Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-02-10 / 6. szám - Kertesi Gábor: A Magyar Szociológiai Társaság elnökségének • levél (8. oldal) - Ladányi János: Tisztelt ÉS • reflexió • Kertesi Gábor: A Magyar Szociológiai Társaság elnökségének (8. oldal) - Kertesi Gábor: • reflexió • Ladányi János: Tisztelt ÉS (8. oldal) - Vámos Miklós: Nobel-díj felesben • Írhatnám polgár (8. oldal)

A Magyar Szociológiai Társaság elnökségének Tisztelt Elnökség! Az állásfoglalásukat szeretném kérni az alábbi etikai ügyben. Ladányi János kollégánk nemrégiben megjelentetett egy, a saját írásaiból ál­tala összeállított kötetet (Ladányi János: Szociális és etnikai konfliktusok. Tanulmá­nyok a piacgazdaság átmeneti időszakából [1987-2005]. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2005. 504 old., 3200 Ft. A kötetről lásd: www.ujmandatum.hu/bel­­sok/konyvek/ladanyi_2005.htm ). Ennek a kötetnek a függelékében („2. Viták” alcím alatt) egy olyan tanulmányt is közöl Ladányi, amelynek én vagyok a szer­zője (Kertesi G: Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről), illetve egy olyat, amely­nek a társszerzője vagyok (Havas G.-Kemény I.-Kertesi G: A relatív cigány a klasszifikációs küzdőtéren). Sem a kötet szerzője (Ladányi János), sem pedig a ki­adó (Új Mandátum) előzetesen nem kérte meg az én engedélyemet arra, hogy tanulmányomat, illetve hogy társszerzőként jegyzett tanulmányomat ebben a kötetben közölje. Én azt gondolom, hogy az a tény, hogy az általam jegyzett ta­nulmányok így az én hozzájárulásom nélkül megjelentek ebben a kötetben, nemcsak azt jelenti, hogy Ladányi János (és a kiadó) durván megsértette a szerzői jogokat, hanem azt is, hogy durván megsértette a szakmai normákat is. Egy szakma elitjét képviselő tudományos társaság - az én megítélésem sze­rint - nem hunyhat szemet egy ilyen komoly etikai vétség fölött. Ezért azt kér­ném a tisztelt testülettől, hogy ítélje el ezt a gyakorlatot, és elítélő állásfoglalá­sát tegye publikussá a szakma elismert folyóiratában, a Szociológiai Szemlében. Üdvözlettel: Kertesi Gábor Tisztelt ÉS, mint az mellékelt levelemből is látszik, én már ezt sem igazán értettem, hogy ez az ügy miért tartozna a Magyar Szociológiai Társaságra és a Szociológiai Szemlére. Azt meg végképp nem értem, hogy mi értelme van ezzel az ÉS-t ter­helni. De hogy ezt a szándékom szerint kizárólag szakmai ügyet az ÉS olvasói is értsék: abból, hogy valami nem „taggyűlés” volt, a világon semmi sem kö­vetkezik az ügy érdemi részére vonatkozóan. A lejárató kampányokat pedig jó lenne meghagyni a politikusoknak! Tisztelt Elnökség, Kertesi Gábor 2006. február 1-jén kelt levelével kapcsolatban a következő­ket szeretném közölni Önökkel:­­ Szociális és etnikai konfliktusok c. kötetemmel (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005.) összefüggésben engem kettős felelősség is terhel: nemcsak a tanulmányok zömének szerzője, illetve társszerzője vagyok, hanem a kötetet is én állítottam össze. A mások által jegyzett tanulmányokkal kapcsolatos teen­dőket illetően abban állapodtunk meg a kiadóval, hogy ők fogják a szükséges lépéseket megtenni. Ez egyébként sosem a szerző dolga.­­ Kötetembe a vita teljes szövegét, a legkisebb változtatás nélkül beválogat­tam. Ugyanígy jártam el két további vita esetében is, mert úgy gondoltam, hogy egy tanulmány utóéletéhez a hozzá kapcsolódó viták is hozzátartoznak. Egyébként a „Ki a cigány?” vitát én már olvastam interneten, többször láttam sokszorosított formában, és a vita - a Kertesi által kifogásolt két cikk is — ko­rábban, utóközlés formájában, megjelent már ugyanannál a kiadónál egy má­sik kötetben is (Horváth Ágota et al.: Cigánynak születni. Új Mandátum Könyv­kiadó, Bp., 2000.). Az utóközlések ellen soha semmilyen kifogással nem éltem, egyik-másik vitapartnerem - különösen Kertesi - kifejezetten sértő hangvétele ellenére sem.