Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)
2005-07-01 / 26. szám - Yehuda Lahav: A megszállás hatása az izraeli demokráciára • reflexió | Agora (14. oldal) - Dénes Iván Zoltán: Szekfű értelmezései • reflexió | Agora • Czigány Lóránt: Mit is „vétett” Szekfű? (ÉS, 2005/25.) (14. oldal)
A megszállás hatása az izraeli demokráciára Akiva Eldad és Idit Zártál izraeli publicisták 640 oldalon elemzik könyvükben (Az ország urai. A telepesek és Izrael Állam, 1967-2004), hogyan hatott az 1967. évi megszállás az izraeli demokratikus rendre. Nem arról szól a könyv, mit tett a megszállás a palesztinoknak - ez egy más kutatás témája; a könyv nem is a megszállás és a palesztin terrorizmus kölcsönhatásairól szól - ez is egy más téma. A palesztinok elidegeníthetetlen nemzeti jogaik, valamint az e jogok érvényesítése érdekében használt elítélendő terrorista harci módszerek (amelyek, egyébként, palesztin szemszögből, kontraproduktívak is) természetesen gyakran „súrolják” a megszállás problémáját, és kölcsönösen befolyásolják egymást, de a palesztin nemzeti jogok, valamint a palesztinok terroristamódszerei külön kategóriát képeznek, és támogatásukat vagy elutasításukat nem lehet kizárólag, vagy akár csak elsősorban is az izraeli megszállásból levezetni. 1967-ben, a „hatnapos háborúban” elért nagy győzelemnek Izraelben mindenki örült. Annál is inkább, mert eleinte félő volt, hogy érvényesülni fog az arab létszámfölény, és a zsidó állam nem állja ki az ostromot. A bibliai helységekkel való ismételt találkozást örömteli, de ideiglenes élménynek tekintették. Annyira, hogy Mose Dajan védelmi miniszter utasítást adott „gyorsan” kitörülni a térképről Kalkilija városát és három falut a Jeruzsálem felé vezető úton, hogy a kényszerű visszavonulás előtt legalább a legszükségesebb határkiigazításokat elvégezhessék az (akkori) demarkációs vonalak mentén. Kalkilija lerombolásának terve a nyilvánosság tudomására jutott, nem valósulhatott meg, a város máig fennáll; a három volt falu helyén kanyarog a Tel-Aviv-Jeruzsálem sztráda. És fennmaradt a megszállás is, amelyről annak idején mindenki - őszintén! - azt vallotta, hogy „felvilágosult” lesz. Az idő múlásával az izraeli kormányok (mindegyikük: a jobboldali, a baloldali, a „nemzeti egység” kormányok egyaránt) csapdába kerültek. Egyrészt, tekintettel a nemzetközi nyomásra és más megfontolásokra, nem akarták vagy nem merték bekebelezni a megszállt területeket (Kelet-Jeruzsálemen és a Golan-fennsíkon kívül, de a nemzetközi közösség ezeket az annexiókat is törvényteleneknek tartja). Másrészt, saját akaratukból vagy a nacionalista körök nyomására a megszállt területekre zsidó telepeseket akartak telepíteni, mert a települések létében annak zálogát látták, hogy a területeket nem kell visszaadniuk - legalábbis nem teljes egészükben. „A települések fejlődése nem következhetett volna be állami, törvényes alapok által nyújtott masszív segítség nélkül”, szögezik le a szerzők. Minden izraeli kormány részvételének bizonyítéka leheta nemzetközi jog szerint minden építés illegális a megszállt területeken), hogy az építkezések a legnagyobb lendületet Ehud Barak kormányzása alatt érték el - aki a politikai tárgyalások során a megszállt területek 97 százalékának visszaszolgáltatását ajánlotta Arafatnak. Ez részben magyarázatot szolgál, miért fogadta Arafat bizalmatlanul Barak javaslatait - habár nem indokolhatja a javaslatok totális elutasítását. A legtöbb „munkát” e téren különböző állami funkciói teljesítése közben Ariel Sáron végezte el. Szüntelenül új települések alapítására buzdított, és azon állami hivatalok pénzéből, amelynek élén állt, finanszírozta megalapításukat. 