Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

2006-09-08 / 36. szám - Rádai Eszter: Páriák, cigányok, egyházak • interjú • Dhammacsári Szubhúti, a Nyugati Buddhista Rend egyik vezetője. Derdák Tibor, a roma felnőtteket oktató Kis Tigris Gimnázium megszervezője (6. oldal)

áttértek”, mert erről szó sincs. Mert itt egy sokkal prózaibb, technikaibb jellegű találkozásról van szó, amely azonban természetesen emberi kapcsolatokat szül. De hogy folytassam a történetet: egyszer megálltunk egy nagyon ked­ves református lelkész házaspárnál, barátainknál, régóta együttműkö­dünk velük. Éppen egy buddhista nyári táborba vittünk néhány gyere­ket, és ez a helyzet persze nem volt mindennapos, a furcsaságát mi is éreztük, talán azért is álltunk meg épp náluk. Megkérdezték a gyere­kektől, hova mennek, és ők boldo­gan, tágra nyílt tekintettel azt vála­szolták, hogy „megyünk a buddhista táborba”. A barátaink elsápadtak, és nagyon világos érveik voltak azzal kapcsolatban, milyen veszélyeket rejthet az eleve kitaszított helyzetben lévő cigányokat egy újabb - nálunk legalábbis - marginális jelenséggel összehozni. És akkor Orsós János­nak, aki az autót vezette, és akinek a gyerekek a rokonai, bekattant egy másik történet: egyszer az anyukáját is magával hozta Budapestre, egy fej­kendős, írástudatlan cigánytelepi né­nit, és ez a nagyon „látványosan ci­gány asszony” is ott aludt a buddhis­ta főiskolán, számos unokájával együtt. Amikor pedig reggel föléb­redt, fölmérte a helyzetet, hogy enni kéne adni a gyerekeknek, elment, vett egy kis tejet, lisztet, tojást, túrót, és nekiállt palacsintát sütni. És a pa­lacsinta illatozni kezdett, és elkezdtek jönni először az unokái, aztán mások is, a kollégisták, köszöntek, és kaptak egy kis palacsintát. És egyszer csak ott állt a fél buddhista főiskola, és az írástudatlan cigány asszony kezéből ette a palacsintát. Ezt a történetet mesélte el Orsós Jani a református lelkész házaspárnak, akik erre elgon­dolkoztak, és azt mondták, hogy „hát igen, ez a református teológián ma még elképzelhetetlen”. Szeretnék el­képzelni, de ma még lehetetlen. És én nem akarok semmiféle következ­tetést levonni abból, hogy az egyik helyen miért tud inkább létrejönni valamilyen társadalmi találkozás, mint másutt, de a buddhista főisko­lán valahogy ez megtörténik. És utá­na nyilván gondolatok is cserélőd­nek. És előbb-utóbb találkoztunk ez­zel az Ámbédkar-történettel, és ez módfelett fölkeltette az érdeklődé­sünket, mert felismertük benne a magunk problémáit.­­ Azt gondolja, valamilyen hit, vallás, egyház közbejötte segíthet ezekben az ügyekben? És épp ezért lenne mit tenniük az egyházaknak a romák in­tegrációja érdekében? Tudom, hogy oktatási ügyekben szívesen fordul se­gítségért hozzájuk, támaszkodik rá­juk, próbál együttműködni velük.