Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-05-26 / 21. szám - Nyerges András: Fejezetek az ocsmány dudva történetéből • könyvkritika • Drabancz M. Róbert, Fónai Mihály: A magyar kultúrpolitika története, 1920-1990. (Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006.) (28. oldal) - Goretity József: Vörös rókák és szürke farkasok • könyvkritika • Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve (Európa Könyvkiadó, Bp., 2006.) (28. oldal)

SZEKY JÁNOS: Méd levelek Origo Olvasom a papírújságban, hogy a digitális tévézés bevezetésével átalakulnak médiafogyasztási szokásaink. S a kábeltársaságok is megérzik majd, ha egy közönséges szobaantennával akár húsz csatorna fogható. Ebből tíz az idén nyáron indulna el, ha parlamentünk képes volna kétharmados törvényt hozni akár egy ilyen pimf ügyben is. Hiszem, ha látom. És nem izgat. Az elbarmolt médiatörvény, több párt betonfejűsége, az általános és önelégült hozzá nem értés, valamint a szakmai befektetők egyvonalú hozzáértése hozta létre azt a médiavilágot, amelyre leginkább az oligopólium kifejezés alkalmazható. Természetesen senki sincs egyeduralkodó helyzetben, vannak kis szereplők is a piacon, sőt, valami állami szabályozás meg ellenőrzés is, amely inkább rongál, mint javít, de a kis számi piacvezető agybarázda-kiegyenesítésével szemben nincs ellenállás. Magyarán: lehet, hogy más nincs így vele, de - például - nekem a kábelen szállított félszáz tévéműsor nagy általánosságban nézhetetlen. (Minden tiszteletem a tévékritikusoké, akik képeseit értelmesen írni róla.) Ha tetszőleges kora vagy késő esti percben bekapcsolom a tévét azzal az elhatározással, hogy nézni fogom, kilencvenöt százalék a valószínűsége, hogy nem érdekel. Próbáltam Balázst, Mónikát, Győzikét, a Barátok köztöt, a Jóban, rosszbant, az Áll az alkut: szemlátomást emberalakok izegnek-mozognak a képernyőn, magyar nyelven mondanak dolgokat, ám ezek a dolgok vagy csupán unalmasak a számomra, vagy unalmasak és érthetetlenek, mert a megelőző háromezer-hatszázhuszonkilenc részt sem láttam. Igazából nem is ártalmatlan vagy agresszív kisembereket látok magam előtt, hanem klaviatúrába Red Bullt döntő forgatókönyvírókat és ratingeket bogarászó menedzserasszisztenseket. Kissé megdöbbentett, hogy a Szombat esti láz című produkció - híres emberek reciklálása egy mélységesen gejl műfajban - sokkal nézettebb volt, mint a Megasztár döntője, de aztán magamba néztem, és el kellett ismernem, hogy az utóbbi sokkal emberibb, érdekesebb és izgalmasabb műsor első pár órája szintén dögletesen unalmas volt, középszerű számok átirata sok énekesre, gyatra hangmérnöki munkával közreadva. Azér’ az unalom az úr. Az esti műsoridő fennmaradó részét olcsón vett amerikai filmek töltik ki, amelyek már egy felső tagozatost is inkább röhögésre késztetnek, mint körömrágására. Végül, a szokásnak vagy annak a meggondolásnak engedelmeskedvén, hogy ha valami máshol bombasiker, akkor Tahóföldön is lehet belőle üzlet, csurran-cseppen néhány jobb minőségű sorozat, ezeket viszont nemegyszer tönkreteszik a gyalázatos magyar szöveggel - vagy ha mégsem, akkor elborult időpontban adják. Van a kábelkínálatban még néhány külföldi tévé, de olyan nyelven szól, amelyet a felnőtt lakosság kilencvenkilenc-száz százaléka nem ért, néhány hobbicsatorna, amit képtelenek műsorral kitölteni, sportközvetítés többszörösen érdektelen eseményekről, valamint ismeretterjesztő csatorna, melyen az ismeretátadás hatásfokának határt szab a fordító, sőt a hangalámondó színész tájékozottsága és szókincse. A politikai műsorokból nyerhető információ mennyisége általában meg sem közelíti azt, amit egy jobb nyomtatott vagy internetes újságban találhatunk, a frissességről nem is beszélve. Ezenközben felsőoktatásunkban jobbnál jobb médiaszakemberek kerülnek ki