Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-02-17 / 7. szám - Lengyel László: Ki vezetett kit? • könyvkritika • Az ÉS könyve februárban: Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom (1956-os Intézet-Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Bp., 2005.) (27. oldal)
Az Alexandra Pódium (Nyugati tér 7.) 8. heti ajánlója 0 február 17., péntek, 17 óra Galaktika Klub Vendég: Székely András, művészettörténész. Téma: az erotika és a science-fiction 0 február 18., szombat, 17 óra Nell Young Sétány koncert. Előadják: Rátóti Zoltán, Huzella Péter, Tóth István 0 február 19., vasárnap, 17 óra Csáki Judit vendége Závada Pál író 0 február 22., szerda, 17 óra Szoboszlai Jánossal, az acb galéria vezetőjével Pinczehelyi Sándor beszélget 19 óra Körössi P. József vendége Cselény Béla költő és Selmeczi György zeneszerző 0 február 23., csütörtök, 19 óra Vámosklub - Vámos Miklós vendége Radnóti Sándor , február 24., péntek, 17 óra Diótörő - Kaszás Attila vendége Rudolf Péter színművész Ki vezetett kit? Kinél és milyen hatalom volt az 1940-es évektől az 1970-es évekig az irodalomban? Politikus szemben az írófejedelemmel, vagy politikus és írófejedelem a kettős trónuson? Standeisky Éva tanulmányainak kötetbe foglalt vezérlő kérdése nem egyszerűen a mindenkori politikai hatalom és az írók, az irodalom viszonya, hanem a politikai hatalom és az irodalmi hatalom összecsengése, egymásba gabalyodása. A szerző kiválóan érez rá arra a magyar alapproblémára, hogy itt nem erő és erőtlenség, úr és szolga, hierarchia és szellemi szabadságharcos találkozásáról, ütközéséről van szó, hanem a társadalmi elfogadottságért, tömeghatásért vívott könyörtelen küzdelemről. Mindig tudjuk, hogy a politikai hatalom súlya és befolyása végső soron nagyobb, mint a korlátozott közvéleményre ható irodalomé, de csak végső soron. És Standeisky Évát, akár az olvasót, éppen a viselkedések, a magatartások, a szervezeti nekilódulások és tehetetlenségek érdeklik. Az a világ, ahol találkozik a döntéshozó politikus háló- és kapcsolatrendszere — a rendőrügynöktől az aktát kezelő hivatalnokon át az ideológiáért felelős miniszterig az íróéval. A kontinentális európai politikai szerkezeteknek a felvilágosodás óta szerves részük a szellemi hierarchia intézményi és eszmei rendszere. A szellem embere átveszi a pap szerepkörét, az akadémiák, a szellemi intézmények az egyházakét. Ideológiai, nyelvi és erkölcsi tekintélyt sémákat birtokolnak a politikai, a gazdasági és a katonai hatalom mellett és/vagy felett. Az Elbától keletre lévő tekintélyelvű rezsimekben, ahol a demokrácia vagy nem, vagy korlátozottan létezett, a felvilágosult abszolutizmus jozefinista és katalini öröksége a szellem emberének sajátos tanácsadó/próféta szerepe, az ellenzék, a társadalmi ellenőrzés helyettesítőjeként. Az irodalom egyszerre univerzalisztikus - katolikus módú - világirodalom, az ízlés, a modor, a stílus pápájával és világközpontjával, és nemzeti nyelvű, nacionális értékelvű - protestáns típusú - irodalom, a maga nemzetteremtő nyelvével, szimbólumaival, kánonjaival, irodalmi választófejedelmeivel. Hatalom és irodalom egyenrangúak. Az irodalom elem a hatalom gépezetében. És a hatalom helyet foglal az irodalom szerkezetében. A magyar hatalomszerkezet európai kontinentális jellegű. A politika II. József óta hatalmi jelentőséget tulajdonít az irodalomnak, és a magyar irodalom hagyományosan politikaelvű irodalom: jozefinizmusban és ellenállásban. Irodalmi és politikai közhely e jelenség folyamatossága. Standeisky Éva új könyve a XX. századi folyamatosság és megszakítottság mikroelemzéseit végzi el tanulmányaiban. Standeisky Éva egyszerre vizsgálja az intézmények, a szereplők és a diskurzusok váltakozó viszonyait. Kitűnő a megnyitó lépés. Standeisky Éva részletesen elemzi a hatalom és az írók 1942. november végi, lillafüredi találkozóját. Antal propagandaminiszter és Szombathelyi vezérkari főnök