­­ És nagyon jó kapcsolatban vagyok velük. Akik magasabb szellemi szint­re törekszenek, azoknak feladatuk a körülöttünk lévő társadalmi igaz­ságtalanságok megszüntetésén mun­kálkodni, persze előbb észre kell venniük azokat. Az egyházaknak ez bizony dolguk, feladatuk, persze nemcsak az egyházaknak, de nekik biztosan, hiszen mindegyik kimon­dott célja a szenvedőkön segíteni, a világban létező szenvedést enyhíte­ni. Ezért én egész életem és minden munkám során kerestem a kapcso­latot velük, persze nem egyforma si­kerrel, de nagyon nagyot egyikben sem kellett csalódnom. A magyar keresztény egyházak például vitat­hatatlanul részesei annak a társada­lomnak, amely ezt az egyenlőtlensé­get létrehozta, ezért nem lehet köny­­nyű most átlépniük a saját árnyéku­kat, és ezért is kell különösen nagy­ra értékelnünk azok erőfeszítéseit, akik egy egész áldozatos életet szen­telnek ennek a feladatnak, például Lankó Józsefét, az alsószentmártoni katolikus papét. Persze, nem aka­rom szépíteni a dolgot, az ő példája nemigen talál követőre, én nem is tudnék hirtelen rajta kívül senkit sem mondani, aki oda is költözik, és éjjel-nappal beengedi az életébe ezeket a nagyon nehéz helyzetben lévő embereket. De amúgy sok-sok őszintén elkötelezett embert isme­rek a katolikus egyházban, akik az ügyet fontosnak tartják.­­ A mánfai kollégiumot azonban mégsem magyar, hanem német kato­likusok pénzéből hozták létre.­­ Igen, a német katolikus egyház­nak egy Renovabis nevű pénzalap­jából, amelynek célja segítséget nyújtani a kelet-európai társadal­mak rendszerváltás utáni újjáépíté­séhez. Ezen a tájon ez mind anya­giakban, mind szellemiekben hatal­mas megjelenés, és ennek volt az egyik nagy eredménye a mánfai Collegium Martineum, amiben én is sokat szorgoskodtam, és amiben nagyon sokat köszönhetünk ezek­nek a német barátainknak. Akik az­tán nem értették, miért van az, hogy annak a százmilliós intéz­ménynek, amit létrehoztak, a ma­gyar társadalom olyan nehezen vál­lalja a fenntartását és működteté­sét, azt is tőlük várja. - A magyar katolikus egyháznak volt ehhez valami szava? Pozitív gesztusai voltak. És azok na­gyon fontosak, egy egyház részéről rendkívül fontosak. - Az alsószentmártoni pap tette eze­ket a pozitív gesztusokat? - Nem, ő sokkal többet tett pozitív gesztusoknál, kezdettől fogva na­gyon tevékeny résztvevője volt a munkának. Szép gesztusaik a püs­pököknek voltak. A kollégium létre­hozásban és a működtetésben vi­szont - ez igaz - sem anyagiakban, sem egyébként nem vállalt jelentős szerepet a magyar katolikus egyház. És az is igaz, hogy ez megdöbben­tette a német partnereket, nem is annyira a katolikus egyház, egyálta­lán a magyar társadalom ez ügyben tanúsított óvatossága. Ezért mon­dom, hogy a katolikus egyház is ré­sze annak a magyar társadalomnak, amely elsősorban felelősséget visel a cigányok társadalmi kitaszítottságá­ért. Számíthatunk rá, amikor meg­próbáljuk ezt a kitaszítottságot föl­számolni, de radikális szembefordu­lást az eddig követett társadalmi gyakorlattal nehéz volna elvárni. - Vannak-e ilyen tekintetben kü­lönbségek az egyházak között? - Vannak. A reformátusok, mivel a cigányok jóval nagyobb arányban katolikusok, mint reformátusok, kü­lönösen a Dunántúlon, ahol én dol­gozom, egyszerűen nem érzik ma­gukat érintve, sőt, ezt morális ér­vekkel is alátámasztják, mondván: „csak nem fogunk lelkeket elhalász­ni egy másik egyháztól?!”