Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-02-17 / 7. szám - Lengyel László: Ki vezetett kit? • könyvkritika • Az ÉS könyve februárban: Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom (1956-os Intézet-Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Bp., 2005.) (27. oldal)

Az Alexandra Pódium (Nyugati tér 7.) 8. heti ajánlója 0 február 17., péntek, 17 óra Galaktika Klub Vendég: Székely András, művészettörténész. Téma: az erotika és a science-fiction 0 február 18., szombat, 17 óra Nell Young Sétány koncert. Előadják: Rátóti Zoltán, Huzella Péter, Tóth István 0 február 19., vasárnap, 17 óra Csáki Judit vendége Závada Pál í­ró 0 február 22., szerda, 17 óra Szoboszlai Jánossal, az acb galéria vezetőjével Pinczehelyi Sándor beszélget 19 óra­­ Körössi P. József vendége Cselény­ Béla költő és Selmeczi György zeneszerző 0 február 23., csütörtök, 19 óra Vámos­klub - Vámos Miklós vendége Radnóti Sándor , február 24., péntek, 17 óra Diótörő - Kaszás Attila vendége Rudolf Péter színművész K­i vezetett kit? Kinél és milyen hatalom volt az 1940-es évektől az 1970-es évekig az irodalom­ban? Politikus szemben az írófejede­lemmel, vagy politikus és írófejede­lem a kettős trónuson? Standeisky Éva tanulmányainak kötetbe foglalt vezérlő kérdése nem egyszerűen a mindenkori politikai hatalom és az írók, az irodalom viszonya, hanem a politikai hatalom és az irodalmi hata­lom összecsengése, egymásba gaba­­lyodása. A szerző kiválóan érez rá ar­ra a magyar alapproblémára, hogy itt nem erő és erőtlenség, úr és szolga, hierarchia és szellemi szabadsághar­cos találkozásáról, ütközéséről van szó, hanem a társadalmi elfogadottsá­gért, tömeghatásért vívott könyörte­len küzdelemről. Mindig tudjuk, hogy a politikai hatalom súlya és be­folyása végső soron nagyobb, mint a korlátozott közvéleményre ható iro­dalomé, de csak végső soron. És Stan­deisky Évát, akár az olvasót, éppen a viselkedések, a magatartások, a szer­vezeti nekilódulások és tehetetlensé­gek érdeklik. Az a világ, ahol találko­zik a döntéshozó politikus háló- és kapcsolatrendszere — a rendőrügy­nöktől az aktát kezelő hivatalnokon át az ideológiáért felelős miniszterig­­ az íróéval. A kontinentális európai politikai szerkezeteknek a felvilágosodás óta szerves részük a szellemi hierarchia intézményi és eszmei rendszere. A szellem embere átveszi a pap sze­repkörét, az akadémiák, a szellemi intézmények az egyházakét. Ideoló­giai, nyelvi és erkölcsi tekintélyt sé­mákat birtokolnak a politikai, a gaz­dasági és a katonai hatalom mellett és/vagy felett. Az Elbától keletre lé­vő tekintélyelvű rezsimekben, ahol a demokrácia vagy nem, vagy kor­látozottan létezett, a felvilágosult abszolutizmus jozefinista és katalini öröksége a szellem emberének sajá­tos tanácsadó/próféta szerepe, az el­lenzék, a társadalmi ellenőrzés he­­lyettesítőjeként. Az irodalom egyszerre univerza­­lisztikus - katolikus módú - világ­­irodalom, az ízlés, a modor, a stílus pápájával és világközpontjával, és nemzeti nyelvű, nacionális értékel­vű - protestáns típusú - irodalom, a maga nemzetteremtő nyelvével, szimbólumaival, kánonjaival, iro­dalmi választófejedelmeivel. Hata­lom és irodalom egyenrangúak. Az