Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

2006-10-06 / 40. szám - Kovács Zoltán: Iránymutatás • Élet (9. oldal)

- Ha már szóba hozta a köztársasági elnököt, mit gondol a választás esté­jén elmondott beszédéről? - Nagyon szerencsétlennek tartom mindkét beszédét a krízis kirobbaná­sa után. Németül erre azt monda­nák: a köztársasági elnöknek tűzol­tónak és nem gyújtogatónak kell lennie. Nem hiszem, hogy a nyugat­európai parlamentek történetében hasonló eset valaha előfordult volna, hogy egy köztársasági elnök gyakor­latilag felhívja a parlamentet, illető­leg a többségi pártot, hogy buktassa meg a miniszterelnököt. A köztársa­sági elnöki intézménynek ugyanis a legfontosabb feladata, hivatása épp a nyugalom megőrzése vagy megte­remtése, az izgalom csillapítása, a forró indulatok hűtése, a kiegyenlí­tés... Sólyom László épp az ellenke­zőjét tette. Ennél csak akkor cseleke­dett volna irracionálisabban, ha ezt a beszédet a választások előtt mondja el... Amikor az ellenzék vezére, mint valami zsebnapóleon, ultimátumokat intéz a kormányhoz és fenyeget,­ ak­kor a köztársasági elnöknek minden erejév­el a párbeszéd létrejöttén kell dolgoznia, és azon fáradoznia, hogy alkotmányos mederben tartsa a dol­gokat. Fölötte kell állnia a politikai pártoknak és a politikai csatáknak, és nem ultimátumot intézni az egyik­hez, ráadásul az egész ország nyilvá­nossága előtt, a televízióban.­­ Annak ellenére mondja ezt, hogy az elnök beszédében elhangzottak rendkívül fontos mondatok is, első­sorban az államháztartás rendbeté­telének elkerülhetetlenségéről?­­ Csakhogy Sólyom László vasárnap este nem a Harvardon tartott jogi szemináriumot, hanem egy ország polgáraihoz beszélt, egy olyan ország polgáraihoz, ahol néhány nappal ko­rábban autókat gyújtottak föl, és mel­lékesen a köztelevíziót is, és egy olyan kormány fejét leckéztette, amelynek ellenzéke és annak vezére szokása szerint épp megint a tűzzel játszik. A politikában tudniillik nemcsak a ki­mondott szavak számítanak, hanem a hatásuk is.­­ Az előbb a politika dialógusképte­lenségéről beszélt. Mostanra - úgy látszik - olyan pozícióba játszotta magát az ellenzék vezére, amikor köztörvényes bűnözőnek és beteges hazudozónak nevezte a miniszterel­nököt, ahonnan nincs is hova kitör­nie. És vajon remélheti-e céljai meg­valósulását, elérhet-e engedménye­ket az, aki előbb ultimátumot ad el­lenfelének? - Ilyen mondatokat én soha máshol Európában nem hallottam eddig. És ezért nem értek egyet azokkal az ál­talam mélyen tisztelt elemzőkkel sem, akik azt mondják, hogy Orbán és Gyurcsány összekapaszkodva, együtt szállnak politikai sírjukba. Mert itt szemmel láthatólag nem kö­zös zuhanásról vagy sírba szállásról van szó, hanem arról, hogy egy­ poli­tikus, aki többször egymás után vesz­tett, a választók többsége többször egymás után elutasította, nem kért belőle, most megpróbálja a hatalmat - nem szavazatok révén, mert ab­ban, úgy látszik, már nem remény­kedik, hanem erővel, az utca fellází­­tásával és félelemkeltéssel - visszahó­dítani. 