Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
2006-03-31 / 13. szám - Kálmán C. György: Magyar-magyar szótár • könyvkritika • Milyen a magyar…? 50 hungarikum (L'Harmattan Kiadó, Bp., 2005.) (28. oldal) - Kelecsényi László: Krúdy az oldalzsebben • könyvkritika • Krúdy Gyula munkái (Arcanum-életműsorozat (DVD Rom, Arcanum Kiadó, Bp., 2005.) (28. oldal) - Gajdó Ágnes: Utánam, olvasó! • könyvkritika • Színháztörténeti képeskönyv (Osiris Kiadó, Bp., 2005.) (28. oldal)
KÁLMÁN C. GYÖRGY: Magyar-magyar szótár ■ Milyen a magyar...? 50 hungarikum. Főszerkesztő Bori István, szerkesztette Kiss Noémi, Pongrácz Péter, Vaderna Gábor. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2005. 146 oldal, 2000 Ft Amúgy sem könnyű manapság dűlőre jutni, hogy vajon magyar-e az ember, mármint bármelyikünk, mármint abban az értelemben, ahogyan némely politikus a magyar embert látja vagy látni szeretné. Miként ennek a könyvnek rögtön az első szócikkéből („Lélek”) kiderül, különösen a nőneműeknek van okuk mélyen magukba nézni. Ha a magyar lélekhez hozzátartozik, hogy a magyar ember nagyokat szeret mulatni, szereti a sört is, és a sör mellé az Unicumot, meg szeret a parkban sakkozni, imádja a kártyajátékokat és így tovább - akkor bizony az lehet a gyanúnk, hogy a magyar lélek mindenekelőtt férfilélek, a magyar ember férfi. Ahogyan — a könyv legvégén a magyar sport csakis a férfi vízilabda-válogatott (női kajakosok, női kézilabdások, női úszók - ugyan már), a sportoló pedig Puskás Ferenc (tényleg, hiszen női foci-aranycsapat nem volt), és ahogyan az „Irodalom” címszó alatt a következő mondat is olvasható: „Állítólag létezik női irodalom is, amelyet nők írnak nőkről.” Ezt a rendkívül ostoba mondatot nem egyszerűen a tájékozatlanság termékének kell tekintenünk (hiszen a szócikk szerzője nyilván jól tudja, hogy kiváló nőírók vannak, és nem is feltétlenül nőkről írnak), nem is a könyvet belengő macsó szellem újabb bizonyítékának. Hanem két olyan kérdéshez vezet el, amelyek egy ilyen könyvecske szerzőinek valóban megnehezíti a helyzetét. Ez a gyűjtemény - a Balassi Intézet hungarológiai oktatóinak vállalkozása - ugyanis két-háromlapnyi összefoglalót ad mindarról, amit a külföldieknek Magyarországról, a magyarokról, kultúrájukról és mindennapjaikról tudniuk érdemes. Szinte elkerülhetetlen, hogy ezek a kis írások tele legyenek sztereotípiákkal és közhelyekkel (így a közhelyes, a kötet férfi és női szerzőibe egyaránt beleépült szexizmussal), végtére is, becsületes dolog ezeket vállalni, mintegy kirakatba tenni - ez a gondolkodás is a magyar kultúra és mindennapi élet része. Vagy lehet nagyon személyes (vagy váratlan, vagy egyéni) „szócikkeket” írni, csak azért is egyetlen személyt választunk az áttekintés helyett (Puskás mellett például Demján Sándort, ő az „Üzletember”). Ilyen szűk keretek között - gondolhatta a szerzők többsége - ezeken kívül aligha van másra lehetőség. (Pedig van: a „Mondavilág”, a „Betegség” és még sok más szócikk példát mutathatott volna.) A női irodalomról szóló buta mondat tehát a vállalt (és, némi jóindulattal, önironikusnak is tekinthető) közhelyesség példája lehet. De lehet példája annak az összekacsintásnak is, amit másutt is tetten érhetünk. Márpedig ez aztán igazán nem szép. Ha idegeneknek akarunk valamit bemutatni, akkor hozzájuk forduljunk, ne a beavatottakat szórakoztassuk. A „Kortárs író” címszón legfeljebb a hazai belterj tudna kacagni, ha volna benne bármi humor (ahogyan a szerző nyilván reméli), az efféle gesztusoktól meg kellett volna szabadulni. A szócikkek egyébként nyilván vég nélkül