Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-06-02 / 22. szám - Gyáni Gábor: A történész mint erkölcsbíró (6. oldal)
GYÁNI GÁBOR: A történész mint erkölcsbíró A történetírói éthosz valamikori meghatározása látszólag megoldotta a múlt történetírói megítélésének a kérdését. Leopold von Ranke így fogalmazott a XIX. században: „mindegyik korszak közvetlenül Istenre vonatkozik, s értékét egyáltalán nem az adja, hogy mi az, ami létrejön belőle, hanem önnön létezése, önnön mivolta...”. Következésképpen: „mindegyik korszakra úgy kell tekinteni, mint ami önmagáért valóan érvényes...”. Ennek megfelelően nem a történész dolga az ítélkezés, rá csupán az tartozik, hogy próbálja megmagyarázni vagy megérteni a múlt eseményeit és szereplőit. Ezen igény nevében jelenti ki Marc Bloch, hogy a történész a tudós és nem pedig a bíró módján gyakorolja a pártatlan ítélkezést. „Hogy rövid legyek, egyetlen szó uralja és világítja be tudományunkat: a »megértés«... Ez a szó, ne titkoljuk, számos nehézséget hordoz magában, de éppannyi reményt is. S mindenekelőtt barátságos szó. Túlságosan sokszor ítélkezünk, még a cselekvésben is. Olyan könnyű felkiáltani: »akasztófára vele!« A megértés sosem elég mély.” Ezért, ha mód van rá, lehetőleg kerüljük az ítéletmondást annak érdekében, hogy beválthassuk a történeti megértés által keltett reményt. „A történelem, amenynyiben lemond hamis arkangyali ambícióiról, segítségünkre lehet az akadályok leküzdésében. A történelem az emberi változatosság óriási tapasztalata, emberi találkozások hosszú története. Az élet és a tudomány - csak nyerhet azzal, ha e találkozás testvéries szellemben megy végbe.”3 . Újabban azonban egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy: 1) nem ítélkezik-e a történész folyton-folyvást, amikor a múltat rekonstruálja és ellbeszéli; 2)"«f elkerülhető»e vajon az ítéletalkotás, illetve tanácsos-e mellőzni, midőn történetbe foglaljuk az elmúlt idők eseményeit. Ezek a kérdések ma sokakat újra foglalkoztatnak. Ezért sem véletlen, hogy a History and Theory című mérvadó történetelméleti folyóirat 2004-ben egy teljes (külön)számot szentelt a történelem és az etika kapcsolatának. Richard T. Vann például határozottan amellett érvelt ennek során, hogy „a történész legalábbis nem kerülheti ki a morális értékelést”. Majd hozzáfűzte: „Adott tehát, hogy kikerülhetetlen, de vajon kívánatos-e?”. A válasza pedig így hangzik: „a történetírásban létezik a morális értékelésnek (ítéletalkotásnak) egy redukálhatatlan eleme, ami egyaránt fellelhető az oktatásban, a kutatás minden egyes fázisában, és végül az elkészült szövegben is. Ez ugyanakkor összetett dolog, mivel egyaránt felöleli a többi történész értékelését azon standardok alapján, melyek egyezményesen elfogadottnak számítanak, egyszersmind tartalmazza a történelmi cselekvők, az ágensek értékelését is, akikről a történészek szólnak, az utóbbi esetben azonban az értékelési kritériumok már jellemző módon vitatottak.” A továbbiakban különbséget tesz gyenge és erős értékelés között. Az előbbin azt érti, hogy a történész morális ítéletet mond a múltban elkövetett genocídiumok kapcsán, nem gyakorol viszont erkölcsi bírálatot az ezeket a gyilkosságokat elrendelő, azokat elkövető személyek felett. Az erős morális ítélkezés kategóriájába viszont azt az esetet sorolja, amikor nem fogadja el a történész magára nézve mérvadónak a múltban érvényes világszemléletet és erkölcsi mércét, nem osztja tehát Ranke korábban idézett kontextualista kijelentésének igazát. Felmenti őt ez alól helyzetének ama sajátossága, hogy a történész nem, vagy nemcsak a múlt általa elbeszélt eseményeinek szereplőivel, hanem saját kora embereivel, beszámolójának hallgatóival, helyesebben többnyire az olvasóival folytatja a dialógust. Midőn már meghalt emberek tetteit