Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-20 / 3. szám - Megyesi Gusztáv: Honderű • Élet (4. oldal)
Az ima ideje BUDA PÉTER-GÁBOR GYÖRGY (Folytatás a 3. oldalról) Miközben ma Magyarországon tízből kilenc esetben rejtve marad a gyermekek elleni erőszak, és pontosan tudható, hogy havonta legalább egy gyermek hal meg családon belüli erőszak következtében, az MKPK félhivatalos hírportálja a férfiak érdekeinek védelmét hangsúlyozza, és a „gyerekjogok túlzott hangsúlyozásával szemben" kijelenti, hogy „a házasság isteni titkához fel kell nőni, s nem miszlikre szedve, jogszabályokba becsomagolva belegyúrni szögletes gondolkodásunkba”. (http://www.magyarkurír. hu/? mtop = view&id = 7904&rovat = 6&sessid = KjkwNTUNjEzMTEzNTY3MjIyMTk4MDQyOTM4) De az abortusz vonatkozásában is méltóbb lett volna, ha a körlevél bántóan szimplifikáló és elítélő sorai helyett az egyház azokra fókuszálja figyelmét, akik válságos életük kínjainak enyhítése végett, kilátástalanul hátrányos helyzetükből fakadóan kénytelenek választani az abortusz cseppet sem örömteli eszközét. Ami pedig a „hatmillió meg nem született magyar” mindannyiunk számára közös tragédiáját illeti, a körlevél súlyával és célkitűzésével ellentétesen, ám történelmi utalásai és múltba tekintő példázatai nyomán egyenesen érthetetlen és indokolhatatlan módon még csak utalást sem tesz azokra a „sorstalanokra”, akik egyházi áldással indultak el egykoron a Don-kanyar irányába, akik a katolikus egyház által is megszavazott első és második zsidótörvény iniciatívájának „betetőzéseként” Európa valamelyik haláltáborában váltak légneművé, vagy akik a különféle színezetű diktatúrák „lágereinek népeiként” maradtak utódok nélkül. Korántsem az ízléstelen replikázás, csupán a bántó felületesség és sértő felszínesség okán kérdezzük azt, hogy amikor a körlevél nemzetünk lélekszámának rohamos csökkenéséről szól, s arról, hogy „népesedési összeomlásnak nézünk elébe”, vajon mit szólna az MKPK, ha valaki azzal vágna vissza, hogy tessenek felfüggeszteni a cölibátust, s tevékenyen, igaz hazafiként részt vállalni a nemzet gyarapodásában, mintegy beteljesítve a szaporodás és sokasodás első isteni parancsolatát? Amint senkinek sem áll jogában az egyház autonómiáját súlyosan sértve kívülről elvárásokat megfogalmazni az egyház gondolkodását és praxisát illetően, ugyanígy nincs joga az egyháznak sem mások életvitelébe és gondolkodásába beavatkozni és azok fölött pálcát törni. * A teljes érzéketlenség és egy ki tudja, milyen morális felsőbbrendűségből táplálkozó gunyoros ítélkező hang szólal meg a körlevél azon soraiban, ahol arról értesülhetünk, hogy „az 1956-os forradalom bukása után sokan a hétköznapi önzésbe menekültek a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől”, s kezdetét vette „a négy fal közötti kényelmes élet, amelynek nincsen távlata”. Nem tudjuk meg, hogy a „négy fal közötti kényelmes élet” fogalmába a püspöki paloták lakosztályai is besorolódnak-e, de - s csak csendben és szerényen kérdezzük - mi mást is tehetett volna a munkáját tisztességgel végző, gyermekeit nevelő kisember? Igaz, a kollaborálásra lehetett nemet mondani, sőt lehetett a demokratikus ellenzék soraiban is tevékenykedni, de persze lehetett állami és pártutasításoknak végsőkig megfelelni, s lehetett az egyház kötelékeiből (is) eltávolítani mindazokat, akik a hatalommal való együttműködés helyett híveik kitartó, hűséges és elkötelezett csoportjai mellett döntöttek, saját pályájukat és egzisztenciájukat kockáztatva mindezzel. A rendszerváltás korszakos élményét meglehetősen lakonikus módon intézi el a körlevél, s a katartikus - és úgyszólván alig-alig