Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-06-02 / 22. szám - Sárközi Mátyás: Meghalt Minden. Reminiszcenciák a fellazító könyvosztogatásról (9. oldal) - Vámos Miklós: Ki volt az • Írhatnám polgár (9. oldal)

Meghalt Minden Reminiszcenciák a fellazító könyvosztogatásról A The Times május 9-i számú nekrológ-rovatában fél oldalon emlékezett meg George Minden nyolcvanöt éves korában elhunyt, hajdani CIA- ügynökről. Mint a lap írja: „a jóképű, arisztokratikus román menekült élete harminchét esztendejét áldozta arra, hogy a CIA által pénzelt program keretében nyugati könyvek és kiadványok millióit juttassa el a vasfüggönyön túl élő értelmiségiek kezébe”. Fontos propagandaakció volt a könyvosztogatás, jelszavául a „fellazí­tását tűzte zászlajára. Egyik kezdeti szponzora, John P. C. Mathews „az intellektus Marshall-tervének” nevezte. Én mindenesetre örömmel vál­laltam, hogy a program londoni magyar megbízottja legyek, miután meggyőződtem róla, hogy más CIA-feladatokkal nem jár a dolog. Az amerikai hírszerzés involválva volt ugyan a könyvosztásban, a semmit­mondó International Advisory Council, azaz Nemzetközi Tanácsadó Testület néven bújt a Szabad Európa Bizottság mögé, de a nyugatra ki­látogató magyaroktól megszerezhető, ilyen vagy olyan fontosságú, fő­ként hangulatfelmérést szolgáló információk begyűjtésére más embere­ik voltak, Londonban például egy idős hölgy, aki kávézni vagy akár ebédelni hívta meg a hazai kiutazókat, majd jelentést készített az általa hallottakról a CIA számára. A londoni, párizsi, római, bécsi és müncheni magyar és egyéb könyvosztók munkája azonban egyszerűen abból állt, hogy a náluk tá­rolt állományból köteteket, folyóiratokat és újságokat adjanak szakmai vagy turistaúton kint járó értelmiségieknek, hogy ezek megismerked­hessenek mindazzal, amitől azokban az időkben szinte hermetikusan el voltak zárva, tehát a politikai színezetű irodalmi munkákkal, a társada­lomtudományok új eredményeivel, s a világ fejlődéséről alkotott nyu­gati nézetekkel. Munkámért igencsak szerény javadalmazást kaptam, ami alig kárpó­tolt azért, hogy az akció érdekében fűt-fát meg kellett hívnom a laká­somra, s a vendégek, akik jókora könyvcsomaggal távoztak, remekül érezték magukat nálunk, szívesen maradtak éjfélig, az utolsó metrójá­rat indulásáig, hogy elfogyasszanak egy fél üveg whiskyt. Évente egyszer-kétszer Londonban George Mindennel szolgálati be­szélgetést folytathattam, meghívására fehér asztalnál, szálláshelyén, va­lamelyik drága londoni hotelban, vigyázva arra, hogy csak főételt ren­deljek, s abból is olcsóbbik fajtát. A The Times nekrológírója szerint a bukaresti születésű, hat nyelven beszélő, Romániából 1946-ban elmene­kült nagybirtokos „jóképű latin volt, szomorú, sötétbarna szemekkel, melyhez hasonlók bizánci mozaikokon láthatók”. Mister Minden az én emlékezetembe úgy ivódott be, mint ahogyan a tipikus CIA-ügynököt a filmekben ábrázolják. Elegáns, komor, méltóságteljes úr volt, jól szabott öltönyeiben olyasféle, mint egy legfelső kategóriába sorolható New York-i olasz maffiózó. Elsősorban arról beszélgettünk, hogy milyen könyveket kellene megrendelnie, és érdemes-e továbbra is nagy pél­dányszámban, támogatólag előfizetni a párizsi emigráns Irodalmi Új­ságra, a müncheni Új Látóhatárra, vagy a római Katolikus Szemlére, majh' nem közöltek-e olyan Amerikát sértő