egyaránt szükségét érzik annak, hogy a Palotaszállóban találkozzanak a kiválasztott írókkal, és részben beavassák őket a nemzet veszélyes helyzetébe, részben támogatást kérjenek a hadviselő ország, a kormány számára. A minta a náci Németországé, az eredeti ötlet Goebbelsé. De Antal István és Szombathelyi Ferenc sajátosan magyar találkozót alakítanak ki az írókkal együttműködve. És itt ejtsünk szót a hatalom természetéről. A harmincas évek Magyarországa a hatalmat megtanította arra, hogy ha hatni akar szélesebb körben, és akart, akkor a szociális reformokért, a földosztásért aktívan kiálló népi írókkal, illetve a műveltebb középosztállyal, a „társasággal” kell szót érteniük. A népi íróknak a gömbösi reformillúziók lejárta után alaposan megmutatta, hol lakik az Úristen, büntetett, tiltott, csendőreit és titkosszolgáit küldte rájuk. Majd az újabb illúzióval állt elő: a nemzetbővülés, a nemzetegyesítés illúziójával. A hatalom pontosan tudta, csak az önkéntes együttműködés hozhat eredményt. Akarod Kassát, Kolozsvárt, Kisbacont, Újvidéket? Akkor állj mellénk. Visszaszereztük, tartsuk meg együtt. Halasszuk viszályainkat a háború utánra, most a nemzet életéről vagy haláláról van szó. Illyés Gyula Babits és Móricz, Márai Sándor Kosztolányi és Herczeg örökében ülve „a kormányzat számára a megnyerendő írók két ideáltípusát képviselte: a népit (parasztit) és a polgárit”. Mindketten személyes intézmények voltak, szimbólumai a függetlenségi, protestáló nemzeti és egyben európai szellemnek. A jobboldali hatalom számára annál is érdekesebbek, mert a baloldalon álltak, baloldali olvasótáborokat és intézményeket képviseltek. Standeisky remekül kivési Illyés és Márai portréit. Illyés „a maga óvatos módján érzékeltette, hogy alapvetően egyetért a kényszerhelyzetben lévő politikusok döntéseivel. Azt is sejteni engedte, hogy bár ő a radikális változtatások híve, megérti, hogy az ország nehéz, háborús helyzetében nem időszerű a sokak számára elkerülhetetlenül nagy megrázkódtatással járó politika és társadalmi átalakulás.” Igen, ez Illyés alapmagatartása Gömböstől Imrédyn át, Révaitól Aczélig a hatalommal szemben. Bele kell érezni a politikusi kényszerhelyzetbe, amikor a reform, a nemzetegyesítés, a megmaradás, a földosztás, a szocializmus, a nemzeti sorskérdések hullanak a mérleg serpenyőjébe. Illyés hamis realistaként gondolkodott minden fordulóponton. De a társadalom többsége a nekibuzdulások után, a rémisztő kényszerhelyzetekben ugyanilyen hamis realizmussal érzett, gondolkodott és tett, Illyés joggal érezhette, hogy képviseli őket, így nyújthatta jobbját a vezérkari főnöknek, s balját a megmaradni vágyó millióknak. Márai sikereinek csúcsán állt, nemcsak a legolvasottabb, hanem a legelismertebb establishment írónak számított. Alanyban és állítmányban, tényben és tárgyban, térben és tájban gondolkodott. Márai nem(csak) nemzetféltő, hanem mindenekelőtt Európa- és Nyugat-féltő volt. Az okosabbak, mint Szombathelyi és Nagybaconi Nagy már tudták, a háború elveszett. A még okosabb és érzékenyebb Márai már azt is tudta, hogy a világ veszett el. Még megpróbált szólni mentő tanúként - ezt használta ki a hatalom 1942 novemberében. Márai nyitó előadást tartott, Illyés hallgatott. A hatalom megszabta a keretet. Szóba csak a nemzettesthez tartozó írókkal áll. Aki zsidó származású, nem tartozik a nemzettesthez, nem lehet köze a magyar sorsproblémákhoz. Itt magyar politikus magyar íróval találkozik. Már Gömbös és az írók találkozóján sem lehettek ott zsidó származású írók. Sőt, nem kaptak meghívót 1942 és 1943 nyarán a szárszói találkozókra se. Sárközi György, Vas István, Radnóti Miklós és társaik így kerültek kívül a magyar irodalmon. Szabad kommunistának, szociáldemokratának, nyilasbarátnak lenni, író barátom, de zsidónak lenni nem lehet! Tetszettek volna jobban születni! Amikor listázni kezdenek, és elfogadjuk a listát, akkor követjük el az első árulást nemcsak a