Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)

2005-07-01 / 26. szám - Yehuda Lahav: A megszállás hatása az izraeli demokráciára • reflexió | Agora (14. oldal) - Dénes Iván Zoltán: Szekfű értelmezései • reflexió | Agora • Czigány Lóránt: Mit is „vétett” Szekfű? (ÉS, 2005/25.) (14. oldal)

A megszállás hatása az izraeli demokráciára Akiva Eldad és Idit Zártál izraeli publicisták 640 oldalon elemzik könyvükben (Az ország urai. A telepe­sek és Izrael Állam, 1967-2004), ho­gyan hatott az 1967. évi megszállás az izraeli demokratikus rendre. Nem arról szól a könyv, mit tett a megszállás a palesztinoknak - ez egy más kutatás témája; a könyv nem is a megszállás és a palesztin terroriz­mus kölcsönhatásairól szól - ez is egy más téma. A palesztinok elide­geníthetetlen nemzeti jogaik, vala­mint az e jogok érvényesítése érde­kében használt elítélendő terrorista harci módszerek (amelyek, egyéb­ként, palesztin szemszögből, kontra­­produktívak is) természetesen gyak­ran „súrolják” a megszállás problé­máját, és kölcsönösen befolyásolják egymást, de a palesztin nemzeti jo­gok, valamint a palesztinok terroris­tamódszerei külön kategóriát képez­nek, és támogatásukat vagy elutasí­tásukat nem lehet kizárólag, vagy akár csak elsősorban is az izraeli megszállásból levezetni. 1967-ben, a „hatnapos háború­ban” elért nagy győzelemnek Izra­elben mindenki örült. Annál is in­kább, mert eleinte félő volt, hogy érvényesülni fog az arab létszámfö­lény, és a zsidó állam nem állja ki az ostromot. A bibliai helységekkel való ismételt találkozást örömteli, de ideiglenes élménynek tekintet­ték. Annyira, hogy Mose Dajan vé­delmi miniszter utasítást adott „gyorsan” kitörülni a térképről Kalkilija városát és három falut a Jeruzsálem felé vezető úton, hogy a kényszerű visszavonulás előtt leg­alább a legszükségesebb határkiiga­zításokat elvégezhessék az (akkori) demarkációs vonalak mentén. Kal­kilija lerombolásának terve a nyil­vánosság tudomására jutott, nem valósulhatott meg, a város máig fennáll; a három volt falu helyén kanyarog a Tel-Aviv-Jeruzsálem sztráda. És fennmaradt a megszál­lás is, amelyről annak idején min­denki - őszintén! - azt vallotta, hogy „felvilágosult” lesz. Az idő múlásával az izraeli kormá­nyok (mindegyikük: a jobboldali, a baloldali, a „nemzeti egység” kor­mányok egyaránt) csapdába kerül­tek. Egyrészt, tekintettel a nemzet­közi nyomásra és más megfontolá­sokra, nem akarták vagy nem merték bekebelezni a megszállt te­rületeket (Kelet-Jeruzsálemen és a Golan-fennsíkon kívül, de a nemzet­közi közösség ezeket az annexiókat is törvényteleneknek tartja). Más­részt, saját akaratukból vagy a nacio­nalista körök nyomására a megszállt területekre zsidó telepeseket akar­tak telepíteni, mert a települések lé­tében annak zálogát látták, hogy a területeket nem kell visszaadniuk - legalábbis nem teljes egészükben. „A települések fejlődése nem következ­hetett volna be állami, törvényes ala­pok által nyújtott masszív segítség nélkül”, szögezik le a szerzők. Min­den izraeli kormány részvételének bizonyítéka lehet­­a nemzetközi jog szerint minden építés illegális a megszállt területeken), hogy az épít­kezések a legnagyobb lendületet Ehud Barak kormányzása alatt ér­ték el - aki a politikai tárgyalások során a megszállt területek 97 száza­lékának visszaszolgáltatását ajánlotta Arafatnak. Ez részben magyarázatot szolgál, miért fogadta Arafat bizal­matlanul Barak javaslatait - habár nem indokolhatja a javaslatok totális elutasítását. A legtöbb „munkát” e téren különböző állami funkciói tel­jesítése közben Ariel Sáron végezte el. Szüntelenül új települések alapí­tására buzdított, és azon állami hiva­talok pénzéből, amelynek élén állt, finanszírozta megalapításukat. 