cikket, ami ezt végképp kizárttá teheti. Másodsorban borzasztó művelt dolgokról kellett fecsegni, főként a francia irodalomról, melyben Minden úr, a maga sznob módján, igen jártas volt. A program 1991-ig, mikor is megszűnt, évente 300 000 könyvet és kiadványt juttatott el a vasfüggöny mögé. Én magam az évek során kö­rülbelül tízezer kötetet és folyóiratot nyomtam a kilátogatók kezébe, és tizenötezer dollárt költöttem könyvkívánságaik kielégítésére. Amikor 1963 és 1966 között Münchenben a Szabad Európa Rádió szerkesztő­munkatársa voltam, ideiglenesen Czigány Lóránt vette át az osztoga­tást, és ügyes húzással kibérelte a London-belvárosi magyar könyvke­reskedés egy kis külön bejáratú raktárszobáját. Sajnos, ezt anyagi okok­ból visszatértem után fel kellett adni, és újból házamba ömlesztették könyvcsomag áradatukat a postásautók. Feleségem haragosan nézeget­te az előszobában plafonig növekvő könyvhalmokat. A rendszerváltozás évéig meg sem próbálkoztam a hazalátogatással, de a feleségem néha leküzdötte a vízum-megtagadási nehézségeket, és három napra szóló beutazási engedéllyel felkereste Budapesten a sú­lyos beteg szüleit. Egy ízben valamiféle formaság ürügyén becitálták az idegeneket ellenőrző államvédelmi központba, megrótták az én könyv­osztogató tevékenységem miatt, és rákérdeztek: járt-e nálunk „felforga­tó irodalom” beszerzése végett Haraszti Miklós. Ili közölte a „hivatal­nokkal”, hogy annyira gyűlöli az éjfélig iddogáló magyarokat, hogy le se jön az emeletről, ha nálunk vannak. Fogalma sincs arról, vizitált-e Haraszti. (Pontosan tudta, hogy igen). A kapott könyveket a megajándékozottak jelentős százaléka nem merte hazavinni Magyarországra. Ha rokonaiknál szálltak meg, elolva­sás után otthagyták a köteteket, folyóiratokat. Aminek előnye is volt, mert újabb hazai szállóvendégek tanulmányozhatták a polcra gyűlt iro­dalmat. A lakóhelyemhez közeli antikváriumokban gyakran viszontlát­tam az általam adott, angol nyelvű könyveket. De hát nem csak betűvel él az ember. Sokan hazafelé utaztakban a vonaton „felejtették” a veszélyes olvasni­valót, mások szennyes fehérnemű közé rejtve, a koffer mélyén csem­pészték be. Voltak, akik a vámosokkal vitába bocsátkoztak, mond­ván, hogy az elkobzandó könyvek a tudományos munkájukhoz szüksé­gesek, s erről pecsétes igazolásokat lengettek. Értesüléseim szerint az elkobzott anyag nemegyszer az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő társadalomtudományi intézet anyagába került, egy-két kötet egyenesen Aczél György magánkönyvtárába. 1989-es első budapesti visszatérésem alkalmával egy neves egyetemi tanár elmondta, hogy kandidátusi értekezését az általam Londonban ajándékozott könyvek alapján írta meg, feltűnést keltve új nyugati szociológiai elméletek hazai megismertetésével. A könyvek becsempészése miatt senkit sem tartóztattak le vagy bocsá­tottak el munkahelyéről. „Lebukás” esetén azonban bizonyára bejegy­zés került az illető káderlapjára. Sokszor töprengtem azon, mi lesz, ha egyszer úgy határoz a magyar pártvezetés, hogy a fellazítási akciót „le kell leplezni”, és megneveznek olyan értelmiségieket, akikre amúgy is haragszik a rezsim. Talán azzal vághattam volna vissza, hogy valame­lyik emigráns irodalmi lapban cikket írok, s én is említek neveket, azok­nak a fontos kádereknek vagy európai hírű íróknak, tudósoknak a ne­vét, például Berend