értékeli, elkerülhetetlenül meg kell osztania erkölcsi véleményét az olvasókkal is, hiszen „implicite be kell őket vonni az erről folyó dialógusba”. A történész morális ítéletalkotáshoz fűződő joga azonban, ismerjük be, felettébb kényes kérdés, már csak azért is, mert az igazság felkutatására és kimondására szerződő historikus számára e tekintetben megnyíló tér nagyon szűkös. Ennek ellenére egyetlen, a történetírói éthosznak elkötelezett historikus sem gondolhatja komolyan, hogy az igazság kimondásából ráháruló morális teher végleg megszabadíthatja a múlt erkölcsi megítélésének nem kevésbé súlyos terhétől, így vélte ezt évtizedekkel ezelőtt Szabad György is, kijelentvén: „Nemcsak az élő és az eljövendő nemzedékek iránt tartozik felelősséggel [a történész Gy. G.], hanem a némaságba hanyatlottak iránt is.” Mely felelősség, vallotta, nemhogy „nem kerül ellentmondásba a történelem szaktudományi érdekeinek szolgálatával, éppen ellenkezőleg: teljes összhangban van vele”. Ez abból ered, hogy a történész többre vállalkozik annál, mint hogy a múlt köveiből építkezzen, „hanem a múltbeli épületek rekonstruálása..., a szerves keletkezésű képződmények rekonstruálása” képezi a hivatását. Ehhez pedig „mellőzhetetlenül szükséges a történeti valóság közvetlenebb megszólaltatása és megnyilatkozásainak maximális érzékenységgel történő regisztrálása - némileg képletesen szólva -, az üzenetet felfogó és közvetítő funkció ellátása is”. Minélfogva: „A felelősségteljes kapcsolattartás a múlttal korántsem kárhoztatja a történtek puszta regisztrálására a historikust, éppen ellenkezőleg, arra ösztönzi, foglaljon állást, mondjon ítéletet, ítéletet, amelynek az indoklása legyen a tudományos és az erkölcsi felelősség vonatkozásában a lehetséges mértékig feddhetetlen, de amely ugyanakkor ne legyen fellebezhetetlen.” Nem vagyok benne egészen biztos, hogy Szabad moralizáló gondolatmenete általános tetszést váltana ki a történészek széles táborában. Ráadásul komoly vita tárgyát képezheti, hogy pusztán csak a postás vagy a küldönc szerepe illeti-e meg a történészt a múlttal való kapcsolatában? A múlt és a történelem ilyen differenciálatlan fogalmi összemosása számomra elfogadhatatlan. Megítélésem szerint a múlt semmiképp sem az a valami, ami az elkövetkező nemzedékekért jött volna csupán létre és állt volna fenn azért, hogy az utókornak szóló értelem és jelentés forrásául szolgáljon. Ez utóbbit ugyanis az utókor maga hozza létre és használja fel önnön céljaira. Jenkinsszel szólva azt vallom tehát: „A múlt semmi olyan vele összefonódó értéket nem rejt magában, amihez nekünk lojálisnak kellene lennünk, semmi olyan tényt nem foglal magában, melyet nekünk meg kellene találni, semmi olyan igazságot nem kínál, melyet tisztelnünk kellene, egyetlen olyan problémát sem tartogat, melyet nekünk kellene megoldani, semmi olyan projektet nem mutat fel, amit nekünk kellene befejezni.” Mégis: Szabad idézett álláspontja jól mutatja azt a nemegyszer explicite is jelentkező és implicite egyébként is kiirthatatlan igényt, mely szerint a történésznek erkölcsi ítélet tárgyává kell tennie a múlt általa magyarázni és megérteni kívánt világát. Ha a múltat nem egyszerűen csak leírni (ami persze önmagában sem mentesít az értékeléstől), és nem is csak magyarázni kívánjuk, de ráadásul meg is szeretnénk érteni, aligha szabadulhatunk az ítélkezés általános kötelmétől. Ekkor azonban már menthetetlenül bele is keveredtünk a történelmi cselekvők saját erkölcsi világába. Márpedig - tehetjük hozzá - nem minden múltbeli üzenet látszik méltónak arra, hogy továbbadják az utókornak. Nem véletlen, hogy a posztmodern által hirdetett pluralizmus, tág elbeszélői szabadság ellenében példaként említeni szokott holokauszt kifejezetten megértő történetírói megközelítése szakmai körökben elfogadhatatlan