kilistázottakkal, hanem önmagunkkal, saját erkölcsi integritásunkkal szemben. Amikor Gy. Szabó és Márai úgy búcsúztak el a kávéházban Szerb Antaltól és Halász Gábortól, hogy tudták, azokkal tárgyalnak, akik megvonták Szerb és Halász jogait. Kós Károly úgy kapaszkodott fel a vonatra Sztánán, hogy tudta, Karácsony Benő és Salamon Ernő nem mehetnek vele. Mit szolgálok a tárgyalással? Milyen sorsproblémák lehetnek azok, amelyekből kimaradt több százezer honfitársunk sorsa? Jobb hallgatni. Jobb a folyosón és a szobákban is másról beszélni. Nem volt közöttük Móricz, aki Gömbös miniszterelnökkel szemben, komótosan elővette a zsebéből jegyzetfüzetét, és lassan sorolta egy uradalmi cseléd heti ételét - a semmit. - Te mindig ilyen destruktív voltál, Zsiga! - mondotta otrombán Gömbös. De a listázás másról is szólt. A hatalom és az írók képviselői az asztal köré ültetéssel a kiválasztottság és a hierarchia körét teremtették meg. Kit hívtak meg, kit hová ültetnek, kivel, ki, mikor kezel, kire figyelnek, kinél ásítanak? A Parnasszus hierarchiája vegyül az Olümposzéval. A körben ülők akarva-akaratlan úgy érzik: mi elég fontosak vagyunk ahhoz, hogy velünk tárgyaljanak. Egyegy ilyen találkozó évtizedes büszkeségeket és sérelmeket okozhat. Meglepetése, hogy Révaitól Lukácsig, Tildytől Justusig lényegében ugyanezekkel az írókkal találkozhattak 1945-ben? Igen, alighanem van valamiféle folyamatosság a harmincas évek közepi reformillúziók és irodalmi nekibuzdulások, illetve a 45-ös újrakezdés és az új illúziók között.. Ezeket az illúziókat metszette le a Rákosi-diktatúra, mielőtt még az íróknak módjuk lett volna kiérlelni reflexióikat a háborúról, a Don-kanyarról, az elhurcolásokról, Auschwitzról és a szovjet megszállásról. Ha Kunnak és Gömbösnek, Szálasinak és Rákosinak a változás, a fordulat legitimációjához volt szüksége az írókra, az 1956 utáni Kádárnak a konszolidáció és a változatlanság elfogadtatásához. 1918 után politikus azért kereste a kapcsolatot az irodalommal, hogy kisebbségből többségbe, társadalmi elszigeteltségből társadalmi elfogadottságba jusson. Eszméi és hitei voltak, amelyekhez a hatalompolitikai eszközökön kívül kultúrpolitikai jellegűeket is igénybe kívánt venni. A kádári hatalom 1956 és 1961 között brutálisan, börtönbüntetésekkel csapott le az írók egy részére Déry Tibortól Zelk Zoltánig, és a „puha elnyomás” eszközével lépett fel a népi írókkal szemben. Kíméletlenségével jelezte, hogy nincs kegyelem a mozgalom eretnekei számára, de elfogadja a társutasok behódolását. Az egész magyar társadalommal megértette, hogy Magyarország mindaddig szocialista marad, amíg a szovjet blokkhoz tartozik, s oda fog tartozni, amíg a világ világ, és még hét nap. Politikailag egyetlen alternatíva van: a behódolás vagy az elhallgatás. Kádár ezután a konszolidációban volt érdekelt, s ehhez szüksége volt az írókra. A konszolidációban voltak érdekeltek a bel- és a külpolitika legfontosabb szereplői, nem maradt a társadalomban olyan jelentős erő, amely reálisan az ellenállást tűzhette maga elé. A tét tehát nem az ellenállás vagy konszolidáció, hanem a konszolidáció tartalma és formája volt. A hatalom felkínálta a legjelentősebb íróknak, hogy a hatalommal való együttműködésért cserében, részt vehetnek a konszolidáció kereteinek kialakításában. Standeisky Éva könyvéből világosan kiderül, hogyan adta fel először 1959-ben Németh László, majd 1961-ben Illyés Gyula az ellenállását. Kádár és emberei nem rendelkeztek kész receptekkel, nem tudták, hogy mit akarnak. Kádárt nem igazította el semmiféle marxizmusleninizmus-sztálinizmus, sőt, ellenségesen és gyanakvóan tekintett minden dogmára és elvre. Ezért a sötétben tapogatózott, amikor egy rákosista intézményrendszerből, a hruscsovi kísérletező, majd a brezsnyevi pangó Szovjetunióból és saját korábbi politikai tapasztalataiból próbált összetákolni egy új, konszolidációs intézményi rendszert. A kelet-európai kis országok