Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)

2005-06-03 / 22. szám - Patai Ambrus: Követett-e el bűncselekményt Orbán Viktor? (11. oldal)

lentését a szó hétköznapi értelemben vett tartalma szerint állapította meg. * A pulpitusára helyezett jegyzőkönyvi másolatok ismeretében vélhetően aligha dönthetett volna másként a bí­róság. A jegyzőkönyvekben maguk a társaság tagjai jelölték meg azt a tényt, hogy azok taggyűlésről készül­tek. A jegyzőkönyvek első lapjairól az élelmes fotósok a tárgyaláson fényké­peket készítettek, amelyek egy része az Indexen látható volt a május 13-i tárgyalást követően. Bárki láthatta, hogy például a 2001. december 2-i jegyzőkönyv első oldalán, a doku­mentum tetején az áll, hogy Taggyű­lés, helyszín: a Rezidencia, és azon je­len van valamennyi kft.-tag és dr. Duda Attila jegyzőkönyvvezető. Ilyen körülmények között meglehetősen nehéz dolog egy bírónak elmagyaráz­ni azt, hogy amit maguk a társaság tagjai is taggyűlésnek tartanak, és ek­ként neveznek meg egy bizonyos kontextusban, az most ne lenne tag­gyűlés a helyreigazítás kontextusá­ban. Ráadásul a tárgyalás során meg­jelent és vallomást tett Mayer Aranka tanú, aki elmondta, hogy milyen kö­rülmények között készültek a taggyű­lési jegyzőkönyvek. Tanúvallomásá­nak jegyzőkönyvezett változatát az ÉS május 20-i, 20. száma tartalmazza. A tanú az egyik alkalomra úgy emléke­zett vissza, hogy a miniszterelnöki re­zidencián tartott baráti ebéd után a kft.-tagok visszavonultak az üzletről tárgyalni. A tanú volt férje, az egyik kft.-tag, így szólt ügyvéd társához, a gyorsírási készséggel rendelkező Du­da Attilához: „Hozd a pennád, megyünk taggyűlni.” Bármit gondoljunk is a ta­nú motivációiról és szerepéről a do­kumentumoknak az ÉS-hez való el­juttatása tekintetében, ez a vallomás - mai, divatos kifejezéssel élve - életsze­rűnek tűnt. A tényállás szerint egyéb­ként a perindítást megelőzően koráb­ban egyetlenegyszer sem kérdőjelez­ték meg a tagok azt, hogy a jegyző­könyvek és azokban foglalt döntések taggyűlésen születtek. Most kissé meglepődve olvashatta a bíróság a felperes ügyvédje által becsatolt írás­beli nyilatkozataikat. A nyilatkozatok szerint a kft. a megjelölt időpontok­ban nem tartott taggyűlést. A nyilat­kozó tagok ez alatt feltehetően azt ér­tették, hogy a kft. ezeken a napokon nem tartott a társasági törvény vala­mennyi formai előírását kielégítően jegyzőkönyvezett taggyűlést. Mindez természetesen feltételezés, a felperes nem kívánta tanúként előállítani a négy kft.-tagot, hogy azok a bíróság számára részletesebben megmagya­rázhassák nyilatkozataik jelentését. Ennek következtében az ítélet - jó okkal - nem is állította, hogy ezek a nyilatkozatok ne lennének valósak. Ennél semmivel sem hátrányosabb eredményt produkáltak azonban ab­ban a tekintetben, hogy a bíróság ál­láspontja szerint ezek az írásbeli nyi­latkozatok érdemben nem érintették Mayer Aranka tanú szavahihetőségét. Ennek alapján, az összes rendelkezés­re álló körülmény mérlegelésével a bíróság számára nem volt kétséges, hogy a felperesi kft. tagjai alkalman­ként, így a kifogásolt időpontokban is, összejöttek és érdemben a társaság ügyeit tárgyalták. A megbeszélések tartalmáról közöltek valóságtartalmát illetően semmilyen helyreigazítási