eljárásnak tűnik. Bele lehet-e, helyesebben bele szabad-e helyezkedni egy olyan történelmi szereplő lelki és erkölcsi világába, mint amilyen Hitler volt? Nem vezet-e ez óhatatlanul a vele való kritikátlan azonosuláshoz, a Hitlernek felróható történelmi felelősség menthetetlen elsikkasztásához? Ezek a kérdések nemcsak a történész által kreált történelem, hanem a kollektív emlékezet, a nyilvános történelem (public history) fogalmával jelölt múlt reprezentációja kapcsán is rendre felvetődnek. Hadd emlékeztessek A bukás című német fam nyomán keletkezett vitára. Ami azt a kérdést exponálta, létezik-e, morális értelemben, a történelmi gonosznak emberi arca és emberi jelentése; megjeleníthető-e Hitler akár a történetírás jóvoltából, akár a nyilvános történelem keretében olyan emberi alakként, mint amilyen mindenki más. Nem ritka az a vélemény, mely szerint erre a kérdésre nemmel kell felelni, mivel: „Az éppen a nemigazság, hogy [Hitler - Gy. G.] olyan lenne, mint bárki más.”10 A tét ez esetben a történelmi hitelesség kérdése, amit nem szolgáltathatunk ki minden további nélkül a megértés más esetekben igazolható eljárásának. Ezzel ugyanis a felejtés, a rossz elfelejtésének az eszközévé silányítjuk a múlt ilyetén ábrázolatát. Egész könyvet szentelt a kérdés beható vizsgálatának Szvetan Todorov. S noha egy helyen azon véleményének adott benne hangot, hogy: „Az erkölcsi ítéletnek a megismerés munkáját követnie kellene, nem pedig megelőznie.”11 Később viszont már elismerte, hogy: „A múltat a jelen szolgálatába állítani cselekvés. Megítélésére nem elegendő, hogy számon kérjük a megfelelés igazságát (a tények megállapítása érdekében) vagy a leleplezés igazságát (a véleményalkotás érdekében), a jó és a rossz fogalmaiban, tehát politikai és morális kritériumok alapján kell értékelni.”12 S midőn végül felteszi a kérdést, hogy: „legitim dolog-e ítéletet hozni a múltról?” elsőként konstatálja: a történészek „csak kivételesen fosztják meg magukat ettől”.13 Amikor pedig azt kezdi mérlegelni, hogy vajon jogos-e mindez, akkor arra jut: pusztán azért, mert megértjük, hogy miért tűnhettek egyes múltbeli cselekedetek elfogadhatónak, dicséretre méltónak (mondhatnánk: racionálisnak) egész népek számára, nem kell elfogadnunk, hogy mindezen cselekedetek (a népirtás, a kínzás, mások szabadságának a megfosztása) megbocsáthatók annak a történelmi összefüggésnek a nevében, melyben megvalósultak.14 Emiatt gondolja úgy, hogy az intézményi determináció magyarázata nem adhat erkölcsi felmentést a tökéletes rossz megtestesítőinek a saját cselekedeteikért. Nem azért ítéljük el őket, mert eleve a rosszat kívánták képviselni. A dolog ennek éppen a fordítottja: a XX. század szörnyű diktátorai rendszerint a saját fogalmaik szerinti jóra való törekvés eredményeként vetemedtek másokkal szemben bűnös és hitvány cselekedetekre. „Következésképpen a döntő különbség azok között a cselekedetek között van, amelyeknek a racionalitása tisztán szubjektív, vagy pedig interszubjektív..., azaz jó szívvel el tudják fogadni a kortársak vagy az utókor történészei.” Hitler zsidókról alkotott véleménye, ami olykor valós megfigyelésekből is eredt, a saját szemszögéből nem tekinthető irracionálisnak, a belőle levont „következtetésekkel azonban nem lehet egyetérteni, mivel sértik az emberi faj erkölcsi érzékét”.15 Ezzel el is jutottunk a történelmi megjelenítés interpretációs és reprezentációs szabadságának heves vitákat kiváltó kérdéséhez. A történetírás ironikus perspektívája mellett érvelő Hayden White a Metahistory utolsó előtti oldalán, mintegy végszónak szánva kijelenti: „Amikor a történelem ezen alternatív víziói közti választás ügye kerül elő, akkor az egyiknek a másikkal szembeni előnyben részesítéséhez az egyedüli alapot a morális vagy az esztétikai kiindulópont képezi.”16 Erre a kijelentésére (is) hivatkozva gyakran felróják azután White-nak, hogy önkényesen relativizálja a történelem fogalmát, mivel a történetírás tudományosságának a tagadását kívánja megalapozni. Anynyi azonban az eddigiekből is kitűnhetett, hogy a történeti megismerés morális felelőssége mintegy magától értetődő követelmény a történészek számára, bár szemérmes hallgatás vagy éppen nyílt köntörfalazás gondoskodik róla, hogy ne derüljön fény erre a titkolt meggyőződésükre. A történetírás efféle morális megalapozásának a kérdése a posztmodern által hirdetett interpretációs és reprezentációs szabadság kapcsán kerül igazán előtérbe. Az egyértelműnek tűnő, a jelentésüket illetően rögzítettnek tetsző múltbeli események (mint amilyen a holokauszt) kapcsán vetődik fel a kérdés legkiélezettebb formában. Mint történt 1990-ben is a holokauszt reprezentációjának a határairól folyó széles körű vitában;17 és ez ismétlődött meg a Dirk Moses és Hayden White közt nemrég lezajlott vitában is, amely közvetlenül a traumatikus nacionalizmus és a nyilvános történelem összefüggését érintette. Másfél évtizeddel ezelőtt White úgy foglalt állást a kérdés etikai vonatkozását illetően, hogy csak szakmai-etikai megfontolások korlátozhatják a történetírói beszédmód határtalan voltát. „A Harmadik Birodalom eseményeiről szóló történetek komikus vagy idilli cselekményesítésének esetében nyilvánvalóan igazoltan vethetjük el őket [a revizionista tételeket - Gy. G.] a tényekre hivatkozva az egymással versengő elbeszélések közül.”18 Ezzel Carlo Ginzburg bírálatának kívánta elejét venni, nevezetesen hogy a White-féle történetírói szkepticizmus és relativizmus nem ad kellő biztosítékokat a tolerancia által megkívánt episztemológiai és morális alapokhoz. Hiszen, állította Ginzburg, „amikor a morális és az elméleti különbségek végül nem az igazságra vonatkoznak, nincs mit tolerálni”.19 * Akkor viszont, amikor immár az az elképzelés képezte vita tárgyát, mely szerint „bár lehetséges olyanfajta tudást előállítani, amely egyetlen politikai programhoz sem kapcsolódik nyilvánvalóan, de a humán és társadalomtudományokban előállított minden tudásra igaz, hogy lesznek olyan ideológiák, amelyek könnyebben felhasználhatják, mint a többi” - nem dönthette el White a kérdést a korábbiakhoz hasonló módon.20 S akkor sem tehette meg ezt, amikor azt az állítását kellett megvédenie, hogy: „Alárendelt, veszélyeztetett vagy ellenálló társadalmi csoportok szemében az a javaslat, hogy a történelmet azzal a tárgyszerűséggel, viszszafogottsággal, realizmussal és társadalmi felelősséggel fogják fel, amely a történelmi kutatásokat szaktudománnyá válásuk óta jellemzi, csak azon ideológia újabb oldalának látszik, amellyel szembeszállni hivatottak.”21 A történelem, vonta le végül White a következtetést: „nem ablak, amelyen keresztül a múltat olyannak látjuk, amilyen tényleg volt, hanem fal, amelyet át kell törnünk, hogy szembeszállhassunk a történelem szörnyűségével...”22 Dirk Moses szerint White felfogása azért veszélyes, mert a történelem nyilvános használatát kiszolgáltatja korunk etnikai és nacionalista konfliktusainak. Az utóbbiak kirobbantói ugyanis a történelem ezáltal szabaddá tett használata révén igazolják a kollektív emlékezet tetszőleges politikai instrumentalizálását és egyoldalú kisajátítását. (Folytatás a 8. oldalon) Lakner László munkája Az Olvasók Boltja júniusi programja június 6., 18 óra: Kernács Gabriella: SAJDIK c. könyvének bemutatója, a könyvet bemutatja a szerző és természetesen „a címadó” Sajdik Ferenc! ■ június 7. OLVASÓK NAPJA ■ június 14., 18 óra: „Könyv- TÁRsulat színkör”: Rendhagyó komédiázás a komédiáról, vezeti Illésné Vincze Éva drámapedagógus. ■ június 21-22-23: GARASOS NAPOK http://www.typotex.hu/OlvBolt/bolt.html ÉLET ÉS# IRODALOM 2006. JÚNIUS 2.