2000-ben, a Camp David-i béketárgyalások idején Saron (akkor éppen ellenzékben) kifejtette: „Minden nap egy új települést kell létrehozni és így bebizonyítani az amerikaiaknak, hogy Izraelben nem támogatják a kivonulást Júdeából és Szamáriából” (a megszállt Ciszjordániából). Mint miniszterelnök, aki realista megfontolás alapján a gázai zsidó települések felszámolásáról döntött (a térségben mintegy 7500 telepes és 1,3 millió palesztin között), Saron most akkori vetésének termését aratja. A telepesek szemében „nemzetáruló”, „zsarnok” lett, akihez hasonló állítólag a nácik óta nem volt. Mindez nem történhetett volna meg az izraeli igazságszolgáltatás - amelyet nemrég még, és részben ma is, az izraeli demokrácia koronájának tartottak bizonyos „prostitualizálása” nélkül. Hosszú fejlődés eredménye kellett hogy legyen, amíg az izraeli bíróságok elkezdtek gyakorlatilag eltekinteni a telepesek törvénytelen tetteinek elítélésétől. A megszállás előtt aligha történhetett volna meg, hogy egy bíró megértést tanúsítson egy zsidó földalatti terroristacsoport tagjai iránt, akik Hebronban hat arab egyetemi hallgatót öltek meg, és aknákat helyeztek arab polgármesterek kocsija alá, és hogy azt mondja róluk, hogy „alapjában véve jóakaratú, idealista emberek”. A gyilkosságokért elítélteket is hamarosan szabadon bocsátották. Az ügyészségen eluralkodott cinizmusról tanúskodik Plija Albek ügyésznő megrázó érvelése abban a perben, amelyben egy palesztin férfi kártérítést követelt, amiért a határőrség katonái megölték a feleségét. „A kérelmező csak nyert felesége halálával. Ha élne, gondoskodnia kellene megélhetéséről, így viszont nincs ilyen kötelezettsége, tehát legfeljebb nulla értékű veszteség érte”, mondta Albek asszony. Az államügyész ezért az indokolásért megdorgálta, de ennél több nem történt. Amnon Rubinstein szociológus, volt képviselő így összegezte a helyzetet: „Teljes jogú izraeli polgárok mellett [a megszállt területeken - Y. L.] nem-izraeli nem-polgárok, jogaiktól megfosztott emberek élnek”. Az állami intézmények aktív, hallgatólagos, de nem kevésbé törvénytelen támogatásával a telepesek egy kis, jól szervezett, ideológiailag szilárd csoportja (a telepesek száma megközelíti a kétszázezret, vezetőik száma néhány száz lehet) nagy hatalmat és befolyást összpontosított a kezében, és gyakorlatilag az egész, társadalomnak diktálja a saját politikai, nemzeti és társadalmi programját. Miután az „aki nincs velünk, ellenünk van” elv vezérli őket, azok is, akik tegnap még támogatóik voltak, de különböző okokból megváltoztatták véleményüket (nem csak Sáron, Peresz is, sőt, annak idején Menahem Begin miniszterelnök is), gyűlölködő támadásaik célpontjaivá válnak: az egyiket „érzéketlen lengyel zsidónak (!), aki megszentségteleníti a nácik áldozatainak emlékét”, a másikat „istentelennek”, „az ellenség szövetségesének” nevezik. Külön fejezetet képeznek a települések rabbijai - a törvény szerint az államtól kapják fizetésüket, de nyíltan ellenzik a kormány politikáját -, akik fellépnek a demokrácia és a jogegyenlőség minden megnyilvánulása ellen. „Válogatott” szidalmaik és átkaik befolyásolják a fanatikus fiatalokat, akik aztán mindenre hajlandók és képesek. Jichak Rabin miniszterelnök gyilkosa, Jigal Amir bevallotta, hogy egy ilyen, a kormányfő ellen irányuló rabbiátok nélkül nem követte volna el tettét. Az izraeli biztonsági szolgálat reálisnak ítéli a veszélyt, hogy zsidó fanatikusok Saront is megpróbálják meggyilkolni, vagy a levegőbe repíteni a jeruzsálemi Szentélyhegy mecsetjeit és ezzel konfliktust robbantani ki az egész muszlim világgal. E jelenségek befolyása alatt az antidemokratikus normák fokozatosan beszivárognak a megszállt területekről az eredeti Izraelbe is, és az izraeli társadalom - úgy tűnik - ezt bizonyos mértékig eltűri. „A zsidó települések a megszállt területeken előidézték, hogy az izraeli társadalom ma kevésbé demokratikus, kevésbé humanista, kevésbé racionális, ezzel szemben szegényebb, megosztottabb, gyűlölködéssel és konfliktusokkal terheltebb”, írják a könyv szerzői, és megállapítják, hogy könyvük „haragot, nyugtalanságot és főleg szomorúságot vált ki” - de hát ilyen a valóság. Yehuda Lahav Jeruzsálem Szekfű értelmezései Igaza van Czigány Lórántnak abban, hogy Szekfű Gyula nagy történetírói életművet hagyott az utókorra. (Mit is „vétett” Szekfű?, ÉS, 2005/25.) Ám az életműből néhány elemet emelt ki, és minthogy azokat felületesen mutatta be, nem vált érthetővé, hogy a történész életműve miért annyira