Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-06-23 / 25. szám - Doboviczki Attila T.: Hasadó anyagok a Paksi Képtárban. A 25 éves paksi Vizuális Kísérleti Alkotótelep kiállítása (17. oldal)

DOBOVICZKI ATTILA!: 2006. JÚNIUS 23. ■ Hasadó anyagok a Paksi Képtárban A 25 éves paksi Vizuális Kísérleti Alkotótelep kiállítása Hopp-Halász Károly olyan Munkácsy-díjas alkotó, akinek a munkásságához szervesen hozzátartozik művészetszervező tevékenysé­ge. Az idén jubiláló alkotótelep és a tizenöt esztendeje alapított Paksi Képtár szinte kizá­rólag az ő elszántságának, művészetakarásá­­nak köszönheti létét. Halásznak ez a minden heroizmust magába záró állásfoglalása e mű­vészeti intézmények évtizedes túlélőharcában ad okot a tiszteletre és a mai ünneplésre. Aki nem élte még át egy vidéki kisváros minden­napi - hatalmi - játszmáit, talán nem is érti, sőt, talán patetikusnak is érezheti e gondola­tokat. A szürke tények szintjén fogalmazva sokkal inkább kitapintható a konfliktus: a képtárnak helyet adó patinás, klasszicista épületet a város, a ma oly divatos konferen­ciaturizmus céljából eladta a városban min­denható atomerőműnek. Nem kérdezte sen­ki, hogy miért nem akar inkább az erőmű egy európai léptékűvé emelhető saját gyűjte­ményt?! Ez itt most álkérdés, fikció. A dolgok jelenlegi állása szerint, és az egészségre min­denképpen ártalmas huzavona közben Ha­lász és gyűjteménye számára vélhetően egy használatból kivont, valamikori konzervgyári raktárépületet revitalizálnak. Talán nem tűnök túl ironikusnak, de Halász Károlynak egy 1972-es munkája jut eszembe. Azt is mondhatnám, hogy nem lehet ok a pa­naszra, Halász révbe ért, munkássága otthonra talált. A Mini-múzeum sorozatra gondolok ek­kor, a befőttesüvegekre, a magyar képzőművé­szet egyik igen korai intermediális művére. Halász ezekben az üvegekben konzerválta ko­rábbi művészeti beidegződéseit, a pop-art ta­nulmányok, a geometrikus-absztrakt, a Mo­­holy-Nagy-féle konstruktivista látványhagyo­mányból eredeztetett fotogrammok egy-egy emblematikus darabját. Nyilvánvaló, hogy Ha­lász eme munkájában nem csupán alkotói alapállásában történik egyfajta radikális válto­zás ez idő tájt, hiszen ekkor érlelődnek benne azok a gondolatok, melyek a privát adásban, va­gyis a tudatos médiahasználatban, másképpen fogalmazva egy médiatudatos alkotói magatar­tásban jutnak a hetvenes évek közepétől mind erőteljesebben érvényre nála. Ezzel együtt a Mini-múzeumban megfogalmazott kérdése a művészeti intézményekre irányul: a múzeum fogalmára, a műtárgynak a múzeumban betöl­tött státuszára. Ez a kérdés radikalizálódik egy további munkájában, melyet 1973-ban, egy művészeti happening során mutatott be.­ Ez az installáció öt nagyobb méretű papírdoboz­ból állt, melyeken tulajdonképpen a Leo Castelli New York, a Galerie Müller, a documenta­m felirat­ok voltak láthatóak. Ebben a munkájában már nem csak egyéni útkeresésének gesztusában ta­lálunk intézményi utalást, mint a Mini-múzeum­ban, amikor is a hatvanas-hetvenes évek múze­umi közegébe az általa is kipróbált, legfrissebb művészeti áramlatokat, műfajokat és műtípu­sokat illeszti be. A leo castellis installáció már nem csupán Halász problémájaként izolálódik, nem pusztán saját alkotói-művészi egzisztenci­ájának lehetőségeit kutatja, sokkal inkább egy közösség elvárásait fogalmazza meg, amikor egy művészet-kommunikációs