Élet és Irodalom, 2005. július-december (49. évfolyam, 26-52. szám)

2005-07-01 / 26. szám - Szántó T.Gábor: Identitás | Füst • vers (16. oldal) - Nyerges András: Lábujjhegyen kepeszteni • széppróza | Tárcatár (16. oldal)

TÁRCATÁR - Nyerges András Lábunhegyen kepeszteni JJ ! Amikor kiderült, hogy Ha hiába vár újabb részleteket Ákom regényéből, Bandinak továbbra sincs mit mutatnia, magából kikelten ordítozott, bedugtam az ágyadba, szinte ráhúztam a farkadra egy elsőosztályú nőt, aki nem kurva, nem kékharisnya, aki ápolt, akinek pénze van, aki elájul a megtiszteltetéstől, hogy szóba állsz vele, szóval akkor miért nem írsz? Bandi, mint hasonló helyzetben máskor is, a rajtakapott, aranyos, éretlen alsó tagozatost játszotta, sajnos, mondta, van egy aprócska gond, tudniillik baszásról szó sincs, még a csókolózásig se jutottunk el! És miért nem, üvöltötte megsebzetten Há, tán azt is én csináljam helyetted? Bandi unta volna egyenesen kimondani, hogy mi a gond, inkább bevetette az egész repertoárját, ő volt a férfias szemérem mintaképe, aki nem ad ki olyan titkot, ami nőt is érint, de persze találgatni szabad, aztán a sértődöttet adta, akivel ok nélkül veszekszenek, végül megint jött a szégyenlős taknyos, aki brulva-pirulva tűri, hogy az intim ügyeit firtassák, ne fárassz, Bandi, ne fárassz, fortyant fel Há, számtalanszor végigcsinálta vele a műsort, tudta, hogy több órás faggatódzás után Bandi úgyis kiböki, hogy mit intézzen el vagy mit oldjon meg helyette. Ha szemében egyszerre hideg, szinte ellenséges türelmetlenség villant, amihez Bandi nem volt hozzászokva, és ijedtében kibökte, az a baj, hogy alacsonyabb vagyok, nem tudok vele állva csókolózni, mert vagy ugrálnom, vagy lábujjhegyen kepesztenem kéne, próbáltam már ülve is, hogy akkor nem számít a magasság, de úgy se jött össze. Amint idáig ért, megjelent a szemében a lángocska, ami Hát mindig elragadtatással töltötte el, mert Bandi ilyenkor megfeledkezett minden másról s szemlátomást élvezetét lelte abban, hogy magáról mesélhet, de mintha egy idegenről mesélne, például éppen készültem átkarolni, emelem föl a karomat, és hallom, hogy az ingem hónaljban repedni kezd, nem gondolkodtam, csak gyorsan leengedtem a karom, de képzelheted, aznapra mindennek vége volt. Máskor meg odakormányozom a kanapéhoz, én nyomulok, Hájbáj tapad, és akkor elkezdi nyomni a fenekemet valami, gőzöm sincs, micsoda, valami kemény, és nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne, még fájt is, gondoltam, talán sikerül a seggemmel odébb lökni, kezdem finoman csöntörgetni, ide-oda, ide-oda, de az a valami nem megy odébb az istennek se, direkt beszorult a fenekem alá, és jött egy pillanat, mikor úgy éreztem, beleőrülök, ha ki nem veszem rögtön, de melyik kezemmel csináljam, a balnak nekidőlt Hájbáj, ha kirántom mögüle, megsértődik, a jobb meg ott volt, szóval már majdnem a mellén, de elvettem, el én, kotorászok hátul, ő pedig megkérdi, annyira viszket? Kezdjem magyarázni, hogy nem vakaródzom, csak a konyakos meggy nyom, amit odakészítettem, direkt azért, hogy majd elegánsan elővarázsoljam, amikor kell, hát ez lett belőle, kirángattam a seggem alól, és egy gusztustalan, összepréselt valami volt, amiből lassan, de biztosan folyt ki az illatos massza. Csak arra tudtam gondolni, mióta olvadhat, mert ha régóta, akkor ott a folt a nadrágomon is, de Hajbájt mégse kérdezhetem meg, hogy van-e csokifolt az ülepemen, és persze, semmit se mertem kezdeni, és azóta is, mindig ez jut az eszembe, szóval, fejezte be Ákom, esténként hazakísérem, elköszönök a kapu