Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
2006-09-08 / 36. szám - Rádai Eszter: Páriák, cigányok, egyházak • interjú • Dhammacsári Szubhúti, a Nyugati Buddhista Rend egyik vezetője. Derdák Tibor, a roma felnőtteket oktató Kis Tigris Gimnázium megszervezője (6. oldal)
áttértek”, mert erről szó sincs. Mert itt egy sokkal prózaibb, technikaibb jellegű találkozásról van szó, amely azonban természetesen emberi kapcsolatokat szül. De hogy folytassam a történetet: egyszer megálltunk egy nagyon kedves református lelkész házaspárnál, barátainknál, régóta együttműködünk velük. Éppen egy buddhista nyári táborba vittünk néhány gyereket, és ez a helyzet persze nem volt mindennapos, a furcsaságát mi is éreztük, talán azért is álltunk meg épp náluk. Megkérdezték a gyerekektől, hova mennek, és ők boldogan, tágra nyílt tekintettel azt válaszolták, hogy „megyünk a buddhista táborba”. A barátaink elsápadtak, és nagyon világos érveik voltak azzal kapcsolatban, milyen veszélyeket rejthet az eleve kitaszított helyzetben lévő cigányokat egy újabb - nálunk legalábbis - marginális jelenséggel összehozni. És akkor Orsós Jánosnak, aki az autót vezette, és akinek a gyerekek a rokonai, bekattant egy másik történet: egyszer az anyukáját is magával hozta Budapestre, egy fejkendős, írástudatlan cigánytelepi nénit, és ez a nagyon „látványosan cigány asszony” is ott aludt a buddhista főiskolán, számos unokájával együtt. Amikor pedig reggel fölébredt, fölmérte a helyzetet, hogy enni kéne adni a gyerekeknek, elment, vett egy kis tejet, lisztet, tojást, túrót, és nekiállt palacsintát sütni. És a palacsinta illatozni kezdett, és elkezdtek jönni először az unokái, aztán mások is, a kollégisták, köszöntek, és kaptak egy kis palacsintát. És egyszer csak ott állt a fél buddhista főiskola, és az írástudatlan cigány asszony kezéből ette a palacsintát. Ezt a történetet mesélte el Orsós Jani a református lelkész házaspárnak, akik erre elgondolkoztak, és azt mondták, hogy „hát igen, ez a református teológián ma még elképzelhetetlen”. Szeretnék elképzelni, de ma még lehetetlen. És én nem akarok semmiféle következtetést levonni abból, hogy az egyik helyen miért tud inkább létrejönni valamilyen társadalmi találkozás, mint másutt, de a buddhista főiskolán valahogy ez megtörténik. És utána nyilván gondolatok is cserélődnek. És előbb-utóbb találkoztunk ezzel az Ámbédkar-történettel, és ez módfelett fölkeltette az érdeklődésünket, mert felismertük benne a magunk problémáit. Azt gondolja, valamilyen hit, vallás, egyház közbejötte segíthet ezekben az ügyekben? És épp ezért lenne mit tenniük az egyházaknak a romák integrációja érdekében? Tudom, hogy oktatási ügyekben szívesen fordul segítségért hozzájuk, támaszkodik rájuk, próbál együttműködni velük. És nagyon jó kapcsolatban vagyok velük. Akik magasabb szellemi szintre törekszenek, azoknak feladatuk a körülöttünk lévő társadalmi igazságtalanságok megszüntetésén munkálkodni, persze előbb észre kell venniük azokat. Az egyházaknak ez bizony dolguk, feladatuk, persze nemcsak az egyházaknak, de nekik biztosan, hiszen mindegyik kimondott célja a szenvedőkön segíteni, a világban létező szenvedést enyhíteni. Ezért én egész életem és minden munkám során kerestem a kapcsolatot velük, persze nem egyforma sikerrel, de nagyon nagyot egyikben sem kellett csalódnom. A magyar keresztény egyházak például vitathatatlanul részesei annak a társadalomnak, amely ezt az egyenlőtlenséget létrehozta, ezért nem lehet könynyű most átlépniük a saját árnyékukat, és ezért is kell különösen nagyra értékelnünk azok erőfeszítéseit, akik egy egész áldozatos életet szentelnek ennek a feladatnak, például Lankó Józsefét, az alsószentmártoni katolikus papét. Persze, nem akarom szépíteni a dolgot, az ő példája nemigen talál követőre, én nem is tudnék hirtelen rajta kívül senkit sem mondani, aki oda is költözik, és éjjel-nappal beengedi az életébe ezeket a nagyon nehéz helyzetben lévő embereket. De amúgy sok-sok őszintén elkötelezett embert ismerek a katolikus egyházban, akik az ügyet fontosnak tartják. A mánfai kollégiumot azonban mégsem magyar, hanem német katolikusok pénzéből hozták létre. Igen, a német katolikus egyháznak egy Renovabis nevű pénzalapjából, amelynek