módon kísérelte meg ellenőrizni a jegyzőkönyvek hitelességét és az abban foglaltak valóságát, helyreigazítási ügyben a maximális szakmai gondosság és a körültekintő ellenőrzés elvégzése nem „kimentő” ok. Ha a valóság bizonyítása nem sikerül, akkor a lap a jog mai állása szerint helyreigazít. És akkor Kovács főszerkesztő lemond. A főszerkesztő sorsától függetlenül állíthatom, hogy talán ez mégsincs jól így. Talán érdemes lenne még egyszer megvizsgálni, körüljárni ezt a kérdést. A helyreigazítást is szabályozó új polgári törvénykönyv megalkotása éppen folyamatban van. Az alkotmányban biztosított sajtószabadság védelmében nem lenne haszontalan további érvek és felfogások megismerése, a vázolt problémának a jelenleginél árnyaltabb megoldása. 2005. JÚNIUS 3. 11 Követett-e el bűncselekményt Orbán Viktor? Néhány lépést tett előre, felvonta a szemöldökét, jelentőségteljesen körbetekintett, majd ököllel nagyot csapott az ivó pultjára Orbán Viktor, de aztán nem azt mondta, hogy: „jelentkezzen, aki kékre festette a lovamat”, hanem - legalábbis az MTI jelentése szerint - azt, hogy „továbbra is csak azt tudom mondani, amit mindig: vegye már végre valaki a bátorságot, hogy ha törvénysértéssel vádol, egyenesen mondja meg, hogy mikor és hol sértettem meg és melyik magyar törvényt, és legyen bátorsága vállalni a következményeket”. Mi, akik egy jogállam polgárai vagyunk, persze tudjuk, hogy ilyet senki nem állíthat, amíg a köztársaság bírósága ezt jogerősen ki nem mondta. Az ártatlanság vélelme mindenkit, még az egykori miniszterelnököt is megilleti. Ebbe a csapdába tehát aligha fog valaki is beleesni. De nem gyávaság miatt. Itt egyáltalán nem bátorságra van most szükség, hanem világos eljárásokra, amelyek kiderítik, hogy a sokat emlegetett kft. körüli sürgölődés csupán erkölcsileg vállalhatatlan, vagy bűncselekmény is egyben? Ennek tisztázása érdekében ma még lényegében semmi nem történt. Napvilágra került néhány dokumentum, melyeknek néhány kulcsmondatát Orbán Viktor magáénak ismerte el. Ezt követően a már ismert trükköt bevetve a hosszú nevű kft. sajtó-helyreigazgatási pert indított, hátha ki lehet csikarni egy olyan ítéletet, amely kimondja, hogy a kft. az újságban megjelölt három napon nem tartott taggyűlést, így ilyen taggyűlésekről jegyzőkönyv sem készülhetett. Ha ez sikerült volna, azóta éjjel-nappal azt harsogná a jól ismert propagandagépezet, hogy az ÉS hazudott. A trükk azonban ezúttal nem sikerült. Sőt ellenkezőleg. A bíróság ugyanis kimondta: „az nem vált kétségessé, hogy a felperesi társaság tagjai alkalmanként - és a perbeli időpontokban is - összejöttek, és érdemben a társaság ügyeit tárgyalták” (ítélet, ÉS, 2005/21.). Egyelőre tehát nem lehetett az ügyet elsüllyeszteni. És úgy tűnik, immár akkor sem lehetne, ha a jogerős másodfokú ítéletben a bíróság másképp foglalna állást. Úgy tűnik. Annak kiderítésére, hogy hivatali hatalmával visszaélt-e Orbán Viktor, egyelőre parlamenti vizsgálóbizottság alakult. (A köztársaság bűnüldöző szervei az eddig napvilágra került fejlemények alapján nem látják úgy, hogy egy hivatalból üldözendő bűncselekmény gyanúja fennforogna.) A vizsgálóbizottságnak alkotmányi felhatalmazása van arra, hogy feltárja: a volt miniszterelnök vajon hivatali pozícióját felhasználva, hivatali állásából eredő ismeretségére alapozva igyekezett-e bármilyen hivatalos eljárást a maga vagy ismerőse javára befolyásolni, hogy hivatali helyzetét, az ebből fakadó kapcsolatait felhasználta-e személyes célokra azért, hogy jogtalan előnyt szerezzen magának vagy másnak. Az országgyűlési bizottság vizsgálati jogköre alig korlátozott, hiszen maga az alkotmány mondja ki, hogy „az országgyűlési bizottságok által kért adatokat mindenki köteles a rendelkezésükre bocsátani, illetőleg köteles előttük vallomást tenni.” Ez azt jelenti, hogy minden olyan ügyben, amelynek a bizottság megítélése szerint köze lehet az igazság kiderítéséhez, a bizottságnak minden tájékoztatást meg kell kapnia, valamennyi állami és nem állami szervtől, sőt köz- és magánembertől. Minden olyan személyi ügy, üzleti tranzakció, pályázati eljárás, hivatali ki- nevezés, az ügyben érintettekre vonatkozó döntés, amely e kör személyi, politikai vagy üzleti pozícióját érinti, az alkotmány és a hatályos törvények szerint nyitott könyv kell legyen a bizottság számára. Részletekbe menő vizsgálat alá vetheti az érintett vagyonnyilatkozatait, adóbevallását éppúgy, mint a kft. ügyleteit, de a működésével bármilyen összefüggésben álló jogszabályokat, ideértve az érintett önkormányzatok rendeleteit, egyedi intézkedéseit is. Az ígéretek szerint a gyanúba keveredett egykori miniszterelnök áll a vizsgálat elé, hiszen a nyilatkozatok szerint „nincs takargatnivalója”. Amiből egyenesen következik, hogy meg sem próbál majd senki arra játszani, hogy azzal diszkreditálja a vizsgálóbizottság működését, hogy az Alkotmánybíróság a közelmúltban alkotmányos mulasztást állapított meg a parlamenti vizsgálóbizottságokra vonatkozó szabályozásbeli hiányosságok miatt. Hiszen nem kell jogvégzett embernek lenni ahhoz, hogy elfogadjuk: addig, amíg a mai szabályok érvényben vannak, azokat mindenkinek kötelessége betartani. A vizsgálóbizottság persze nem büntetőhatóság. Dolga elsősorban a politikai felelősség tisztázása. Eljárása során derüljön ki bármi is, nem veheti a „bátorságot”, hogy bárkit is bűncselekmény elkövetésével vádoljon meg. Ez a bűnüldöző szervek joga és - alapos gyanú esetén - egyben kötelessége. A volt miniszterelnök pedig - ha a dolog úgy fordul, „vállalva a következményeket”, minden bizonnyal lesz olyan karakán, „veszi magának a bátorságot”, hogy emelt fővel felszólítsa képviselőtársait, szavazzák meg mentelmi jogának felfüggesztését. Patai Ambrus Az Alexandra Pódium (Nyugati tér 7.) 23. heti ajánlója június 7., 18.00 óra Az én szőlőhegyem Kőrössi P. József beszélget Ambrus Lajossal június 8., 19.00 óra Vámos klub - Vámos Miklós vendége: Kertész Ákos ÉLET Ész IRODALOM