szaporíthatók volnának. Mindenesetre talán érdemes lett volna a „Könnyűzenét” szétvágni „Cigányzene” és „Popzene” (meg még akár „Jazz”) címszóra, és a „Zeneszerző” végét ide áttenni. Annak az elég fölösleges mondatnak az elhagyásával, hogy „A hatvanas évek magyar könnyűzenéjére a beat-mozgalom volt a legnagyobb hatással” - ugyan, mi más? Különben is: a könyv gyakran olyasmit köt az olvasó lelkére, amit az nagy valószínűséggel tud, vagy maga is kitalálhat; máskor meg (lásd akár a beavatottaknak szóló célzásokat, de sok mást is túlságosan keveset magyaráz. Idekapcsolható végül a nyelv kérdése; nem hihető, hogy ezt a könyvet igen alapos nyelvtudás nélkül, egyedül olvashatják a külföldiek; a mondatok nyelvtanuláshoz túl bonyolultak; aki pedig már különösebb gond nélkül - akár szótárral - megérti, annak vélhetőleg nagyon sok olyasmiről van ismerete, amiről a könyv szól. Tehát nem nagyon motivált arra, hogy elolvassa. Ez a sokszerzős magyar kompendium egyébként szépen fogy, úgy látszik, megvan a közönsége. Azért az érdekes volna, hogy vajon itt élő (vagy külhoni) külföldiek-e avagy magyarok (?), akik elsősorban vásárolják. Ha mégis van valami haszna annak, hogy a könyvet a magyar (?) olvasó forgassa, az a saját sztereotípiáival, előítéleteivel és ismereteivel való szembenézés lehet. Ha külföldi ismerőseimnek erről vagy arról be kellene számolnom, el kellene magyaráznom a magyar élet (kultúra, sport, étkezés stb.) egy-egy szeletét - mit mondhatnék? Ezt? Vagy valami egészen mást? És mit emelnék ki? Hogyan torzít az én nézőpontom? Ezen elgondolkodni mindig időszerű. KELECSÉNYI LÁSZLÓ: Krúdy az oldalzsebben ■ Krúdy Gyula munkái. Arcanuméletműsorozat, DVD ROM. Arcanum Kiadó, Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül. Napok óta duplán látok. Mióta megkaptam ezt a tenyérnyi, csillogó kerekséget - kétfelé vagyok. Vaskos köteteket kapdosok le a polcról, és egyidejűleg a képernyőre meredek. Hasonlítgatok. Mert hát a jövendő nemzedékeknek tetszik nekünk, vagy nem, mindegy - lehet, hogy ez lesz majd a Krúdy-etalon. Hetvenöt centiméternyi könyvsor helyett egy tizenkét centiméter átmérőjű fényes lemezen elfér. Mi is? A teljes Krúdy? No, az azért nem. Huszonnégy kötetnyi szöveg: a húsz kötetből álló „Barta”, amely 1976-tól 1989-ig futott a Szépirodalminál, s még négy melléje csatolt mű a teljesség igénye nélkül. Merthogy a teljes Krúdy - álom. Lehetetlenség mindent összeszedni: jó szemű, báránytürelmű, matuzsálemi kort megérő kutatócsapatokra lenne szükség, hogy mindent feltárjunk a történelmi Magyarország 1892 és 1933 között kinyomtatott sajtótermékeiből. Jószerivel az is töredék, melyet ennek a nemrégiben piacra dobott DVD ROM-nak a szerkesztői digitalizáltak. A Szépirodalmi Kiadó sorozata korántsem volt teljes. Alkalmasint terjedelmi megfontolásokból kimaradt belőle szerzőnk ifjúkori novellisztikájának és regénytermésének sok darabja. A végén pedig jött a csőd, a kiadás abbamaradt. De hát Krúdyt így is „beírták”. Lehet olvasni számítógépen, laptopon, s lehet hallgatni is a műveit, akár sétálva, merthogy hat kötetét (köztük A vörös postakocsit és a Szindbádot) három színművész tolmácsolásában fülelhetjük. Próza az utcazajban! Ám megnézném azt a bibliofilt, aki beéri ennyivel. A képernyőről olvasás nehézkes, még laptoppal sem lehet villamoson, postai sorban állás közben vagy fürdőkádban perceket visszalopni a hétköznapokból a kultúrának. Gyanítom, sokára jön el az idő, mikor, mondjuk A podolini kísértet nyomtatott példánya helyett ezt a lemezt adja kezünkbe a könyvtáros. Nem az elektronikus szerkentyűkkel van