1945-ben fantasztikus dolog történt Nagy-Britanniában: a máso­dik világháború hősét, aki legyőzte Hitlert, Nagy-Britannia legnagyobb­­politikusát, Winston Churchillt a vá­lasztók leváltották, és egy szürke, munkáspárti politikust, Clement Attlee-t ültették a miniszterelnöki székbe. Hiszen épp az a demokrácia lényege, hogy szavazócédulákkal el lehet kergetni a kormányt, mint ahogy ezt Bibó István és Sir Kari Popper is mondta. De szavazócédu­lákkal, és nem baseballütőkkel, és nem háromhavonként. Hiszen épp azért tart négy vagy öt évig egy cik­lus, hogy legyen ideje a kormány­nak a programját megvalósítani. De képtelenség úgy párbeszédet folytat­ni, hogy az egyik fél a másikban az idegen megszállók ügynökét, haza­árulót, idegenszívűt lát. És egy nor­mális, demokratikus országban az sem történhetne meg, hogy vala­mely demonstráción, a parlament előtt fölolvasnak egy listát, rajta az állítólagos „zsidó képviselők” nevé­vel. Ezek a dolgok a harmincas évek Németországára emlékeztetnek, nem fordulhatnának elő egy de­mokráciában, ezért ettől minden tisztességes embernek el kellene ha­tárolódnia.­­ Az előbb a miniszterelnökről azt mondta, hogy hatalmas tehetség, aki hatalmas hibát, történelmi mértékkel mérhető ostobaságot követett el. Mi­lyen következtetést von le ebből? - Nézze, az első nagy cikket külföl­dön én írtam Gyurcsányról a Die Weltbe: a jövő fogja megmutatni - va­lahogy így fogalmaztam -, hogy a szocialista párt megújítója, megmen­­tője vagy sírásója lesz-e. A legtehetsé­gesebb embernek gondoltam a szoci­alisták között, Orbán Viktor első iga­zi demokratikus vetélytársának, aki­ben van kezdeményezőkészség, és aki karizmatikus vezetője lehet a bal­oldalnak. - És most, hogy eljött ez a jövő, meg­­újítónak vagy inkább sírásónak látja őt? Eldőlt már a kérdés? - A történelemben nagy­on nehéz azt mondani valamiről, hogy eldőlt. Amikor kipattant a botrány, akkor azt hittem, hogy még pár hónapig hivatalban marad, addig a legkomo­lyabb lépéseket megteszi a kormány, és aztán, időben, a parlamenti vá­lasztások előtt lemond a miniszterel­nökségről. De kiderült, hogy ez nem fog ilyen könnyen menni, mert sem ő, sem a párt nem jól reagált a kiala­kult helyzetre. - Hogyan kellett volna jól reagálniuk? - Például elnézést kellett volna kérni mindazoktól, akiket ezzel megsértet­tek, meg kellett volna próbálni a kárt enyhíteni, megmagyarázni, miért történt, és tovább. Az a legfurcsább, hogy az egész szituáció során sem Gyurcsány, sem munkatársai nem érezték a helyzet veszélyességét. Les­sing Forest-töredékének van egy híres részlete, amikor megkérdezi a Szel­lemtől, hogy mi a leggyorsabb a Föl­dön. Mire a Szellem azt válaszolja: az átmenet a jóból a rosszba.­­ Tartható-e politikai és erkölcsi ala­pon a kormányfő pozíciója? Mit gon­dol erről? Hallottam, hogy azt mond­ta rá, hogy „meztelen ember”. Ez azt jelenti, hogy kiszolgáltatott, hogy vé­dekezésre képtelen, vagy hogy véd­­hetetlen?­­ Védhetetlen. Tudniillik abban a beszédben volt valamennyi cinizmus, valamennyi önsajnálat, valamennyi katarzis, egy csipetnyi személyi kul­tusz; ezek érdekes dolgok a magyar politikában, de én azt hiszem, hogy hiába magyarázza bárki, hogy az egy hosszú beszéd volt, és az a két mon­dat mást jelentett akkor, Őszödön, mint kiragadva a szövegkörnyezet­ből. Mert az emberek mindenütt a világon kiveszik a szövegekből azt a néhány mondatot, amit fontosnak tartanak. És ebben a beszédben a lé­nyeg az