T. Ivánét, vagy a másik kategóriában Illyés Gyulá­ét, akik szintén részesültek könyvadományban. De a rezsim felelősei nem léptek fel támadólag, ők tudták, miért. Azt olvasom a George Mindenről szóló nekrológban, hogy megbízá­sakor a CIA nyilatkozatot íratott vele alá arról, hogy a fellazító akcióról senkinek sem beszél, és jóllehet, a hidegháború már régen véget ért, ő mindhalálig titokban tartotta a részleteket. Pedig talán érdemes vol­na elemző tanulmányt készíteni a gondolkodó fők megnyeréséért folyó kelet-nyugati küzdelemnek erről az érdekes vállalkozásáról. Sárközi Mátyás 2006. JÚNIUS 2. VÁMOS MIKLÓS: írhatnám polgár Ki volt az Sokáig laktam a Pozsonyi úton, egy valaha jobb napokat élt bér­házban. A kapu mellett a márvány­borítású falon betűhiányos felirat jelzi, hogy ez és a szomszéd ingat­lan egykoron a hatvani cukorgyá­ré volt. A helybéli nép rebesgette, a Dunára néző fronton a legszebb otthon Hatvany Lajosé volt. Me­lyik? — kérdeztem. Hát, ahol a te­tőteraszon fák vannak. Látszottak a parkból. Nagy fák. Mint kide­rült, dézsákban álltak. Karinthy és Kosztolányi levelei­ből tudtam, hogy Hatvany a két há­ború közének legmódosabb iroda­lompártolója volt, akit emezek za­vartan vagy pimaszul lejmoltak. Egyéb ismeret híján puszta kaland­vágyból hoztam haza a könyvtárból Hatvany Lajos leveleit, az általa, illet­ve nekik írottakat (Szépirodalmi, 1985, a szöveg gondozását felerész­ben az özvegye végezte). Mióta vé­gigolvastam, lenyűgözve bámulok magam elé. Álmomban sem gon­doltam volna, hogy a nevét a csalá­di cukorgyár színhelyéről, a fővá­rostól hatvan kilométerre található városkáról nyerte. Azt sem képzel­tem, hogy egészen 1961-ig élt itt. Ha az idő engedte, nyugszékben feküdt a tetőteraszon, melyről a ki­látás - ő írta - mindenért kárpótol­ta. Nagyon szépnek kell lennie - a „minden” a hatalmas vagyon el­vesztését (is) tartalmazza. Báró Hatvany Lajos 1880-ban született, Deutsch Lajosként. Édes­apja azok közé a zsidók közé tarto­zott, akik - majd háromszázan - nemességet kaptak a kiegyezéstől a monarchia végéig terjedő időszak­ban. Közülük huszonhat lett báró. A Deutsch I. és fia cukorgyárat a nagyapja alapította. A magyarosí­tásban előbb Hatvaniak lettek, majd a nemesség után ipszilonra cserél­ték az i­t. Lajos, akit a magánérint­kezésben általánosan Laciztak, az édességipar helyett a nyelvek és az irodalom iránt érdeklődött. A csa­ládban nem egyedül. Testvérei kö­zül Bertalan a vállalatvezetés mel­lett a keleti tudományok és nyelvek avatott tudora lett, s ugyanakkor a Szép Szó folyóirat alapítóinak egyi­ke. Ferenc képzőművészként és gyűjtőként vált ismertté. Hatvany Lajos Gyulai Pál tanítvá­nyául szegődött. Az öregúr egy íz­ben kíváncsiskodott, mivel foglalko­zik a polgári életben. Üzletben va­gyok, válaszolta a báró, s további kérdésre hozzátette: Cukorkaüzlet­ben. Hol van üzletük? A Nádor ut­cában­­ ez nem volt hazugság, az édesipari vállalatóriás pesti köz­pontja székelt ottan. Mire az iroda­­lomkritikusok doyenje: Ha arra ke­rülök az akadémiáról, majd ott ve­szem a cukrot. Hatvány szabadko­zott, nálunk csak nagy tételben árusítanak. Gyulai ezt nem találta akadálynak: Ha nagyon megkérem az apját, nekem csak adnak! A jó Lajos mérhetetlen mennyi­ségű levelet váltott, nagyjából min­denkivel, aki számított a magyar irodalomban a századfordulótól a negyvenes évekig. Legfontosabb