előtt, és ennyi. A nagyobb baj az, hogy tényleg beleestem, és azóta nincs kedvem a kurvákhoz, baszás nélkül meg nem megy az írás. Ha amolyan „hát ez nem létezik!” arckifejezéssel hüledezett, de másnap magához rendelte Hajbájt, hellyel kínálta, aztán ráripakodott, állj csak fel, a lány nem értette, mit akar, és ülve maradt. Há megint kiabált, légy szíves, emeld fel a seggedet! Hájbáj riadtan ácsorgott, lépj ki a cipődből, utasította Há, s amikor a kérése teljesült, furát művelt: úgy hajolt le, hogy Hájbájnak a szűk szoknyában kihívóan kirajzolódó öle épp az arca elé került, a dermedten álló lány azt hitte, ő most át lesz karolva, s már törte a fejét, elfogadja-e a helyzetet, megbizsergette a miért is ne gondolata, nem vagyok prűd liba, gondolta, ha nem megyek bele, azt hiszi, hogy az vagyok, végül is nem halnék bele, de mire meggyőzte magát, hogy nem kell Há fejét egy határozott mozdulattal odább tolnia, már örülhetett, hogy nem tette, az lett volna csak a libaság, hiszen Há csak a cipője sarkát mérte meg a hüvelyk és a mutatóujjával, nahát, mondta elégedetten, jól sejtettem! Visszaadta Hájbár cipőjét, feltápászkodott, és kinevette, hogy ő szemlátomást zavarban van, ne haragudj, meg kellett győződnöm róla, hogy a mi Bandink egy hülyeségtől görcsöl! Hajbár leeresztette mindenkit elbűvölő hosszú szempilláit, meg se hallotta, hogy Ha „mi Bandink”-at mond, egyszerűen nem értette, mi történik. Leszel szíves lapos sarkút hordani, ha Bandival randizol, förmedt rá Há, neki tudniillik magassági komplexusa van, bosszúsan látta, hogy még ezt is el kell magyaráznia, egy cipősaroknyi köztetek a különbség, érted már? Hájbár hüledezve kérdezte, tényleg ez a baja? Most már zubogott belőle a szó, már azt gondoltam, tévedtél, és nem is vagyok az esete, és csak udvariasságból próbálkozott, amíg próbálkozott, de már régóta semmi, éppen csak azt nem mondja, hogy fel is út, le is út. Há torkából furán érdes nevetés tört fel, amitől Hajbáj érzékei megint megzavarodtak, Bandi meg van veszve érted, mondta Há, csak éppen nem tud lábujjhegyen állva csókolózni. Hajbár fölsóhajtott, akkor minden oké, és hitte is, hogy úgy van, de Há még mindig gondterhelten nézett rá, nézd, nekem az luxus, hogy folyton veletek foglalkozom, mert sajnálatos módon valamiből élnem is kell, de ez nem baj, föltéve, hogy van értelme, csak azt nem tudom, van-e? Nem értelek, mondta Hajbáj, és elpirult, ahogy elnéztek, felelte Há, és tényleg elnézte a lányt, egy kissé hosszasabban is, mint máskor, érted te, nagyon is. Az a kérdés, mire kell neked Bandi, trófeának, vagy azon túl is? Hájbár megriadt, úgy érezte, ha rosszat felel, az életben többé nem látja Hát. Ákom nélkül még csak megvolna valahogy, de ki fogja őt még egyszer olyan komolyan venni, mint Há? Némán bólintott, jól van, nyugtázta a bólintást Há, akkor azt se fogod túl nagy áldozatnak tartani, hogy lapos sarkút hordj a kedvéért, ha már. Úgy hallgatott el, mint aki mégvalamit akart mondani, de meggondolta magát. Hájbájt ezt sértette, én őszintén feleltem, te is bízhatnál bennem, nyafogta, mi az a „ha már”? Az a „ha már”, felelte Há, hogy ennek a kedd, csütörtök, szombat Rasztinyak, hétfő, szerda, péntek Ákom Bandi helyzetnek véget kell vetni. Hajbár fölényesen mosolygott, nem gond, mondta a mosolya, nemhogy kettővel, elbírok én többel is. Há éktelenül dühös lett, nekem ne játszd a babiloni szajhát, rosszul megy az amerikai műszempilládhoz, nocsak, kiszúrta, álmélkodott magában Hajbáj, eddig senki, de ő igen. Ha közben tovább pattogott, légy szíves, vedd komolyan, hogy az