volt, hogy „hazudtunk”. És ez alapvetően ingatta meg a bizalmat a miniszterelnökben. És ezen az ala­pon - akármit mond, akármilyen szándékkal -, lehet, hogy igaztala­­nul, de mindig, újra meg újra meg lehet támadni. És itt most nem arról van szó, hogy az ellenzék vezéréről is bebizonyítják, hogy­ hazudott a múlt­ban, mert itt és most nem neki, ha­nem a miniszterelnöknek van szük­sége a bizalomra. Egyszóval én aligha hiszem, hogy Gyurcsány politikailag és erkölcsileg olyan helyzetben lesz, hogy még leg­alább három éven át az országot eb­ben a roppant nehéz gazdasági hely­zetben vezethesse. De meggondolt, ugyanakkor demokratikus átmenet­re van szükség, semmiképpen sem szabad ultimátumoknak és az utca nyomásának engedni, mert az nem­csak a demokrácia lényegével össze­egyeztethetetlen, hanem nagyon ve­szélyes is, beláthatatlan következmé­nyekkel járhat.­­ Beszélgetésünk során utalt 1956- ra, és arra is, milyen nagy hibának tartja, amikor politikai célokra hasz­nálják a közelgő évfordulót. - A máig tartó megosztást vetettem fel könyvem utolsó, Kié 56 ? című fe­jezetében. Abban persze reményked­tem, hogy az évforduló talán össze­hoz sokakat, hogy talán képesek lesz­nek a magyarok együtt emlékezni, együtt ünnepelni, és hogy ezt a fe­lejthetetlen diadalt, egyúttal tragédi­át nem lehet a magyar történelem­ből kiiktatni. Persze, 56-ban is volt irigység és gyűlölködés az egy­es cso­portok között, és még a corvinisták között is harc dúlt, például Pongrácz Gergely és Iván Kovács László kö­zött. Pongrácz Gergely gyűlölete azután sem enyhült iránta, és Malé­ter Pált iránt sem, amikor kivégezték őket. És óriási volt a rivalizálás Király Béla és Maléter között is, egyszóval a sokféleség egysége sosem volt több látszatnál. - Ez a tény is azok közé a tabuk közé tartozik, amelyekkel könyvében le akar számolni? - Sokféle tabu volt, például eddig nem nagyon merte senki szétszag­gatni a nemzeti egységgel kapcsola­tos illúziókat. Aztán rengeteg a ho­mály Nagy Imre szerepe, és még in­kább a múltja körül. Aztán tabuté­mának számított a Szabad Európa Rádió szerepe a forradalomban, az amerikaiak tétlensége, sőt, bűnös részvétlensége is, hiszen előtte a rá­dióadásokban kitartásra, harcra, és egy ideig a Nagy Imre-kormány megdöntésére szólították fel a forra­dalmárokat. Jóformán semmit sem lehetett tudni az akkori jugoszláv po­litika természetéről, hogy Tito előbb tőrbe csalta, majd elárulta Nagy­ Im­rét és társait. [Az ES október 20-i szá­mában eredeti, eddig nem publikált doku­mentumokat közlünk az akkori jugoszláv kom­ányzat Magyarországgal kapcsolatos megnyilatkozásairól - a szerk.. Ahogyan arról sem, hogyan hagyták cserben a forradalmat a franciák, a britek, jó­formán mindenki. Rosszul ítéltük meg a semlegesség kimondása és a Varsói Paktumból való kilépésünk következményeit is; nem értek egyet tisztelt és szeretett kollégámmal, Gáti Karcsival, aki szerint Moszkva csak a Köztársaság téri vérengzés után szánta rá magát­ a beavatkozásra. Ma már tudjuk, hogy a Kreml még a semlegesség kihirdetése előtt meg­hozta a döntést az intervencióról. És nem Nagy Imre döntései kényszerí­tették ki november negyedikét, ha­nem épp fordítva: ő csak reagált. És azt sem szabad tagadnunk, hogy­ a kádárizmus