2000-ben, a Camp David-i béketár­gyalások idején Saron (akkor éppen ellenzékben) kifejtette: „Minden nap egy új települést kell létrehozni és így bebizonyítani az amerikaiak­nak, hogy Izraelben nem támogat­ják a kivonulást Júdeából és Szamá­riából” (a megszállt Ciszjordániá­ból). Mint miniszterelnök, aki realis­ta megfontolás alapján a gázai zsidó települések felszámolásáról döntött (a térségben mintegy 7500 telepes és 1,3 millió palesztin között), Saron most akkori vetésének termését aratja. A telepesek szemében „nem­zetáruló”, „zsarnok” lett, akihez ha­sonló állítólag a nácik óta nem volt. Mindez nem történhetett volna meg az izraeli igazságszolgáltatás - amelyet nemrég még, és részben ma is, az izraeli demokrácia koronájának tartottak­­ bizonyos „prostitualizálása” nélkül. Hosszú fejlődés eredménye kellett hogy legyen, amíg az izraeli bí­róságok elkezdtek gyakorlatilag elte­kinteni a telepesek törvénytelen tettei­nek elítélésétől. A megszállás előtt alig­ha történhetett volna meg, hogy egy bíró megértést tanúsítson egy zsidó földalatti terroristacsoport tagjai iránt, akik Hebronban hat arab egyetemi hallgatót öltek meg, és aknákat he­lyeztek arab polgármesterek kocsija alá, és hogy azt mondja róluk, hogy „alapjában véve jóakaratú, idealista emberek”. A gyilkosságokért elítélte­ket is hamarosan szabadon bocsátot­ták. Az ügyészségen eluralkodott ci­nizmusról tanúskodik Plija Albek ügyésznő megrázó érvelése abban a perben, amelyben egy palesztin férfi kártérítést követelt, amiért a határőr­ség katonái megölték a feleségét. „A kérelmező csak nyert felesége halálá­val. Ha élne, gondoskodnia kellene megélhetéséről, így viszont nincs ilyen kötelezettsége, tehát legfeljebb nulla értékű veszteség érte”, mondta Albek asszony. Az államügyész ezért az indo­kolásért megdorgálta, de ennél több nem történt. Amnon Rubinstein szoci­ológus, volt képviselő így összegezte a helyzetet: „Teljes jogú izraeli polgárok mellett [a megszállt területeken - Y. L.] nem-izraeli nem-polgárok, jo­gaiktól megfosztott emberek élnek”. Az állami intézmények aktív, hall­gatólagos, de nem kevésbé törvény­telen támogatásával a telepesek egy kis, jól szervezett, ideológiailag szi­lárd csoportja (a telepesek száma megközelíti a kétszázezret, vezetőik száma néhány száz lehet) nagy hatal­mat és befolyást összpontosított a ke­zében, és gyakorlatilag az egész, társa­dalomnak diktálja a saját politikai, nemzeti és társadalmi programját. Miután az „aki nincs velünk, elle­nünk van” elv vezérli őket, azok is, akik tegnap még támogatóik voltak, de különböző okokból megváltoztat­ták véleményüket (nem csak Sáron, Peresz is, sőt, annak idején Mena­­hem Begin miniszterelnök is), gyű­lölködő támadásaik célpontjaivá vál­nak: az egyiket „érzéketlen lengyel zsidónak (!), aki megszentségteleníti a nácik áldozatainak emlékét”, a má­sikat „istentelennek”, „az ellenség