Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-02-24 / 8. szám - Kondor Ferenc: 1 nap • televíziókritika • Wass Albert-nap (Duna Televízió) (32. oldal) - Fáy Miklós: Kelemen & családja • zenekritika • Kelemen Barnabás hangversenye, Zeneakadémia (32. oldal) - Cserna-Szabó András: Az éhezés művészetéről • rádiókritika • Az éhező művész, rendező Varsányi Anikó (Bartók) (32. oldal)

KONDOR FERENC: 1 nap Becsületes polgári foglalkozásom szerint könyvtáros volnék, következés­képpen egy könyvhöz, akár olvastam, akár nem, akár tetszett, akár nem furcsa rejtélyes viszony fűz, bármi legyen is az a könyv. A könyv tehát könyv - valami, amit az ember nemcsak olvas, hanem tapint, érzékel (né­hai tanárom az ELTE folyosóján belém botolva kérdezte: Mit csinál? Sza­golja? - utalt kissé elképedve pornografikus és ráadásul nyilvános tevé­kenységemre a kezemben tartott könyvvel kapcsolatosan). Nekem hát nem tisztem, hogy például egy könyv esztétikumát megítéljem, persze vannak kedves könyveim, kedves íróim, másnak meg más kedves írója és kedves könyve van. Ebből a sok másból, ebből a sok személyes elkötelező­désből ki szokott alakulni aztán egy viszonylag megbízható és már kevés­bé szubjektív irodalomtörténet, vagyis hát könyvírásitörténet. Ebben a történetben Wass Albert könyveinek helye számomra még bizonytalan kimenetelű, de nem az a Duna Televízió szerkesztői, munkatársai szemé­ben, legalábbis erre következtetek abból, hogy az írónak emléknapot állí­tottak össze február tizenhetedikén. A délután fél háromtól kisebb-nagyobb megszakításokkal este fél tízig tartó műsorfolyam mottója meglepő módon egy Wass Albert-idézet volt: „Nem hősi halottnak kell lenni, hanem hősi életet kell élni!” A szavak egyébként az íróval készült portréfilmből valók, melyben Wass ezt a mély bölcsességet többször is elmondja, s melynek címe A látó ember (ami meg arra utal, hogy az igen idős alkotó a film végén bejelentette, hogy három­féle ember van: a rontó, a gyűjtő meg a látó). Hogy ne legyenek kétsége­ink, kiről lesz szó a nap folyamán, a fölkonferáló hölgy „a magyar iroda­lom kimagasló alakjáról” beszélt, majd elindult az adás A falu gyermekei című dokumentumfilmmel, melyből értesülhettünk, hogy Holtmaroson (természetesen Erdély) miként működik az az árvaház, melyben Bartha József református lelkész és felesége Bartha Judit (alias Éltető Judit) mára már tizenhat gyermeket nevel egyetlen nagy családként, s melyet a Cze­­gei Wass Albert Alapítvány segítségével és támogatásával hoztak létre az író leszármazottai, különösképpen Wass Endréné, az író fiának felesége jóvoltából. Az adást egyébként a Wass Endrével készített beszélgetés zár­ta. A kettő között volt még A funtineli boszorkányról ötven perc, egy óra irodalomtörténészekkel (Tények, mítoszok, hazugságok Wass Albertről alcím­mel), a napi Kikötő, a Duna kulturális magazinja tematikus számmal tisz­telgett, és még Rátóti Zoltán is elmondta a szerző Üzenet Imra című versét (a felvétel valamilyen rendezvényen készült, nem derült ki, hol és mikor, bár tippjeim azért lennének). A felütés tehát jó (jótékonykodik a Wass­­család Erdélyben), a zárlat nemkülönben (a fiú beszél atyjáról), a közbül­ső részekben meg folyvást csobogott a patak („A víz szalad, a kő marad” - Üzenet haza), részletek hangzottak el a filmekben Wass-művekből, az