vitatott. Magyarázata, miszerint a megosztott magyar szellemi élet résztvevői az életművet - tisztelet a kivételnek - elutasítják, félrevezető, így kerülhettem jómagam, az első - a korabeli megbélyegzéssel szembeszálló - Szekfű-monográfia (A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976) szerzője, a marxista-leninista kritika, majd az eszményítés egyik képviselőjével egy platformra. A száműzött Rákóczit valóban politikai hisztéria fogadta, de az, ahogyan a hajszát Szekfű önmagának és olvasóinak megmagyarázta, üldözési mániát rögzített benne, és ez alapvetően befolyásolta a magyar történelemről kialakított véleményét. A magyar állam életrajza történetpolitikai írás volt, a Három nemzedék pedig antiliberális (és antiszemita) politikai pamflet. A Forradalom után eredeti címe - amelyet maga a mondanivaló is alátámaszt - Forradalom közben volt, s az - Szekfű levelezésének tanúsága szerint - félreértésből kapta azt a címet, amelyen végül megjelent. A Szekfű életművére vonatkozó eltérő értelmezések pedig mélyebb magyarázatot igényelnek. Annál inkább, mert a megbélyegzés mellett létezik és hat az eszményítő beállítottság is, de szerencsére vannak tárgyilagos megközelítések is. Szekfű Gyula történeti elbeszélésének szűkebb kontextusa A száműzött Rákóczi-botrány, annak lélektani hatása volt. A szélesebb kontextust viszont a huszadik század elején már szinte mindent elborító magyar „közösségi skizofrénia” alkotta. Az, amely olyan szimbolikus személyek, események és értékek összeegyeztetésének a következménye volt, mint II. Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor, az aradi tizenhármak és Ferenc József, a függetlenség és az idegen uralommal kötött kiegyezés. .A mindebben rejlő reménytelen ellentmondás előbb-utóbb napvilágra kellett, hogy jöjjön: az egész ország nem helyezkedhetett Jókai Mór álláspontjára, aki - írta Bibó István - egész életében gyászolta az aradi vértanúkat, és minden este imádkozott azok kivégzőjéért, a királyért.” Szekfű Gyula ennek a politikai tudathasadásnak a konzervatív „realista” feloldási típusát képviselte. Azt, amely a szerző későbbi politikai metamorfózisai mögötti konstans bázist és folytonosságot képezte, s amelyen önazonossága alapult. Halála után, az ötvenes-hatvanas évektől Szekfű Gyula mint a Horthykorszak reakciós, habsburgiánus és klerikális történetírója a marxista bírálat egyik célpontja lett. Ezt Mérei Gyula, Szigeti József és Pach Zsigmond Pál alapozta meg, majd bejáratott rítussá vált. A forradalom leverését követően, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lezajlott Molnár Erik-vita viszont rehabilitálta Szekfű értékítéleteit: a rendifüggetlenségi és a kuruc mozgalmak bírálatát s a Habsburg Birodalom pozitív megítélését. A kiegyezés hatvanas évekbeli felértékelése szintén ebbe az irányba hatott. A politikai publicisztika Széchenyi-kultusza és Kossuth-ellenessége ugyancsak Szekfű reneszánszát táplálta. Igaz, Király István 1973- ban tartott akadémiai beszédében Molnár Eriket és Szekfű Gyulát együtt marasztalta el, és az újabb szellemi elzárkózás igényével hivatkozott a függetlenségi hagyományokra. A hetvenes-nyolcvanas években viszont már újjászülettek Szekfű eszményítő értelmezései. Kosáry Domokos a polgári tudományosság európai szintű képviselőjének, a romantikus nacionalizmus következetes ellenfelének, az illúzióoszlató tudósnak a képét állította szembe az ötvenes-hatvanas évek „reakciós ideológus”-sémájával. Pamlényi Ervin a „másik Szekfűt” mutatta be. Nemeskürty István szerint Szekfű eljutott a realitáshoz, amikor moszkvai követ lett, életműve moralista írói alkotás. E. Fehér Pál, a rendszer publicista apologétája a realista történetírót és politikust méltatta. Pach Zsigmond Pál az életmű diszkontinuus elemeit hangsúlyozta. A másik megbélyegző, Mérei Gyula fejet hajtott megtagadott mestere emléke előtt. Kosáry Domokos értékelését a legnagyobb terjedelemben Glatz Ferenc alkalmazta, mindenekelőtt a Szekfűkiadásokhoz írt elő- és utószavaiban. Erős Vilmos is ugyanezt követte. Fontos témát választott a Mályusz-Szekfű-vita