remélt - történelmi esélyt az alábbiakban tömöríti össze: „Az utóbbi másfél évtizedben megéreztük a szabadság ízét, de ez az időszak is hozott sok csalódást; felvetette, de nem válaszolta meg az igazságosság kérdését, a teljes igazságosságét, amely a gyengét védi.” Eszünkben sincs megkérdőjelezni az utóbbi idők csalódásait és kiábrándultságait, minthogy a „teljes igazságosság” kérdésének megválaszolását - nagy meglepetésünkre az MKPK-val ellentétben - nem is tartjuk történelmi, sokkal inkább üdvtörténeti lehetőségnek. Mindazonáltal emlékeztetni szeretnénk arra, hogy egyházak és felekezetek, civil szervezetek és felelős szociális projektek igyekeznek felkarolni a rászorulókat, gondoskodni betegekről, munkanélküliekről és hajléktalanokról, mindazokról, akik önhibájukon kívül szakadtak le, s rekedtek ki mindenünnen. Mi is tudjuk, hogy mindez kevés, alig több a jéghegy csúcsánál. De a magyar társadalomban - a különféle történeti, szociológiai és szociálpszichológiai okok következtében - soha nem állt (sajnos, nem is nagyon állhatott) az őszinte érdeklődés centrumában a társadalmi szolidaritás kérdése. Magát a szót, a fogalmat is csak most tanuljuk valamennyien, de akkor legalább erre ne legyintsünk unottan egy nagyot. A körlevél hangsúlyozza, hogy az egyház vállal „minden áldozatot, hogy katolikus szellemű iskolákat tartson fenn”. Úgy legyen, mondhatnánk, de kételyeinket aligha tudjuk visszatartani. Jóllehet az iskolafinanszírozás összetettségének és bonyolultságának kényes kérdését nem jelen írásunk hivatott górcső alá venni, de minden üres lózungot és közhelyet félretéve érdemesnek tűnik átgondolni azt, hogy az egyház, amely a kötelező normatíván kívül alanyi jogon kapja meg a kiegészítő támogatást, továbbá azokat a szakembereket (tanárokat, orvosokat, nővéreket, szociális munkásokat stb.) foglalkoztatja, akiket állami vagy felekezeti egyetemeken ugyancsak állami pénzekből képeztek ki, vajon milyen és mekkora önerőket mozgósít annak érdekében, hogy méltán és teljes joggal elmondhassa azt, miszerint valóban „minden áldozatot vállal” a katolikus szellemű iskolák fenntartása érdekében? A körlevél talán legproblematikusabb pontja, amely egyúttal a szekuláris társadalmi modellel szembeni nyílt hadüzenetnek is beillik, az a rész, amelyben az MKPK, mintegy az ateizmusra hárítva az ország nyomorúságát, arra kéri Istent, hogy könyörüljön „Szűz Mária országán, hiszen az ateizmus miatt sokan nem tudják, mit cselekszenek”. A körlevél bántóan felületes gondolkodásáról tanúskodik az a szemlélet, mely szerint az a tény, hogy valaki nem vallásos, már önmagában predesztinálná őt a gonoszra. Elgondolkodtató, hogy immár másfél évszázaddal az ateizmus és az állam világnézeti semlegességét „őrültségnek” nevező pápai megnyilatkozások után a magyar püspöki testület változatlanul nem akar tudomást venni nem hívő embertársaink egyéni és társadalmi értékteremtő képességéről. Holott a múltban nemegyszer éppen a politikai hatalommal és szélsőséges diktatúrákkal összefonódó egyház járatta le és üresítette ki az evangéliumi tanításokat, s süllyesztette le a jézusi tanokat a politikai demagógiák szintjére. A magyar katolikus egyház állapotát, őskonzervatív attitűdjét minősíti az a hangnem, ahogy a körlevél az ateistákról szól, ráadásul - gyaníthatóan - összekeverve ateizmust és agnoszticizmust, ám beleértve mindazokat, „akik nem ismernek és nem is akarnak ismerni Téged (...), akik megtagadnak (...), akik Egyházadat megvetik, és akik a sátánt szolgálják”. A körlevél hangneme ebben a vonatkozásban leginkább azokra a XIX. századi enciklikákra hajaz (a Quanta curától a Syllabuson át a Qoud apostolici munensig), amelyek az ateista istentagadást valamennyi „tévtan” forrásának, a társadalmi problémák legfőbb okozójának, s az embert kiüresítő iszonyatos tévedésnek nevezték. A hazai püspökök talán már nem is olvassák a XX. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású teológusát, a jezsuita Karl Rahnert, aki nevezetes „anonim kereszténység” elméletében egyértelműen kimondta, hogy aki az emberi létet elfogadja, aki igent mond a létre, s ezáltal morálisan elkötelezett a saját maga által felismert igazság irányában, legyen akár ateista, tulajdonképpen kereszténynek tekinthető. De az MKPK magas köreihez - úgy tűnik - nem jut már el a II. Vatikáni Zsinat tanítása sem, amely a Gaudium et spes kezdetű konstitúciójában annak adott hangot, hogy „minden embernek, a hívőnek is és a nem hívőnek is, együtt kell működniük” azért, hogy a világ, „mindnyájunk közös lakhelye helyes módon épüljön”. A hazai berkekben - sajnos - régóta megszokottnak mondható őskonzervatív attitűdön túl azonban sokkal súlyosabb az a rettentően durva, impertinens és kirekesztő hang, ahogy az MKPK „önpiedesztálra” helyezett szervezete mindazok felett ítélkezik, akikről tudja - avagy akikről úgy ítéli meg -, hogy nem követik az egyház tanítását. XXI. századi demokratikus jogállamban elfogadhatatlan minden ilyen álláspont, érkezzék az bármilyen irányból. A körlevél általános és üres hivatkozásain túl a valóságos történelemből levonható tanulság éppen az, hogy az ilyen és efféle beszédek előbb-utóbb véres üldözésekbe, kirekesztésekbe, pogromokba és népirtásokba torkollottak. Mert óhajthatja ugyan azt a körlevél valamennyi megfogalmazója, hogy „a magyarság Európa népei számára a megbékélés, a bizakodás és a keresztény hitben elfogadott valódi emberi értékek közvetítője legyen”, ámde mindazoknak, akik ennek az országnak a lakói, engedtessék meg, hogy a „megbékélés” és a „bizakodás” értékéhez ki-ki a maga útján, azaz nemcsak katolikusként, hanem zsidóként vagy buddhistaként, reformátusként vagy Krisna-tudatúként, metodistaként vagy - ha tetszik - ateistaként jusson el. * A püspöki kar imafelhívása gyakorlatilag minden konkrétumot nélkülöző, hangulatkeltésre alkalmas szöveg csupán. Valószínűleg a célja is éppen ennyi volt. A jelen sötét színekkel történő, vérzivataros tragikumának felfestésével szinte lökni-taszítani óhajtja az embereket a „Változás” irányába. A választások előtt néhány hónappal mi is lenne kézenfekvőbb a politikai „Változásnál”, különösképp, ha a legnagyobb ellenzéki párt kampányjelszava is éppen ez. Szemforgatásnak tűnik, hogy az Orbán Viktorral megegyező, s ez által a „kvázi-saját” politikai pártját (KDNP) a remélt győzelemhez segítő püspöki kar tagjai közül a körlevél kibocsátását követően többen is siettek hangot adni annak, hogy nem állt szándékukban politikai üzeneteket szakrálisnak tűnő formában közzétenni, s nem törekedtek szofisztikáltnak ható, de könnyen értelmezhető politikai direktívákat megfogalmazni. Nagy kár! Összehasonlíthatatlanul jobb lenne, ha a körlevél szomorkás tévedéseit, kínos leegyszerűsítéseit és gondolati igénytelenségét a politikai pamfletek műfaji sajátosságának tudhatnánk be, mintha a mai hazai katolicizmus intellektuális és morális csúcsteljesítményének foglalatát kéne abban szemlélnünk. Gerle Margit rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Hallom, hogy a Fidesz női tagozata Mátrai Márta frakcióvezető-helyettes élenjárásával nagyszabású demonstrációra készül a Szentkirályi utcában, azzal a céllal, hogy Orbán Viktor mondjon le, de legelébb is kérjen bocsánatot a magyar asszonyoktól, sokgyermekes családanyáktól, amiért meggyalázta őket