iro­dalomtörténészek elemeztek futólag stb., stb. És szinte semmi nem hang­zott el arról, miért „kimagasló alakja a magyar irodalomnak” az alkotó, egyszer suhant át az éteren, hogy Romániában háborús bűnösként elítél­ték, hogy a hivatalos irodalomtörténet-írásban a Farkasverem (1934) Ba­­umgarten-díjas és A funtineli boszorkány (1959) című regénye óta nem tartják az élvonalbeli írók között számon és a többi, és a többi. S egyálta­lán: nem voltak kérdések, a beszélgetések, a filmek arról szóltak, hogy megkérdőjelezhetetlen nagysággal van dolgunk (ez a tény, minden más mítosz és hazugság, tehát megokolni, alátámasztani, indokolni nem szük­séges). S a hangnem mindenütt (talán az irodalomtörténészek, Pomogáts Béla, Domokos Mátyás, Márkus Béla kivételek) oly emelkedett, hogy mindvégig úgy éreztem, templomban vagyok, éppen most szállt alá a szentlélek (a Duna TV-re ez a hangütés általánosan is jellemző minden téren, egy egyszerű híradó mintha igehirdetés volna, valamint nemzetha­lál - de ezt a szálat most nem gombolyítom föl). Wass Albert amúgy 1908-ban született, és 1998-ban vetett önkezével véget életének. Nagy kort élt meg. Portréfilmjében azt láthattuk, hogy egy közel kilencvenéves férfiú a könnyeivel küszködik, amikor Erdély­ből való emigrációjának pillanatait idézi, mégis mindvégig visszafogott marad. De nem is mond semmit, és ezt nem a korának tulajdonítom; egyszerűen nincs mondanivalója a jelen és az utókor számára, nem igyekszik értelmezni az életét és a munkásságát, csak ez a „hősi élet”, csak ez „a víz szalad, a kő marad”, amit hát hogyan is értsünk: mi a hősi élet például? Mi Erdély a havasokon, a vadászatokon és a hóval borított gyönyörű tájon túl? Van-e benne szorongás, hogy mi lesz az életművé­vel? Az is igaz persze, hogy ha lett volna is késztetés benne bármivel is szembenézni, a riporterek, szerkesztők ezt nyilvánvalóan sürgősen elfoj­tották. Lehetett volna ez talán másként is, ha már 1 napot szentelünk valakinek. De tulajdonképpen nem lehetett, hiszen már az időpontvá­lasztás is irracionális: miért épp 98. születésnapjára és halálának nyolca­dik évfordulójára időzítette ezt a napot a Duna TV? Mondjuk úgy, az ilyesmit kerek évfordulókhoz szokták kötni, a Duna TV („hagyomány és minőség”) meg talán nem annyira avantgárd, hogy e tradíciót fölrúgja. Levonható ebből valami is? Esetleg annyi, hogy Wass Albert írói munkásságának józan értékelésére pillanatnyilag nincs esély, s talán ak­kor sem járok messze az igazságtól, ha úgy érzem, addig nem is lesz, amíg politikai megfontolások is övezik életművét (ebből meg azt sejtem, hogy hosszan kell még toporognunk körülötte, bár én ezt már másra hagynám). 1 nap az életemből, késő estére durcás lettem, lementem a Három Hollóba berúgni, Ady már részeg volt, de még gyöngybetűkkel rótta, hogy Verje csak, verje, verje. Gondoltam, át kéne ülnöm végre egy ki­magasló íróhoz vagy költőhöz, vagy' tudom is én. (Wass Albert-nap - Duna Televízió, február 17.) Televízió A Tilos az Á Produkció bemutatja Lajkó Félix együttese és a Boban Markovics Orkestar közös koncertjét március 14-én, kedden, 19 órától a Fővárosi Nagycirkuszban (1146 Bp., Állatkerti krt. 7.). Jegyek kaphatók a Ticketpro országos hálózatában www.lajkofelix.hu ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 32 Zene FÁY MIKLÓS: Kelemen & családja Nem az