Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
2006-10-06 / 40. szám - Kovács Zoltán: Iránymutatás • Élet (9. oldal)
- Ha már szóba hozta a köztársasági elnököt, mit gondol a választás estéjén elmondott beszédéről? - Nagyon szerencsétlennek tartom mindkét beszédét a krízis kirobbanása után. Németül erre azt mondanák: a köztársasági elnöknek tűzoltónak és nem gyújtogatónak kell lennie. Nem hiszem, hogy a nyugateurópai parlamentek történetében hasonló eset valaha előfordult volna, hogy egy köztársasági elnök gyakorlatilag felhívja a parlamentet, illetőleg a többségi pártot, hogy buktassa meg a miniszterelnököt. A köztársasági elnöki intézménynek ugyanis a legfontosabb feladata, hivatása épp a nyugalom megőrzése vagy megteremtése, az izgalom csillapítása, a forró indulatok hűtése, a kiegyenlítés... Sólyom László épp az ellenkezőjét tette. Ennél csak akkor cselekedett volna irracionálisabban, ha ezt a beszédet a választások előtt mondja el... Amikor az ellenzék vezére, mint valami zsebnapóleon, ultimátumokat intéz a kormányhoz és fenyeget, akkor a köztársasági elnöknek minden erejével a párbeszéd létrejöttén kell dolgoznia, és azon fáradoznia, hogy alkotmányos mederben tartsa a dolgokat. Fölötte kell állnia a politikai pártoknak és a politikai csatáknak, és nem ultimátumot intézni az egyikhez, ráadásul az egész ország nyilvánossága előtt, a televízióban. Annak ellenére mondja ezt, hogy az elnök beszédében elhangzottak rendkívül fontos mondatok is, elsősorban az államháztartás rendbetételének elkerülhetetlenségéről? Csakhogy Sólyom László vasárnap este nem a Harvardon tartott jogi szemináriumot, hanem egy ország polgáraihoz beszélt, egy olyan ország polgáraihoz, ahol néhány nappal korábban autókat gyújtottak föl, és mellékesen a köztelevíziót is, és egy olyan kormány fejét leckéztette, amelynek ellenzéke és annak vezére szokása szerint épp megint a tűzzel játszik. A politikában tudniillik nemcsak a kimondott szavak számítanak, hanem a hatásuk is. Az előbb a politika dialógusképtelenségéről beszélt. Mostanra - úgy látszik - olyan pozícióba játszotta magát az ellenzék vezére, amikor köztörvényes bűnözőnek és beteges hazudozónak nevezte a miniszterelnököt, ahonnan nincs is hova kitörnie. És vajon remélheti-e céljai megvalósulását, elérhet-e engedményeket az, aki előbb ultimátumot ad ellenfelének? - Ilyen mondatokat én soha máshol Európában nem hallottam eddig. És ezért nem értek egyet azokkal az általam mélyen tisztelt elemzőkkel sem, akik azt mondják, hogy Orbán és Gyurcsány összekapaszkodva, együtt szállnak politikai sírjukba. Mert itt szemmel láthatólag nem közös zuhanásról vagy sírba szállásról van szó, hanem arról, hogy egy politikus, aki többször egymás után vesztett, a választók többsége többször egymás után elutasította, nem kért belőle, most megpróbálja a hatalmat - nem szavazatok révén, mert abban, úgy látszik, már nem reménykedik, hanem erővel, az utca fellázításával és félelemkeltéssel - visszahódítani. 1945-ben fantasztikus dolog történt Nagy-Britanniában: a második világháború hősét, aki legyőzte Hitlert, Nagy-Britannia legnagyobbpolitikusát, Winston Churchillt a választók leváltották, és egy szürke, munkáspárti politikust, Clement Attlee-t ültették a miniszterelnöki székbe. Hiszen épp az a demokrácia lényege, hogy szavazócédulákkal el lehet kergetni a kormányt, mint ahogy ezt Bibó István és Sir Kari Popper is mondta. De szavazócédulákkal, és nem baseballütőkkel, és nem háromhavonként. Hiszen épp azért tart négy vagy öt évig egy ciklus, hogy legyen ideje a kormánynak a programját megvalósítani. De képtelenség úgy párbeszédet folytatni, hogy az egyik fél a másikban az idegen megszállók ügynökét, hazaárulót, idegenszívűt lát. És egy normális, demokratikus országban az sem történhetne meg, hogy valamely demonstráción, a parlament előtt fölolvasnak egy listát, rajta az állítólagos „zsidó képviselők” nevével. Ezek a dolgok a harmincas évek Németországára emlékeztetnek, nem fordulhatnának