szövetségesének” nevezik. Külön fe­jezetet képeznek a települések rabbi­jai - a törvény szerint az államtól kapják fizetésüket, de nyíltan ellenzik a kormány politikáját -, akik fellép­nek a demokrácia és a jogegyenlőség minden megnyilvánulása ellen. „Vá­logatott” szidalmaik és átkaik befolyá­solják a fanatikus fiatalokat, akik az­tán mindenre hajlandók és képesek. Jichak Rabin miniszterelnök gyilko­sa, Jigal Amir bevallotta, hogy egy ilyen, a kormányfő ellen irányuló rabbiátok nélkül nem követte volna el tettét. Az izraeli biztonsági szolgálat reálisnak ítéli a veszélyt, hogy zsidó fanatikusok Saront is megpróbálják meggyilkolni, vagy a levegőbe repíte­ni a jeruzsálemi Szentélyhegy me­csetjeit és ezzel konfliktust robbanta­ni ki az egész muszlim világgal. E jelenségek befolyása alatt az an­tidemokratikus normák fokozato­san beszivárognak a megszállt terü­letekről az eredeti Izraelbe is, és az izraeli társadalom - úgy tűnik - ezt bizonyos mértékig eltűri. „A zsidó települések a megszállt területeken előidézték, hogy az izraeli társada­lom ma kevésbé demokratikus, ke­vésbé humanista, kevésbé racioná­lis, ezzel szemben szegényebb, meg­­osztottabb, gyűlölködéssel és konfliktusokkal terheltebb”, írják a könyv szerzői, és megállapítják, hogy könyvük „haragot, nyugtalan­ságot és főleg szomorúságot vált ki” - de hát ilyen a valóság. Yehuda Lahav Jeruzsálem Szekfű értelmezései Igaza van Czigány Lórántnak abban, hogy Szekfű Gyula nagy történetírói életművet hagyott az utókorra. (Mit is „vétett” Szekfű?, ÉS, 2005/25.) Ám az életműből néhány elemet emelt ki, és minthogy azokat felületesen mutatta be, nem vált érthetővé, hogy a törté­nész életműve miért annyira vitatott. Magyarázata, miszerint a megosztott magyar szellemi élet résztvevői az életművet - tisztelet a kivételnek - el­­­­utasítják, félrevezető, így kerülhet­tem jómagam, az első - a korabeli megbélyegzéssel szembeszálló - Szek­­fű-monográfia (A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976) szerzője, a marxista-leninista kritika, majd az eszményítés egyik képviselő­jével egy platformra. A száműzött Rá­kóczit valóban politikai hisztéria fo­gadta, de az, ahogyan a hajszát Szekfű önmagának és olvasóinak megmagyarázta, üldözési mániát rög­zített benne, és ez alapvetően befolyá­solta a magyar történelemről kialakí­tott véleményét. A magyar állam életraj­za történetpolitikai írás volt, a Három nemzedék pedig antiliberális (és anti­szemita) politikai pamflet. A Forrada­lom után eredeti címe - amelyet maga a mondanivaló is alátámaszt - Forra­dalom közben volt, s az - Szekfű levele­zésének tanúsága szerint - félreértés­ből kapta azt a címet, amelyen végül megjelent. A Szekfű életművére vo­natkozó eltérő értelmezések pedig mélyebb magyarázatot igényelnek. Annál inkább, mert a megbélyegzés mellett létezik és hat az eszményítő beállítottság is, de szerencsére vannak tárgyilagos megközelítések is. Szekfű Gyula történeti elbeszélésé­nek szűkebb kontextusa A száműzött Rákóczi-botrány, annak lélektani hatá­sa volt. A szélesebb kontextust viszont a huszadik század elején már szinte mindent elborító magyar „közösségi skizofrénia” alkotta. Az, amely olyan szimbolikus személyek, események és értékek összeegyeztetésének a követ­kezménye volt, mint II. Rákóczi Fe­renc és Károlyi Sándor, az aradi tizen­hármak