ké­relemmel nem élt a felperes. Mind­ezek alapján a bíróság alapos okkal állapította meg, hogy a sajtószabad­ság keretei között alkalmazandó hely­reigazítási jog szerint a kft. megítélése szempontjából közömbös az a kérdés, hogy a kérdéses jegyzőkönyvek min­denben megfelelnek-e a társasági tör­vény szabályainak. A nyílt sisakos vé­dekezés eredményes volt a látszólag ravasz logikára építő támadással szemben. Az ÉS elérte, hogy a való­ság bizonyítása mellett a bírói eljá­rásban a jegyzőkönyvek hitelessége sem kérdőjeleződött meg, így ami kezdetben látszat volt, az a jelek sze­rint valóság. A taggyűlésnek nem nevezhető taggyűlések esete kissé hasonlatos Clinton elnök egykori védekezéséhez, amely során az elnök mindvégig ta­gadta, hogy szexuális kapcsolat fűzte volna Monica Lewinskyhoz. Ő maga egy ízben azt mondta, hogy a kapcso­lat nem volt szexuális természetű („The relationship was not sexual”), majd ügyvédje egy alkalommal még azt is megkockáztatta, hogy Monica Lewinsky vallomására hivatkozva kö­zölje: „semmiféle szex nem volt, bár­minő módon, alakban vagy formá­ban” („There was absolutely no sex of any kind, in any manner, shape or form”). Kiderült, hogy Clinton elnök ezt oly módon értette, hogy az általa ismert töretlen és egységes bírói gya­korlat csupán a „sexual intercourse” aktust tartja jogilag érvényes szexnek, ami magyarul nemi közösülést jelen­tene. Szóval, ha jogilag nem volt szex, akkor nem is történt semmi. A közvé­lemény persze jól tudta, hogy az el­nök kétségbeesett védekezése egy pu­bertáskorban levő ifjonc gondolatvilá­gát tükrözi; az emberek számára nyil­vánvaló volt, hogy mit jelent az a szex, amely nem nevezhető annak. A dolgok jogászi fenomenológiája - a közvélemény szemében - aligha vál­toztatott a leányzó fekvésén, valamint a dolgok állásán. De mi következik mindezekből a dolgok hazai állását il­letően? Több dolog is, amelyek közül csak néhányra térhetek ki ebben az írásban. Mindenekelőtt az követke­zik, hogy bebizonyosodott, léteznek jegyzőkönyvek, és az ÉS körültekin­tően járt el azok felhasználását illető­en. Az ÉS olvasói megnyugodhatnak: lapjuk főszerkesztője és a stáb a hely­zet által megkívánt alapos ellenőrzés alapján döntött a közlés mellett. En­nek egyes részletei a tárgyaláson iga­zolódtak. Mindez nem csekély jelen­tőségű hozadéka az ügynek, mivel voltak, akik gátlástalan botránylap­nak minősítették az ÉS-t, de azokban is felmerült kétely, akik egyébként tényköz­léseit illetően tisztességesnek tartják a lapot. Másodsorban az kö­vetkezik, hogy a Fővárosi Bíróság po­litikailag éles ügyekben is képes a saj­tószabadságot védő intézménynek ér­vényt szerezni. Bizonyára vannak olyanok, akik ettől nem esnek hasra, és a dolgok természetes kimenetelé­nek tekintik a döntést. A magam ré­széről óvatos optimizmust fogalmaz­nék meg; léteznek ma már olyan bí­róságok, amelyek elhiszik, pártatlanul dönthetnek rázósabb ügyekben a tör­vény és az általuk helyesnek tartott megfontolások alapján. Ez nem cse­kély dolog. Pataki bíró úr is egyszerű­en szemlélte a képletet: ha egyszer a sajtó képes a valóság bizonyítására, nem kerülhet sor helyreigazításra. Ez ilyen egyszerű. De természetesen Pa­taki bíró úr is tudja, hogy a nagyobb összefüggésekben a dolog mégsem ilyen egyszerű. Erre tekintettel szőtte bele ítéletének indoklásába, hogy a perben nem szereplő személyek (a kft.