Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-06-02 / 22. szám - Gyáni Gábor: A történész mint erkölcsbíró (6. oldal)

GYÁNI GÁBOR: A történész mint erkölcsbíró A történetírói éthosz valamikori meg­határozása látszólag megoldotta a múlt történetírói megítélésének a kérdését. Leopold von Ranke így fo­galmazott a XIX. században: „mind­egyik korszak közvetlenül Istenre vo­natkozik, s értékét egyáltalán nem az adja, hogy mi az, ami létrejön belőle, hanem önnön létezése, önnön mivol­ta...”. Következésképpen: „mind­egyik korszakra úgy kell tekinteni, mint ami önmagáért valóan érvé­nyes...”.­ Ennek megfelelően nem a történész dolga az ítélkezés, rá csu­pán az tartozik, hogy próbálja meg­magyarázni vagy megérteni a múlt eseményeit és szereplőit. Ezen igény nevében jelenti ki Marc Bloch, hogy a történész a tudós és nem pedig a bíró módján gyakorolja a pártatlan ítélkezést. „Hogy rövid legyek, egyet­len szó uralja és világítja be tudomá­nyunkat: a »megértés«... Ez a szó, ne titkoljuk, számos nehézséget hordoz magában, de éppannyi reményt is. S mindenekelőtt barátságos szó. Túlsá­gosan sokszor ítélkezünk, még a cse­lekvésben is. Olyan könnyű felkiálta­ni: »akasztófára vele!« A megértés so­sem elég mély.”­ Ezért, ha mód van rá, lehetőleg kerüljük az ítéletmon­dást annak érdekében, hogy bevált­hassuk a történeti megértés által kel­tett reményt. „A történelem, ameny­­nyiben lemond hamis arkangyali am­bícióiról, segítségünkre lehet az aka­dályok leküzdésében. A történelem az emberi változatosság óriási tapasz­talata, emberi találkozások hosszú története. Az élet­­ és a tudomány - csak nyerhet azzal, ha e találkozás testvéries szellemben megy végbe.”3 . Újabban azonban egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy: 1) nem ítélkezik-e a történész folyton-foly­­vást, amikor a múltat rekonstruálja és ellbeszéli; 2)"«f­ elkerülhető»e va­jon az ítéletalkotás, illetve tanácsos-e mellőzni, midőn történetbe foglaljuk az elmúlt idők eseményeit. Ezek a kérdések ma sokakat újra foglalkoz­tatnak. Ezért sem véletlen, hogy a History and Theory című mérvadó történetelméleti folyóirat 2004-ben egy teljes (külön)számot szentelt a történelem és az etika kapcsolatá­nak. Richard T. Vann például hatá­rozottan amellett érvelt ennek so­rán, hogy „a történész legalábbis nem kerülheti ki a morális értéke­lést”. Majd hozzáfűzte: „Adott tehát, hogy kikerülhetetlen, de vajon kívá­natos-e?”. A válasza pedig így hang­zik: „a történetírásban létezik a mo­rális értékelésnek (ítéletalkotásnak) egy redukálhatatlan eleme, ami egy­aránt fellelhető az oktatásban, a ku­tatás minden egyes fázisában, és vé­gül az elkészült szövegben is. Ez ugyanakkor összetett dolog, mivel egyaránt felöleli a többi történész ér­tékelését azon standardok alapján, melyek egyezményesen elfogadott­nak számítanak, egyszersmind tar­talmazza a történelmi cselekvők, az ágensek értékelését is, akikről a tör­ténészek szólnak, az utóbbi esetben azonban az értékelési kritériumok már jellemző módon vitatottak.”­ A továbbiakban különbséget tesz gyenge és erős értékelés között. Az előbbin azt érti, hogy a történész morális ítéletet mond a múltban el­követett genocídiumok kapcsán, nem gyakorol viszont erkölcsi bírála­tot az ezeket a gyilkosságokat elren­delő, azokat elkövető személyek fe­lett. Az erős morális ítélkezés kategó­riájába viszont azt az esetet sorolja, amikor nem fogadja el a történész magára nézve mérvadónak a múlt­ban érvényes világszemléletet és er­kölcsi mércét, nem osztja tehát Ran­ke korábban idézett kontextualista kijelentésének igazát. Felmenti őt ez alól helyzetének ama sajátossága, hogy a történész nem, vagy nemcsak a múlt általa elbeszélt eseményeinek szereplőivel, hanem saját kora em­bereivel, beszámolójának hallgatói­val, helyesebben többnyire az olvasó­ival folytatja a dialógust. Midőn már meghalt emberek tetteit