baj. A párhuzamos médiumok - sok friss példa szemlélteti - jól megférnek egymás mellett. A technikát mi tanítjuk be, látjuk el információkkal. A gond az, mit táplálunk be a szolgáló gépekbe. Például 2005-ben beíratni A tiszaeszlári Sólymosi Eszter 1975-ös megcsonkított (magyarán: cenzúrázott) szövegét, mikor itt van a Fábri Anna által helyreállított 2003-as kiadvány - ha nem is bűn, de hiba. Jókainak, Mikszáthnak van kritikai kiadása, aki abból indul ki, nem téved nagyot. Krúdy azonban csúszós textológiai terep, még a szakértőknek is ajánlott az óvatos haladás. A sorozatkiadvány kiegészítése elhamarkodottan történt. A négy ráadás kevés. Ha a szerkesztők alaposabban körülnéznek a Krúdykötetek között, kezükbe kerülhetett volna az Öreg szó az ifjakhoz kiadatlan publicisztikákat tartalmazó összeállítása 1995-ből, valamint még korábbról a legtöbb ifjúsági regényét közlő A cirkuszkirály (Móra Kiadó, 1982). Míg a most kezdődött új életműkiadás eljut eddig, több év lepereg a kalendáriumban. Ez az olvasási technika amúgy is az ifjabb korosztályokat célozza meg. Gyermekeknek, fiataloknak kerülhetett volna a kezébe a mesemondó Krúdy Gyula. Mégsem így lett. Kaptunk is Krúdy-összest, meg nem is. A feladat hozzávetőlegesen tökéletes - mert abszolút tökély nem létezik - megoldása papírra, nyomdára, könyvkötőkre, no meg más Nádler István munkája szerkesztőkre marad. GAJDÓ ÁGNES: Utánam, olvasó! ■ Színháztörténeti képeskönyv. Szerkesztette Belitska-Scholtz Hedvig, Rajnai Edit, Somorjai Olga. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 392 oldal, 9800 Ft A színházi témájú könyvek nagyon népszerűek - talán a teátrum változó, színes világa, a primadonnák és bonvivánok színfalak mögötti élete, az előadások egyedi és megismételhetetlen volta miatt. A közönséget nemcsak az érdekli, hogyan játssza el a társulat a Három nővért vagy A padlást, hanem az is, mi lakozik a jelmez, a festett maszk mögött, s még a színészek legféltettebb titkait is szeretné kifürkészni. Az elmúlt időszakban jó néhány színházzal foglalkozó könyv jelent meg: játékos színháztörténeti kaleidoszkóp a múlt század színi világából (Színház az egész!...), tudományos kézikönyv (Magyar színháztörténet 1920-1949), a határon túli magyar színházművészet kislexikonja (Színészek, színházak, városok), díszlet- és jelmeztervezőket bemutató album (Díszlet-jelmez [Magyar szcenográfia 1995-2005]), színházi alkotókról szóló monográfia (Molnár Gál Péter, Zenthe Ferenc; Földes Anna-Kőháti Zsolt: Film, színház, szerepek - Törőcsik Mari), Bessenyei Ferenc és Kabos László özvegyének emlékezése (B. Elthes Eszter: Férjem, a komédiás; Urbán Erika: Az én Kabosom). E sorba illő pompás kiadvánnyal lepte meg a színház szerelmeseit az Osiris Kiadó, amely - a minőséget tekintve - a hazai könyvkiadás egyik legmegbízhatóbb bázisa. E vaskos, szemet gyönyörködtető album jó minőségű papíron, majd’ négyszáz oldalon sorakoztatja föl a magyar színháztörténet legérdekesebb történéseit és szereplőit - az első magyar színtársulatoktól a hadifogolytáborok színházán át a Katona József Színházig, Ábrahám Páltól, Aczél Ilonától Zolnay Zsuzsáig, Zsámbéki Gáborig. Minden színészt és színielőadást lehetetlen számba venni, ezért a szerkesztők egy-egy emblematikus név, darabcím, kiemelkedő színháztörténeti esemény vagy érdekesség köré csoportosítottak képeket és idézeteket, így: Súgók és színlaposztók; Színházi cenzúra; A Petőfi megverselte komikus, Megyeri Károly; Újházi Ede, a Mester; Kabarék a két háború között; A szocialista realista operett; A Vígszínház a hetvenes években. Ismert művészek