-tagok, valamint Orbán Viktor) magatartásáról semmilyen módon nem foglalt állást. Harmadsorban, az is nyilvánvaló, hogy a politika ilyesfé­le ügyeire odafigyelő közvéleményt sokkal inkább az érdekli, hogy a dön­tés miként hat ki Orbán Viktor meg­ítélésére, politikai jövőjére. Ebben a tárgykörben inkább óvatos pesszimiz­musomat fejezném ki. Jelenleg na­gyon úgy tűnik, hogy az ügynek nem lesz komolyabb következménye, a közvélemény nem tartja komolyan el­ítélendőnek a családi és baráti üzlet keveredését a politikával. A sok, pár­huzamosan zajló közéleti botrány, ügy és átláthatatlan összefonódás dzsungeljében nem igazán tűnik ki a tokaji taggyűlések ügye. Márpedig nem csekély jelentőségű kérdésről van szó, a jövő magyar közéletét alap­vetően meghatározza, hogy a taggyű­lési jegyzőkönyvekből kitűnő mikro­kozmosz lesz-e a szabály vagy a kivé­tel. Mindezek mellett nem kizárt, hogy egy-két év elteltével a közvéle­mény szigorúbban ítéli meg mindazt, amelyet a jegyzőkönyvek feltárnak. Olykor megkésve érkeznek meg az ilyen vonatok.­ ­ De engedelmükkel visszatérnék a helyreigazítási döntés jogi aspektusai­hoz, mivel ezeket illetően nem került még minden a helyére. Először is, szinte minden kommentátor tudja és megjegyzi, hogy az elsőfokú ítélet még nem jogerős. Úgy hírlik, felleb­bezés várható, és annak esélyeit illető­en máris megindult a találgatás. Az ítélőtábla döntéseit, különösen a helyreigazítási, személyiségi jogi dön­téseit ismerni vélők többnyire pesszi­misták. A múltat illetően talán még volna is alapja e pesszimizmusnak, de alig egy hete hagyta helyben Pataki bíró döntését a Fővárosi Ítélőtábla, amelyben Szijjártó Pétert elmarasztal­ta Gyurcsány Ferenc személyiségi jo­gainak megsértéséért. Mások határo­zottan úgy látják, hogy az elsőfokú ítélet körültekintő döntés, azt a felleb­bezés során nem lesz könnyű megin­gatni. Én, az eljárás jelen szakaszában és ebben a cikkben, inkább várakozó állásponton volnék. Ha nem lenne olyan nehezen megjegyezhető és ki­mondható a Szárhegy-dűlő-Sárazsa­­dány-Tokajhegyalja Kft. neve, akkor akár azt is jósolhatnám, hogy a ma­gyar New York Times- v. Sullvan-pre­­cedenssé fejlődhet ki az ügy, különö­­sesen akkor, ha az ítélőtábla felülbí­rálja a Fővárosi Bíróság ítéletét. Eb­ben az esetben az ÉS feltehetően fe­lülvizsgálati kérelemmel fordulna a Legfelsőbb Bírósághoz, mivel a szó­lásszabadság terjedelmének alapvető kérdéseit érinti a döntés. És ha ezen a hazai szinten nem születne megnyug­tató döntés, akkor az ügy megjárhatja a strasbourgi bíróságot is. Lehet, hogy az ÉS főszerkesztője már most megvásárolhatja fapados repülője­gyét Strasbourgba? És van még egy kérdés, amely engem személy szerint nem hagy nyugodni. Tudom jól, hogy mások számára mindez kicsit hasonlatos a hajóskapitány aggályá­hoz, aki amiatt van gondban a vihar­ba került süllyedő hajón, hogy nem működik a kormánykerék. Mégis megosztanám az olvasóval, mi nyom­ja szívemet, mivel a sajtószabadság nem lényegtelen részletéről van szó. A mai magyar jogrend minden szem­pontból kielégítőnek tartja azt a meg­oldást, hogy a helyreigazításra kötele­zés szempontjából közömbös az a tény, hogy a sajtó