Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-20 / 3. szám - Megyesi Gusztáv: Honderű • Élet (4. oldal)

Az ima ideje BUDA PÉTER-GÁBOR GYÖRGY (Folytatás a 3. oldalról) Miközben ma Magyarországon tízből kilenc esetben rejtve marad a gyer­mekek elleni erőszak, és pontosan tudható, hogy havonta legalább egy gyermek hal meg családon belüli erőszak következtében, az MKPK fél­­hivatalos hírportálja a férfiak érdeke­inek védelmét hangsúlyozza, és a „gyerekjogok túlzott hangsúlyozásá­val szemben" kijelenti, hogy „a házas­ság isteni titkához fel kell nőni, s nem miszlikre szedve, jogszabályokba be­csomagolva belegyúrni szögletes gon­dolkodásunkba”. (http://www.ma­­gyar­kurír. hu/? mtop = view&id = 7904&rovat = 6&sessid = KjkwNTU­­NjEzMTEzNTY3MjIyMTk4MDQ­yOTM4) De az abortusz vonatkozásában is méltóbb lett volna, ha a körlevél bántóan szimplifikáló és elítélő sorai helyett az egyház azokra fókuszálja figyelmét, akik válságos életük kínjai­nak enyhítése végett, kilátástalanul hátrányos helyzetükből fakadóan kénytelenek választani az abortusz cseppet sem örömteli eszközét. Ami pedig a „hatmillió meg nem született magyar” mindannyiunk számára kö­zös tragédiáját illeti, a körlevél súlyá­val és célkitűzésével ellentétesen, ám történelmi utalásai és múltba tekintő példázatai nyomán egyenesen érthe­tetlen és indokolhatatlan módon még csak utalást sem tesz azokra a „sorstalanokra”, akik egyházi áldás­sal indultak el egykoron a Don-ka­­nyar irányába, akik a katolikus egy­ház által is megszavazott első és második zsidótörvény iniciatívájának „betetőzéseként” Európa valamelyik haláltáborában váltak légneművé, vagy akik a különféle színezetű dik­tatúrák „lágereinek népeiként” ma­radtak utódok nélkül. Korántsem az ízléstelen replikázás, csupán a bántó felületesség és sértő felszínesség okán kérdezzük azt, hogy amikor a körlevél nemzetünk lélekszámának rohamos csökkenéséről szól, s arról, hogy „népesedési összeomlásnak né­zünk elébe”, vajon mit szólna az MKPK, ha valaki azzal vágna vissza, hogy tessenek felfüggeszteni a cöli­bátust, s tevékenyen, igaz hazafiként részt vállalni a nemzet gyarapodásá­ban, mintegy beteljesítve a szaporo­dás és sokasodás első isteni parancso­latát? Amint senkinek sem áll jogában az egyház autonómiáját súlyosan sértve kívülről elvárásokat megfogal­mazni az egyház gondolkodását és praxisát illetően, ugyanígy nincs joga az egyháznak sem mások életvitelébe és gondolkodásába beavatkozni és azok fölött pálcát törni. * A teljes érzéketlenség és egy ki tud­ja, milyen morális felsőbbrendűség­ből táplálkozó gunyoros ítélkező hang szólal meg a körlevél azon so­raiban, ahol arról értesülhetünk, hogy „az 1956-os forradalom bukása után sokan a hétköznapi önzésbe menekültek a dicstelennek és re­ménytelennek érzett jövő elől”, s kezdetét vette „a négy fal közötti ké­nyelmes élet, amelynek nincsen táv­lata”. Nem tudjuk meg, hogy a „négy fal közötti kényelmes élet” fogalmá­ba a püspöki paloták lakosztályai is besorolódnak-e, de - s csak csend­ben és szerényen kérdezzük - mi mást is tehetett volna a munkáját tisztességgel végző, gyermekeit neve­lő kisember? Igaz, a kollaborálásra lehetett nemet mondani, sőt lehetett a demokratikus ellenzék soraiban is tevékenykedni, de persze lehetett ál­lami és pártutasításoknak végsőkig megfelelni, s lehetett az egyház kö­telékeiből (is) eltávolítani mindazo­kat, akik a hatalommal való együtt­működés helyett híveik kitartó, hűséges és elkötelezett csoportjai mellett döntöttek, saját pályájukat és egzisztenciájukat kockáztatva mindezzel. A rendszerváltás korszakos élmé­nyét meglehetősen lakonikus mó­don intézi el a körlevél, s a katarti­­kus - és úgyszólván alig-alig remélt - történelmi esélyt az alábbiakban tömöríti össze: „Az utóbbi másfél év­tizedben megéreztü­k a szabadság ízét, de ez az időszak is hozott sok csalódást; felvetette, de nem vála­szolta meg az igazságosság kérdését, a teljes igazságosságét, amely a gyen­gét védi.” Eszünkben sincs megkér­dőjelezni az utóbbi idők csalódásait és kiábrándultságait, minthogy a „teljes igazságosság” kérdésének megválaszolását - nagy meglepeté­sünkre az MKPK-val ellentétben - nem is tartjuk történelmi, sokkal in­kább üdvtörténeti lehetőségnek. Mindazonáltal emlékeztetni szeret­nénk arra, hogy egyházak és feleke­zetek, civil szervezetek és felelős szo­ciális projektek igyekeznek felkarolni a rászorulókat, gondoskodni bete­gekről, munkanélküliekről és haj­léktalanokról, mindazokról, akik ön­hibájukon kívül szakadtak le, s rekedtek ki mindenünnen. Mi is tudjuk, hogy mindez kevés, alig több a jéghegy csúcsánál. De a ma­gyar társadalomban - a különféle történeti, szociológiai és szociálpszi­chológiai okok következtében - soha nem állt (sajnos, nem is nagyon áll­hatott) az őszinte érdeklődés centru­mában a társadalmi szolidaritás kér­dése. Magát a szót, a fogalmat is csak most tanuljuk valamennyien, de akkor legalább erre ne legyint­­sünk unottan egy nagyot. A körlevél hangsúlyozza, hogy az egyház vállal „minden áldozatot, hogy katolikus szellemű iskolákat tartson fenn”. Úgy legyen, mond­hatnánk, de kételyeinket aligha tud­juk visszatartani. Jóllehet az iskolafi­nanszírozás összetettségének és bonyolultságának kényes kérdését nem jelen írásunk hivatott górcső alá venni, de minden üres lózungot és közhelyet félretéve érdemesnek tűnik átgondolni azt, hogy az egy­ház, amely a kötelező normatíván kívül alanyi jogon kapja meg a ki­egészítő­ támogatást, továbbá azokat a szakembereket (tanárokat, orvoso­kat, nővéreket, szociális munkásokat stb.) foglalkoztatja, akiket állami vagy felekezeti egyetemeken ugyan­csak állami pénzekből képeztek ki, vajon milyen és mekkora önerőket mozgósít annak érdekében, hogy méltán és teljes joggal elmondhassa azt, miszerint valóban „minden ál­dozatot vállal” a katolikus szellemű iskolák fenntartása érdekében? A körlevél talán legproblematiku­sabb pontja, amely egyúttal a szeku­­láris társadalmi modellel szembeni nyílt hadüzenetnek is beillik, az a rész, amelyben az MKPK, mintegy az ateizmusra hárítva az ország nyomo­rúságát, arra kéri Istent, hogy könyö­rüljön „Szűz Mária országán, hiszen az ateizmus miatt sokan nem tudják, mit cselekszenek”. A körlevél bántó­an felületes gondolkodásáról tanús­kodik az a szemlélet, mely szerint az a tény, hogy valaki nem vallásos, már önmagában predesztinálná őt a go­noszra. Elgondolkodtató, hogy im­már másfél évszázaddal az ateizmus és az állam világnézeti semlegességét „őrültségnek” nevező pápai megnyi­latkozások után a magyar püspöki testület változatlanul nem akar tudo­mást venni nem hívő embertársaink egyéni és társadalmi értékteremtő képességéről. Holott a múltban nemegyszer éppen a politikai hata­lommal és szélsőséges diktatúrákkal összefonódó egyház járatta le és üre­­sítette ki az evangéliumi tanításokat, s süllyesztette le a jézusi tanokat a poli­tikai demagógiák szintjére. A magyar katolikus egyház állapo­tát, őskonzervatív attitűdjét minősíti az a hangnem, ahogy a körlevél az ateistákról szól, ráadásul - gyanítha­tóan - összekeverve ateizmust és ag­­noszticizmust, ám beleértve mind­azokat, „akik nem ismernek és nem is akarnak ismerni Téged (...), akik megtagadnak (...), akik Egyházadat megvetik, és akik a sátánt szolgál­ják”. A körlevél hangneme ebben a vonatkozásban leginkább azokra a XIX. századi enciklikákra hajaz (a Quan­ta curától a Syllabuson át a Qoud apostolici munen­sig), amelyek az ateis­ta istentagadást valamennyi „tévtan” forrásának, a társadalmi problémák legfőbb okozójának, s az embert ki­­üresítő iszonyatos tévedésnek nevez­ték. A hazai püspökök talán már nem is olvassák a XX. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású teológusát, a jezsuita Karl Rahnert, aki nevezetes „anonim keresztény­ség” elméletében egyértelműen ki­mondta, hogy aki az emberi létet el­fogadja, aki igent mond a létre, s ezáltal morálisan elkötelezett a saját maga által felismert igazság irányá­ban, legyen akár ateista, tulajdon­képpen kereszténynek tekinthető. De az MKPK magas köreihez - úgy tű­nik - nem jut már el a II. Vatikáni Zsinat tanítása sem, amely a Gaudium et spes kezdetű konstitúciójában an­nak adott hangot, hogy „minden em­bernek, a hívőnek is és a nem hívő­nek is, együtt kell működniük” azért, hogy a világ, „mindnyájunk közös lakhelye helyes módon épüljön”. A hazai berkekben - sajnos - rég­óta megszokottnak mondható ős­konzervatív attitűdön túl azonban sokkal súlyosabb az a rettentően durva, impertinens és kirekesztő hang, ahogy az MKPK „önpiedesz­­tálra” helyezett szervezete mindazok felett ítélkezik, akikről tudja - avagy akikről úgy ítéli meg -, hogy nem követik az egyház tanítását. XXI. szá­zadi demokratikus jogállamban elfo­gadhatatlan minden ilyen álláspont, érkezzék az bármilyen irányból. A körlevél általános és üres hivatkozá­sain túl a valóságos történelemből le­vonható tanulság éppen az, hogy az ilyen és efféle beszédek előbb-utóbb véres üldözésekbe, kirekesztésekbe, pogromokba és népirtásokba torkol­lottak. Mert óhajthatja ugyan azt a körlevél valamennyi megfogalmazó­ja, hogy „a magyarság Európa népei számára a megbékélés, a bizakodás és a keresztény hitben elfogadott va­lódi emberi értékek közvetítője le­gyen”, ámde mindazoknak, akik en­nek az országnak a lakói, engedtessék meg, hogy a „megbékélés” és a „bi­zakodás” értékéhez ki-ki a maga út­ján, azaz nemcsak katolikusként, ha­nem zsidóként vagy buddhistaként, reformátusként vagy Krisna-tudatú­­ként, metodistaként vagy - ha tetszik - ateistaként jusson el. * A püspöki kar imafelhívása gyakorla­tilag minden konkrétumot nélkülö­ző, hangulatkeltésre alkalmas szöveg csupán. Valószínűleg a célja is éppen ennyi volt. A jelen sötét színekkel történő, vérzivataros tragikumának felfestésével szinte lökni-taszítani óhajtja az embereket a „Változás” irányába. A választások előtt néhány hónappal mi is lenne kézenfekvőbb a politikai „Változásnál”, különös­képp, ha a legnagyobb ellenzéki párt kampányjelszava is éppen ez. Szem­forgatásnak tűnik, hogy az Orbán Viktorral megegyező, s ez által a „kvázi-saját” politikai pártját (KDNP) a remélt győzelemhez segítő püspöki kar tagjai közül a körlevél kibocsátá­sát követően többen is siettek hangot adni annak, hogy nem állt szándé­kukban politikai üzeneteket szakrá­lisnak tűnő formában közzétenni, s nem törekedtek szofisztikáltnak ha­tó, de könnyen értelmezhető politi­kai direktívákat megfogalmazni. Nagy kár! Összehasonlíthatatlanul jobb lenne, ha a körlevél szomorkás tévedéseit, kínos leegyszerűsítéseit és gondolati igénytelenségét a politi­kai pamfletek műfaji sajátosságának tudhatnánk be, mintha a mai hazai katolicizmus intellektuális és morális csúcsteljesítményének foglalatát ké­ne abban szemlélnünk. Gerle Margit rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM H­allom, hogy a Fidesz női tagozata Mátrai Már­ta frakcióvezető-helyettes élenjárásával nagy­szabású demonstrációra készül a Szentkirályi utcában, azzal a céllal, hogy Orbán Viktor mondjon le, de legelébb is kérjen bocsánatot a magyar asszo­nyoktól, sokgyermekes családanyáktól, amiért meg­gyalázta