célja segítséget nyújtani a kelet-európai társadalmak rendszerváltás utáni újjáépítéséhez. Ezen a tájon ez mind anyagiakban, mind szellemiekben hatalmas megjelenés, és ennek volt az egyik nagy eredménye a mánfai Collegium Martineum, amiben én is sokat szorgoskodtam, és amiben nagyon sokat köszönhetünk ezeknek a német barátainknak. Akik aztán nem értették, miért van az, hogy annak a százmilliós intézménynek, amit létrehoztak, a magyar társadalom olyan nehezen vállalja a fenntartását és működtetését, azt is tőlük várja. - A magyar katolikus egyháznak volt ehhez valami szava? Pozitív gesztusai voltak. És azok nagyon fontosak, egy egyház részéről rendkívül fontosak. - Az alsószentmártoni pap tette ezeket a pozitív gesztusokat? - Nem, ő sokkal többet tett pozitív gesztusoknál, kezdettől fogva nagyon tevékeny résztvevője volt a munkának. Szép gesztusaik a püspököknek voltak. A kollégium létrehozásban és a működtetésben viszont - ez igaz - sem anyagiakban, sem egyébként nem vállalt jelentős szerepet a magyar katolikus egyház. És az is igaz, hogy ez megdöbbentette a német partnereket, nem is annyira a katolikus egyház, egyáltalán a magyar társadalom ez ügyben tanúsított óvatossága. Ezért mondom, hogy a katolikus egyház is része annak a magyar társadalomnak, amely elsősorban felelősséget visel a cigányok társadalmi kitaszítottságáért. Számíthatunk rá, amikor megpróbáljuk ezt a kitaszítottságot fölszámolni, de radikális szembefordulást az eddig követett társadalmi gyakorlattal nehéz volna elvárni. - Vannak-e ilyen tekintetben különbségek az egyházak között? - Vannak. A reformátusok, mivel a cigányok jóval nagyobb arányban katolikusok, mint reformátusok, különösen a Dunántúlon, ahol én dolgozom, egyszerűen nem érzik magukat érintve, sőt, ezt morális érvekkel is alátámasztják, mondván: „csak nem fogunk lelkeket elhalászni egy másik egyháztól?!”. Az ország keleti részén, ahol a református egyház erős, és a cigányok körében is inkább jelen van, dolgozik néhány nagyon elkötelezett munkása ennek az ügynek, nagyon elkötelezett emberek, de - mondom -, maga az egyház kicsit úgy érzi, hogy neki ehhez a dologhoz nincs sok köze, hiszen ezek nem az ő hívei. Az evangélikus egyházban viszont nagyon jóindulatú - és nagyon távoli - érdeklődést tapasztaltunk, na, ők aztán tényleg nem rendelkeznek cigány hívekkel. De a német evangélikus gyülekezet a budai várban - hívei ma már nem a helyi lakosságból kerülnek ki, hanem az itt tartózkodó, Budapesten dolgozó üzletemberek és hasonlók köréből - nagyon komolyan segítették a gilvánfai munkánkat. Nagyság szerint most jönnek a zsidók: nagyon sok világi zsidó kapcsolatunk van a munkánkban, de egyháziak nincsenek. Kísérletezgettem vele, ez idáig nem hoztak gyümölcsöt ezek a lépéseim, majd egyszer biztosan hoznak. Egyszóval itt még nem sikerült spirituális oldalról megerősített kapcsolatokra szert tennünk, világi oldalról viszont annál inkább. - Mi a helyzet a különböző neoprotestáns, karizmatikus egyházakkal? A Hit Gyülekezete például, amelyik méretében Magyarország negyedik legnagyobb egyháza, mennyire vonzó a cigányság számára, és mekkora felelősséget vállal, mutat-e hajlandóságot a segítségre? - Az az amerikai neoprotestáns, karizmatikus irány, amelyhez a Hit Gyülekezete is tartozik, - persze méretében, jelentőségében messze túlnőtt az összes többin együttvéve -, mint megközelítés, nagyon-nagyon vonzó a rossz társadalmi helyzetben lévő emberek számára, aki mozgalommá fejlesztette, az amerikai prérin valahol, Kansas államban, maga is egy fekete prédikátor volt. Ez az irányzat tehát különösképpen nyitott a cigányok irányában. De nem maga a Hit Gyülekezete, amelynek vezetését ebben a tekintetben óvatosnak mondanám. Ma már vannak nagyon erős hitű cigány híveik is, nem is kevesen, most már egész gyülekezetek is alakultak, de ez sokkal lassúbb folyamat, mint ami egyébként a pünkösdista vallási mozgalom logikájából fakad. A nyugat-európai cigányság elsöprő többsége ma már pünkösdista, nálunk ez a folyamat sokkal lassúbb, de azért látható módon halad. Pettend például, az a baranyai falu, ahonnan többen, maga a polgármester is a Kis Tigris Gimnázium tanulója, szinte teljesen roma, és szinte teljesen pünkösdista, és semmiben sem