jobbnál jobb médiaszakemberek keze alól. Lesz ám mivel megtölteni azt a sok szép új digitális csatornát. És lesz olyan is, aki nézi. KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT John Henley - Kaut Bahn A Húsvét-sziget rejtélye Megjelent Ára: 3000 Ft . _________ - - GENERAL PRESS KIADÓ ■ AUWVA im-BANM www.general press, hu Keresse, KERÍt a könyvüzletekben és a kiadóbam! Bp., VI. Weiner Leó u. 20. A Nyugatitól 2 percre (Jókai utca sarok) Tel: 302-4085; 331-7970 www.mrsale.net Papírvarázs Papermagic május 26-27-28 Bp., IX., Ráday utca A programok ingyenesek További információ: (1) 456-0535 TikrCTSTMWiffitk MRSA Kifutó, márkás férfiruházat nagykereskedelmi áron 100% gyapjú ÖLTÖNY -40-600 Ft helyett 14 900 Ft 100% pamut tavaszi NADRAG:-1000 Ft helyett 3900 Ft 60% pamut rövid ujjú INGI-SOBOTI helyett 950 Ft I Nyugati 1 pu. POSTA Teréz krt. M3 I Nyugati iter . Jókai u.p ÉLET Ész IRODALOM 32 STOHR LORÁNT: Az ember, aki elfelejtett élni A pillanatot megosztani mással - mi sem magától értetődőbb vágya az embernek, s mégis mi sem bizonyul nehezebbnek ennél. Amikor pedig szerelemről van szó, ahogy Julia Kristeva írja, különösen oda kell figyelni az időre, nem az együttlét időtartamára, hanem az időnek arra a varázslatára, amivel a pillanatot ajándékká képes átváltoztatni. Az idő efféle ajándékai egyre ritkábbá és becsesebbé válnak, ahogy a posztmodern világunk növekvő sebessége következtében az élmények, csábítások, információk nyomása egyre türelmetlenebbé teszi az embert mind önmagával, mind a másikkal szemben. Milyen megrendítő is ez: egy férfi és egy nő, az órát figyelve, egymás kezét fogva együtt tölt hatvan másodpercet, ami örök emlék marad mindkettejük szívében. Wong Kar-wai a posztmodern idő- és szerelemélmény legeredetibb filmszerzőjének Vadító szép napok című 1990-es műve kezdődik ezzel az érzelmesen szép jelenettel, ami legalább olyan emlékezetes marad nézői, mint hősei számára. A következetesen épülő életmű stílusteremtő alapműve, amit most vetítenek itthon, a Szerelemre hangolvával (2000) és a 2046-tal (2004) alkot a hatvanas évek Hongkongját megidéző nosztalgikus trilógiát. Yuddi (Leslie Cheung) egy új, szexuálisan szabados életforma képviselője semmittevésével lázad valami ellen, amiben csak sejthetjük a szülők nemzedékének konzervatívabb, szorgalomra, alázatra épülő értékrendjét. A saját szépsége előtt nárcisztikus élvezettel hajlongó fiatal szívtipró mást sem csinál, mint nőket szed fel és dob ki a lakásáról. Film miközben a láb nélküli madárról prédikál, aki sohasem száll le, csak amikor meghal. A repülés, az utazás, a nyughatatlanság metaforája, amelyet a kapcsolatokban való megállapodottság elleni végső érvként hangoztat barátnőinek, feszítő ellentmondásban áll saját megrekedtségével, mozdulatlanságával. A helyhez kötözöttség azonban nem egyszerűen a lustaság, hanem egy kora gyermekkori trauma következménye: gazdag Fülöp-szigeteki anyja csecsemőként eladta őt egy hongkongi konzumhölgynek, aki kettős kötésben tartja nevelt fiát, egyetlen stabil „partnerét”. A fiatalember nem hagyhatja el öregedő mostohaanyját, mert csak tőle remélheti, hogy egyszer majd visszatalál édesanyjához, és sínre rakhatja a kezdet kezdetén kisiklott életét. A szimbiózis ígéretével kecsegtető anya-gyerek viszony helyreállításáig csak múlandó cserekapcsolatokba hajlandó belebonyolódni, és azok a nők, akik az átmenetiséget örökkévalóságra szeretnének változtatni, menthetetlenül lapátra kerülnek. Ebben rejlik Yuddi tragédiája: a stabil kapcsolatoktól való félelmét leplező önmetafora és az amerikanizálódott populáris kultúra vonásaival átrajzolt nárcisztikus önkép takarásában nem veszi észre az igazi szerelmet sem, így elpuskázza a szimbiotikus együttlét felnőtt formájának egyedüli lehetőségét. Ahogy később maga is ráébred, a