elő egy demokráciában, ezért ettől minden tisztességes embernek el kellene határolódnia. Az előbb a miniszterelnökről azt mondta, hogy hatalmas tehetség, aki hatalmas hibát, történelmi mértékkel mérhető ostobaságot követett el. Milyen következtetést von le ebből? - Nézze, az első nagy cikket külföldön én írtam Gyurcsányról a Die Weltbe: a jövő fogja megmutatni - valahogy így fogalmaztam -, hogy a szocialista párt megújítója, megmentője vagy sírásója lesz-e. A legtehetségesebb embernek gondoltam a szocialisták között, Orbán Viktor első igazi demokratikus vetélytársának, akiben van kezdeményezőkészség, és aki karizmatikus vezetője lehet a baloldalnak. - És most, hogy eljött ez a jövő, megújítónak vagy inkább sírásónak látja őt? Eldőlt már a kérdés? - A történelemben nagyon nehéz azt mondani valamiről, hogy eldőlt. Amikor kipattant a botrány, akkor azt hittem, hogy még pár hónapig hivatalban marad, addig a legkomolyabb lépéseket megteszi a kormány, és aztán, időben, a parlamenti választások előtt lemond a miniszterelnökségről. De kiderült, hogy ez nem fog ilyen könnyen menni, mert sem ő, sem a párt nem jól reagált a kialakult helyzetre. - Hogyan kellett volna jól reagálniuk? - Például elnézést kellett volna kérni mindazoktól, akiket ezzel megsértettek, meg kellett volna próbálni a kárt enyhíteni, megmagyarázni, miért történt, és tovább. Az a legfurcsább, hogy az egész szituáció során sem Gyurcsány, sem munkatársai nem érezték a helyzet veszélyességét. Lessing Forest-töredékének van egy híres részlete, amikor megkérdezi a Szellemtől, hogy mi a leggyorsabb a Földön. Mire a Szellem azt válaszolja: az átmenet a jóból a rosszba. Tartható-e politikai és erkölcsi alapon a kormányfő pozíciója? Mit gondol erről? Hallottam, hogy azt mondta rá, hogy „meztelen ember”. Ez azt jelenti, hogy kiszolgáltatott, hogy védekezésre képtelen, vagy hogy védhetetlen? Védhetetlen. Tudniillik abban a beszédben volt valamennyi cinizmus, valamennyi önsajnálat, valamennyi katarzis, egy csipetnyi személyi kultusz; ezek érdekes dolgok a magyar politikában, de én azt hiszem, hogy hiába magyarázza bárki, hogy az egy hosszú beszéd volt, és az a két mondat mást jelentett akkor, Őszödön, mint kiragadva a szövegkörnyezetből. Mert az emberek mindenütt a világon kiveszik a szövegekből azt a néhány mondatot, amit fontosnak tartanak. És ebben a beszédben a lényeg az volt, hogy „hazudtunk”. És ez alapvetően ingatta meg a bizalmat a miniszterelnökben. És ezen az alapon - akármit mond, akármilyen szándékkal -, lehet, hogy igaztalanul, de mindig, újra meg újra meg lehet támadni. És itt most nem arról van szó, hogy az ellenzék vezéréről is bebizonyítják, hogy hazudott a múltban, mert itt és most nem neki, hanem a miniszterelnöknek van szüksége a bizalomra. Egyszóval én aligha hiszem, hogy Gyurcsány politikailag és erkölcsileg olyan helyzetben lesz, hogy még legalább három éven át az országot ebben a roppant nehéz gazdasági helyzetben vezethesse. De meggondolt, ugyanakkor demokratikus átmenetre van szükség, semmiképpen sem szabad ultimátumoknak és az utca nyomásának engedni, mert az nemcsak a demokrácia lényegével összeegyeztethetetlen, hanem nagyon veszélyes is, beláthatatlan következményekkel járhat. Beszélgetésünk során utalt 1956- ra, és arra is, milyen nagy hibának tartja, amikor politikai célokra használják a közelgő évfordulót. - A máig tartó megosztást vetettem fel könyvem utolsó, Kié 56 ? című fejezetében. Abban persze reménykedtem, hogy az évforduló talán összehoz sokakat, hogy talán képesek lesznek a magyarok együtt emlékezni, együtt ünnepelni, és hogy ezt a felejthetetlen diadalt, egyúttal tragédiát nem lehet a magyar történelemből kiiktatni. Persze, 56-ban is volt irigység és gyűlölködés az egyes csoportok között, és még a corvinisták között is harc dúlt, például Pongrácz Gergely és Iván Kovács László között. Pongrácz Gergely gyűlölete azután sem enyhült iránta, és Maléter Pált iránt sem, amikor kivégezték őket. És óriási volt