partnerei a korrespondanciában: Ady Endre, Krúdy Gyula, József Attila, Remenyik Zsigmond, Babits Mihály, Gyulai Pál, Osvát Ernő, Juhász Gyula, Szép Ernő, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Kaffka Margit, Heltai Jenő, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Lengyel Menyhért, Tersánszky Józsi Jenő... Többségük barátja, rokona vagy üzletfele volt, utóbbi általában azt jelenti, hogy anyagilag patronáltja. A kötet csupán azokat a leveleket tartalmazza, amelyek fönnmarad­tak, s a szerkesztők - a kiadás évé­ben a szocializmus prüdériájának végéveit éltük - nem tartották túl indiszkrétnek. Özvegy Hatvanyné (az utolsó) előtt fejet hajtok, amiért jóváhagyta, hogy a Bajor Gizivel váltott üzenetek is szerepeljenek, ez a nagy színésznő egészen biztosan a báró szeretője volt. Egyik üzenetét ekként zárja: „Szeretettel a Tied (megállj és nem írok nevet).” Kide­rül belőle, hogy Hatvany beszerel­tette hozzá a telefont, ámbár az még nem működik. Jászai Mariról a szöveg csupán sejtet valami ha­sonlót. A külföldi írók közül sem akárkikkel levelezgetett Hatvany, Gerhart Hauptmann, Klaus Mann, Thomas Mann. Úgy látszik, főként azokat a németeket szerette, akik­nek a neve „férfi”-ra végződik. A báró tekintélyes életművet ha­gyott maga után. Ezek egy részét németül írta, mint A tudni-nem-érde­­mes dolgok tudományát. Vaskalapos filológusok és elemzők ellen hada­kozott. Magyarul legutóbb a Gon­dolat publikálta, jelenleg csak elője­gyezhető, például a www.antik­va.hu-n. Az Én és a könyvek is néme­tül fogalmazódott, csakúgy, mint a Zsiga a családban, a regény trilógia első darabja, mely rögvest angolul is megjelent. Külföldön sikert si­kerre halmozott, az említettek mel­lett színdarabokkal. Itthon a Nyugat dölyfös szerkesztői nagy előszere­tettel utasítják vissza a munkáit. Ami azért pikáns adat, mert a báró nem csak lelkes támogatója, tulaj­donosa is a lapnak. Egészen addig, míg halálosan összevesztek vele (1911). „Osvát és köztem irodalmi controversia volt. Az urak velem - Velem - szemben jónak látták az »irodalmi függetlenséget« megvé­deni. Mintha irodalmi exploiteur kiadó volnék - mintha nyernék az üzleten. E télen már majdnem ma­gyar lettem - maradok németnek.” A legtöbb levelet Ady Endrével váltotta. Szerelemhez hasonlatos barátság. Viharos összeveszésekkel, könnyes tüdőre borulásokkal. A költő így írja alá sorait: „Adyd.” Hatvany pedig így: „Laczid.” Ady sokszor fogad el vagy köszön meg pénzt, ám - legalábbis a közzétett szövegekben - ritkán kér. Egyszer, 1915-ben furcsamód négy lovat szeretne a bárótól, kettőt az apjá­nak Érmindszentre, kettőt magá­nak, Csúcsára. Nem tudom, meg­kapta-e őket. Ha igen, talán épp e lóügyről juthatott eszébe: „Én té­ged a mai Magyarország Széchenyi­jének látlak.” A költő sokszor szinte esdekel levélért, találkozásért, ver­sei bírálatáért. A báró kíméletlenül és többször letolja, mivel az újabb versek jók, de lehetnének jobbak. Úgy véli, hiányzik a költőből a kon­centráció. Váljék Goethévé és Flau­­bert-ré. „A regényt meg kell írnod. A lyrával magadat emészted...” [„Magad emésztő, szikár alak! / Én megbántottalak.” Ezt huszonhárom évvel később írja József Attila Ba­bitsról s-nak.] Hatvany a tanács­adást ekként folytatja: „...a regény­írás physice hasznos.” Jó hír ez szá­momra is. Eleddig physice a test­mozgásban bíztam. A mecénás szerepe sokat