és Ferenc József, a függetlenség és az idegen uralommal kötött kiegye­zés. .A mindebben rejlő reménytelen ellentmondás előbb-utóbb napvilágra kellett, hogy jöjjön: az egész ország nem helyezkedhetett Jókai Mór állás­pontjára, aki - írta Bibó István - egész életében gyászolta az aradi vértanú­kat, és minden este imádkozott azok ki­végzőjéért, a királyért.” Szekfű Gyu­la ennek a politikai tudathasadásnak a konzervatív „realista” feloldási típusát képviselte. Azt, amely a szerző későbbi politikai metamorfózisai mögötti konstans bázist és folytonosságot ké­pezte, s amelyen önazonossága ala­pult. Halála után, az ötvenes-hatvanas évektől Szekfű Gyula mint a Horthy­­korszak reakciós, habsburgiánus és klerikális történetírója a marxista bírá­lat egyik célpontja lett. Ezt Mérei Gyu­la, Szigeti József és Pach Zsigmond Pál alapozta meg, majd bejáratott rítussá vált. A forradalom leverését követően, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lezajlott Molnár Erik-vita viszont reha­bilitálta Szekfű értékítéleteit: a rendi­függetlenségi és a kuruc mozgalmak bírálatát s a Habsburg Birodalom po­zitív megítélését. A kiegyezés hatvanas évekbeli felértékelése szintén ebbe az irányba hatott. A politikai publicisztika Széchenyi-kultusza és Kossuth-elle­­nessége ugyancsak Szekfű reneszán­szát táplálta. Igaz, Király István 1973- ban tartott akadémiai beszédében Molnár Eriket és Szekfű Gyulát együtt marasztalta el, és az újabb szellemi el­zárkózás igényével hivatkozott a füg­getlenségi hagyományokra. A hetve­nes-nyolcvanas években viszont már újjászülettek Szekfű eszményítő értel­mezései. Kosáry Domokos a polgári tudo­mányosság európai szintű képviselő­jének, a romantikus nacionalizmus következetes ellenfelének, az illúzió­oszlató tudósnak a képét állította szembe az ötvenes-hatvanas évek „re­akciós ideológus”-sémájával. Pamlényi Ervin a „másik Szekfűt” mutatta be. Nemeskürty István szerint Szekfű el­jutott a realitáshoz, amikor moszkvai követ lett, életműve moralista írói al­kotás. E. Fehér Pál, a rendszer publi­cista apologétája a realista történet­írót és politikust méltatta. Pach Zsig­mond Pál az életmű diszkontinuus elemeit hangsúlyozta. A másik meg­bélyegző, Mérei Gyula fejet hajtott megtagadott mestere emléke előtt. Kosáry Domokos értékelését a legna­gyobb terjedelemben Glatz Ferenc alkalmazta, mindenekelőtt a Szekfű­­kiadásokhoz­ írt elő- és utószavaiban. Erős Vilmos is ugyanezt követte. Fontos témát választott a Má­­lyusz-Szekfű-vita feldolgozásával, de sokunknak okozott csalódást azzal, amilyen színvonalon tette azt. Az indoktrinációt R. Várkonyi Ág­nes törte meg Thaly Kálmán és történet­­írása című monográfiájában, és ezt folytatta kétkötetes pozitivizmus-köny­vében. Irene Raab Epstein bölcsész­­doktori értekezésében differenciáltan, de korántsem kritikátlanul tárgyalta a történetíró szakmai teljesítményét és publicisztikáját. Bibó István úgy látta, hogy Szekfű Gyula életművében „a konstans elemek az erősebbek, és a politikai mimikri a felületibb elem...” Gergely András Németh László Szek­­fűvel folytatott vitájának feldolgozása során, Lackó Miklós Szekfű munkás­sága és ideológiája értelmezésével fon­tos szempontokat adott. Szabó Miklós a magyar politikai kultúra huszadik századi jellegzetességeivel kapcsolat­ban alapvető