irodalom elem a hatalom gépezeté­ben. És a hatalom helyet foglal az irodalom szerkezetében. A magyar hatalomszerkezet euró­pai kontinentális jellegű. A politika II. József óta hatalmi jelentőséget tulajdonít az irodalomnak, és a ma­gyar irodalom hagyományosan po­litikaelvű irodalom: jozefinizmus­ban és ellenállásban. Irodalmi és politikai közhely e jelenség folya­matossága. Standeisky Éva új köny­ve a XX. századi folyamatosság és megszakítottság mikroelemzéseit végzi el tanulmányaiban. Standeis­ky Éva egyszerre vizsgálja az intéz­mények, a szereplők és a diskurzu­sok váltakozó viszonyait. Kitűnő a megnyitó lépés. Stan­deisky Éva részletesen elemzi a ha­talom és az írók 1942. november végi, lillafüredi találkozóját. Antal propagandaminiszter és Szombat­­helyi vezérkari főnök egyaránt szükségét érzik annak, hogy a Palo­taszállóban találkozzanak a kiválasz­tott írókkal, és részben beavassák őket a nemzet veszélyes helyzetébe, részben támogatást kérjenek a had­viselő ország, a kormány számára. A minta a náci Németországé, az eredeti ötlet Goebbelsé. De Antal István és Szombathelyi Ferenc sajá­tosan magyar találkozót alakítanak ki az írókkal együttműködve. És itt ejtsünk szót a hatalom ter­mészetéről. A harmincas évek Ma­gyarországa a hatalmat megtanítot­ta arra, hogy ha hatni akar széle­sebb körben, és akart, akkor a szo­ciális reformokért, a földosztásért aktívan kiálló népi írókkal, illetve a műveltebb középosztállyal, a „társa­sággal” kell szót érteniük. A népi íróknak a gömbösi reformillúziók lejárta után alaposan megmutatta, hol lakik az Úristen, büntetett, til­tott, csendőreit és titkosszolgáit küldte rájuk. Majd az újabb illúzió­val állt elő: a nemzetbővülés, a nem­zetegyesítés illúziójával. A hatalom pontosan tudta, csak az önkéntes együttműködés hozhat eredményt. Akarod Kassát, Kolozsvárt, Kis­bacont, Újvidéket? Akkor állj mel­lénk. Visszaszereztük, tartsuk meg együtt. Halasszuk viszályainkat a háború utánra, most a nemzet éle­téről vagy haláláról van szó. Illyés Gyula Babits és Móricz, Má­­rai Sándor Kosztolányi és Herczeg örökében ülve „a kormányzat szá­mára a megnyerendő írók két ideál­típusát képviselte: a népit (parasztit) és a polgárit”. Mindketten személyes intézmények voltak, szimbólumai a függetlenségi, protestáló nemzeti és egyben európai szellemnek. A jobb­oldali hatalom számára annál is ér­dekesebbek, mert a baloldalon áll­tak, baloldali olvasótáborokat és in­tézményeket képviseltek. Standeisky remekül kivési Illyés és Márai portréit. Illyés „a maga óvatos módján érzékeltette, hogy alapvető­en egyetért a kényszerhelyzetben lé­vő politikusok döntéseivel. Azt is sej­teni engedte, hogy bár ő a radikális változtatások híve, megérti, hogy az ország nehéz, háborús helyzetében nem időszerű a sokak számára elke­rülhetetlenül nagy megrázkódtatás­sal járó politika és társadalmi átala­kulás.” Igen, ez Illyés alapmagatar­tása Gömböstől Imrédyn át, Révaitól Aczélig a hatalommal szemben. Bele kell érezni a politikusi kényszerhely­zetbe, amikor a reform, a nemzet­­egyesítés, a megmaradás, a földosz­tás, a szocializmus, a nemzeti sors­kérdések hullanak a mérleg serpe­nyőjébe. Illyés hamis realistaként gondolkodott minden fordulópon­ton. De a társadalom többsége a ne­kibuzdulások után, a rémisztő kény­szerhelyzetekben ugyanilyen hamis realizmussal érzett, gondolkodott és tett, Illyés joggal érezhette, hogy képviseli őket, így nyújthatta jobbját a vezérkari főnöknek, s balját a meg­maradni vágyó millióknak. Márai sikereinek csúcsán állt, nemcsak a legolvasottabb, hanem a legelismertebb establishment írónak számított. Alanyban és állítmányban, tényben és tárgyban, térben és táj­ban gondolkodott. Márai nem(csak) nemzetféltő, hanem mindenekelőtt Európa- és Nyugat-féltő volt. Az oko­sabbak, mint Szombathelyi és Nagy­­baconi Nagy már tudták, a háború elveszett. A még okosabb és érzéke­nyebb Márai már azt is tudta, hogy a világ veszett el. Még megpróbált szólni mentő tanúként - ezt használ­ta ki a hatalom 1942 novemberében. Márai nyitó előadást tartott, Illyés hallgatott. A hatalom megszabta a keretet. Szóba csak a nemzettesthez tartozó írókkal áll. Aki zsidó származású, nem tartozik a nemzettesthez, nem lehet köze a magyar sorsproblémák­hoz. Itt magyar politikus magyar íróval találkozik. Már Gömbös és az írók találkozóján sem lehettek ott zsidó származású írók. Sőt, nem kap­tak meghívót 1942 és 1943 nyarán a szárszói találkozókra se. Sárközi György, Vas István, Radnóti Miklós és társaik így kerültek kívül a ma­gyar irodalmon. Szabad kommunis­tának, szociáldemokratának, nyilas­barátnak lenni, író barátom, de zsi­dónak lenni nem lehet! Tetszettek volna jobban születni! Amikor listázni kezdenek, és elfo­gadjuk a listát, akkor követjük el az első árulást nemcsak a kilistázottak­­kal, hanem önmagunkkal, saját er­kölcsi integritásunkkal szemben. Amikor Gy. Szabó és Márai úgy bú­csúztak el a kávéházban Szerb An­taltól és Halász Gábortól, hogy tud­ták, azokkal tárgyalnak, akik meg­vonták Szerb és Halász jogait. Kós Károly úgy kapaszkodott fel a vo­natra Sztánán, hogy tudta, Kará­csony Benő és Salamon Ernő nem mehetnek vele. Mit szolgálok a tár­gyalással? Milyen sorsproblémák le­hetnek azok, amelyekből kimaradt több százezer honfitársunk sorsa? Jobb hallgatni. Jobb a folyosón és a szobákban is másról beszélni. Nem volt közöttük Móricz, aki Gömbös miniszterelnökkel szemben, komó­tosan elővette a zsebéből jegyzetfü­zetét, és lassan sorolta egy uradalmi cseléd heti ételét - a semmit. - Te mindig ilyen destruktív voltál, Zsi­ga! - mondotta otrombán Gömbös. De a listázás másról is szólt. A ha­talom és az írók képviselői az asztal köré ültetéssel a kiválasztottság és a hierarchia körét teremtették meg. Kit hívtak meg, kit hová ültetnek, kivel, ki, mikor kezel, kire figyelnek, kinél ásítanak? A Parnasszus hierar­chiája vegyül az Olümposzéval. A körben ülők akarva-akaratlan úgy érzik: mi elég fontosak vagyunk ah­hoz, hogy velünk tárgyaljanak. Egy­­egy ilyen találkozó évtizedes büszke­ségeket és sérelmeket okozhat. Meglepetés­e, hogy Révaitól Lu­kácsig, Tildytől Justusig lényegében ugyanezekkel az írókkal találkozhat­tak 1945-ben? Igen, alighanem van valamiféle folyamatosság a harmin­cas évek közepi reformillúziók és irodalmi nekibuzdulások, illetve a 45-ös újrakezdés és az új illúziók kö­zött.. Ezeket az illúziókat metszette le a Rákosi-diktatúra, mielőtt még az íróknak módjuk lett volna kiérlelni reflexióikat a háborúról, a Don-ka­­nyarról, az elhurcolásokról, Ausch­­witzról és a szovjet megszállásról. Ha Kunnak és Gömbösnek, Szá­lasinak és Rákosinak a változás, a fordulat legitimációjához volt szük­sége az írókra, az 1956 utáni Kádár­nak a konszolidáció és a változatlan­ság elfogadtatásához. 