a rivalizálás Király Béla és Maléter között is, egyszóval a sokféleség egysége sosem volt több látszatnál. - Ez a tény is azok közé a tabuk közé tartozik, amelyekkel könyvében le akar számolni? - Sokféle tabu volt, például eddig nem nagyon merte senki szétszaggatni a nemzeti egységgel kapcsolatos illúziókat. Aztán rengeteg a homály Nagy Imre szerepe, és még inkább a múltja körül. Aztán tabutémának számított a Szabad Európa Rádió szerepe a forradalomban, az amerikaiak tétlensége, sőt, bűnös részvétlensége is, hiszen előtte a rádióadásokban kitartásra, harcra, és egy ideig a Nagy Imre-kormány megdöntésére szólították fel a forradalmárokat. Jóformán semmit sem lehetett tudni az akkori jugoszláv politika természetéről, hogy Tito előbb tőrbe csalta, majd elárulta Nagy Imrét és társait. [Az ES október 20-i számában eredeti, eddig nem publikált dokumentumokat közlünk az akkori jugoszláv kományzat Magyarországgal kapcsolatos megnyilatkozásairól - a szerk.. Ahogyan arról sem, hogyan hagyták cserben a forradalmat a franciák, a britek, jóformán mindenki. Rosszul ítéltük meg a semlegesség kimondása és a Varsói Paktumból való kilépésünk következményeit is; nem értek egyet tisztelt és szeretett kollégámmal, Gáti Karcsival, aki szerint Moszkva csak a Köztársaság téri vérengzés után szánta rá magát a beavatkozásra. Ma már tudjuk, hogy a Kreml még a semlegesség kihirdetése előtt meghozta a döntést az intervencióról. És nem Nagy Imre döntései kényszerítették ki november negyedikét, hanem épp fordítva: ő csak reagált. És azt sem szabad tagadnunk, hogy a kádárizmus periódusa elválaszthatatlan a forradalomtól. Mert a megtorlás során százával végeztek ki embereket, tízezrével zárták őket börtönbe, és tettek tönkre életeket, de az 1960-as évektől kezdve egészen más szituáció következett. Egy lengyel kollégám a következőképpen jellemezte a helyzetet: „Azt hittük, hogy mi, lengyelek győztünk, de vesztettünk, és azt hittük, hogy Magyarország vesztett, de győzött.” Mert a kis szabadságok világa nyílt meg az előtt, aki hajlandó volt tudomásul venni, meddig szabad elmennie. És Magyarországon Kádár János is, és a nép is tudta, hogy meddig mehet el. És ennek a fantasztikusan ellentmondásos szituációnak, amikor a magyar társadalom legnagyobb része valahogy kooptálva volt ebbe a szisztémába, mégiscsak a forradalom volt az alapja. És a félelem a forradalomtól határozta meg a Kreml viszonylagos türelmét is a budapesti „pongyola” diktatúra iránt. Hencze Tamás munkája (részlet) 2006. OKTÓBER 6. Amikor a politikus mond valamit, feltehetően abban a reményben teszi, hogy közlendőjével alakítóan hat a környezetre, szavait használni fogják, mondatait idézik. Gondolatai elhangzásuk pillanatától kezdve önálló életet élnek, ami azzal is jár, hogy azt magyaráznak bele, amit csak akarnak. Ezért aztán a politikust az különbözteti meg a korától, hogy alaposan végiggondolja, mit mond. Aligha elég a jó szándék, gondolatait fogalmazza meg a lehető legpontosabban és legvilágosabban, legalább nehéz legyen a dolga annak, aki saját célokra igyekszik használni. Nem tudom, hogy a köztársasági elnök felkészült-e arra, hogy azt, amit a választás estjén mond, szimpla cselekvési programnak tekinti majd az egyik párt. „Köszönjük a világos beszédet és a világos iránymutatást, köszönjük, köztársasági elnök úr”, mondta a Fidesz szóvivője az elnök kijelentésére, miszerint „Az Országgyűlés dönt a miniszterelnök személyéről. Az Országgyűlés helyreállíthatja a szükséges társadalmi bizalmat. A megoldás kulcsa a parlamenti többség kezében van.” Vagyis, olvasható ki az elnöki beszédből, a parlament váltsa le a kormányfőt, a beszéd ilyen tartalmú értelmezése még csak különösebb szellemi energiát sem igényel. Nem tudom, hogy az a köztársasági elnök, aki annak idején alkotmányjogászként a „gyenge elnök-erős parlament” közhatalmi struktúrában képzelte el a magyar közjogi berendezkedést, adhat-e ilyen egyértelmű politikai cselekvési keretet tekintélyének jelentős csorbulása