különbözik - rendezettségét, a benne zajló életet és munkát, valamint a lakói mentalitását tekintve egy néhány évtizeddel korábbi, szegény, nem roma falutól. Lakói takarékosak, szinte kispolgári életmódot folytatnak. Lehet, hogy a pünkösdista egyház az asszimiláció útjára vezeti a cigányságot? - Fordítva történt a dolog: azért voltak képesek a pettendi romák ezt a nagyon bonyolult vallási rendszert teljes egészében magukévá tenni, mert nem élnek annyira elesett szegénységben, mint sok más cigánytelep lakói. Nem gazdagok ők sem, a magyar társadalom egészéhez képest nagyon szegények, de azért ez nem az az igazi elesett nyomorúság. Ami pedig a „kispolgáriasságot”, a mentalitást illeti: ez már magának a pünkösdizmusnak a hatása, de a vallás gyakorlásának feltétele is. Ez tehát egy önmagát erősítő folyamat: megtalálták a számukra megfelelő vallási formát, és nagyon jól feltalálják magukat benne, most már lassan húsz éve. - Ön szerint hogyan kellene, hogyan tudnának az egyházak ebben a nagy munkában, a romák társadalmi integrációjában igazán hasznos módon részt venni? Például mi lehetne ennek a megfelelő terepe? - A feladat a kis falvakban voltaképpen ki van jelölve az egyházak számára. Az állami iskolák finanszírozása nálunk önkormányzati feladat, ami - ugye ez napnál világosabb? -, óriási különbségeket eredményez mondjuk egy solymári vagy budaörsi és egy rakacai vagy tiszabői iskola lehetőségei között. Vagyis az állami iskolák finanszírozásában borzasztó erős különbségek alakultak ki aszerint, hogy melyik önkormányzat mit engedhet meg magának, melyik szegény, melyik gazdag. Az egyházi iskolák finanszírozása viszont egy átlagolt kvóta alapján történik. Azt a pénzt, amit az önkormányzatok elköltenek az iskolákra, az állam a saját zsebéből odaadja az egyházaknak, mégpedig egyenlően elosztva. Vagyis - ismétlem - a kis falvakban az egyházak számára ki van jelölve egy feladat, csak még nem vették észre. Nem jutott eszükbe, hogy a Rakacán vagy Tiszabőn kialakult rettenetes aluliskolázottsági problémát - ráadásul állami pénzből - orvosolni tudnák. Most azonban a Nemzeti Fejlesztési Terv, amely részben uniós pénzekkel gazdálkodik, a Sulinován keresztül ezt megpróbálja ösztönözni. Hatalmas európai pénzek állnak itt készenlétben, amelyek az egyházak számára most komoly mozgásteret jelentenek, de senki másnak, ezt más nem is tudja betölteni, kihasználni. Tiszabőn például, ebben a 2200 lelket számláló, majdnem színcigány faluban, ahol az érettségizettek száma nem éri el a tízet, és ahol van egy általános iskola, és nincs tovább... - Ott az egyháznak lenne dolga... - Ott az egyházaknak most lehetősége lenne, én nem mondom, hogy dolga, lehetősége lenne arra, amivel mi Alsószentmártonban, Gilvánfán és Pettenden éltünk, amikor kihasználtuk, betöltöttük a magyar jogrend, illetve a finanszírozás sajátosságai által teremtett mozgásteret, amikor létrehoztuk a Kis Tigris Gimnáziumot. De - ismétlem - ez az állami pénz másnak nem, csak az egyházaknak áll rendelkezésére, amellyel ezeken a helyeken a rettenetes aluliskolázottsági helyzeten változtatni tudnának. Összefoglalva tehát: ön azt gondolja, az egyházaknak a cigányság integrálásában, elsősorban az oktatásában eminens szerepet kellene, lehetne játszaniuk. - Igen. A liberális értelmiségre, amelyhez magam is tartozom, nagyon erős hatást gyakorolt Voltaire, az egyházellenesség. És nyilván nem véletlenül. Nálam erre rárakódott egy másik hatás is, talán ezért találtam rá épp erre a szellemi mozgalomra, amelyben az érinthetetleneket a buddhizmusba átvezető Ambédkar is erre tanította a követőit - a szellemi értékek mellett a szabadság, az egyenlőség és a testvériség értékei a legfontosabbak. Azt is mondhatnám, összepasszolunk, ez a mozgalom és én, de ez persze a dolog személyes része. Ami több ennél, az a dologban rejlő társadalmi felelősség, hogy Magyarországon az egyházaknak ebben az ügyben van és kell is, hogy legyen mozgásterük és felelősségük. Pál Csaba munkája 2006. SZEPTEMBER 8. ,MAGVETŐ„Csak az ember olvas...” ANDRZEJ STASIUK A Λ I» K / » J S I A S I I K * Útban Babadagba Útban Babadagba „Csodálatos, egyedülálló, provokatív tabló, (...) grandiózus, rejtélyes útikönyv Frankfurter Rundschau ÉLET Ésl· IRODALOM