valamenynyien elindultak a maguk nemzeti kommunista „útján”. Kádár érdekei és tapasztalatai alapján a nacionálbolsevizmus ellen és a fokozatos ideológiátlanítás mellett döntött, ezért járatlan úton haladt előre. Az ideológiát végső eszközként, bunkósbotként alkalmazta, amikor vagy a szovjet elvtársak, vagy a vidéki pártmunkások beavatkozása, netán saját egyensúlyérzékének alapján úgy gondolta, hogy valaki vagy valakik túlságosan előre szalad(tak). Akarva-akaratlan a próbaszerencse és a lassú építkezés pragmatikus módszereivel élt. A diktatúrának, ha élhetővé akarta magát tenni, és ezt szándékozta, szüksége volt nemcsak az elfogadottsághoz, hanem a működéshez is szakértő segítségre. Nem akart megtűrni se párton belül, se párton kívül a mozgást igazító, fordulatokat kikényszerítő ellenzéket, ezért olyan értelmiségieket emelt minden demokratikus felhatalmazás és elkötelezettség nélkül a maga körébe, akiktől új impulzusokat remélhetett. Válságok, reformok előkészítése időszakában, a nyilvánosság háta mögött, a döntés és az ellenőrzés kényszere nélkül használta a legjobb értelmiségiek tudását. Akkor hívta és ejtette őket, amikor akarta. Az értelmiségiek pedig okkal-joggal vélték úgy, hogy ötleteikkel, gondolkodásmódjukkal ésszerűsíthetik és humanizálhatják a rendszert, így a hatalommal való kapcsolat nem erkölcstelen megalkuvás, hanem erkölcsös jobbítás a magyar nemzet és társadalom érdekében. Aczél „újítása”, hogy az ideológiai Ügy helyébe a kulturális kánont állította. Ezt a kánont pedig a nagy értelmiségiekkel, illetve a „hajtószíjértelmiségiekkel” - Pándi Pállal, Király Istvánnal, Rényi Péterrel stb. - együtt alakította. Illyés, Németh, Veres, Déry, Örkény nem voltak a hatalom emberei, maguk is hatalmak voltak. Aczél György legalább annyira volt Illyés Gyula és Vas István, Déry Tibor és Juhász Ferenc szülötte, mint azok az ő emberei. A politikai hatalom nem tud ízlést terjeszteni, az irodalmi hatalom nem tud diktálni. A kettő egyesítéséből, társkormányzásából született a hatvanas évektől a „magyar modell”. Az ízlés és stílus meghatározása társasági, személyes, és nem intézményi nyilvános ügy. Ezért volt szükség az állandó informális találkozásokra, ahol életről és művekről, személyiségekről és intézményekről „szabadon” lehetett beszélgetni. A kultúrpolitika vezetői sokkal többet tudhattak meg a kultúra nagyjaitól, mint bármilyen ügynöktől, besúgótól. És megfordítva, a kiválasztott írók soha nem látott mélységből meríthették ismereteiket a hatalomról. Ennek a modellnek nemcsak a felek kiöregedése és elhasználódása, hanem a fogyasztói szocializmust kísérő tömegkultúra győzelme vetett véget. A hatalom csak addig volt elfogadott, amíg biztosította a viszonylagos fogyasztást, és a nép nem az elitkultúrát vagy az elit diktálta tömegkultúrát akarta fogyasztani. Másrészt, az írókkal szemben megjelentek a szakértő technokraták a hatalom és az értelmiség sáncain belül, akik jobban működtették a rendszert, mint bármilyen politikusi-írói összefogás. Az írók szerepe és befolyása saját értelmiségi körükre csökkent. A regény és vers kiszabadult a politika fogságából - következésképpen szabadabb és ridegebb világba került. Csoda-e, hogy Aczél György neve most is legalább annyiszor hangzik el értelmiségi társaságban, mint életében, de most nem dühvel és félelemmel, hanem nosztalgiával és visszaváró sóhajtással? Standeisky Éva elgondolkodtató és távolságtartó könyvéből szemünkbe néz Illyés és Márai, Kassák és Déry, Révai és Aczél. Mögöttük a falon géppel és kézzel írt kéziratok, besúgói jelentések, az elmúlt évtizedek minden szépsége és gyalázata. Az ÉS könyve februárban ■ Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. 1956-os Intézet-Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2005. 450 oldal, 4500 Ft LENGYEL LÁSZLÓ: Ki vezetett kit? A sírni SZEMBESZÁLLT HITTERREL FEBRUÁR 16-TÓL A MOZIKBAN! 2006. FEBRUÁR 17. 27 Lmff IÉLET ÉS ÍR IRODALOM