lábatlan madár, aminek nincs hová leszállnia, kezdettől fogva halott. Az idő eltelik, de nem érlel meg semmit, nem hoz megváltást, csak hiún kecsegtet - ahogy a film is - a kaland, a drámai történés reményével. Mindössze egy-egy teljes, odaadó pillanat válik az örökkévalóság részévé, felejthetetlen emlékké. Yuddi életében az a fentebb idézett egyetlen perc, amit az órát nézve együtt töltött legnagyobb szerelmével. Wong stílusalkotó tehetsége ezeknek a pillanatoknak az érzelmi-hangulati felfokozásában rejlik. Manuel Puig prózájától inspirálva Wong a lineáris történetmesélést váratlan ugrásokkal és kitöltetlen résekkel szétziláló, a kapcsolatokat permutáló, körben forgó elbeszélést sző egy klausztrofób, mesterséges világ háttere előtt. Wong azonban nemcsak stílusművész, hanem kiváló színészvezető is egyben. A hongkongi mozi legnagyobb sztárjaiból az emberit, az esendőt hozza elő, például Leslie Cheungból, a később öngyilkosságba menekült szépfiúból előcsalogatja a nárcisztikus önhittsége mögött rejtőző sebezhetőséget, az érzéketlen viselkedése által elnyomott empatikus érzékenységet. A színészek játékát elősegíti a karakterek kiemelése környezetükből: a metropolisz bemutatása tárgyakkal túlzsúfolt, emberektől elhagyatott, visszatérő helyszínekre szorítkozik. Ezeket a helyszíneket stilizálják Christopher Doyle operatőr és William Chang látványtervező sűrű textúrájú képei, amelyek egy-egy érzéki motívum, szín, forma köré rendeződve teszik feledhetetlenné a helyet és a pillanatot. A hongkongi rendező filmjei sohasem a lineáris történet feszültségével, hanem töredezett szépségükkel, az érzéki gyönyörök ismétlődésekbe szerveződő sorozatával ejtik rabul nézőjüket. Az emberek és tárgyak időtlen szépsége azonban éppúgy kettős kötésben tartja a filmek hőseit és nézőjét, mint anya a fiát: a pillanat kiteljesítése, történetté formálása helyett nosztalgiával gondolunk a jelenre, mintha máris múlt lenne. Ahogy Hannes Böhringer írja a posztmodern időélményével kapcsolatban: „Az álló idő csendjében minden szép.” (Wong Kar-wai: Vadító szép napok) VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS: Televízió Harmadik évfolyam: értékelés Bő két évvel ezelőtt - már rég ment a Való Világ meg a Big Brother - szombat este egy társaságban ültem felföldi maláta skót viszkik és nemes, nehéz vörösborok, valamint egy bankár, egy informatikai nagyfiú, egy kortárs művészekkel foglalkozó galerista, valamint egy kertévés egzekutív társaságában. Kialakult egyfajta futkozás a vacsoraasztal és a televízió között: a Megasztár ment, még a korai stádiumban. (Oláh Ibolya és Tóth Veronika arcéle már rajzolódott a képernyőkből font [sic!] mennyország égboltjára [szándékos képzavar].) Hogy áll most a dolog - vitattuk, fiúk-lányok, milyen a hangulat, ki a befutó, ki esik ki, ki marad bent, milyen számok mennek, kire mit mond a zsűri. Az est szereposztásában benne volt, hogy enyém a kritikai értelmiség hangja, a kertévés egzekutív többször is hozzám fordult hát, hogy „ugye, ez most jó tévé, nem?, ez most kurva jó tévé!”. Hümmögtem, részben, mert nem szeretek nagyvállalati vezetőkkel egyetérteni, a lelkesültség foka is sok volt a habitusomnak, de alapvetően azért bólogatni voltam kénytelen: a magyar kereskedelmi televíziózás paradigmájában a Megasztár kiemelkedő nagyprodukció. Ezt még ma is aláírom. A Megasztár olyan, mintha maga Gyurcsány Ferenc írta volna az adásmenetet: tartalmát tekintve Kádárnosztalgikus (lásd az idősebb korosztályok számára az állandóan kézügyben lévő táncdalfesztiválos referenciát); stilárisan „fiatalos” és személyi döntéseiben társadalmilag haladásmód progresszív (lásd: Oláh Ibolya, Caramel, Gáspár Laci vagy most éppen Rúzsa Magdolna pályafutásának felkarolását); valamint megbízható nyugati minta (Tony Blair, akarom mondani ,American Pop Idol) alapján okádja a kereskedelmi sikert. Milyen Magyarországot képzelünk el?! Ilyet. Geszti Péter kéz alatt vett neohimnusza is lehetne a főcímzene. Kísérő családtagként keveredtem a Megasztár-gálára, melyet a Papp László Sportarénában tartottak a minap, hetek óta gyötört a tízéves leánygyermek, ha már ismerem (jól és barátilag) a zsűri egy (több) tagját, akkor szerezzek belépőt, vigyem el őt erre az eseményre, ha már, hát a döntőgálára vagy a gáladöntőre, hívják ezt akárhogyan is. Elmentünk, vajban sikló késként hatoltunk az események menetében, s ebben még az sem akadályozott, hogy a tízéves leánygyermek igenmód élénk, túlmozgásos fajta, akinek nem kenyere a kiegyensúlyozott szemlélődés. Még csak azt sem mondanám, hogy leginkább tíz deka parizer szerettem volna lenni valakinek a cekkerében, egyáltalán nem volt kellemetlen az élmény, három órában derekasan álltam a sarat, csak az utolsó körben tört rám a menekülhetnék és az agorafóbia, az eredményhirdetést már képernyő által követtem el. Rúzsa Magdolna egyrészt igen kitűnő auditív adottságokkal rendelkezik, már amennyire én ezt fülhallásilag meg tudom ítélni, másrészt egy ország kacagja vele szembe a 2004. december 5-i Patrubány-Orbán-blöfföt: ezt nézzétek meg kedves határon túli magyar nemzettestvérek, hogy szereti ezt a leánykát az óhaza! A döntőben nem is lehetett a határon túlról emelt díjas sms-elni! Mégis majd hetven százalékkal nyert, és még egy közjegyző asszony is ellenőrizte mindezt. Rúzsa Magdiban egyébként külön jó, noha határon túli, ám mégsem erdélyi - mely kicsit vassalbertesebb ízt kölcsönzött volna jelenlétének, és nem is biztos, hogy adott kertévés jelképrendszerben elgondolható egy transzilván megasztáros. Rúzsa Magdi a vajdasági Kishegyes (Mali Idros - SCG, épp a Megasztár-döntő másnapjától egyébként már csak S, mert CG előbbi ellen népszavazott) szülötte, mely a Szabadka-Újvidék úton arról volt híres egykoron, mikor sűrűbben közlekedtem arrafelé, hogy a közelében lévő bácsfeketicsi autópályafelhajtónál két kockafejű rendőr mindig minden külföldi autót megbüntetett száz márkára, ha cigánygyerekek és fullra töltött tartalékizzó-készletek potyogtak az égből az elakadásjelző, a vadiúj zöldkártya, a hiánytalan egészségügyi doboz, valamint a pótkerékhegyek mellé, akkor is. A természettörvény erősebb, mint az emberek által hozott, és annak a két kockafejű szerb rendőrnek a zsebbe dugott száz márkája természettörvény volt. Ma már nyilván minden más, Milosevics is meghalt a hágai tömlöcben, a (nyugatnémet) márka is csak egy (szép) emlék. Televíziós körökben csontig koptatott közhely az élő adás varázsáról beszélni, megmondom őszintén, magam eddig még soha nem mentem televíziós élő adás közelébe, hacsak nem volt ott valamilyen dolgom, ám ha most erre kényszerültem, megfigyeltem mindent alaposan. Kicsit döcögött az élőhelyszín és a közvetítés összehangolása, de azért mégsem az volt, hogy le kellett volna állítani, mint a Tényeket a minap. A csatorna rengeteg kamerával dolgozott, három klán dinamizálta a képeket, a díszlet és a bevillogó komputeranimáció igénytelen volt. Három év Megasztár legnagyszerűbb előadói léptek fel, mondjuk az a kettő, akit felismernek (Oláh Ibolya és Tóth Gabi), nem volt jelen. Presser Gábor egy ponton elérzékenyült a zsűriben: az Amnesty Internationalpolóban pompázó Novák Péter színpadi mozgásáról évekkel ezelőtt állapítottam meg máig ható érvénnyel, hogy e mozgás olyan, mint egy feminin kanbálnáé; a végén Soma és az egykor e hasábokról is jól ismert Bakács Settenkedő táncra perdült, hallelúja volt és frídom, másnap az Index tudósításában láttam, hogy a megbízott miniszterelnök is jelenlétével tisztelte meg az eseményt. Mondom, mintha adásmenetet írna, nem kormányprogramot. (Megasztár-döntő, tv) 2006. MÁJUS 26.