­­ Annak ellenére, hogy meggyőződésem szerint semmilyen etikai vétséget nem követtem el, elnézést kértem Kertesitől. Tudomásom szerint ezt a kiadó igazgatója is megtette. Véleményem szerint a Kertesi által felvetett és kissé túl­dimenzionált ügy nem etikai, hanem szerzői jogi természetű. Helytelennek tartanám, ha Kertesi jogi útra terelné az ügyet, de kiadómmal együtt termé­szetesen tiszteletben tartanánk a bíróság ítéletét. Én inkább a következő etikai problémákat látom: - Még akkor is, ha esetleg igaza van, megengedheti-e valaki magának azt, hogy olyan kioktató és kifejezetten sértő hangvételű vitacikkeket írjon, mint azt Kertesi többször is tette? - Kertesi az általa elemzett adatokból olyan eredményre jutott, amihez ha­sonlót még soha senki nem talált (nevezetesen, hogy az önmagukat romának minősítők aránya lényegében egybeesik a társadalmi környezet által romák­nak minősítettek arányával, holott minden más kutatás szerint az utóbbi, módszertől függetlenül, legalább kétszerese az előbbinek). A szakmai etikai normák szerint ilyen esetekben vitapartnerünk rendelkezésére kell bocsáta­nunk adatainkat, hogy ők eredményeinket replikálhassák. Mi Kertesitől az adatokat, kérésünk ellenére, soha nem kaptuk meg, holott mi saját adatainkat az ő rendelkezésére bocsátottuk. 1993-as felmérésünk adatai egyébként az in­terneten bárki számára hozzáférhetőek. Ez lenne etikailag indokolt a vitapart­nerünk által elemzett adatbázis esetében is. Ehelyett Kertesi, amikor megis­mételt kutatásunk országos reprezentatív adatai sem őt igazolják, amikor már egykori szerzőtársai is hozzánk hasonló adatokat kapnak — még erősen szeg­regált körülmények között élő cigány családok gyerekei esetében is számotte­vően eltér egymástól az etnikai öndefiníció és a társadalmi környezet besoro­lásának eredménye (Havas-Kemény-Liskó: Cigány gyerekek az általános iskolában. Oktatáskutató Intézet, Új Mandátum Könyvkiadó, 2002. 22., 25. o.) még mindig nem látja be, hogy egy kicsit elvetette a sulykot.­­ Kérem, hogy ezt a levelet szíveskedjenek ugyanazokhoz eljuttatni, akik­nek Kertesi levelét megküldték! Kérem, hogy amennyiben az ügynek a Szoci­ológiai Szemlében bármilyen folytatása lenne, mindkettőnk levele ugyanabban a számban jelenjen meg! Ezt azonban az elmondottak miatt igen rossz döntés­nek tartanám, és azért is őszintén sajnálnám, mert - mint ez talán szóban for­gó kötetemből is kiderül - inkább az érdemi vitákat kedvelem. Budapest, 2006. február 6. * Ladányi János Ladányi János válaszlevelével kapcsolatban öt megjegyzést szeretnék tenni. 1. Ha valaki egy MÁSIK szerző tanulmányát beleválogatja a SAJÁT köteté­be, akkor legalábbis illendő megkérdezni azt a MÁSIK embert, hogy hozzájá­rulna-e ehhez (vagy sem). Ugyanúgy, ahogy ha vendégségbe megyünk vala­kihez, nem viszünk el egy könyvet a könyvespolcról - még kölcsönbe sem - anélkül, hogy megkérdeznénk, szabad-e (az ugyanis a MÁSIK ember tulajdo­na). 2. Jogi értelemben engedélyt kérni valóban a kiadónak kell. A kiadó ezt nem tette meg. Ladányit azonban ez semmiben sem menti (lásd: könyvespolc!). 3. Az, hogy a szóban forgó vitacikkek már megjelentek koráb­ban is egy gyűjteményes kötetben ugyanennél a kiadónál, az semmit sem je­lent. Ahhoz a megjelenéshez én megadtam az engedélyt, és a kiadóval erről szerződést kötöttem. Minden egyes új megjelenés új engedélykérést igényel. Lehet, hogy például én egyáltalán nem szerettem volna Ladányi János köny­vében szerepelni. (Elárulhatom: nem szerettem volna.) Ezt sem Ladányi, sem a kiadó nem tudhatja, ha nem kérdezi meg tőlem. 