nélkül, nem sokkal azután, hogy elhangzott a beszédnek az a fordulata, amelyik a parlament sürgető feladatai után az utca népéhez is szól: „1990 óta alkotmányos jogállamban élünk. A demokrácia jogi keretei egyértelműek. Bizonytalan vagy kiélezett helyzetben éppen az alkotmányos alapjogok jelentik a végső menedéket és biztosítékot. (...) Azonban nem moshatók össze a békés tüntetésekkel azok az erőszakos cselekmények és bűntettek, amelyek a szeptember 19-ére virradó éjjel a Szabadság téren történtek, s amelyeket a leghatározottabban elítélek." Sólyom Lászlónak nem lehetett kétsége afelől, hogy amikor tőle ezek a mondatok elhangoznak, akkor az amúgy is feszült helyzetet egészen egyszerűen eszkalálja. Kétségtelen, komoly politikai modortalanságra vall, hogy Gyurcsány két hét alatt nem talált alkalmat arra, hogy legalább reagáljon Sólyom első megnyilatkozására, de ez sem, és semmiféle sértettség nem indokolhatja, hogy az államfő könyékig tűrje az ingét, mielőtt a helyzetet értékelni kezdi. Éle ha már fontosnak tartotta ezt elmondani, hasznos lett volna kifejtenie, hogy mi is ez a „bizonytalan és kiélezett” helyzet, amelyben a végső menedéket az alkotmányos alapjogok jelentik, és az sem volna fölösleges, hogyy mit is ért „békés tüntetésben. Valami tragikus félreértés folytán ugyanis nálunk minden tüntetés békés, ahol nem folyik vér. De ép ésszel békésnek nevezhető-e az a tüntetés, ahol minden további nélkül zsidóznak? Ahol magától értetődően olvasnak föl neveket, felosztva az embereket származás alapján. Ahol tiltott önkényuralmi tárgyaktól színes a köztér, és ahol minden további nélkül kinyilvánítható, hogy kiket kell felakasztani. Biztos vagyok abban, hogy ez a kultúra senkitől sem állt távolabb, mint éppen Sólyom Lászlótól. És biztost vagyok abban is, miként az ilyen kiélezett helyzetben az állampolgár alkotmányos alapjogait hívja segítségül, úgy a felelős politikus a pontos fogalmazást. Soha nincs akkora szükség világos beszédre, mint kiélezett helyzetben. Gyurcsány morális válságot okozott, állapította meg a köztársasági elnök. De az erre adott ellenzéki válasz pedig alkotmányos válságot sejtet. Ez a cikk, szerda délelőtt íródik, lapzártakor elképzelhetetlennek tartom, hogy a köztársasági elnök ebben az új helyzetben néma maradjon. Ami pedig az iránymutatást jelenti: az ellenzék vezére - az elnöki iránymutatásra hivatkozva bejelenti, hogy „ha csütörtökön 13 óráig nem történik meg a kormányfő menesztése, akkor be kell látnunk, ebben a kiélezett és bizonytalan helyzetben az alkotmányos alapjogok jelentik a végső menedéket. Ennek megfelelően a magyar állampolgárokat pénteken délután a Kossuth térre hívjuk”. Nem elég a bizalmi szavazás, bizalmatlansági indítvány kell - jelenti ki Orbán. Egy ultimátum, pontosan olyan, mint amilyet a Monarchia küldött 1914-ben Szerbiának: elfogadhatatlan. Mindezeken túl, már ami az iránymutatást illeti, nem olyan egyszerű a helyzet. Halmai Gábor alkotmányjogász szíves közlése szerint a köztársasági elnök még 2002-ben a HVG-ben hosszú cikkben fejtette ki álláspontját, amely szerint a bizalmatlansági indítvány diszfunkcionális módon működik, ha azt a kormánypártok kezdeményezik. Sólyom László akkori alkotmányjogi felfogása szerint a bizalmatlansági indítvány értelme és célja, hogy az ellenzék - ha meg tudja nyerni a kormánypárti képviselők egy részét -, akkor maga kezdeményezze ezt, ám most nem állt elő ilyen helyzet. Akkor viszont mi az „iránymutatás” tárgya? Foglaljuk össze: pillanatnyilag van eg hatalommániás eszelős ellenzéki vezérünk, egy politikailag szingli kormányfőnk és egy vérig sértett köztársasági elnökünk. Van min felülemelkedni. Kovács Zoltán Iránymutatás ELET Utánnyomás jogdíjának rendezése ügyében keressük Szentgyörgyi József, Sajó Aladár, Elek István fordítót, illetve jogutódát: amennyiben igényt tart rá, kérjük, a hirdetés megjelenésétől számított 30 napon belül jelentkezzen a Jószöveg Kiadónál. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM