Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-02-24 / 8. szám - Kondor Ferenc: 1 nap • televíziókritika • Wass Albert-nap (Duna Televízió) (32. oldal) - Fáy Miklós: Kelemen & családja • zenekritika • Kelemen Barnabás hangversenye, Zeneakadémia (32. oldal) - Cserna-Szabó András: Az éhezés művészetéről • rádiókritika • Az éhező művész, rendező Varsányi Anikó (Bartók) (32. oldal)
KONDOR FERENC: 1 nap Becsületes polgári foglalkozásom szerint könyvtáros volnék, következésképpen egy könyvhöz, akár olvastam, akár nem, akár tetszett, akár nem furcsa rejtélyes viszony fűz, bármi legyen is az a könyv. A könyv tehát könyv - valami, amit az ember nemcsak olvas, hanem tapint, érzékel (néhai tanárom az ELTE folyosóján belém botolva kérdezte: Mit csinál? Szagolja? - utalt kissé elképedve pornografikus és ráadásul nyilvános tevékenységemre a kezemben tartott könyvvel kapcsolatosan). Nekem hát nem tisztem, hogy például egy könyv esztétikumát megítéljem, persze vannak kedves könyveim, kedves íróim, másnak meg más kedves írója és kedves könyve van. Ebből a sok másból, ebből a sok személyes elköteleződésből ki szokott alakulni aztán egy viszonylag megbízható és már kevésbé szubjektív irodalomtörténet, vagyis hát könyvírásitörténet. Ebben a történetben Wass Albert könyveinek helye számomra még bizonytalan kimenetelű, de nem az a Duna Televízió szerkesztői, munkatársai szemében, legalábbis erre következtetek abból, hogy az írónak emléknapot állítottak össze február tizenhetedikén. A délután fél háromtól kisebb-nagyobb megszakításokkal este fél tízig tartó műsorfolyam mottója meglepő módon egy Wass Albert-idézet volt: „Nem hősi halottnak kell lenni, hanem hősi életet kell élni!” A szavak egyébként az íróval készült portréfilmből valók, melyben Wass ezt a mély bölcsességet többször is elmondja, s melynek címe A látó ember (ami meg arra utal, hogy az igen idős alkotó a film végén bejelentette, hogy háromféle ember van: a rontó, a gyűjtő meg a látó). Hogy ne legyenek kétségeink, kiről lesz szó a nap folyamán, a fölkonferáló hölgy „a magyar irodalom kimagasló alakjáról” beszélt, majd elindult az adás A falu gyermekei című dokumentumfilmmel, melyből értesülhettünk, hogy Holtmaroson (természetesen Erdély) miként működik az az árvaház, melyben Bartha József református lelkész és felesége Bartha Judit (alias Éltető Judit) mára már tizenhat gyermeket nevel egyetlen nagy családként, s melyet a Czegei Wass Albert Alapítvány segítségével és támogatásával hoztak létre az író leszármazottai, különösképpen Wass Endréné, az író fiának felesége jóvoltából. Az adást egyébként a Wass Endrével készített beszélgetés zárta. A kettő között volt még A funtineli boszorkányról ötven perc, egy óra irodalomtörténészekkel (Tények, mítoszok, hazugságok Wass Albertről alcímmel), a napi Kikötő, a Duna kulturális magazinja tematikus számmal tisztelgett, és még Rátóti Zoltán is elmondta a szerző Üzenet Imra című versét (a felvétel valamilyen rendezvényen készült, nem derült ki, hol és mikor, bár tippjeim azért lennének). A felütés tehát jó (jótékonykodik a Wasscsalád Erdélyben), a zárlat nemkülönben (a fiú beszél atyjáról), a közbülső részekben meg folyvást csobogott a patak („A víz szalad, a kő marad” - Üzenet haza), részletek hangzottak el a filmekben Wass-művekből, az