őket a legutóbbi kampánykörútján. Történt, hogy Orbán Viktor a szocialista felütéses Dombóváron járt. A pályaudvaron mozdonyt fordí­tott, a szikvízüzemben szikvizet palackozott, majd útba ejtett egy varrodát is, ahol csupa nő dolgozik. A Magyar Hírlap tudósítása szerint itt elbeszélgetett az asszonyokkal, megkérdezte, hogy s mint vannak, mekkora a család, hány gyere­kük van, erre az egyik asszony azt felelte, hogy neki négy is van (vagy öt), mire Orbán visszakérdezett: „és mind egy embertől van?” Az asszonyok jót kacagtak. Ez a rovat azonban erősen belpolitikai jellegű, ennek megfelelő töltettel és érzé­kenységgel, aki ebbe a rovatba ír, az összehúzza a szemöldö­két ily visszakérdezés olvastán, a tisztességes ma­gyar asszonyok és lányok lelkére gondol, s az asz­talra csap. Egyszerűen nem tehet mást. Annak idején, midőn a jelenleg is regnáló miniszterelnök öregecskedő feleségekről beszélt, akiket a negyve­nen túli férjemberek lecserélni igyekeznek, maga is együtt jajongott a meggyalázott magyar asszo­nyokkal, s együtt dobbant a szíve a Mátrai Mártáé­val, hogy ekkora gyalázat után a miniszterelnök azonnal mondjon le. Akkor viszont jogos a kérdés, hogy mit szólna most Orbán Viktor, ha az ő nejé­től, Lévai Anikótól kérdenék meg, hogy jó, jó, szép az az öt gyerek, de vajh egy embertől való-e mind­­ szigorúan elvi alapon, ha már az emberből nem bír kiszakadni Mátrai Márta. Illetve, dehogyisnem. A politikai töltet elillan; vegyük észre, hogy itten humorról, derűs vissza­kérdezésről volna szó, szervusz asszonyok, én is ember vagyok, a ti hangotokon szólok. Ha magyar politikus varrodába kerül, s pláne, ha előtte moz­donyt fordított, s ott van még fülében a színükig töltött szikvizes palack édes szisszenése, nagyon ol­dott tud lenni, szava pedig az országos pesti hu­mor szava, nemzeti kovász. Ez az, amitől a hajam az égnek áll. Mikor magyar politikus, tán az egyetlen Kuncze kivételével, hu­morizálni kezd. A nép pedig kénytelen-kelletlen a derű óráit számlálja, ahelyett, hogy visszaviccelne. Miként a gyurcsányi öregecskedő feleségeken se sértődött meg egyetlen normális magyar asszony sem e honban, s főleg nem érzett az elszólásban üzenetet, úgy Orbán mondata se sért senkit, ennél sokkal súlyosabb a helyzet, hogy ez volna a humo­ra. Ettől féltem, hogy most már a humort se kímé­lik, az is martalékká válik, mert hiszen a magyar ember vicces ember, érti és díjazza a tréfát; egy bonmot akár százezer sza­vazat is lehet, ha úgy adódik. De milyen bonmot? Most spe­ciel teli van a főváros Demszky­­ellenplakátokkal, ezek feliratai a plakátgazda bevallása szerint könnyedek, humorosak s meg­dolgoztatják a nép rekeszizma­it. Aki látott ilyen plakátot, Jean­ vicceket olvashatott rajta: „Jean, most már tá­vozhat! Csak ön után, uram!”, „Jean, miből van ele­ge az embereknek? Magából, uram.” Nem vagyok egy bonezgéza, vagy tán rekeszizmon nincsen, de mondja már meg nekem valaki, hogy mi ebben a humor, a szellemesség, az agymunka. Ki az az el­cseszett, agyától megfosztott barom, aki ezt kitalálja és jónak tartja, s ki az, aki ezen nevet, és azt mond­ja, ez már igen, meg vagyok véve; honnan és kitől ez a szellemi táplálék, honnét ez a mindent maga alá temető igénytelenség? Itt van ez a kátyaette, kutyaszarlepte város a ma­ga főpolgármesterével, és képtelenek kihumorizálni a világból, holott ez volna a szándék. És hogy most már humorban is a Kádár-éveket kelljen visszasírni, s könnyes-nevetve a hatvanas évek Jean-vicceire gondolni, ez több mint kultúrbotrány, ez már a tel­jes leépülés. Mintha azt mondanám Mátrai Mártá­nak: az rendben van, hogy van egy szép fia, de va­jon hány apától. Megyesi Gusztáv ÉLET Honderű 2006. JANUÁR 20.

Next