vonatkoztatási rendszert dolgozott ki. Miskolczy Ambrus fontos forrásanyagot tárt fel, és számos ár­nyalt megfigyeléssel gazdagította a Szekfű-irodalmat. Trencsényi Balázs hazai és kelet-európai összefüggésbe ágyazta Szekfű történelmi elbeszélé­sét. Jómagam közreadtam - egyebek között - Szekfű nyomtatásban megje­lent műveinek és egyetemi előadásai­nak a listáját (Szekfű Gyula, Magyar Panteon, 10. Új Mandátum Könyvki­adó, Budapest, 2001). Szekfű Gyula igen kiterjedt életmű­vet hagyott maga után. Kézirathagya­téka, egyetemi előadásai, több kézira­ta, széles körű levelezése kiadatlan és részben feldolgozatlan. Életműve és annak korabeli és későbbi visszhangja komoly, érdemi és elfogulatlan meg­közelítést igényel. A magyar politikai skizofrénia feloldása pedig sok-sok erő­feszítést, a politikai kultúra és a közös­ségi értékelés pozitív mintáinak meg­honosítását és begyakorlását, s az egyéni és közösségi traumák kibeszé­­lését és feldolgozását feltételezi. Dénes Iván Zoltán Bács Emese munkája ÉLET ÉS­# IRODALOM 14 AGORA A jobboldal önmagát leplezi le Az utóbbi hetek fejleményei megmutatták, hogy a magyarországi jobboldal - minden demagóg megnyilvánulása ellenére - a munkával szemben a tőkének kedvező neoliberalizmust képviseli, nacionalista frazeológiába öltöztetve. Orbán Viktor a köztévében azt nyilatkozta, hogy az európai alkot­mány a jelenlegi formájában halott. Ezért a legfontosabb részeit külön okmányba kellene foglalni, és egyezményként kellene elfogadni. E nyilatkozat napnál világosabban mutatja a jobboldal, a politikai elit egy részének mélyen antidemokratikus gondolkodását. Úgy gon­dolják, ha a (francia, holland, európai) nép nem fogadja el a mi alkot­mányunkat, nosza, mentsük meg az uralkodó osztálynak fontos ele­meit! Fogadjuk el a nép feje felett, államközi szerződés formájában. Orbán továbbá - összhangban az SZDSZ-szel és a fináncbürokráciá­val - egykulcsos adót javasol, holott az egykulcsos adó köztudottan a tőketulajdonosoknak és a vagyonosoknak kedvez, a közszolgálati és szociális kiadások költségvetési fedezetét szűkíti. És hol javasolja? Nem a parlamentben, hanem az Amerikai-Magyar Kereskedelmi Kamará­ban, amiről hívei nem tudnak (s a Magyar Nemzet ezt persze nem kö­zölte). Egy másik nyilatkozata szerint Magyarországot Szlovákiával akarja versenyeztetni, hogy a nagytőke adóját minél jobban lenyom­juk. Magyarán, a neoliberalizmus legveszélyesebb képviselője, mert ezt demagóg módon, nacionalista ideológiai mázzal, és külföldi tőke­­ellenes, esetenként kapitalizmuskritikus szirénhangokkal próbálja lep­lezni, és egymás ellen hergeli az azonos érdekű népeket. Alulírottak szemben állnak a neoliberalizmus minden formájával. A BÉT szerint az Európai Unióban a munkavállalók, a társadalom több­sége érdekeinek érvényesülését nem szűkíteni, hanem erősíteni kell. Ezért is nehezményezzük, hogy hazánkban társadalmi vita nélkül, a parlament fogadta el az európai alkotmányt. Budapest, 2005. június 20. Baloldali Értelmiségiek Társasága: Artner Annamária közgazdász, Farkas Miklós matematikus, Farkas Péter közgazdász, Galló Béla politológus, Jemnitz János történész, Krausz Tamás történész, Szalai Erzsébet szociológus, Szász Gábor mér­nök-tanár, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vígh László közgazdász 2005. JÚLIUS 1.

Next