ilyesminek sosincs jó vége, és nem azért, mert Rasztinyak esetleg megunja, ki nem szarja le, hogy mit un Rasztinyak és mit nem, te csak nyersz vele, ha megszabadulsz tőle, de Bandival ezt nem csinálhatod, és ha neki lesz elege, te életed nagy lehetőségét veszíted el, világos? Én persze nem tudom, hogy Rasztinyaknak mennyire vagy fontos, semennyire, vágott közbe Hajbáj, neki csak arra kellek, tudod, mire. Hájbájt szemlátomást kínosan érintette a kérdés, nem kell zavarban lenned, mondta Há, lehet, hogy öreg vagyok, de arra még emlékszem, hogy milyen fontos része egy kapcsolatnak a baszás, Hájbáj arca valósággal lángolt és izzott, és Há magafeledten bámulta, első ízben látta nemcsak csinoskának, de (ha csak egy pillanatra is) átszellemült szépségnek, jaj, nem úgy értettem, mentegetődzött Hájbáj, csöppet se vagy öreg, s mialatt ezt kimondta, felvillant előtte az ölénél térdeplő Há képe, csak hát mi Rasztival az ágyban, szóval... Azt akarod mondani, hogy úgy tud, ahogy senki más? Mondd meg őszintén, ha ez tart vissza, hogy szakíts vele. A lány némán rázta a fejét. Vagy félsz, hogy majd senki se hív Hajbájnak? Ezen végre nevetni lehetett, nem, attól nem, lesütött szemmel bökte ki, az a helyzet, hogy nem tudom, hogy mondjam meg neki Bandit, és ha Raszti - aki te is tudod, milyen okos - bebizonyítja, hogy semmi okom őt elhagyni, arra mit mondok? Talán jobb lenne szép lassan lekoptatni: előbb majd sose érek rá, aztán mindig elfelejtem visszahívni, aztán... Mit szólsz? Azt, hogy nem jó, vágta rá Há, és nagy sötét szeme dühös szikrákat szórt, ez libaság! Tessék odaállni elé, és felnőtt ember módjára megmondani, hogy vége. Ha nem magyarázkodsz, nem tud megcáfolni. Ez végre megtetszett Hajbájnak, s kezdte úgy érezni, hogy igenis képes felnőtt módra lezárni egy kapcsolatot, épp ez az, amit meg fog mutatni Rasztinyaknak, aki csak egy fasz, sőt, mint baloldali költő, balfasz, majd sajnálhatja, hogy mit veszített, de késő lesz, és ő is úgy fog bánni vele, ahogy a világ bánik az ilyenekkel. ÉLET ÉS# IRODALOM SZÁNTÓT GÁBOR: Identitás Kemény vagy, akár a héj. Se fájdalom nem ér, se kéj. Nem érzel, így óvod magad, míg magadból semmi nem marad. Üres vagy, akár egy kagyló. Magadra záruló ajtó. Üres vagy, akár fa odva, nincs tartalom, csupán a forma. Nincs átjárás kint és bent közt. Magaddal állsz mindig szemközt. Úgy fürkész mindig a szemed, mint aki tükröt keres, szem azonban így nem láthat. Ki maga nincs, másra sem találhat. Mert háttal állsz magadnak, nincs, aki vigasztalhat. Árnyék, mi nézi a testnek helyét, mi árnyékot vethet. Elvágva így önmagától, távol, mi közel, s közel, mi távol. Bezárva önmagadba, nincs egérút a szabadba. Van ők, ti, mi, ő, de nincs se te, se én: valóság helyett csak költemény. Füst Egy lábjegyzet leszel, akár a többi nő, ki egyszer volt (és aztán elhagyott). Egyszer volt, hol nem volt - elment. Visszajön mind, mint ki valamit itt hagyott. Keresi, nem találja, menne, maradna, jön-megy, jár-kel életemben - akár vadállatok. Dzsungel ez, orruk az égbe mártják, így várják a megfelelő szagot. Mind megérzi rajtam önnön illatát. Nem parfüm ez, de füst, átjárja lényünk. Ez vonz, ez riaszt, taszít s marasztal, labirintusában élünk. Szippantana mind, mint ki hazatalál, bújnának össze, érezvén szagom. Foganni vágynak, de füstből csak füst száll, riadnak, visszatérnek, sehol nincs oltalom. Ösztöneinkből szivárgó történelem. Hol nincs füst, nincs vágy, hol van füst, nincs élet, írd a többihez: szorulás, álmatlanság... s tekintsd történetünk újabb lábjegyzetének. 16 2005. JÚLIUS 1.