lett a koncertből, amit várni lehetett. Eleinte ez nagyon rossz hír­nek tűnt, mert a hat Bach-szonáta hegedűre és csembalóra tényleg rit­ka vendég, az ember úgy ül be a hangversenyre, hogy most jönnek, jönnek egymás után a tételek, tizen­kettő után átmenetileg magunkhoz térünk, aztán vissza az életbe, de csak azért, hogy lássuk, hogyan kapja meg Kelemen Barnabás Kovács Dénes hegedűjét, és megint Bach, Bach, Bach. A rossz hír hozója a rektor, Batta András volt, Pertis Zsuzsa egészségi állapota miatt nem vállalt hat szoná­tát, csak kettőt, ezért a hangverseny második részében Kelemen Barna­bás nem az édesanyjával, hanem a feleségével, Kokas Katalinnal fog muzsikálni, három Leclair-szonátát két hegedűre. Akkor úgy tűnt, hogy nagyon rossz a hír, illetve, ami az elejét illeti, tényleg az is, jobbulást kí­vánunk Pertis Zsuzsának. Nem lehet úgy beszélni a koncert­ről, mintha csak egy koncert lett vol­na. Azért sem, mert az első rész vé­gén a ráadás egy majdnem pontosan 22 évvel korábbi eseményre emlé­kezett, amikor először lépett föl a hegedűs az édesanyjával. Most is el­játszották ugyanazt a darabot, a Pa­rasztkantátát. Előtte még beszaladt egy szőke kislány a pódiumra, és vi­rágot adott át a nagymamájának. Ezek után vagy ezek előtt azzal jön­ni, hogy Kelemen Barnabás hogyan hegedült, nyilván irdatlan érzéket­lenség, főleg, ha az ember azt is hall­ja, hogy a meglehetősen színtelen hegedűjátéknak volt egy másik funk­ciója is: fenntartani a zenélés folya­matosságát és a lehetőség szerint fedni a csembalózás bizonytalansá­gait. Ez utóbbi önmagában egyálta­lán nem volt katasztrofális, a G-dúr szonáta különös, szólócsembalóra írott tétele abszolút megállta a he­lyét, de a billentyűzés sokszor nem adott biztonságot a hegedűnek, nem volt meg a meder, ahol folyhatott volna a folyó. Egyébként is kevésnek tűnt a csembaló hangja a modern hegedű mellett, talán ha sikerült vol­na rávenni az édesapát, Kelemen Pált, hogy csellistaként működjön közre, és erősítse a basszust, meg­maradt volna az esemény családias jellege, és kicsit kerekebb lett volna a hangzó élmény. Egy pillanatra most megijedtem, elképzelem, hogy közös szavalatot kellene előadnunk a saját édesanyám­mal, aki éppen nem érzi jól magát. Hát persze, megpróbálok minél han­gosabban beszélni, hátha segít neki is. És nagyon utálnám, ha valaki az­zal jönne, hogy „nem hallottuk jól a hölgyet”. Inkább tehát maradjunk a pozitívumoknál, hogy sikerült éppen a G-dúr szonáta első tételében azt a kezdő, hosszú frázist olyan természe­tesen és egyenletesen megszólaltatni, vagy az utolsó tételben a zenei gesz­tus, az az összeomlás, pontosabban a témába való beleomlás mennyire át­élhető volt. Még ha ez nem is az a koncert volt, amire készültünk. A második rész pedig végképp nem az lett. Lecsak­ kéthegedűs szo­náták, amikről az ember olyan sokat nem szokott gondolni, és egyszerre kiderül róluk, hogy zene. Kiderül, hogy miért jó Kelemen Barnabás és Kokas Katalin együtt. Mert egészen máshogy hegedülnek, egészen más két személyiség, Kokas Katalin zár­tabb, drámaibb, fojtottabb, kemé­nyebb, Kelemen Barnabás tágra nyílt szemű, rácsodálkozó, gyermekesen mosolygós. Hozzák a kottákat, és ne­­kiugranak a daraboknak, és hiába házaspár, mégis egészen másképp hegedülnek, de hiába hegedülnek másképp, mégis ugyanazon a nyel­ven beszélnek. Az ember egyrészt döbbenten hallgatja a hangokat, ámultan nézi a levegővétel, a moz­dulatok harmóniáját, de az egymás közti, nagyon szoros kommunikáció­nak kifelé is van iránya, nincs az a leskelődő érzés, hogy most valami olyasmit látunk, amit nem volna sza­bad. Na jó, talán a másodikként ját­szott szonáta első tételében olyasmit hallunk, amit nem kellene, némi in­tonációs bizonytalanságot, de túlju­tunk rajta. Három a ráadás. Még egy Leclair, és utána két Bartók-duó. Ezekre már elteszik a kottát és a kottatartót, és mint két artista, úgy állnak a közön­ség előtt, két szenzációs légtornász, tökéletesen összehangoltan, teljes bi­zalommal egymás és a világ iránt. És nem esnek le, dehogy esnek. (Kelemen Barnabás hangversenye - Zeneakadémia, február 16.) CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: Rádió Az éhezés művészetéről 1922 tavaszán már nincs sok hátra Franz Kafka, a prágai Munkás-bal­esetbiztosító Intézet ördögien he­gyesfülű és tüdőbajos tisztviselőjé­nek életéből­­ alig több mint két esztendő. Ekkor írja meg az anore­­xisztencializmus (copyright by Tando­­ri) alapvetését Az éhezőművész cím­mel. Feltűnő, hogy az éjjeli zugíró kivételesen nem rejti mondandóját szinte megfejthetetlen metaforák mögé. Nem sokat köntörfalaz, kerek perec kimondja, hogy ha az ember­nek nem ízlik semmi, akkor nem kell megenni semmit, ha a palacsin­tában szar van és nem lekvár, ráadá­sul ebből a szarral töltött palacsintá­ból még a tésztát is kispórolták, és csak a tölteléket tálalták fel, akkor igenis azt kell mondani, hogy köszö­nöm szépen, nem kérem, talán majd máskor. Ahogy amiről nem lehet be­szélni, arról hallgatni kell, úgy amit nem lehet megenni, azt ott kell hagy­ni. És ezért még csodálat sem jár, hi­szen nem mutatvány ez, csupán jó ízlés és józan ész dolga. Nem va­gyunk mi különlegesek, ahogy soká­ig hittük, nem jár csillogó aranypénz a kalapunkba, egyszerűen nem esz­­szük meg a szart. És böjtölésünk eredménye is mindössze annyi: a szart meg nem enni normális dolog, nincsen benne semmi szenzáció. Csak egyetlen komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság, állapítja meg később Camus, de ezt a tételt Kafka már jó előre lesöpri az asztal­ról, és közli, nem kell a piszkos me­lót magunkra vállalni, felesleges, a szarevők előbb-utóbb megelégelik éhezésünk, majd jön egy felügyelő, aki rendet csinál, szól a cirkuszi szol­gáknak, akik azután szalmástól ássák el satnya testünk, amiből két nagy szemünk utoljára villan elő, már nem a büszkeségtől, csak a meggyőződés­től csillog. És ne áltassuk magunkat, nem fogunk hiányozni, nem támad a helyünkön űr, a ketrecünkbe jön majd egy másik jószág, akinek pedig bizonyosan ízleni fog az eledel. Az éhezőművészet egyébként pompás múltra tekint vissza, s pezs­gő jelennel büszkélkedhet. Az első rekorderek: Mózes a Sinai hegyen negyven nap és negyven éjjel írta a táblákra a tízparancsolatot, közben „kenyeret nem evett, vizet nem ivott”. Illés a pusztai fenyőfánál 2 darab, szén között sült pogácsát és 2 pohár vizet kapott az angyaltól, majd „méné annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig”. És Jézus is éppen negyven nap és negyven éjjel böjtölt a pusztában, mielőtt meglátogatta őt a Sátán. (Bár egyes források diszkvalifikálják Jézust, mondván, böjtje nem éhezés volt, inkább önfegyelmező felkészülés