helyzetre kér­dez rá. Olyan orientációkat jelenít meg a fel­iratokkal, amelyekkel az azokban testet öltő művészetfogalomnak a referencia-tartományát hozza mozgásba. Mindez annak ismeretében érthető csak meg, ha tudjuk, hogy „hivatalo­san” zsűrimentes kiállítást még Budapesten is csak egy helyen, a Fényes Adolf Teremben le­hetett akkortájt rendezni, azt is csak önköltségi áron. Ebben a közegben válnak leginkább csak értékelhetővé a magyar neoavantgárd korabeli erőfeszítései csakúgy, mint Halásznak a hetve­nes évek végétől érlelődő intézményi fantaz­­mái. Az alkotótelep és a képtár terve ugyanis olyan, Halász egész életére kiható élményekből táplálkozott, mint a 72-es kasseli Documenta, a Pécsi Műhely tagjaként megélt Bonyhádi Alko­tótelep, a Mecseknádasdi Festőtelep, vagyy akár a Balatonboglári Kápolnatárlatok, amszterda­mi, kölni tanulmányútjai... Az idén huszonöt éves Vizuális Kísérleti Al­kotótelep, a Vikar jubileumi kiállítása a Közelí­tés Művészeti Egyesület meghívására érkezett Pécsre, a Hattyúház Kiállítóterembe, melynek anyagát Kovács Orsolya művészettörténész vá­logatta. A válogatásnál elsőrendű szempont volt, hogy a gyűjteményt nagyvonalúan bemutató, mégis reprezentatív szelet mellett kellő súllyal és hitelességgel jelenjenek meg az alapítás kö­rülményei. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ele­ve reménytelen vállalkozás lenne egy teljesség­re törekvő, a Pakson megfordult valamennyi művészt felvonultató tárlatot a rendelkezésre álló keretek, a közel kétszázötven négyzetmé­teren bemutatni, így a látogató a kiállítóterem két terében két, mondhatni önálló tárlatot te­kinthet meg. A kisebbik terem az alkotótelep kezdeti néhány évét jeleníti meg. Ezt az idő­szakot, miként a Pécsi Műhely indulását, Lan­tos Ferenc mentori közreműködése, s ezzel együtt művészeti, művészetpedagógiai útmu­tatásai formálták. A kisteremben ennek meg­felelően olyan munkák kaptak helyet, amelyek a zenei improvizációk analógiájára a képző­­művészetbe átültethető motorikus gyakorlat­nak a nyomait őrzik. Lantost ugyanis legin­kább azok a tanulás előtti vizuális struktúrák izgatták, amelyek szerinte a gyermekekből még előcsalhatóak. Ennek egyik gyakorlatát vélték Apagyi Máriával közösen megtalálni, amikor zenére improvizatív módon rajzoltak a telep résztvevői, fiatal zenészek, képzőművé­szek, így nem meglepő, hogy ebben a helyiség­ben Lantos és Nádler István (Zenére festett kép) munkái mellett zömmel ezekkel a rajzokkal ta­lálkozhatunk. Mindezt a korabeli eseményeket dokumentáló fotótablók teszik élményszerűvé. A fotókon látható gyerekcsoportok között fel­feltűnő alakok közt ismerhetünk rá Halászra, Lantosra, Beke Lászlóra, Romváry Ferencre. A nagyobbik teremben majd’ húsz művész reprezentálja a huszonöt évet, ahol a legutób­bi alkotótelep munkái közül néhány kifejezet­ten a Paksi Képtár problematikus helyzetével és a művészeti intézményrendszer kérdéseivel foglalkozik. Pinczehelyi Sándor Láncos hal /­//. című fotóprintje szervesen épül emblematikus alkotásainak sorába, munkájával egyértelmű­en a Halász körül kialakult konfliktus mérhe­tetlen feszültségére utal. Kiállított két képén egy-egy keszeg látható, körbetáncolva, fűre fektett­e. Pinczehelyi egyértelmű szimbolikával reflektál az egyén és a közvetlen környezete között ellehetetlenült helyzetre. Hasonlóan az intézmény körül kialakult szituációval