irodalomtörténészek elemeztek futólag stb., stb. És szinte semmi nem hangzott el arról, miért „kimagasló alakja a magyar irodalomnak” az alkotó, egyszer suhant át az éteren, hogy Romániában háborús bűnösként elítélték, hogy a hivatalos irodalomtörténet-írásban a Farkasverem (1934) Baumgarten-díjas és A funtineli boszorkány (1959) című regénye óta nem tartják az élvonalbeli írók között számon és a többi, és a többi. S egyáltalán: nem voltak kérdések, a beszélgetések, a filmek arról szóltak, hogy megkérdőjelezhetetlen nagysággal van dolgunk (ez a tény, minden más mítosz és hazugság, tehát megokolni, alátámasztani, indokolni nem szükséges). S a hangnem mindenütt (talán az irodalomtörténészek, Pomogáts Béla, Domokos Mátyás, Márkus Béla kivételek) oly emelkedett, hogy mindvégig úgy éreztem, templomban vagyok, éppen most szállt alá a szentlélek (a Duna TV-re ez a hangütés általánosan is jellemző minden téren, egy egyszerű híradó mintha igehirdetés volna, valamint nemzethalál - de ezt a szálat most nem gombolyítom föl). Wass Albert amúgy 1908-ban született, és 1998-ban vetett önkezével véget életének. Nagy kort élt meg. Portréfilmjében azt láthattuk, hogy egy közel kilencvenéves férfiú a könnyeivel küszködik, amikor Erdélyből való emigrációjának pillanatait idézi, mégis mindvégig visszafogott marad. De nem is mond semmit, és ezt nem a korának tulajdonítom; egyszerűen nincs mondanivalója a jelen és az utókor számára, nem igyekszik értelmezni az életét és a munkásságát, csak ez a „hősi élet”, csak ez „a víz szalad, a kő marad”, amit hát hogyan is értsünk: mi a hősi élet például? Mi Erdély a havasokon, a vadászatokon és a hóval borított gyönyörű tájon túl? Van-e benne szorongás, hogy mi lesz az életművével? Az is igaz persze, hogy ha lett volna is késztetés benne bármivel is szembenézni, a riporterek, szerkesztők ezt nyilvánvalóan sürgősen elfojtották. Lehetett volna ez talán másként is, ha már 1 napot szentelünk valakinek. De tulajdonképpen nem lehetett, hiszen már az időpontválasztás is irracionális: miért épp 98. születésnapjára és halálának nyolcadik évfordulójára időzítette ezt a napot a Duna TV? Mondjuk úgy, az ilyesmit kerek évfordulókhoz szokták kötni, a Duna TV („hagyomány és minőség”) meg talán nem annyira avantgárd, hogy e tradíciót fölrúgja. Levonható ebből valami is? Esetleg annyi, hogy Wass Albert írói munkásságának józan értékelésére pillanatnyilag nincs esély, s talán akkor sem járok messze az igazságtól, ha úgy érzem, addig nem is lesz, amíg politikai megfontolások is övezik életművét (ebből meg azt sejtem, hogy hosszan kell még toporognunk körülötte, bár én ezt már másra hagynám). 1 nap az életemből, késő estére durcás lettem, lementem a Három Hollóba berúgni, Ady már részeg volt, de még gyöngybetűkkel rótta, hogy Verje csak, verje, verje. Gondoltam, át kéne ülnöm végre egy kimagasló íróhoz vagy költőhöz, vagy' tudom is én. (Wass Albert-nap - Duna Televízió, február 17.) Televízió A Tilos az Á Produkció bemutatja Lajkó Félix együttese és a Boban Markovics Orkestar közös koncertjét március 14-én, kedden, 19 órától a Fővárosi Nagycirkuszban (1146 Bp., Állatkerti krt. 7.). Jegyek kaphatók a Ticketpro országos hálózatában www.lajkofelix.hu ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 32 Zene FÁY MIKLÓS: Kelemen & családja Nem az lett a koncertből, amit várni lehetett. Eleinte ez nagyon rossz hírnek tűnt, mert a hat Bach-szonáta hegedűre és csembalóra tényleg ritka vendég, az ember úgy ül be a hangversenyre, hogy most jönnek, jönnek egymás után a tételek, tizenkettő után átmenetileg magunkhoz térünk, aztán vissza az életbe, de csak azért, hogy lássuk, hogyan kapja meg Kelemen Barnabás Kovács Dénes hegedűjét, és megint Bach, Bach, Bach. A rossz hír hozója a rektor, Batta András volt, Pertis Zsuzsa egészségi állapota miatt nem vállalt hat szonátát, csak kettőt, ezért a hangverseny második részében Kelemen Barnabás nem az édesanyjával, hanem a feleségével, Kokas Katalinnal fog muzsikálni, három Leclair-szonátát két hegedűre. Akkor úgy tűnt, hogy nagyon rossz a hír, illetve, ami az elejét illeti, tényleg az is, jobbulást kívánunk Pertis Zsuzsának. Nem lehet úgy beszélni a koncertről, mintha csak egy koncert lett volna. Azért sem, mert az első rész végén a ráadás egy majdnem pontosan 22 évvel korábbi eseményre emlékezett, amikor először lépett föl a hegedűs az édesanyjával. Most is eljátszották ugyanazt a darabot, a Parasztkantátát. Előtte még beszaladt egy szőke kislány a pódiumra, és virágot adott át a nagymamájának. Ezek után vagy ezek előtt azzal jönni, hogy Kelemen Barnabás hogyan hegedült, nyilván irdatlan érzéketlenség, főleg, ha az ember azt is hallja, hogy a meglehetősen színtelen hegedűjátéknak volt egy másik funkciója is: fenntartani a zenélés folyamatosságát és a lehetőség szerint fedni a csembalózás bizonytalanságait. Ez utóbbi önmagában egyáltalán nem volt katasztrofális, a G-dúr szonáta különös, szólócsembalóra írott tétele abszolút megállta a helyét, de a billentyűzés sokszor nem adott biztonságot a hegedűnek, nem volt meg a meder, ahol folyhatott volna a folyó. Egyébként is kevésnek tűnt a csembaló hangja a modern hegedű mellett, talán ha sikerült volna rávenni az édesapát, Kelemen Pált, hogy csellistaként működjön közre, és erősítse a basszust, megmaradt volna az esemény családias jellege, és kicsit kerekebb lett volna a hangzó élmény. Egy pillanatra most megijedtem, elképzelem, hogy közös szavalatot kellene előadnunk a saját édesanyámmal, aki éppen nem érzi jól magát. Hát persze, megpróbálok minél hangosabban beszélni, hátha segít neki is. És nagyon utálnám, ha valaki azzal jönne, hogy „nem hallottuk jól a hölgyet”. Inkább tehát maradjunk a pozitívumoknál, hogy sikerült éppen a G-dúr szonáta első tételében azt a kezdő, hosszú frázist olyan természetesen és egyenletesen megszólaltatni, vagy az utolsó tételben a zenei gesztus, az az összeomlás, pontosabban a témába való beleomlás mennyire átélhető volt. Még ha ez nem is az a koncert volt, amire készültünk. A második rész pedig végképp nem az lett. Lecsak kéthegedűs szonáták, amikről az ember olyan sokat nem szokott gondolni, és egyszerre kiderül róluk, hogy zene. Kiderül, hogy miért jó Kelemen Barnabás és Kokas Katalin együtt. Mert egészen máshogy hegedülnek, egészen más két személyiség, Kokas Katalin zártabb, drámaibb, fojtottabb, keményebb, Kelemen Barnabás tágra nyílt szemű, rácsodálkozó, gyermekesen mosolygós. Hozzák a kottákat, és nekiugranak a daraboknak, és hiába házaspár, mégis egészen másképp hegedülnek, de hiába hegedülnek másképp, mégis ugyanazon a nyelven beszélnek. Az ember egyrészt döbbenten hallgatja a hangokat, ámultan nézi a levegővétel, a mozdulatok harmóniáját, de az egymás közti, nagyon szoros kommunikációnak kifelé is van iránya, nincs az a leskelődő érzés, hogy most valami olyasmit látunk, amit nem volna szabad. Na jó, talán a másodikként játszott szonáta első tételében olyasmit hallunk, amit nem kellene, némi intonációs bizonytalanságot, de túljutunk rajta. Három a ráadás. Még egy Leclair, és utána két Bartók-duó. Ezekre már elteszik a kottát és a kottatartót, és mint két artista, úgy állnak a közönség előtt, két szenzációs légtornász, tökéletesen összehangoltan, teljes bizalommal egymás és a világ iránt. És nem esnek le, dehogy esnek. (Kelemen Barnabás hangversenye - Zeneakadémia, február 16.) CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: Rádió Az éhezés művészetéről 1922 tavaszán már nincs sok hátra Franz Kafka, a prágai Munkás-balesetbiztosító Intézet ördögien hegyesfülű és tüdőbajos tisztviselőjének életéből alig több mint két esztendő. Ekkor írja meg az anorexisztencializmus (copyright by Tandori) alapvetését Az éhezőművész címmel. Feltűnő, hogy az éjjeli zugíró kivételesen nem rejti mondandóját szinte megfejthetetlen metaforák mögé. Nem sokat köntörfalaz, kerek perec kimondja, hogy ha az embernek nem ízlik semmi, akkor nem kell megenni semmit, ha a palacsintában szar van és nem lekvár, ráadásul ebből a szarral töltött palacsintából még a tésztát is kispórolták, és csak a tölteléket tálalták fel, akkor igenis azt kell mondani, hogy köszönöm szépen, nem kérem, talán majd máskor. Ahogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, úgy amit nem lehet megenni, azt ott kell hagyni. És ezért még csodálat sem jár, hiszen nem mutatvány ez, csupán jó ízlés és józan ész dolga. Nem vagyunk mi különlegesek, ahogy sokáig hittük, nem jár csillogó aranypénz a kalapunkba, egyszerűen nem eszszük meg a szart. És böjtölésünk eredménye is mindössze annyi: a szart meg nem enni normális dolog, nincsen benne semmi szenzáció. Csak egyetlen komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság, állapítja meg később Camus, de ezt a tételt Kafka már jó előre lesöpri az asztalról, és közli, nem kell a piszkos melót magunkra vállalni, felesleges, a szarevők előbb-utóbb megelégelik éhezésünk, majd jön egy felügyelő, aki rendet csinál, szól a cirkuszi szolgáknak, akik azután szalmástól ássák el satnya testünk, amiből két nagy szemünk utoljára villan elő, már nem a büszkeségtől, csak a meggyőződéstől csillog. És ne áltassuk magunkat, nem fogunk hiányozni, nem támad a helyünkön űr, a ketrecünkbe jön majd egy másik jószág, akinek pedig bizonyosan ízleni fog az eledel. Az éhezőművészet egyébként pompás múltra tekint vissza, s pezsgő jelennel büszkélkedhet. Az első rekorderek: Mózes a Sinai hegyen negyven nap és negyven éjjel írta a táblákra a tízparancsolatot, közben „kenyeret nem evett, vizet nem ivott”. Illés a pusztai fenyőfánál 2 darab, szén között sült pogácsát és 2 pohár vizet kapott az angyaltól, majd „méné annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig”. És Jézus is éppen negyven nap és negyven éjjel böjtölt a pusztában, mielőtt meglátogatta őt a Sátán. (Bár egyes források diszkvalifikálják Jézust, mondván, böjtje nem éhezés volt, inkább önfegyelmező