ártott Hatvanynak, az írónak. Ady sze­rint: „Bajt okozott a te pénzessé­ged... Hidd el, hogy nagyon sok­szor nagyon-nagyon szerettem vol­na, ha­­ neked sincs pénzed.” Vilá­gos beszéd. Tersánszky szerint: „Magam részéről az ő lehetőségei­vel, millióival és külsejével, valljam be, mit tennék?... időmet mulatók­ban, kártyatermekben herdálnám, legföljebb medvevadászatra ruccan­nék ki Máramarosba, vagy Afriká­ba, oroszlán és fekete tündérek va­dászatára! ...Foglalkoznék én iro­dalommal?” Érmindszentről jelenti Ady 1914. július 5-én: „Nevezd szenilis fordu­latnak, őrülten, megbolondultan szeretek egy alig húszéves kislányt. Úgy mutatja, hogy ő is szeret, tehát most okvetlenül nagyon is hiszi. A leány - csodálkozz - nem zsidó, de nagyon előkelő, erdélyi félmág­nás... Gondoltam, tanácsot kérek, de te olyan szertelen, bolond sze­relmi életet éltél, hogy legrosszabb esetben is­­ megnyugtatnál.” Vá­lasz: „Józan Deutsch fővel adva van egy nem egészséges, nem is fiatal poéta­­ és egy kislány, egy kis húsz­éves hysterica. Mert ugye hogy az... baj, baj, baj... A Hatvány pe­dig, ez az y-os nevű, majdnem gent­ry, majdnem duhaj, majdnem ma­gyar pedig, aki mindig küzdött bennem az óvatos zsidóval, neked is azt ajánlja: uccu neki... rajta: az élet annyit ér, amennyi az élmény. Bölcsebb vagy?” Mint tudjuk, Ady elvette Boncza Bertát, azaz Csinsz­kát. Földessy Gyula egyik leveléből kiviláglik, a hysterica a második férj szerepére Ady előtt Babits Mihályt és Harsányi Zsoltot is célba vette. Hatvany életpályája regénybe il­lő. A Nyugat­tól való távozása után Berlinben él. Amikor hazatér, meg­veszi s szerkeszti a Pesti Naplót, illet­ve az Esztendőt. Az őszirózsás forra­dalom egyik fontos szereplője. Emigrálnia kell, Bécsben Jövő cím­mel lapot alapít. 1927-ben újra ha­zajön, pedig vád alatt áll a forradal­mi múltja miatt. Elítélik, börtönbe vonul, amnesztiával szabadul. A fa­sizmus elől újra elmenekül, Ox­­fordban köt ki. Híres palotáját a budai várban, ahol sokakat látott vendégül, értékesítenie kell. Ott ta­lálkozott többek között Bartók Béla és Thomas Mann. Földessynek írja, 1940. február 29-én: „Bécsikapu tér eladva, vagyonváltságra elmegy az ára. Nem akarok több lakást. Hotelszobák lakója leszek." Bár­merre tűnt föl, magas termetével, kifogástalan eleganciájával, minde­nütt a társaság középpontja s a nők kedvence lett. Állandóan harcolt Adyért, vele kapcsolatos köteteket állított össze. 1947-ben tért vissza Budapestre, ki tudja, hanya­tlik . Egyetemi ta­nárként kereste a kenyerét. Amikor akadémikus lett: „Bevallom, jólesik ez az elismerés, mely ha későn jött is, nemcsak erkölcsit, hanem anya­git is jelent.” A báró immár nem áll jól. Nyolcvanadik születésnapjára Aczél György művelődési minisz­terhelyettes viszi házhoz a Kossuth­­díjat a fekvő betegnek. Talán épp a tetőteraszon adta át. Hatvanyt leg­főbb műve, az így élt Petőfi egyma­gában is érdemessé tette a díjra. Nem maradt terem, hogy szóljak a kötet csodás képmellékletéről. És Illés Endre remek előszaváról, ame­lyet inkább utószónak olvassanak, ha rám hallgatnak, mert néhány nagy poént lelő. A várban, közel egykori palotájá­hoz, a nyúlfarknyi Hatvany utca őrizte a nevét. A rendszerváltás utá­ni zűrzavarig, amikor ezt is megvál­toztatták. Azóta Kard utca. Tessen mondani, ki volt az a Kard? !· ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next