foglal­kozik Lovas Ilonának az a munkája, mely a ki­állítás meghívóján is szerepel - Caspar David Friedrich búcsúzik a Paksi Képtártól. Itt az alkotó egyfajta jelentéssűrítéssel, a valós és a fikció szintjeinek ingerlésével protestál az intézmény bezárása ellen. Az erősen konceptuális képal­kotások sorába illeszkednek Koronczy Endre munkái is. A művész nagyméretű fotóprintjén egy emberi arc részlete látható, ahol egy sö­rösdoboz nyitójának bőrbe préselt lenyomata adja a kép punktumát. Az egyik felismerhető szereplő - jelen esetben Petrányi Zsolt - továb­bi referencia-tartományokat mozgósít, utalva az alkotótelep közegére, a művészeti szcéna működésére, a művész személyes kapcsolat­­rendszerére, mialatt egyfajta cselekvési szán­dékot fogalmaz meg a művészettörténészi, ku­­rátori munka életszerűvé tételében. Ha itt visszakanyarodunk az időben, hetve­nes éveket a „műhelyes” Szíjártó Kálmán Art gesztusa, s Halász magos­es-sorozatába illeszthe­tő munkája, illetve ennek egy vas-plasztika verziója idézi meg. Mindez nem kismértékben utal a Pécsi Műhely tagjainak gazdag paksi él­ményvilágára. A huszonötödik évfordulóját „ünneplő” alkotótelepnek a Pécsi Műhely amúgy is sarokpontja volt, a még élő tagok va­lamennyien részt vettek rajta. Kismányoky Károly Optichon című printjén paksi reklámúj­ságok lakossági hirdetéseiből egy jelentős lép­tékű kollázst és egyben kordokumentumot ké­szített az elmúlt évben. A nyolcvanas évekből találkozhatunk még Ritter János Bokor kom­pozíciójával, Korpácsi Ferenc és Halász egy­­egy, egymásra is reflektáló, konstruktivista munkájával (Rész és egész), Bak Imre két, soro­zatban álló grafikájával (Eklektika I-II), Julius Gyula assambladge-szerű, táblaképben meg­komponált ready-meadjével, ahol rozsdás vas­lamellákon egy korsó motívumot érzékeltet. De megtaláljuk­­Mattis-Teutsch Valdemár La­birintusát, vagy Lantos fény-játék komozícióját (Kék kép), Zalavári József kalligráfiáit táblakép­ben és plasztikában egyaránt (Kör. L. mester­nek), Halász egyik Taposott képével (1985). A ki­lencvenes évekből Szépfalvy Ágnes reduktív festményével (Tenger), Kopasz Tamás Vérl-ll. című experimentális szőnyegalapú, olvasztót gyertya-brikollázsával, Csontó Lajos (Évek I-II.) külső megjelenésében is boltívet formázó, mo­rális megoldásokat ötvöző kompozíciójával ta­lálkozhatunk. Az elmúlt évekből megtekinthe­tő még a kiállításon Szombathy Bálint mail-art munkája (Hősök voltunk), Dechant ,Anita Festett fái, Csut­ka Eszter finoman formált, papírmasé portréi, mini maszkjai, Gyenis Tibor globális társadalmi, biopolitikai kérdésekre reflektáló két munkája (Hobby génsebészeti példatár, Vidéki kirándulás). A kiállítás anyaga fentiek szerint is igyekszik tükrözni azt a hatalmas korpuszt, amely a Vi­har huszonöt évét és a Paksi Képtár gyűjtemé­nyét jelenti. Nyilván elsősorban technikai, s nem koncepcionális okai vannak annak, hogy a gyűjtemény anyagából csupán printek for­májában kerültek bemutatásra az új­ média képzőművészeti használatára vonatkozó alko­tások. Ezt a műfajt szinte egyedül Keserue Zsolt jeleníti meg, Időzavar című munkájával, így a kiállításról teljességgel elmaradtak az er­re a műtípusra oly jellemző videomunkák és projekciók, technikai environmentek. Minden­nek ugyanakkor meglehet, megvannak a ma­guk intézményi vonatkozásai is. Halász ugyan­is a telep és a képtár működése során hamar