a nyilvános működésre.) Később jönnek az igazán nagy zsu­­gások. Lucci új éhezési világrekordja 46 nap, Merlatti 1885-ben Párizsban felállítja az 50 napos csúcsot. Jacques 1890-ben Londonban 42 napig bírja, aztán egy évre rá ő is megcsinálja az 50 napos álomhatárt. A szakirodalom persze lúzerekről is beszámol, egy Viterbi nevű ügyvédről például azt olvasom, gyilkosság miatt halálra ítél­ték, ám ő a büntetés elől az éhhalálba menekült. A szerencsétlen fiskális mindössze 17 napig bírta, szánalmas eredményét némileg magyarázza, hogy ő vizet sem vett magához. És a fényes jelen. Közismert, hogy a magyar Triceps 1995-ben a Fe­rencváros egyik ódon pincéjében be­hegesztette magát vasketrecébe, és negyven napig éhezett. És itt van az amerikai fenegyerek, David Blaine, aki 2003 őszén pontosan 44 napot töltött plexikalitkájában a londoni Tower Bridge mellett. Úgy jött ki a dobozból, hogy azt hitte, világrekor­dot döntött, szegénynek senki nem szólt, hogy a mózesi csúcsot már töb­ben is űberelték. Huszonhét kilóval könnyebben, maradandó vese- és szívkárosodásokkal, hallucinációkkal, erős izomfájdalmakkal, ájulási roha­mokkal és tartós látászavarral (sőt, könnyek közt) közölte a néppel, ő most bebizonyította, milyen erős is tud lenni az emberi lény, továbbá hogy megtalálta a szépséget a szen­vedésben. (Ezután egy londoni ma­gánkórházba vitték, ahol telezabálta magát hamburgerrel és sült krump­lival, majd fizetés nélkül, angolosan távozott.) Akárhogy is, Kafka névtelen éhe­zőművészéé az örökranglista első helye. Ő már nem is számolta a na­pokat, s ha a felügyelőnek nem lesz gyanús az üres ketrec, akkor még ma is ott bújna a szalma alatt, s arra gondolna, talán megbocsátottak ne­ki embertársai. De nem, az ember­társakat nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megbocsátanának... A gasztrozófiai irodalom ezen alapművét (melyhez képest Brillat- Savarin úr minden okoskodása csak szánalmas gügyögésnek tetszik, mert a Meg kell-e enni a szart mindenkép­pen ? kérdés fontossága természete­sen sokkal előrébbvaló, mint mond­juk az a probléma, hogy: Megegyük-e a főtt marhahúst vagy tekintsük nedve nélküli húsnak?), szóval Az éhezőmű­vészt természetesen ebédidőben adja a királyi rádió, pompás és kegyetlen időzítés. Kézdy György jutalomjáté­ka, írja az előzetes, és tényleg az, mi­közben olvassa a szöveget, hallom, ahogy fogy, ahogy összecsuklik, a végén már a rothadt szalma alól be­szél. Kacsanyakból főzök éppen le­vest, de már nem zöldségelem be, sőt, levegőt se veszek többé, határo­zom el büszkén, nekem aztán nem nyomjátok le a torkomon ezt a szart, amit létnek hívtok. Kicsinyt lázadok még a szobában, majd kabátot hú­zok, nyakamba veszem a legnagyobb bűnt, a gyávaságot, s a vendéglőbe indulok, vacsorálni. (A Pékné módra készült csülök elfogyasztása után ezt a mondatot olvasom Kafkáról: „Halálát feltehe­tőleg éhezés okozta, mert állapota miatt az evés rendkívüli fájdalom­mal járt, és az intravénás táplálást még nem fejlesztették ki.”) (Az éhező művész. A főszerepben: Kéz­dy György, rendező: Varsányi Anikó, Bartók Rádió, február 16.) MEGHÍVÓ február 28-án, kedden, este 7-kor a Nyitott Műhelyben (Ráth György u. 4., a Déli pályaudvarral szemben) Balla Zsófia beszélget verseiről Halasi Zoltánnal Mindenkit szeretettel várunk, a belépés ingyenes. 2006. FEBRUÁR 24.

Next