felkészülés a nyilvános működésre.) Később jönnek az igazán nagy zsugások. Lucci új éhezési világrekordja 46 nap, Merlatti 1885-ben Párizsban felállítja az 50 napos csúcsot. Jacques 1890-ben Londonban 42 napig bírja, aztán egy évre rá ő is megcsinálja az 50 napos álomhatárt. A szakirodalom persze lúzerekről is beszámol, egy Viterbi nevű ügyvédről például azt olvasom, gyilkosság miatt halálra ítélték, ám ő a büntetés elől az éhhalálba menekült. A szerencsétlen fiskális mindössze 17 napig bírta, szánalmas eredményét némileg magyarázza, hogy ő vizet sem vett magához. És a fényes jelen. Közismert, hogy a magyar Triceps 1995-ben a Ferencváros egyik ódon pincéjében behegesztette magát vasketrecébe, és negyven napig éhezett. És itt van az amerikai fenegyerek, David Blaine, aki 2003 őszén pontosan 44 napot töltött plexikalitkájában a londoni Tower Bridge mellett. Úgy jött ki a dobozból, hogy azt hitte, világrekordot döntött, szegénynek senki nem szólt, hogy a mózesi csúcsot már többen is űberelték. Huszonhét kilóval könnyebben, maradandó vese- és szívkárosodásokkal, hallucinációkkal, erős izomfájdalmakkal, ájulási rohamokkal és tartós látászavarral (sőt, könnyek közt) közölte a néppel, ő most bebizonyította, milyen erős is tud lenni az emberi lény, továbbá hogy megtalálta a szépséget a szenvedésben. (Ezután egy londoni magánkórházba vitték, ahol telezabálta magát hamburgerrel és sült krumplival, majd fizetés nélkül, angolosan távozott.) Akárhogy is, Kafka névtelen éhezőművészéé az örökranglista első helye. Ő már nem is számolta a napokat, s ha a felügyelőnek nem lesz gyanús az üres ketrec, akkor még ma is ott bújna a szalma alatt, s arra gondolna, talán megbocsátottak neki embertársai. De nem, az embertársakat nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megbocsátanának... A gasztrozófiai irodalom ezen alapművét (melyhez képest Brillat- Savarin úr minden okoskodása csak szánalmas gügyögésnek tetszik, mert a Meg kell-e enni a szart mindenképpen ? kérdés fontossága természetesen sokkal előrébbvaló, mint mondjuk az a probléma, hogy: Megegyük-e a főtt marhahúst vagy tekintsük nedve nélküli húsnak?), szóval Az éhezőművészt természetesen ebédidőben adja a királyi rádió, pompás és kegyetlen időzítés. Kézdy György jutalomjátéka, írja az előzetes, és tényleg az, miközben olvassa a szöveget, hallom, ahogy fogy, ahogy összecsuklik, a végén már a rothadt szalma alól beszél. Kacsanyakból főzök éppen levest, de már nem zöldségelem be, sőt, levegőt se veszek többé, határozom el büszkén, nekem aztán nem nyomjátok le a torkomon ezt a szart, amit létnek hívtok. Kicsinyt lázadok még a szobában, majd kabátot húzok, nyakamba veszem a legnagyobb bűnt, a gyávaságot, s a vendéglőbe indulok, vacsorálni. (A Pékné módra készült csülök elfogyasztása után ezt a mondatot olvasom Kafkáról: „Halálát feltehetőleg éhezés okozta, mert állapota miatt az evés rendkívüli fájdalommal járt, és az intravénás táplálást még nem fejlesztették ki.”) (Az éhező művész. A főszerepben: Kézdy György, rendező: Varsányi Anikó, Bartók Rádió, február 16.) MEGHÍVÓ február 28-án, kedden, este 7-kor a Nyitott Műhelyben (Ráth György u. 4., a Déli pályaudvarral szemben) Balla Zsófia beszélget verseiről Halasi Zoltánnal Mindenkit szeretettel várunk, a belépés ingyenes. 2006. FEBRUÁR 24.