­. Az ország keleti részén, ahol a református egy­ház erős, és a cigányok körében is inkább jelen van, dolgozik néhány nagyon elkötelezett munkása ennek az ügynek, nagyon elkötelezett em­berek, de - mondom -, maga az egyház kicsit úgy érzi, hogy neki eh­hez a dologhoz nincs sok köze, hi­szen ezek nem az ő hívei. Az evangélikus egyházban vi­szont nagyon jóindulatú - és na­gyon távoli - érdeklődést tapasztal­tunk, na, ők aztán tényleg nem rendelkeznek cigány hívekkel. De a német evangélikus gyülekezet a budai várban - hívei ma már n­em a helyi lakosságból kerülnek ki, ha­nem az itt tartózkodó, Budapesten dolgozó üzletemberek és hasonlók köréből - nagyon komolyan segí­tették a gilvánfai munkánkat. Nagyság szerint most jönnek a zsi­dók: nagyon sok világi zsidó kap­csolatunk van a munkánkban, de egyháziak nincsenek. Kísérletezget­tem vele, ez idáig nem hoztak gyü­mölcsöt ezek a lépéseim, majd egy­szer biztosan hoznak. Egyszóval itt még nem sikerült spirituális oldal­ról megerősített kapcsolatokra szert tennünk, világi oldalról viszont an­nál inkább. - Mi a helyzet a különböző neopro­­testáns, karizmatikus egyházakkal? A Hit Gyülekezete például, amelyik méretében Magyarország negyedik legnagyobb egyháza, mennyire von­zó a cigányság számára, és mekkora felelősséget vállal, mutat-e hajlandó­ságot a segítségre? - Az az amerikai neoprotestáns, ka­rizmatikus irány, amelyhez a Hit Gyülekezete is tartozik, - persze mé­retében, jelentőségében messze túl­nőtt az összes többin együttvéve -, mint megközelítés, nagyon-nagyon vonzó a rossz társadalmi helyzetben lévő emberek számára, aki mozga­lommá fejlesztette, az amerikai pré­­rin valahol, Kansas államban, maga is egy fekete prédikátor volt. Ez az irányzat tehát különösképpen nyi­tott a cigányok irányában. De nem maga a Hit Gyülekezete, amelynek vezetését ebben a tekintetben óva­tosnak mondanám. Ma már vannak nagyon erős hitű cigány híveik is, nem is kevesen, most már egész gyü­lekezetek is alakultak, de ez sokkal lassúbb folyamat, mint ami egyéb­ként a pünkösdista vallási mozgalom logikájából fakad. A nyugat-európai cigányság elsöprő többsége ma már pünkösdista, nálunk ez a folyamat sokkal lassúbb, de azért látható mó­don halad.­­ Pettend például, az a baranyai fa­lu, ahonnan többen, maga a polgár­­mester is a Kis Tigris Gimnázium tanulója, szinte teljesen roma, és szinte teljesen pünkösdista, és sem­miben sem különbözik - rendezett­ségét, a benne zajló életet és mun­kát, valamint a lakói mentalitását te­kintve egy néhány évtizeddel koráb­bi, szegény, nem roma falutól. Lakói takarékosak, szinte kispolgári élet­módot folytatnak. Lehet, hogy a pünkösdista egyház az asszimiláció útjára vezeti a cigányságot? - Fordítva történt a dolog: azért voltak képesek a pettendi romák ezt a nagyon bonyolult vallási rend­szert teljes egészében magukévá tenni, mert nem élnek annyira el­esett szegénységben, mint sok más cigánytelep lakói. Nem gazdagok ők sem, a magyar társadalom egé­széhez képest nagyon szegények, de azért ez nem az az igazi elesett nyomorúság. Ami pedig a „kispol­­gáriasságot”, a mentalitást illeti: ez már magának a pünkösdizmusnak a hatása, de a vallás gyakorlásának feltétele is. Ez tehát egy önmagát erősítő folyamat: megtalálták a szá­mukra megfelelő vallási formát, és nagyon jól feltalálják magukat ben­ne, most már lassan húsz éve. - Ön szerint hogyan kellene, hogyan tudnának az egyházak ebben a nagy munkában, a romák társadalmi in­tegrációjában igazán