4. Ladányi János egyáltalán nem kért elnézést tőlem. Ez egyszerű hazugság. 5. A vita tartalmi részleteivel nem foglalkozom. Ez nem tartozik a jelenlegi tárgyhoz. Kertesi Gábor (A Kertesi Gábor nyílt levelét követő levélváltást a szerzők kérésére közöljük.) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM VÁMOS MIKLÓS: írhatnám polgár Nobel-díj felesben Legutóbbi jegyzetemből Kosztolá­nyi Dide­ naplóinak taglalása hely híján kimaradt. Lázár Ervinnel szólván: Dideki. De ha mar említet­tem, visszatérek rájuk. Annál is in­kább, mert a gyerekkori följegyzé­sei érdekesen csöngenek össze Karinthy Frigyeséivel. E két mesébe illő figura karakterben, stílusban és jellegben aligha állhatna távolabb egymástól, azonosságaik annál iz­galmasabbak. Két gyerekkori napló vált a ma­gyar irodalom vitathatatlan részévé. Karinthyé és Kosztolányié. Csiklan­dós kaland hazavinni őket, s párhu­zamos életrajz részleteként olvasni. Mindkettőhöz ráadásnak adják a le­veleiket. (Kosztolányi: Levelek - Nap­lók, Osiris, 1996). Karinthy esetében ráadásként csokornyi én-központú szösszenetet kapunk. (Naplóm, életem, Magvető, 1964.) Akad egyéb kiadás is, én most ezeket forgatom. Ők ketten szinte ugyanakkor ve­tették papírra, milyennek látták a századfordulót már elölgombolós úrfiként. Karinthy 1898-tól 1900-ig, Kosztolányi 1900-tól 1901-ig örökíti meg saját szellemének formálódását. A látásmód itt-ott jelzi a későbbi gé­niusz csíráit. Meg azt, hogy a zseni­hez nem az őrült áll legközelebb, amint azt mondani szokták, hanem a romlatlan észjárású gyerek. Karinthy Frigyes Ernő vitatható helyesírással ugrik neki a feladat­nak, hogy az apjától kapott napló­könyvnek mondja el sérelmeit és (világ)politikai nézeteit. A második bekezdésben említi: „Az ország há­zában dühösködnek. »Éljen Függet­lenség«! »Apczúg Fejérváry!«” Pana­szolja, hogy a magyaroknak is meg kell ünnepelniük a császár jubileu­mát, „pedig hát semmi közünk se volna hozzá.” Iskolai gondjait ön­kínzó részletességgel ecseteli. Rossz tanuló. Előszeretettel használ né­met, ritkábban francia mondatokat, grammatikailag nem mind ép és egészséges. Fütyül rá. Játék ez. (Re­mélem, Frici hibuskáit és avangárd központozását békén hagyja a kor­rektor.) „Agyő világ! Bonszuár!... Gut. Ezentúl fontág írok csak... Azért mert be kezdem látni hogy ez nem napló, ez nem lesz nekem nagy koromban érdekes. Az hogy leírom unalmasan a mi történt, az semmi, abba semmi nincs, az által nem bí­rom most a gondolkodásmódomat megismerni, nem bírom magam a mostani időbe beleképzelni. De nem tehetek róla én ebbe a naplómba nem úgy írok, mint igazán a szívem, vagy mondjuk az eszem­legeslegfe­­nekén van. Ez nem én vagyok, ez csak egy kereplő, mely a története­ket meséli. Mit csináljak? Nem csi­nálok semmit, maradjon minden a régibe, írok ezentúl úgy ahogy ed­dig, hogy ép valami dolgom legyen és hogy ép mondhassam hogy nap­lót vezetek. Hagyjuk a gramaticát! Adus!” Az író és műve azonosságá­nak és különbségének alapdilem­mája összegződik itt. Mindezen ke­véssel a várható világvége előtt mereng - Talk csillagász jóslata sze­rint 1988. november 13-án a Leoni­­dász nevű csillag összeütközik a Földdel és elpusztítja. „Hát azér ta­nultam én, meg minden?” „Abczúg mulya üstökös...” Kár, hogy a mon­dott napról Kosztolányinak följegy­zése nem áll rendelkezésünkre. Dide egy hónapig gyakorlásként — és talán szintén játékból - németül vezette a kamaszkori naplóját, saj­nos ez a rész megsemmisült. Mind­ketten szíves örömest alkalmaznak régies magyar fordulatokat és ige­időket, akárha stílusgyakorlatként tennék. Az ő legelső társadalmi kommentárja törvényszéki tárgya­lásokról szól. „Hány gazembert ítél­nek el, s hány ártatlant vetnek a börtön fenekére! No, de így van ez a földön, nincs itt igazság!” Ennek ellenére alaptónusa a megörökítés derűje. „S érdemes valóban naplót írni, ha elgondolom, mily jó és kel­lemes érzés lesz azt olvasni, majd akkor, midőn meglett ember leszek, mily édes lesz majd meggyújtani az emlékezés fáklyáját, midőn a kan­dalló mellett kis csevegő gyerekek ülnek, s mellettem egy szép és jó feleség, kivel megosztom a föld örömeit, terhét.” Jegyzé e sorokat 1900. okt. 22-vel, midőn tizenöt és fél esztendős volt. Neki kevés pana­sza lehetett az iskolára, lévén többé­­kevésbé eminens tanuló. Karinthy nem emlegeti az Urat, Kosztolányi annál többször. Tőle vár segítséget és támogatást, nem­csak magának, de (az ekkor még te­rületileg nagy) Magyarországnak, s az egész világnak is. A kor legfonto­sabb nemzetközi eseménye a búr háború. Angliát olyasféle megvetés­sel tekinti a serdülő ifjúság, mint az én gimnazista koromban az USA-t vietnami agressziója miatt. Hajrá, búrok! Midőn az angol királynő haldoklik, majd jobblétre szen­­derül, Kosztolányi megjegyzi: „Én a magam részéről csak örvendek raj­ta, mert a búroknak ez igen nagy előny.” Karinthy ekkor már nem ír naplót, de még 1900-ban megálla­pítja: „A búrok győztek!” Elsiette. Mindketten sokat olvasnak, meg­tudhatjuk, hogy mi tetszett, mi nem, a lista azóta is érvényes. Buz­gó színházlátogatók. Fricinek Bu­dapesten bővebb választék jutott, mint Didének Szabadkán. „Bosz­­szantó egy dolog, ma is valami osto­ba bohózatot adnak... Hogy a sza­badkai színészek nem tudnak okosabb darabokat adni.” A legér­dekesebb mégis az, amikor írói ter­veikről számolnak be. Vagy éppen azzal kapcsolatos alapelveik kiala­kulásáról. Kosztolányi: „Rossz, ha az ember érdemeit, tehetségeit nem ismerik el, de százszorta rosszabb, hajóakaróik vagy a túlságos buzga­lomtól elkapott közönség túlbecsüli azt.” Bölcs szavak. Példái vitatható­ak: Ocskay brigadéros, Bródy Sándor, Herceg (sic!) Ferenc. Hamarosan új érzemények kerül­nek a naplók középpontjába. „Ol­vasgatok és nem tanulgatok, mert égek a szerelemtől...” - így Kosztolá­nyi. „Mert én most már nem vagyok gyerek már mindent tudok, a­mit nekem még nem kéne tudni” - így Karinthy. Később ez fokozódott. Jó volna tudni, olvasták-e ők valaha egymás gyerekkori naplóját. Ha igen, mit szóltak hozzá? Tartok tőle, hogy eszükbe se jutott megmutatni a másiknak. Míg éltek, e zsengék becse aligha izgatta őket. Karinthy levelei éppolyan érdek­­feszítőek, mint a Dide által írottak. Számuk azonban töredéke annak, amennyit Kosztolányi írt. A statiszti­ka itt azt mutatja, hogy a leggyako­ribb címzett báró Hatvany Lajos, az írók legtekintélyesebb mecénása a két világháború közt. Karinthy a szo­ros baráti körébe tartozott. Korres­­pondanciájuk visszatérő témája, mit tagadjuk, a lejmolás. Nem a báró ké­­rincsélt. A legkülönösebb lejmoló üzenet lekottázott zenei sorral indul, az öt vonalra violinkulcsban jegyzett dallam - la, la, la, dó, fa, la - szá­momra ismeretlen. Fölötte: „Laci­kám!” (Hatványt gyakran becézi így.) Alatta pedig: „Muszáj adnod százat - ha tudsz, nem tudok haza­menni különben. Egy héten belül egyenértékűvel viszonzom. Bocsáss meg. El kell hinned, hogy sokkal job­ban el voltam és vagyok szánva soha többé nem koldulni, mint ahogy a legkeményebb szívek el vannak szánva nem adni! Ölel Karinthy.” Az egyenértékű mit jelenthet? Hogy pénzben törleszt, nem pedig termé­szetben? Vagy azt, hogy a báró ne számítson kamatra (sem)? Ugyan­csak érdekes a kitétel: ha tudsz. Hat­vany a kor legvagyonosabb emberei közé tartozott. Kevéssel a föntit követően ezt kapta a báró úr: „Lacikám, szemé­lyesen és élőszóval nem tudom ki­nyögni, az ember végén mégiscsak