miként járt el az ál­tala közölt állításokkal kapcsolatban. Helyreigazítás jár akkor is, ha a sajtó szándékosan állított valótlanságot, ak­kor is, ha gondatlan volt a közlés te­kintetében, és akkor is, ha minden le­hetséges módon ellenőrizte az állítást, de mégis becsúszott a gikszer. Ugyan­akkor ugyanazon közlésért a szemé­lyiségi jog megsértése alapján indított „magánjogi rágalmazási” perekben a sajtó nem felelős akkor, ha bizonyítja, hogy a tőle elvárható gondossággal, szakmailag kifogástalan elővigyáza­tossággal járt el. Egy példával élnék mindezek megvilágítása érdekében. Ha az ÉS­­ hosszú hetek oknyomozó munkájára támaszkodva - története­sen azt közölné, hogy maga Bush el­nök adott utasítást arra, hogy Szad­­dám Huszeint egy szál alsónadrágban fényképezzék le, akkor a magyar jog szerint két lehetősége van Bush el­nöknek. Ha pénzt is szeretne látni, személyiségi jogának megsértése mi­att, kártérítésért perelheti az ÉS-t. Ebben az eljárásban, az Alkotmánybí­róság által is megerősített elv szerint az ÉS nem lenne felelős, ha bizonyíta­ná, hogy a hír közlése előtt mindent megtett annak valóságtartalma kide­rítése érdekében, a forrásokat alapo­san ellenőrizte, és nem volt gondatlan a közlés tekintetében. Bush elnök másik lehetősége a helyreigazítási per lenne. Olykor ez sem rossz eszköz a sajtó megzabolázására. Ebben a per­ben a magyar jog szerint az É.S.-nek csak egy védekezési lehetősége van, ez a „valóság bizonyítása”. Azt kell bi­zonyítania, hogy az állítás valóban igaz. Ha ez nem sikerül, akkor kö­zömbös, hogy a lap valóban mindent megtett-e annak érdekében, hogy tisztázza a valós körülményeket. A jo­gászok ezt objektív felelősségnek ne­vezik, és az általános vélekedés szerint akkor is indokolt ennek a mércének az alkalmazása, ha közszereplőkről van szó. Az objektív felelősség melletti érv azon alapul, hogy állítólag jelen­tős közérdek fűződik ahhoz, hogy a valóságot, az „igazságot” mindenkép­pen megismerhesse a közvélemény. Jobban mondva arról szerezhessen tudomást, hogy nem igazolódott be, hogy valamely közlemény vagy tény­állítás megfelel a valóságnak. Évekkel ezelőtt, a lex Répássy-ügy­­ben írtam az Alkotmánybíróság részé­re egy határozottan érvelő beadványt, és abban részletesebben kifejtettem érveimet: közszereplők esetében al­kotmányosan semmiképpen sem in­dokolható a teljesen objektív alapú helyreigazítási kötelezettség. Az Al­kotmánybíróság nem reflektált bead­ványomra, de egy ízben válaszként azt a megjegyzést kaptam, hogy gon­dolataimmal minden bizonnyal nem ezen a földön, hanem a Holdon já­rok. Neil Armstrong is járt ott. Még az alkotmányjog terén tekintélyes munkássággal rendelkező barátaim is figyelmeztettek: a helyreigazítás nem szankció, nem erkölcsi elmarasztalás, hanem az igazság „helyreállítása”. Egészen konkrétan azt kérdezték tő­lem, hogy vajon nem tartanék-e igényt legalább a helyreigazításra, ha az egyik napilap azt állítaná rólam, hogy üres óráimban pedofil képeket kukkolok. Természetesen mint ma­gánszemély igényt tartanék arra, hogy megszólalhassak, akár arra is, hogy azt követeljem, a napilap közöl­jön helyreigazítást. Sőt, kártérítést is kérnék. Ha közszereplő lennék, ak­kor alighanem elfogadnám, hogy a szabad sajtó működéséhez fűződő ér­dek megelőzi azt, hogy helyreigazítás útján követeljek elégtételt, ha azt lá­tom, hogy a napilap meggyőzően bi­zonyítja, hogy a hír megszerzése, el­lenőrzése és közlése terén a lehető legnagyobb gondossággal járt el. A konkrét jegyzőkönyvek esete is jól mutatja, hogy hajóskapitányi aggá­lyaim nem alaptalanok. Ha az ÉS szá­mára sikertelen lett volna a valóság bizonyítása, a lap főszerkesztője alig­hanem benyújtotta volna lemondását. Bár a bírósági tárgyaláson rövid vizs­gálódás tárgya volt, hogy az ÉS mi­lyen módon kísérelte meg ellenőrizni a jegyzőkönyvek hitelességét és az ab­ban foglaltak valóságát, helyreigazítá­si ügyben a maximális szakmai gon­dosság és a körültekintő ellenőrzés el­végzése nem „kimentő” ok. Ha a va­lóság bizonyítása nem sikerül, akkor a lap a jog mai állása szerint helyre­igazít. És akkor Kovács főszerkesztő lemond. A főszerkesztő sorsától füg­getlenül állíthatom, hogy talán ez mégsincs jól így. Talán érdemes len­ne még egyszer megvizsgálni, körül­járni ezt a kérdést. A helyreigazítást is szabályozó új polgári törvénykönyv megalkotása éppen folyamatban van. Az alkotmányban biztosított sajtósza­badság védelmében nem lenne ha­szontalan további érvek és felfogások megismerése, a vázolt problémának a jelenleginél árnyaltabb megoldása. 2005. JÚNIUS 3. 11 Követett-e el bűn­­cselekményt Orbán Viktor? Néhány lépést tett előre, felvonta a szemöldökét, jelentőségteljesen körbe­tekintett, majd ököllel nagyot csapott az ivó pultjára Orbán Viktor, de az­tán nem azt mondta, hogy: „jelentkezzen, aki kékre festette a lovamat”, hanem - legalábbis az MTI jelentése szerint - azt, hogy „továbbra is csak azt tudom mondani, amit mindig: vegye már végre valaki a bátorságot, hogy ha törvénysértéssel vádol, egyenesen mondja meg, hogy mikor és hol sértettem meg és melyik magyar törvényt, és legyen bátorsága vállalni a következményeket”. Mi, akik egy jogállam polgárai vagyunk, persze tudjuk, hogy ilyet senki nem állíthat, amíg a köztársaság bírósága ezt jogerősen ki nem mondta. Az ártatlanság vélelme mindenkit, még az egykori miniszterelnököt is megilleti. Ebbe a csapdába tehát aligha fog valaki is beleesni. De nem gyávaság miatt. Itt egyáltalán nem bátorságra van most szükség, hanem világos eljárásokra, amelyek kiderítik, hogy a sokat emlegetett kft. körüli sürgölődés csupán er­kölcsileg vállalhatatlan, vagy bűncselekmény is egyben? Ennek tisztázása érdekében ma még lényegében semmi nem történt. Napvilágra került néhány dokumentum, melyeknek néhány kulcsmonda­tát Orbán Viktor magáénak ismerte el. Ezt követően a már ismert trükköt bevetve a hosszú nevű kft. sajtó-helyreigazgatási pert indított, hátha ki le­het csikarni egy olyan ítéletet, amely kimondja, hogy a kft. az újságban megjelölt három napon nem tartott taggyűlést, így ilyen taggyűlésekről jegyzőkönyv sem készülhetett. Ha ez sikerült volna, azóta éjjel-nappal azt harsogná a jól ismert propagandagépezet, hogy az ÉS hazudott. A trükk azonban ezúttal nem sikerült. Sőt ellenkezőleg. A bíróság ugyanis kimond­ta: „az nem vált kétségessé, hogy a felperesi társaság tagjai alkalmanként - és a per­beli időpontokban is - összejöttek, és érdemben a társaság ügyeit tárgyalták” (ítélet, ÉS, 2005/21.). Egyelőre tehát nem lehetett az ügyet elsüllyeszteni. És