hasznos módon részt venni? Például mi lehetne en­nek a megfelelő terepe? - A feladat a kis falvakban voltakép­pen ki van jelölve az egyházak szá­mára. Az állami iskolák finanszírozá­sa nálunk önkormányzati feladat, ami - ugye ez napnál világosabb? -, óriási különbségeket eredményez mondjuk egy solymári vagy budaör­si és egy rakacai vagy tiszabői iskola lehetőségei között. Vagyis az állami iskolák finanszírozásában borzasztó erős különbségek alakultak ki asze­rint, hogy melyik önkormányzat mit engedhet meg magának, melyik szegény, melyik gazdag. Az egyházi iskolák finanszírozása viszont egy át­lagolt kvóta alapján történik. Azt a pénzt, amit az önkormányzatok el­költenek az iskolákra, az állam a sa­ját zsebéből odaadja az egyházak­nak, mégpedig egyenlően elosztva. Vagyis - ismétlem - a kis falvakban az egyházak számára ki van jelölve egy feladat, csak még nem vették észre. Nem jutott eszükbe, hogy a Rakacán vagy Tiszabőn kialakult rettenetes aluliskolázottsági problé­mát - ráadásul állami pénzből - or­vosolni tudnák. Most azonban a Nemzeti Fejlesztési Terv, amely részben uniós pénzekkel gazdálko­dik, a Sulinován keresztül ezt meg­próbálja ösztönözni. Hatalmas euró­pai pénzek állnak itt készenlétben, amelyek az egyházak számára most komoly mozgásteret jelentenek, de senki másnak, ezt más nem is tudja betölteni, kihasználni. Tiszabőn pél­dául, ebben a 2200 lelket számláló, majdnem színcigány faluban, ahol az érettségizettek száma nem éri el a tízet, és ahol van egy általános isko­la, és nincs tovább... - Ott az egyháznak lenne dolga... - Ott az egyházaknak most lehető­sége lenne, én nem mondom, hogy dolga, lehetősége lenne arra, ami­vel mi Alsószentmártonban, Gil­­vánfán és Pettenden éltünk, ami­kor kihasználtuk, betöltöttük a ma­gyar jogrend, illetve a finanszírozás sajátosságai által teremtett mozgás­teret, amikor létrehoztuk a Kis Tigris Gimnáziumot. De - ismétlem - ez az állami pénz másnak nem, csak az egyházaknak áll rendelke­zésére, amellyel ezeken a helyeken a rettenetes aluliskolázottsági hely­zeten változtatni tudnának.­­ Összefoglalva tehát: ön azt gondol­ja, az egyházaknak a cigányság in­tegrálásában, elsősorban az oktatásá­ban eminens szerepet kellene, lehet­ne játszaniuk. - Igen. A liberális értelmiségre, amelyhez magam is tartozom, na­gyon erős hatást gyakorolt Voltaire, az egyházellenesség. És nyilván nem véletlenül. Nálam erre rárakódott egy másik hatás is, talán ezért talál­tam rá épp erre a szellemi mozga­lomra, amelyben­­ az érinthetetle­neket a buddhizmusba átvezető Ambédkar is erre tanította a követő­it - a szellemi értékek mellett a sza­badság, az egyenlőség és a testvéri­ség értékei a legfontosabbak. Azt is mondhatnám, összepasszolunk, ez a mozgalom és én, de ez persze a do­log személyes része. Ami több ennél, az a dologban rejlő társadalmi fele­lősség, hogy Magyarországon az egyházaknak ebben az ügyben van és kell is, hogy legyen mozgásterük és felelősségük. Pál Csaba munkája 2006. SZEPTEMBER 8. ,MAGVETŐ„Csak az ember olvas...” ANDRZEJ STASIUK A Λ I» K / » J S I A S I I K * Útban Babadagba Útban Babadagba „Csodálatos, egyedülálló, provokatív tabló, (...) grandiózus, rejtélyes útikönyv Frankfurter Rundschau ÉLET Ésl· IRODALOM

Next