a legutóbbi kampánykörútján. Történt, hogy Orbán Viktor a szocialista felütéses Dombóváron járt. A pályaudvaron mozdonyt fordított, a szikvízüzemben szikvizet palackozott, majd útba ejtett egy varrodát is, ahol csupa nő dolgozik. A Magyar Hírlap tudósítása szerint itt elbeszélgetett az asszonyokkal, megkérdezte, hogy s mint vannak, mekkora a család, hány gyerekük van, erre az egyik asszony azt felelte, hogy neki négy is van (vagy öt), mire Orbán visszakérdezett: „és mind egy embertől van?” Az asszonyok jót kacagtak. Ez a rovat azonban erősen belpolitikai jellegű, ennek megfelelő töltettel és érzékenységgel, aki ebbe a rovatba ír, az összehúzza a szemöldökét ily visszakérdezés olvastán, a tisztességes magyar asszonyok és lányok lelkére gondol, s az asztalra csap. Egyszerűen nem tehet mást. Annak idején, midőn a jelenleg is regnáló miniszterelnök öregecskedő feleségekről beszélt, akiket a negyvenen túli férjemberek lecserélni igyekeznek, maga is együtt jajongott a meggyalázott magyar asszonyokkal, s együtt dobbant a szíve a Mátrai Mártáéval, hogy ekkora gyalázat után a miniszterelnök azonnal mondjon le. Akkor viszont jogos a kérdés, hogy mit szólna most Orbán Viktor, ha az ő nejétől, Lévai Anikótól kérdenék meg, hogy jó, jó, szép az az öt gyerek, de vajh egy embertől való-e mind szigorúan elvi alapon, ha már az emberből nem bír kiszakadni Mátrai Márta. Illetve, dehogyisnem. A politikai töltet elillan; vegyük észre, hogy itten humorról, derűs visszakérdezésről volna szó, szervusz asszonyok, én is ember vagyok, a ti hangotokon szólok. Ha magyar politikus varrodába kerül, s pláne, ha előtte mozdonyt fordított, s ott van még fülében a színükig töltött szikvizes palack édes szisszenése, nagyon oldott tud lenni, szava pedig az országos pesti humor szava, nemzeti kovász. Ez az, amitől a hajam az égnek áll. Mikor magyar politikus, tán az egyetlen Kuncze kivételével, humorizálni kezd. A nép pedig kénytelen-kelletlen a derű óráit számlálja, ahelyett, hogy visszaviccelne. Miként a gyurcsányi öregecskedő feleségeken se sértődött meg egyetlen normális magyar asszony sem e honban, s főleg nem érzett az elszólásban üzenetet, úgy Orbán mondata se sért senkit, ennél sokkal súlyosabb a helyzet, hogy ez volna a humora. Ettől féltem, hogy most már a humort se kímélik, az is martalékká válik, mert hiszen a magyar ember vicces ember, érti és díjazza a tréfát; egy bonmot akár százezer szavazat is lehet, ha úgy adódik. De milyen bonmot? Most speciel teli van a főváros Demszkyellenplakátokkal, ezek feliratai a plakátgazda bevallása szerint könnyedek, humorosak s megdolgoztatják a nép rekeszizmait. Aki látott ilyen plakátot, Jean vicceket olvashatott rajta: „Jean, most már távozhat! Csak ön után, uram!”, „Jean, miből van elege az embereknek? Magából, uram.” Nem vagyok egy bonezgéza, vagy tán rekeszizmon nincsen, de mondja már meg nekem valaki, hogy mi ebben a humor, a szellemesség, az agymunka. Ki az az elcseszett, agyától megfosztott barom, aki ezt kitalálja és jónak tartja, s ki az, aki ezen nevet, és azt mondja, ez már igen, meg vagyok véve; honnan és kitől ez a szellemi táplálék, honnét ez a mindent maga alá temető igénytelenség? Itt van ez a kátyaette, kutyaszarlepte város a maga főpolgármesterével, és képtelenek kihumorizálni a világból, holott ez volna a szándék. És hogy most már humorban is a Kádár-éveket kelljen visszasírni, s könnyes-nevetve a hatvanas évek Jean-vicceire gondolni, ez több mint kultúrbotrány, ez már a teljes leépülés. Mintha azt mondanám Mátrai Mártának: az rendben van, hogy van egy szép fia, de vajon hány apától. Megyesi Gusztáv ÉLET Honderű 2006. JANUÁR 20.