1918 után po­litikus azért kereste a kapcsolatot az irodalommal, hogy kisebbségből többségbe, társadalmi elszigeteltség­ből társadalmi elfogadottságba jus­son. Eszméi és hitei voltak, amelyek­hez a hatalompolitikai eszközökön kívül kultúrpolitikai jellegűeket is igénybe kívánt venni. A kádári ha­talom 1956 és 1961 között brutáli­san, börtönbüntetésekkel csapott le az írók egy részére Déry Tibortól Zelk Zoltánig, és a „puha elnyomás” eszközével lépett fel a népi írókkal szemben. Kíméletlenségével jelezte, hogy nincs kegyelem a mozgalom eretnekei számára, de elfogadja a társutasok behódolását. Az egész magyar társadalommal megértette, hogy Magyarország mindaddig szo­cialista marad, amíg a szovjet blokk­hoz tartozik, s oda fog tartozni, amíg a világ világ, és még hét nap. Politi­kailag egyetlen alternatíva van: a behódolás vagy az elhallgatás. Kádár ezután a konszolidációban volt érdekelt, s ehhez szüksége volt az írókra. A konszolidációban voltak érdekeltek a bel- és a külpolitika legfontosabb szereplői, nem maradt a társadalomban olyan jelentős erő, amely reálisan az ellenállást tűzhet­te maga elé. A tét tehát nem az el­lenállás vagy konszolidáció, hanem a konszolidáció tartalma és formája volt. A hatalom felkínálta a legjelen­tősebb íróknak, hogy a hatalommal való együttműködésért cserében, részt vehetnek a konszolidáció kere­teinek kialakításában. Standeisky Éva könyvéből világosan kiderül, hogyan adta fel először 1959-ben Németh László, majd 1961-ben Il­­­lyés Gyula az ellenállását. Kádár és emberei nem rendel­keztek kész receptekkel, nem tud­ták, hogy mit akarnak. Kádárt nem igazította el semmiféle marxizmus­­leninizmus-sztálinizmus, sőt, ellen­ségesen és gyanakvóan tekintett minden dogmára és elvre. Ezért a sötétben tapogatózott, amikor egy rákosista intézményrendszerből, a hruscsovi kísérletező, majd a brezs­­nyevi pangó Szovjetunióból és saját korábbi politikai tapasztalataiból próbált összetákolni egy új, konszo­lidációs intézményi rendszert. A ke­let-európai kis országok valameny­­nyien elindultak a maguk nemzeti kommunista „útján”. Kádár érde­kei és tapasztalatai alapján a nacio­­nálbolsevizmus ellen és a fokozatos ideológiátlanítás mellett döntött, ezért járatlan úton haladt előre. Az ideológiát végső eszközként, bun­kósbotként alkalmazta, amikor vagy a szovjet elvtársak, vagy a vidéki pártmunkások beavatkozása, netán saját egyensúlyérzékének alapján úgy gondolta, hogy valaki vagy va­lakik túlságosan előre szalad(tak). Akarva-akaratlan a próba­szerencse és a lassú építkezés pragmatikus módszereivel élt. A diktatúrának, ha élhetővé akar­ta magát tenni, és ezt szándékozta, szüksége volt nemcsak az elfoga­dottsághoz, hanem a működéshez is szakértő segítségre. Nem akart meg­tűrni se párton belül, se párton kí­vül a mozgást igazító, fordulatokat kikényszerítő ellenzéket, ezért olyan értelmiségieket emelt minden de­mokratikus felhatalmazás és elköte­lezettség nélkül a maga körébe, akiktől új impulzusokat remélhe­tett. Válságok, reformok előkészíté­se időszakában, a nyilvánosság háta mögött, a döntés és az ellenőrzés kényszere nélkül használta a leg­jobb értelmiségiek tudását. Akkor hívta és ejtette őket, amikor akarta. Az értelmiségiek pedig okkal-joggal vélték úgy, hogy ötleteikkel, gon­dolkodásmódjukkal ésszerűsíthetik és humanizálhatják a rendszert, így a hatalommal való kapcsolat nem erkölcstelen megalkuvás, hanem er­kölcsös jobbítás a magyar nemzet és társadalom érdekében. Aczél „újítása”, hogy az ideológiai Ügy helyébe a kulturális kánont ál­lította. Ezt a kánont pedig a nagy értelmiségiekkel, illetve a „hajtószíj­értelmiségiekkel” - Pándi Pállal, Király Istvánnal, Rényi Péterrel stb. - együtt alakította. Illyés, Németh, Veres, Déry, Örkény nem voltak a hatalom emberei, maguk is hatal­mak voltak. Aczél György legalább annyira volt Illyés Gyula és Vas Ist­ván, Déry Tibor és Juhász Ferenc szülötte, mint azok az ő emberei. A politikai hatalom nem tud ízlést ter­jeszteni, az irodalmi hatalom nem tud diktálni. A kettő egyesítéséből, társkormányzásából született a hat­vanas évektől a „magyar modell”. Az ízlés és stílus meghatározása tár­sasági, személyes, és nem intézmé­nyi nyilvános ügy. Ezért volt szük­ség az állandó informális találkozá­sokra, ahol életről és művekről, sze­mélyiségekről és intézményekről „szabadon” lehetett beszélgetni. A kultúrpolitika vezetői sokkal többet tudhattak meg a kultúra nagyjaitól, mint bármilyen ügynöktől, besúgó­tól. És megfordítva, a kiválasztott írók soha nem látott mélységből me­ríthették ismereteiket a hatalomról. Ennek a modellnek nemcsak a fe­lek kiöregedése és elhasználódása, hanem a fogyasztói szocializmust kí­sérő tömegkultúra győzelme vetett véget. A hatalom csak addig volt el­fogadott, amíg biztosította a viszony­lagos fogyasztást, és a nép nem az elitkultúrát vagy az elit diktálta tö­megkultúrát akarta fogyasztani. Másrészt, az írókkal szemben meg­jelentek a szakértő technokraták a hatalom és az értelmiség sáncain be­lül, akik jobban működtették a rend­szert, mint bármilyen politikusi-írói összefogás. Az írók szerepe és befo­lyása saját értelmiségi körükre csök­kent. A regény és v­ers kiszabadult a politika fogságából - következés­képpen szabadabb és ridegebb vi­lágba került. Csoda-e, hogy Aczél György neve most is legalább annyi­szor hangzik el értelmiségi társaság­ban, mint életében, de most nem dühvel és félelemmel, hanem nosz­talgiával és visszaváró sóhajtással? Standeisky Éva elgondolkodtató és távolságtartó könyvéből szemünkbe néz Illyés és Márai, Kassák és Déry, Révai és Aczél. Mögöttük a falon géppel és kézzel írt kéziratok, besú­gói jelentések, az elmúlt évtizedek minden szépsége és gyalázata. Az ÉS könyve februárban ■ Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. 1956-os Intézet-Állambiztonsági Szolgálatok Történe­ti Levéltára, Budapest, 2005. 450 oldal, 4500 Ft LENGYEL LÁSZLÓ: Ki vezetett kit? A sírni SZEMBESZÁLLT H­ITTERREL FEBRUÁR 16-TÓL A MOZIKBAN! 2006. FEBRUÁR 17. 27 Lm­ff IÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next