lépnek elénk: Márkus Emília, a Szőke Csoda, Jászai Mari, a tragika, Blaha Lujza, a nemzet csalogánya, Bajor Gizi, Petites Imre, Odry Árpád, Somlay Artúr, Latinovits, a megújult Major Tamás, és folytathatnánk a sort egészen 1980-ig. (A közelmúlt és a jelen képeit nyilván a következő kétszáz évről szerkesztett albumban teszi közzé. Talán az is bővelkedik majd érdekességekben.) A Színháztörténeti képeskönyv százkilencven év színházának képeiből, színlapokból, metszetekből, litográfiákból, szövegkönyvekből, rendezőpéldányokból, díszlet- és jelmeztervekből, plakátokból, portrékból és karikatúrákból válogat. A páratlan képgyűjteményben szép számmal találunk kuriózumokat: például Zoltán József színész, énekes ceruzarajzait pályatársairól, Kassai Vidorról, Újházi Edéről, Vízvári Gyuláról (84.); Rakodczay Pál saját magáról készített mimikai tanulmánysorozatát (111.) vagy azt az 1909-ben készített képet, melyen Móricz Zsigmond a Sári bíróból olvas fel Blaha Lujzának (147.). De különleges a 176-180. oldal összeállítása a János vitézről, vagy a 290-292. oldalon található dokumentumok, melyek az első világháború után felállított fogolytáborok színházáról számolnak be. A jól kiválasztott fotókhoz válogatott szöveg illik: vallomás, színikritika, interjú, riport, vers- és drámarészlet, szórólap, magánlevél, memoár. A Magyar Kurírból vett idézet 1820-ban Kilényi Dávid társulatának pozsonyi előadásáról tudósít Déryné dicséretét zengve: „Éneke ha ment is a’ halmozott piperétől, és az erőlködő tzikornyaságtól, de nem művészi tsinosodás nélkül való; ’s különös érdeme még az, hogy minden szótagot érthetővé teszen.” (24.) Bedák Sári 1929-ben egyik leghíresebb főszerepére, a János vitézre, pontosabban a bemutató előtti nehézségekre emlékezik: „A premier a legnagyobb izgalmak közepette folyt le. Beöthy soha nem látott módon nervózus volt. Mindig csak azt hajtogatta, hogy: Csak a gatyán legyünk túl, a többi aztán már rendben van.” (177.) Latinovits Zoltán 1959-ben, Beke Alberthez írt levelében kételyeit fogalmazza meg: „Én érzem, hogy valahol művésznek születtem. De ez csak örökség. Színészi pályán, most már egyre inkább biztosan érzem, nem soká fogok maradni. Nem nekem való. Volt egy-két értékes alakításom. Mindkettőben magamat adtam.” (345.) A színháztörténet vajon melyik korszakot találja izgalmasabbnak? A kezdeteket, amikor Kelemen László vezetésével az első Magyar Játszó Társaság Simai Kristóf Igazházi Eolt adta elő? Vagy a reformkor színházi életét, amikor egyre többen sürgették a Nemzeti Theátrum felépítését? Vagy a pesti kabaré születését? Mennyi érdekesség, tele drámai fordulattal. Amikor Alexander Bach a színházról mint a „népműveltség egy hatalmas emeltyűjé”-ről írt, még senki nem sejtette, hogy 1950-ben a Belvárosi Színház szórólapon toboroz nézőket a Mélyszántás című színjátékra, mely „nem parasztdarab, hanem lényegében a munkás-parasztszövetség színpadi ábrázolása. A szerző azt bizonyítja, hogy a dolgozó parasztság egyetlen igazi szövetségese az ipari munkásság, amelynek segítsége nélkül nem mehetne végbe a szocializmus építése falun.” (306.) A záró idézet Shakespeare Szentvánéji álom című darabjából Puck (a könyvben véletlenül Pukk) búcsúja, s mellette Vajda M. Pál felvételén a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház és az Operaház nézőtere. A kötet végén ott a szövegek lelőhelye, és mutató is segít a tájékozódásban. A magyar színháztörténet felfedezése valódi szellemi kaland. Mintha Bulgakov kacsintana és kiáltana ránk A Mester és Margaritából: Utánam, olvasó! ÉLET ÉS# IRODALOM 2006. MÁRCIUS 31.