értékeli, el­kerülhetetlenül meg kell osztania er­kölcsi véleményét az olvasókkal is, hiszen „implicite be kell őket vonni az erről folyó dialógusba”. A történész morális ítéletalkotás­hoz fűződő joga azonban, ismerjük be, felettébb kényes kérdés, már csak azért is, mert az igaz­ság felkutatására és kimondá­sára szerződő historikus szá­mára e tekintetben megnyíló tér nagyon szűkös. Ennek el­lenére egyetlen, a történetírói éthosznak elkötelezett histori­kus sem gondolhatja komo­lyan, hogy az igazság kimon­dásából ráháruló morális te­her végleg megszabadíthatja a múlt erkölcsi megítélésének nem kevésbé súlyos terhétől, így vélte ezt évtizedekkel ez­előtt Szabad György is, kije­lentvén: „Nemcsak az élő és az eljövendő nemzedékek iránt tartozik felelősséggel [a történész­­ Gy. G.], hanem a némaságba hanyatlottak iránt is.” Mely felelősség, vallotta, nemhogy „nem kerül ellent­mondásba a történelem szak­­tudományi érdekeinek szol­gálatával, éppen ellenkezőleg: teljes összhangban van vele”.­ Ez abból ered, hogy a törté­nész többre vállalkozik annál, mint hogy a múlt köveiből építkezzen, „hanem a múltbe­li épületek rekonstruálása..., a szerves keletkezésű képződ­mények rekonstruálása” ké­pezi a hivatását. Ehhez pedig „mellőzhetetlenül szükséges a történeti valóság közvetle­nebb megszólaltatása és meg­nyilatkozásainak maximális érzékenységgel történő re­gisztrálása - némileg képlete­sen szólva -, az üzenetet felfo­gó és közvetítő funkció ellátá­sa is”.­ Minélfogva: „A felelős­ségteljes kapcsolattartás a múlttal korántsem kárhoztatja a történtek puszta regisztrálására a historikust, éppen ellenkezőleg, arra ösztönzi, foglaljon állást, mondjon ítéletet, ítéletet, amelynek az indoklása le­gyen a tudományos és az erkölcsi fe­lelősség vonatkozásában a lehetséges mértékig feddhetetlen, de amely ugyanakkor ne legyen fellebezhetet­­len.”­ Nem vagyok benne egészen biz­tos, hogy Szabad moralizáló gondo­latmenete általános tetszést váltana ki a történészek széles táborában. Ráadásul komoly vita tárgyát képez­heti, hogy pusztán csak a postás vagy a küldönc szerepe illeti-e meg a történészt a múlttal való kapcsola­tában? A múlt és a történelem ilyen differenciálatlan fogalmi összemosá­sa számomra elfogadhatatlan. Meg­ítélésem szerint a múlt semmiképp sem az a valami, ami az elkövetkező nemzedékekért jött volna csupán létre és állt volna fenn azért, hogy az utókornak szóló értelem és jelentés forrásául szolgáljon. Ez utóbbit ugyanis az utókor maga hozza létre és használja fel önnön céljaira. Jen­­kinsszel szólva azt vallom tehát: „A múlt semmi olyan vele összefonódó értéket nem rejt magában, amihez nekünk lojálisnak kellene lennünk, semmi olyan tényt nem foglal magá­ban, melyet nekünk meg kellene ta­lálni, semmi olyan igazságot nem kí­nál, melyet tisztelnünk kellene, egyet­len olyan problémát sem tartogat, melyet nekünk kellene megoldani, semmi olyan projektet nem mutat fel, amit nekünk kellene befejezni.”­ Mégis: Szabad idézett álláspontja jól mutatja azt a nemegyszer explici­te is jelentkező és implicite egyéb­ként is kiirthatatlan igényt, mely sze­rint a történésznek erkölcsi ítélet tár­gyává kell tennie a múlt általa ma­gyarázni és megérteni kívánt világát. Ha a múltat nem egyszerűen csak leírni (ami persze önmagában sem mentesít az értékeléstől), és nem is csak magyarázni kívánjuk, de rá­adásul meg is szeretnénk érteni, aligha szabadulhatunk az ítélkezés általános kötelmétől. Ekkor azon­ban már menthetetlenül bele is ke­veredtünk a történelmi cselekvők saját erkölcsi világába. Márpedig - tehetjük hozzá - nem minden múlt­beli üzenet látszik méltónak arra, hogy továbbadják az utókornak. Nem véletlen, hogy a posztmodern által hirdetett pluralizmus, tág elbe­szélői szabadság ellenében példa­ként említeni szokott holokauszt ki­fejezetten megértő történetírói meg­közelítése szakmai körökben elfo­gadhatatlan eljárásnak tűnik. Bele lehet-e, helyesebben bele szabad-e helyezkedni egy olyan történelmi szereplő lelki és erkölcsi világába, mint amilyen Hitler volt? Nem ve­zet-e ez óhatatlanul a vele való kriti­­kátlan azonosuláshoz, a Hitlernek felróható történelmi felelősség menthetetlen elsikkasztásához? Ezek a kérdések nemcsak a törté­nész által kreált történelem, hanem a kollektív emlékezet, a nyilvános történelem (public history) fogalmával jelölt múlt reprezentációja kapcsán is rendre felvetődnek. Hadd emlé­keztessek A bukás című német fam nyomán keletkezett vitára. Ami azt a kérdést exponálta, létezik-e, morális értelemben, a történelmi gonosznak emberi arca és emberi jelentése; megjeleníthető-e Hitler akár a törté­netírás jóvoltából, akár a nyilvános történelem keretében olyan emberi alakként, mint amilyen mindenki más. Nem ritka az a vélemény, mely szerint erre a kérdésre nemmel kell felelni, mivel: „Az éppen a nem­igazság, hogy [Hitler - Gy. G.] olyan lenne, mint bárki más.”10 A tét ez esetben a történelmi hitelesség kér­dése, amit nem szolgáltathatunk ki minden további nélkül a megértés más esetekben igazolható eljárásá­nak. Ezzel ugyanis a felejtés, a rossz elfelejtésének az eszközévé silányít­­juk a múlt ilyetén ábrázolatát. Egész könyvet szentelt a kérdés beható vizsgálatának Szvetan Todo­­rov. S noha egy helyen azon véle­ményének adott benne hangot, hogy: „Az erkölcsi ítéletnek a megis­merés munkáját követnie kellene, nem pedig megelőznie.”11 Később viszont már elismerte, hogy: „A múl­tat a jelen szolgálatába állítani cse­lekvés. Megítélésére nem elegendő, hogy számon kérjük a megfelelés igazságát (a tények megállapítása ér­dekében) vagy a leleplezés igazságát (a véleményalkotás érdekében), a jó és a rossz fogalmaiban, tehát politi­kai és morális kritériumok alapján kell értékelni.”12 S midőn végül fel­teszi a kérdést, hogy: „legitim dolog-e ítéletet hozni a múltról?”­­ elsőként konstatálja: a történészek „csak kivé­telesen fosztják meg magukat et­től”.13 Amikor pedig azt kezdi mér­legelni, hogy vajon jogos-e mindez, akkor arra jut: pusztán azért, mert megértjük, hogy miért tűnhettek egyes múltbeli cselekedetek elfo­gadhatónak, dicséretre méltónak (mondhatnánk: racionálisnak) egész népek számára, nem kell elfogad­nunk, hogy mindezen cselekedetek (a népirtás, a kínzás, mások szabad­ságának a megfosztása) megbocsát­hatók annak a történelmi összefüg­gésnek a nevében, melyben megva­lósultak.14 Emiatt gondolja úgy, hogy az in­tézményi determináció magyarázata nem adhat erkölcsi felmentést a tö­kéletes rossz megtestesítőinek a saját cselekedeteikért. Nem azért ítéljük el őket, mert eleve a rosszat kívánták képviselni. A dolog ennek éppen a fordítottja: a XX. század szörnyű diktátorai rendszerint a saját fogal­maik szerinti jóra való törekvés eredményeként vetemedtek mások­kal szemben bűnös és hitvány csele­kedetekre. „Következésképpen a döntő különbség azok között a csele­kedetek között van, amelyeknek a racionalitása tisztán szubjektív, vagy pedig interszubjektív..., azaz jó szív­vel el tudják fogadni a kortársak vagy az utókor történészei.” Hitler zsidókról alkotott véleménye, ami olykor valós megfigyelésekből is eredt, a saját szemszögéből nem te­kinthető irracionálisnak, a belőle le­vont „következtetésekkel azonban nem lehet egyetérteni, mivel sértik az emberi faj erkölcsi érzékét”.15 Ezzel el is jutottunk a történelmi megjelenítés interpretációs és repre­zentációs szabadságának heves vitá­kat kiváltó kérdéséhez. A történetírás ironikus perspektívája mellett érvelő Hayden White a Metahistory utolsó előtti oldalán, mintegy végszónak szánva kijelenti: „Amikor a történe­lem ezen alternatív víziói közti vá­lasztás ügye kerül elő, akkor az egyik­nek a másikkal szembeni előnyben részesítéséhez az egyedüli alapot a morális vagy az esztétikai kiindulópont képezi.”16 Erre a kijelentésére (is) hi­vatkozva gyakran felróják azután White-nak, hogy önkényesen relati­­vizálja a történelem fogalmát, mivel a történetírás tudományosságának a tagadását kívánja megalapozni. Any­­nyi azonban az eddigiekből is kitűn­hetett, hogy a történeti megismerés morális felelőssége mintegy magától értetődő követelmény a történészek számára, bár szemérmes hallgatás vagy éppen nyílt köntörfalazás gon­doskodik róla, hogy ne derüljön fény erre a titkolt meggyőződésükre. A történetírás efféle morális meg­alapozásának a kérdése a posztmo­dern által hirdetett interpretációs és reprezentációs szabadság kapcsán kerül igazán előtérbe. Az egyértel­műnek tűnő, a jelentésüket illetően rögzítettnek tetsző múltbeli esemé­nyek (mint amilyen a holokauszt) kapcsán vetődik fel a kérdés legki­­élezettebb formában. Mint történt 1990-ben is a holokauszt reprezen­tációjának a határairól folyó széles körű vitában;17 és ez ismétlődött meg a Dirk Moses és Hayden White közt nemrég lezajlott vitában is, amely közvetlenül a traumatikus na­cionalizmus és a nyilvános történelem összefüggését érintette. Másfél évtizeddel ezelőtt White úgy foglalt állást a kér­dés etikai vonatkozását illető­en, hogy csak szakmai-etikai megfontolások korlátozhatják a történetírói beszédmód ha­tártalan voltát. „A Harmadik Birodalom eseményeiről szó­ló történetek komikus vagy idilli cselekményesítésének esetében nyilvánvalóan iga­zoltan vethetjük el őket [a re­vizionista tételeket - Gy. G.] a tényekre hivatkozva az egy­mással versengő elbeszélések közül.”18 Ezzel Carlo Ginz­burg bírálatának kívánta ele­jét venni, nevezetesen hogy a White-féle történetírói szkep­ticizmus és relativizmus nem ad kellő biztosítékokat a tole­rancia által megkívánt episz­­temológiai és morális alapok­hoz. Hiszen, állította Ginz­burg, „amikor a morális és az elméleti különbségek végül nem az igazságra vonatkoz­nak, nincs mit tolerálni”.19 * Akkor viszont, amikor im­már az az elképzelés képezte vita tárgyát, mely szerint „bár lehetséges olyanfajta tudást előállítani, amely egyetlen politikai programhoz sem kapcsolódik nyilvánvalóan, de a humán és társadalom­­tudományokban előállított minden tudásra igaz, hogy lesznek olyan ideológiák, amelyek könnyebben felhasználhatják, mint a többi” - nem dönthette el White a kérdést a korábbiakhoz hasonló módon.20 S akkor sem tehette meg ezt, amikor azt az állítását kellett megvédenie, hogy: „Alárendelt, ve­szélyeztetett vagy ellenálló társadal­mi csoportok szemében az a javas­lat, hogy a történelmet azzal a tárgy­­szerűséggel, viszszafogottsággal, re­alizmussal és társadalmi felelősség­gel fogják fel, amely a történelmi kutatásokat szaktudománnyá válá­suk óta jellemzi, csak azon ideoló­gia újabb oldalának látszik, amellyel szembeszállni hivatottak.”21 A tör­ténelem, vonta le végül White a kö­vetkeztetést: „nem ablak, amelyen keresztül a múltat olyannak látjuk, amilyen tényleg volt, hanem fal, amelyet át kell törnünk, hogy szem­beszállhassunk a történelem ször­nyűségével...”22 Dirk Moses szerint White felfogása azért veszélyes, mert a történelem nyilvános használatát kiszolgáltatja korunk etnikai és nacionalista konf­liktusainak. Az utóbbiak kirobbantói ugyanis a történelem ezáltal szabad­dá tett használata révén igazolják a kollektív emlékezet tetszőleges politi­kai instrumentalizálását és egyoldalú kisajátítását. (Folytatás a 8. oldalon) Lakner László munkája Az Olvasók Boltja júniusi programja június 6., 18 óra: Kernács Gabriella: SAJDIK c. könyvének bemutatója, a könyvet be­mutatja a szerző és természetesen „a címadó” Sajdik Ferenc! ■ június 7. OLVASÓK NAPJA ■ június 14., 18 óra: „Könyv- TÁRsulat színkör”: Rendhagyó komédiázás a komédiáról, vezeti Illésné Vincze Éva drá­mapedagógus. ■ június 21-22-23: GA­­RASOS NAPOK http://www.typotex.hu/OlvBolt/bolt.html ÉLET ÉS­# IRODALOM 2006. JÚNIUS 2.

Next