ráébredt, hogy a támadások kivédésére a leg­megfelelőbb eszköz, ha a különböző feladatok­ra mindig a legmegfelelőbb szakembereket kéri fel, így az évek során a hazai művészeti élet kiválóságai, emblematikus alakjai, alakítói fordultak meg Pakson. A fentebb említetteken kívül Szabó Júlia művészettörténészről min­denféleképpen érdemes itt megemlékezni. Se­gítő szándékának jelentős szerepe volt az alko­tótelep és a képtár intézményesülésében. És bár volt egy pangás az alkotótelep első szaka­sza és a képtár megnyitása között, éppen az új intézmény létrehozása teremtett új perspektí­vát az alkotótelep számára. Jelen kiállítás a hazai kortárs képzőművé­szeti szcénát sajátos nézőpontból, egy vidéki intézmény szemszögéből jeleníti meg. Ezt az intézményi szituációt a gyűjtés szempontjaiban is kereshetjük; az elmúlt évtizedben tulajdon­képpen Merhán Orsolya, Varga Koppány, Aknai Katalin, Hudra Klára ügyeltek arra, hogy olyan művek kerüljenek a képtár gyűjte­ményébe, amelyek frissítik, és bizonyos szem­mel jól válogatva tovább folytassák a gyűjte­mény gyarapodását. Olyan művészeket is igyekeznek esetenként Paksra csábítani, akik­nek a munkái még hiányoznak a gyűjtemény­ből. Egy másik intézményi szempont a műkö­dés körülményeit érinti. A képtárat fenntartó városi múzeumnál ugyan van egy alapösszeg, amelyből a Vikat-ot az elmúlt huszonöt alka­lommal rendszeresen meg lehetett rendezni. Az alkotótelep ugyanis nem a képtár tulajdon­joga, hanem a Paksi Képtár Egyesületé. Ami­kor 25 éve elkezdődött a gyűjtés, ebből adó­dott a helyzet, hogy képtár is legyen. És bár a telep gyűjteményéből jött létre a képtár anya­ga, a huszonöt év alatt még azt sem sikerült el­érni, hogy a telepnek önálló infrastruktúrája legyen. Ma általános az elképzelés, hogy a képtár váljon ki a városi gyűjtőkörű múzeumi struktúrából, ám az önállóságnak az intézmé­nyi körülménye még nyitott kérdés. A Paksi Képtár - és természetesen ezzel együtt az alkotótelep - helyzetének rendezése olyan akut problémahalmaz, amely messze túlmutat a tolnai kisváros és Hopp-Halász Károly ügyén. A vidéki kortárs művészeti in­tézmények strukturális rendezéséről az elmúlt néhány évben alig-alig lehetett valamicskét hallani. Paks mellett számos hazai intézmény küzd hasonló problémákkal, vagy éppen jó néhány vidéki városban dolgoznak fantazmák, álmok, vagy éppen konkrét tervek megvalósí­tásán a kortárs művészetek területén. A ma­napság oly hangzatos kulturális decentralizá­ció fogalma a kortárs művészetek és a képző­művészetek vonatkozásában korszerű megol­dási mintákat követel. Nekünk, akik fontosnak gondoljuk a nem Budapesten élő városiak in­tézményi problémáit is, olyan stratégia kidol­gozása a cél, amely egyfelől elősegíti a problé­mák szakmai alapon nyugvó, legitim kezelé­sét, másfelől, s ez sem kis kihívás, egymást erő­sítve kell megtaláljuk szövetségeseinket a kor­társ művészetek érdekében. A Paksi Képtár esetéből, az intézményi átalakulás tanulságai­ból ugyanis messzemenő, a hazai kortárs mű­vészeti szcénára, s áttételesen a hazai kulturális ágazat konfliktuskezelésének érzékenységére tudunk releváns következtetéseket levonni.­­ Installáció, Geller B. István kertje. Pécs, 1973. In A Pécsi Mű­­­hely Nagy Képeskönyve, 116-119.0. feLugossy László munkája et szerző kommunikációkutató, a pécsi Közelítés Művészeti Egyesület elnöke) 17 ÉLET ÉS­» IRODALOM

Next