periódusa elválasztha­tatlan a forradalomtól. Mert a meg­torlás során százával végeztek ki em­bereket, tízezrével zárták őket bör­tönbe, és tettek tönkre életeket, de az 1960-as évektől kezdve egészen más szituáció következett. Egy len­gyel kollégám a következőképpen jellemezte a helyzetet: „Azt hittük, hogy mi, lengyelek győztünk, de vesztettünk, és azt hittük, hogy Ma­gyarország vesztett, de győzött.” Mert a kis szabadságok világa nyílt meg az előtt, aki hajlandó volt tudo­másul venni, meddig szabad elmen­nie. És Magyarországon Kádár János is, és a nép is tudta, hogy meddig mehet el. És ennek a fantasztikusan ellentmondásos szituációnak, amikor a magyar társadalom legnagyobb ré­sze valahogy kooptálva volt ebbe a szisztémába, mégiscsak a forradalom volt az alapja. És a félelem a forrada­lomtól határozta meg a Kreml vi­szonylagos türelmét is a budapesti „pongyola” diktatúra iránt. Hencze Tamás munkája (részlet) 2006. OKTÓBER 6. A­mikor a politikus mond valamit, feltehetően ab­ban a reményben teszi, hogy közlendőjével alakí­­tóan hat a környezetre, szavait használni fogják, mondatait idézik. Gondolatai elhangzásuk pillanatától kezdve önálló életet élnek, ami azzal is jár, hogy azt magyaráznak bele, amit csak akarnak. Ezért aztán a politikust az különbözteti meg a korától, hogy alaposan végiggondolja, mit mond. Aligha elég a jó szándék, gondolatait fogalmazza meg a lehető legpontosabban és legvilágosabban, legalább nehéz legyen a dolga an­nak, aki saját célokra igyekszik használni. Nem tudom, hogy a köztársasági elnök felkészült-e arra, hogy azt, amit a választás estjén mond, szimpla cselekvési prog­ramnak tekinti majd az egyik párt. „Köszönjük a vilá­gos beszédet és a világos iránymutatást, köszönjük, köztársasági elnök úr”, mondta a Fidesz szóvivője az elnök kijelentésére, miszerint „Az Országgyűlés dönt a miniszterelnök személyéről. Az Országgyűlés helyreál­líthatja a szükséges társadalmi bi­zalmat. A megoldás kulcsa a parla­menti többség kezében van.” Va­gyis, olvasható ki az elnöki beszéd­ből, a parlament váltsa le a kor­mányfőt, a beszéd ilyen tartalmú értelmezése még csak különösebb szellemi energiát sem igényel. Nem tudom, hogy az a köztársa­sági elnök, aki annak idején alkot­mányjogászként a „gyenge el­nök-erős parlament” közhatalmi struktúrában képzelte el a magyar közjogi berendezkedést, adhat-e ilyen egy­értelmű politikai cselekvési keretet tekintélyének jelen­tős csorbulása nélkül, nem sokkal azután, hogy elhang­zott a beszédnek az a fordulata, amelyik a parlament sürgető feladatai után az utca népéhez is szól: „1990 óta alkotmányos jogállamban élünk. A demokrácia jogi ke­retei egyértelműek. Bizonytalan vagy kiélezett helyzet­ben éppen az alkotmányos alapjogok jelentik a végső menedéket és biztosítékot. (...) Azonban nem moshatók össze a békés tüntetésekkel azok az erőszakos cselekmé­nyek és bűntettek, amelyek a szeptember 19-ére virra­dó éjjel a Szabadság téren történtek, s amelyeket a leg­határozottabban elítélek." Sólyom Lászlónak nem lehe­tett kétsége afelől, hogy amikor tőle ezek a mondatok elhangoznak, akkor az amúgy is feszült helyzetet egé­szen egyszerűen eszkalálja. Kétségtelen, komoly politi­kai modortalanságra vall, hogy Gyurcsány két hét