feldolgozásával, de sokunknak okozott csalódást azzal, amilyen színvonalon tette azt. Az indoktrinációt R. Várkonyi Ágnes törte meg Thaly Kálmán és történetírása című monográfiájában, és ezt folytatta kétkötetes pozitivizmus-könyvében. Irene Raab Epstein bölcsészdoktori értekezésében differenciáltan, de korántsem kritikátlanul tárgyalta a történetíró szakmai teljesítményét és publicisztikáját. Bibó István úgy látta, hogy Szekfű Gyula életművében „a konstans elemek az erősebbek, és a politikai mimikri a felületibb elem...” Gergely András Németh László Szekfűvel folytatott vitájának feldolgozása során, Lackó Miklós Szekfű munkássága és ideológiája értelmezésével fontos szempontokat adott. Szabó Miklós a magyar politikai kultúra huszadik századi jellegzetességeivel kapcsolatban alapvető vonatkoztatási rendszert dolgozott ki. Miskolczy Ambrus fontos forrásanyagot tárt fel, és számos árnyalt megfigyeléssel gazdagította a Szekfű-irodalmat. Trencsényi Balázs hazai és kelet-európai összefüggésbe ágyazta Szekfű történelmi elbeszélését. Jómagam közreadtam - egyebek között - Szekfű nyomtatásban megjelent műveinek és egyetemi előadásainak a listáját (Szekfű Gyula, Magyar Panteon, 10. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001). Szekfű Gyula igen kiterjedt életművet hagyott maga után. Kézirathagyatéka, egyetemi előadásai, több kézirata, széles körű levelezése kiadatlan és részben feldolgozatlan. Életműve és annak korabeli és későbbi visszhangja komoly, érdemi és elfogulatlan megközelítést igényel. A magyar politikai skizofrénia feloldása pedig sok-sok erőfeszítést, a politikai kultúra és a közösségi értékelés pozitív mintáinak meghonosítását és begyakorlását, s az egyéni és közösségi traumák kibeszélését és feldolgozását feltételezi. Dénes Iván Zoltán Bács Emese munkája ÉLET ÉS# IRODALOM 14 AGORA A jobboldal önmagát leplezi le Az utóbbi hetek fejleményei megmutatták, hogy a magyarországi jobboldal - minden demagóg megnyilvánulása ellenére - a munkával szemben a tőkének kedvező neoliberalizmust képviseli, nacionalista frazeológiába öltöztetve. Orbán Viktor a köztévében azt nyilatkozta, hogy az európai alkotmány a jelenlegi formájában halott. Ezért a legfontosabb részeit külön okmányba kellene foglalni, és egyezményként kellene elfogadni. E nyilatkozat napnál világosabban mutatja a jobboldal, a politikai elit egy részének mélyen antidemokratikus gondolkodását. Úgy gondolják, ha a (francia, holland, európai) nép nem fogadja el a mi alkotmányunkat, nosza, mentsük meg az uralkodó osztálynak fontos elemeit! Fogadjuk el a nép feje felett, államközi szerződés formájában. Orbán továbbá - összhangban az SZDSZ-szel és a fináncbürokráciával - egykulcsos adót javasol, holott az egykulcsos adó köztudottan a tőketulajdonosoknak és a vagyonosoknak kedvez, a közszolgálati és szociális kiadások költségvetési fedezetét szűkíti. És hol javasolja? Nem a parlamentben, hanem az Amerikai-Magyar Kereskedelmi Kamarában, amiről hívei nem tudnak (s a Magyar Nemzet ezt persze nem közölte). Egy másik nyilatkozata szerint Magyarországot Szlovákiával akarja versenyeztetni, hogy a nagytőke adóját minél jobban lenyomjuk. Magyarán, a neoliberalizmus legveszélyesebb képviselője, mert ezt demagóg módon, nacionalista ideológiai mázzal, és külföldi tőkeellenes, esetenként kapitalizmuskritikus szirénhangokkal próbálja leplezni, és egymás ellen hergeli az azonos érdekű népeket. Alulírottak szemben állnak a neoliberalizmus minden formájával. A BÉT szerint az Európai Unióban a munkavállalók, a társadalom többsége érdekeinek érvényesülését nem szűkíteni, hanem erősíteni kell. Ezért is nehezményezzük, hogy hazánkban társadalmi vita nélkül, a parlament fogadta el az európai alkotmányt. Budapest, 2005. június 20. Baloldali Értelmiségiek Társasága: Artner Annamária közgazdász, Farkas Miklós matematikus, Farkas Péter közgazdász, Galló Béla politológus, Jemnitz János történész, Krausz Tamás történész, Szalai Erzsébet szociológus, Szász Gábor mérnök-tanár, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vígh László közgazdász 2005. JÚLIUS 1.