a tollát kényszeríti olyan disznóságra, ami a torkának derogál. Köztünk maradjon. Ne szólj senkinek, még nekem se­­ ha ma délután négyig nincs ötszáz pengőm, a legréme­sebb bajok vannak, lakással és gye­rekkel és velem.” Karinthy a kor legjobban kereső írói közé tartozott. Mindezt (sovány) vigaszul idézem, anyagilag csehül álló kortárs szer­zők földerítésére. Karinthy és Kosztolányi megfo­gadta, ha Nobel-díjat kapnak, el­osztják testvériesen (sőt fifti-fifti). Ennyire szerették egymást. De azért: „Istenem, segíts meg, de ne segítsd meg a Karinthyt, vagy ha már mindenáron meg akarod őt segíteni, akkor inkább engem se se­gíts meg” - fohászkodott Dide. Nem kellett volna. Nobel-díj he­lyett daganatos betegségen osztoz­kodhattak. Kosztolányinak a beszé­lőkéjét támadta meg, Karinthynak egyenest a gondolkodókáját. Érde­kes véletlen, hogy mindkettejüket Stockholmban kezelik, igaz, külön­böző gyógyintézetekben, Karinthyt a Szerafin kórházban operálják, Kosztolányit a Radiumhemmetben sugarazzák. 1936-ban csupán hó­napokkal kerülik el egymást a svéd fővárosban. A számlát egyikük sem tudná állni, írószervezetek kérnek számukra árengedményt, s ada­kozás segít. Karinthy esetében ko­molyabb mértékű, a fő pénzcsap természetesen ezúttal is Hatvany Lajos. Arthur Koestler látta egyszer Ka­rinthyt a kávéházban társaság Nap­jaként villogni. Azt írta róla, hogy még sosem látott ekkora tömegben ilyen magányos embert. Tartok tő­le, ugyanez lehetett volna a vélemé­nye Kosztolányiról is. Irodalmi körökben többektől hal­lottam, hogy Karinthy temetésén mondotta volna Kosztolányi. Ez a marha volt köztünk az egyetlen zse­ni. Jelen morfond kapcsán rá kellett jönnöm, ez már csak azért is való­színűtlen, mert Dide két évvel ha­marabb hunyt el. Karinthy Ferenc úgy tudja, Babits fogalmazott így az apjáról. Mindegy. Esti és Kaniczky mama már nem vetélkedik. Utóbbi modorában: Ez a két marha volt köztünk az egyetlen zseni. Színház Bp., IX. ker., Mátyás u. 9. JELENKOR A februári szám tartalmából Kovács András Ferenc, Demény Péter, Szabó T. Anna, Marno János, Scherter Judit, Kiss Judit Ágnes és Podmaniczky Szilárd versei. Részletek Sándor Iván és Körösi Zoltán regényeiből. Molnár Csaba beszélgetése Körösi Zoltánnal, Németh Gábor beszélgetése Nádas Péterrel. Michel Bútor Baudelaire-tanulmánya Lóránt Zsuzsa fordításában, a fordító jegyzetével. Esszék és tanulmányok: Konrád György irodalom és politika viszonyáról, Neumann Eszter Kornis Mihály Dunasiratjáról, Jenei László Elfriede Jelinekről. Reményi József Tamás laudációja Körösi Zoltán Budapest, Főváros című kötetéről. Bírálatok: Csűrös Miklós Takáts Gyuláról, Balázs Imre József Orbán Ottóról, Weiss János a Művészet és hatalom. A Kádár­korszak művészete című tanulmánykötetről. www.jelenkor.net (a zöldlámpás ház a Ráday utcából) Nem elég a borostyán és a babér. Nem elég halhatatlannak, hallhatónak is kell lenni. BOROSTYÁN-ESTEK A Szépírók Társaságával közös rendezésben A KÖLTŐ SZÍNHÁZA Házigazda: Balla Zsófia február 15-én, szerdán este fél 8-kor vendégünk GERGELY ÁGNES „a haj kihull és rekedt a torok megy a vonat de nincsen semmi ott mint madárszárny időtlen körbejár ne mozdulj most az álom exponál” (RONDO CAPRICCIOSO. 5. Ne mozdulj) Egyetlen alkalomra szóló találka, ismerkedés: a költő egy kis kötetre valót olvas fel régi és kiadatlan verseiből. Ez a képzelt hangoskönyv csak ezen az egy estén lesz hallható. A versek el­hangzása után másnak fel nem tehető, személyre szabott kér­déseket szegezünk a meghívottnak. A színház támogatója a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériu­ma. Médiatámogató: ÉLET ÉS IRODALOM Jegyrendelés: Tel.: 216-7170 vagy www.studio­k.hu 2006. FEBRUÁR 10.

Next