alatt nem talált alkalmat arra, hogy legalább reagáljon Só­lyom első megnyilatkozására, de ez sem, és semmiféle sértettség nem indokolhatja, hogy az államfő könyékig tűrje az ingét, mielőtt a helyzetet értékelni kezdi. Éle ha már fontosnak tartotta ezt elmondani, hasznos lett vol­na kifejtenie, hogy mi is ez a „bizonytalan és kiélezett” helyzet, amelyben a végső menedéket az alkotmányos alapjogok jelentik, és az sem volna fölösleges, hogyy mit is ért „békés tüntetésben. Valami tragikus félreértés folytán ugyanis nálunk minden tüntetés békés, ahol nem folyik vér. De ép ésszel békésnek nevezhető-e az a tüntetés, ahol minden további nélkül zsidóznak? Ahol magától értetődően olvasnak föl neveket, felosztva az embereket származás alapján. Ahol tiltott önkényural­mi tárgyaktól színes a köztér, és ahol minden további nélkül kinyilvánítható, hogy­ kiket kell felakasztani. Biz­tos vagyok abban, hogy ez a kultúra senkitől sem állt tá­volabb, mint éppen Sólyom Lászlótól. És biztost vagyok abban is, miként az ilyen kiélezett helyzetben az állam­polgár alkotmányos alapjogait hívja segítségül, úgy a fele­lős politikus a pontos fogalmazást. Soha nincs akkora szükség világos beszédre, mint kiélezett helyzetben. Gyurcsány morális válságot okozott, állapította meg a köztársasági elnök. De az erre adott ellenzéki válasz pe­dig alkotmányos válságot sejtet. Ez a cikk, szerda délelőtt íródik, lapzárta­kor elképzelhetetlennek tartom, hogy a köztársasági elnök ebben az új helyzetben néma maradjon. Ami pedig az iránymutatást jelenti: az el­lenzék vezére - az elnöki iránymu­tatásra hivatkozva­­ bejelenti, hogy „ha csütörtökön 13 óráig nem törté­nik meg a kormányfő menesztése, akkor be kell látnunk, ebben a ki­élezett és bizonytalan helyzetben az alkotmányos alapjo­gok jelentik a végső menedéket. Ennek megfelelően a magyar állampolgárokat pénteken délután a Kossuth térre hívjuk”. Nem elég a bizalmi szavazás, bizalmatlan­­sági indítvány kell - jelenti ki Orbán. Egy ultimátum, pontosan olyan, mint amilyet a Monarchia küldött 1914-ben Szerbiának: elfogadhatatlan. Mindezeken túl, már ami az iránymutatást illeti, nem olyan egy­szerű a helyzet. Halmai Gábor alkotmányjogász szíves közlése szerint a köztársasági elnök még 2002-ben a HVG-ben hosszú cikkben fejtette ki álláspontját, amely szerint a bizalmatlansági indítvány diszfunkcionális módon mű­ködik, ha azt a kormánypártok kezdeményezik. Sólyom László akkori alkotmányjogi felfogása szerint a bizal­matlansági indítvány értelme és célja, hogy az ellenzék - ha­ meg tudja nyerni a kormánypárti képviselők egy részét -, akkor maga kezdeményezze ezt, ám most nem állt elő ilyen hely­zet. Akkor viszont mi az „iránymuta­tás” tárgya? Foglaljuk össze: pillanatnyilag van eg­­ hatalommáni­ás eszelős ellenzéki vezérünk, egy politikailag szingli kormányfőnk és egy vérig sértett köztársasági elnö­künk. Van min felülemelkedni. Kovács Zoltán Iránymutatás ELET Utánnyomás jogdíjának rendezése ügyében keres­sük Szentgyörgyi József, Sajó Aladár, Elek István fordítót, illetve jogutódát: amennyiben igényt tart rá, kérjük, a hirdetés megjelenésétől számított 30 napon belül jelentkez­zen a Jószöveg Kiadónál. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next