úgy tűnik, immár akkor sem lehetne, ha a jogerős másodfokú ítéletben a bíró­ság másképp foglalna állást. Úgy tűnik. Annak kiderítésére, hogy hivatali hatalmával visszaélt-e Orbán Viktor, egyelőre parlamenti vizsgálóbizottság alakult. (A köztársaság bűnüldöző szervei az eddig napvilágra került fejlemények alapján nem látják úgy, hogy egy hivatalból üldözendő bűncselekmény gyanúja fennforogna.) A vizsgáló­­bizottságnak alkotmányi felhatalmazása van arra, hogy feltárja: a volt minisz­terelnök vajon hivatali pozícióját felhasználva, hivatali állásából eredő isme­retségére alapozva igyekezett-e bármilyen hivatalos eljárást a maga vagy is­merőse javára befolyásolni, hogy hivatali helyzetét, az ebből fakadó kapcsola­tait felhasználta-e személyes célokra azért, hogy jogtalan előnyt szerezzen magának vagy másnak. Az országgyűlési bizottság vizsgálati jogköre alig kor­látozott, hiszen maga az alkotmány mondja ki, hogy „az országgyűlési bizott­ságok által kért adatokat mindenki köteles a rendelkezésükre bocsátani, ille­tőleg köteles előttük vallomást tenni.” Ez azt jelenti, hogy minden olyan ügy­ben, amelynek a bizottság megítélése szerint köze lehet az igazság kiderítésé­hez, a bizottságnak minden tájékoztatást meg kell kapnia, valamennyi állami és nem állami szervtől, sőt köz- és magánembertől. Minden olyan személyi ügy, üzleti tranzakció, pályázati eljárás, hivatali ki-­ nevezés, az ügyben érintettekre vonatkozó döntés, amely e kör személyi, po­litikai vagy üzleti pozícióját érinti, az alkotmány és a hatályos törvények sze­rint nyitott könyv kell legyen a bizottság számára. Részletekbe menő vizsgá­lat alá vetheti az érintett vagyonnyilatkozatait, adóbevallását éppúgy, mint a kft. ügyleteit, de a működésével bármilyen összefüggésben álló jogszabályo­kat, ideértve az érintett önkormányzatok rendeleteit, egyedi intézkedéseit is. Az ígéretek szerint a gyanúba keveredett egykori miniszterelnök áll a vizsgálat elé, hiszen a nyilatkozatok szerint „nincs takargatnivalója”. Ami­ből egyenesen következik, hogy meg sem próbál majd senki arra játsza­ni, hogy azzal diszkreditálja a vizsgálóbizottság működését, hogy az Al­kotmánybíróság a közelmúltban alkotmányos mulasztást állapított meg a parlamenti vizsgálóbizottságokra vonatkozó szabályozásbeli hiányosságok miatt. Hiszen nem kell jogvégzett embernek lenni ahhoz, hogy elfogad­juk: addig, amíg a mai szabályok érvényben vannak, azokat mindenki­nek kötelessége betartani. A vizsgálóbizottság persze nem büntetőhatóság. Dolga elsősorban a politi­kai felelősség tisztázása. Eljárása során derüljön­­ ki bármi is, nem veheti a „bátorságot”, hogy bárkit is bűncselekmény elkövetésével vádoljon meg. Ez a bűnüldöző szervek joga és - alapos gyanú esetén - egyben kötelessége. A volt miniszterelnök pedig - ha a dolog úgy fordul­­, „vállalva a követ­kezményeket”, minden bizonnyal lesz olyan karakán, „veszi magának a bá­torságot”, hogy emelt fővel felszólítsa képviselőtársait, szavazzák meg men­telmi jogának felfüggesztését. Patai Ambrus Az Alexandra Pódium (Nyugati tér 7.) 23. heti ajánlója június 7., 18.00 óra Az én szőlőhegyem Kőrössi P. József beszélget Ambrus Lajossal június 8., 19.00 óra Vámos­ klub - Vámos Miklós vendége: Kertész Ákos ÉLET És­z IRODALOM

Next