Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
2006-11-10 / 45. szám - Széky János: Olaj a síneken • interjú • Lövétei István alkotmányjogász, jogantropológus, a Corvinus Egyetem docense (7. oldal)
Ha az ember 2006-ban olvassa az 1989-es alkotmány (pontosabban alkotmánymódosítás) szövegét, akkor könnyen úgy találja, bizonyos tételek „túl vannak ragozva” - ilyen például az a cikk, amely kifejti, hogy mi a szakszervezetek dolga. És van, ami a kelleténél homályosabb, mint az a mondat, hogy „a pártok részt vesznek a népakarat kialakításában és kifejezésében”. Mi lenne a „népakarat kialakítása”? Tudjuk, hogy kitűnő tehetségű demokraták fogalmazták meg a szöveget, de mégiscsak az adott hónapok magyarországi helyzetére válaszolva. Még az előző ciklusban hallhattunk az új alkotmány munkálatairól, de a jelek szerint még jó ideig marad a mostani. Nem kötődik-e az alkotmány túlságosan 1989-hez, a még lezáratlan rendszerváltás körülményeihez? Általánosságban azt lehet mondani, hogy kétféle alkotmányozás van. Az egyik az, amire 1989 is példa: az alaptörvény valamilyen történelmi alkalom szülötte. Sőt, az igazán nagy alkotmányok mind ilyenek, így született az Egyesült Államok alkotmánya, és bizonyos tekintetben a francia is, hiszen az 1789-es nyilatkozat máig a francia konstitúció alapja. A legutóbbi ilyen típusú, jelentős alkotmány a Német Szövetségi Köztársaságé. Mindez annak a gondolatnak az igazát is tanúsítja, hogy az alkotmány nem más, mint a nép szerződése. A gyakorlatban ez úgy festett, hogy a nép mérvadó, hangadó képviselői megállapodtak egymással arról, mit csináljanak majd, a jövőben. Itt lényegében egyfajta konszenzusról van szó, még akkor is, ha törvényhozás formáját ölti. A másik fajta alkotmányt, úgymond, konstruálják. Ez boldog békeidőkben történik, amikor nem az a cél, hogy valamilyen helyzetet közmegegyezéssel megoldjanak, hanem az, hogy az alkotmányt a mesterség szabályai szerint ráérősen, szépen, mívesen összerakják, mint valami művészi iparosmunkát. Ilyen például a svédeké - illetve ez több alkotmánytörvény összessége. Külön kategóriába tartozik a szocialista országok alkotmánya, mert ezek ugyan „mívesek”, de semmi közük az eredeti alkotmánygondolathoz, hanem egyszerűen politikai deklarációk. A mi alkotmányunk ebből a szempontból sajátos öszvér, hiszen 1989-ben egy helyzet megoldásaként formálták át a szocialista szerkezetű, szövegű 1949. évi XX. törvényt, amely maga is jórészt az 1936-os szovjet alkotmány átvétele. Tehát valóban az 1989-es helyzet tükröződött benne, akkor pedig az volt a legfontosabb, hogy legyen egy szisztematikus, a demokráciák mércéje szerint működőképes politikai rend. Alkotmányunk megfogalmazásai ebből az összetettségből fakadnak. Ha például azt mondják, hogy a pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kifejezésében, az annyit jelent, hogy pluralista, pártalapú politikai rendszer van. Nem szabad elfelejteni, hogy az ennek megfelelő fogalmazás az 1949-es alkotmányban körülbelül úgy hangzott, hogy „minden hatalom a dolgozó népé, amelyet élcsapata, »a Párt« vezet”. A 89-es meghatározás erre válaszol egy demokratikus átfogalmazással. Ilyen értelemben tehát az eredeti alkotmány megkönnyítette az új szöveg megfogalmazóinak munkáját? Hiszen önmagában is hatalmas szellemi fegyvertényt kellett végrehajtani, a semmiből megteremteni a liberális demokráciát - de miért ért ezzel véget a munka? Fontos látnunk, hogy ez a „semmi”, ez a hiány nemcsak az előző, szocialista korszak sajátsága, hanem a magyar történelemben igazából sohasem létezett olyan demokratikus politikai rendszer, amelyben szabadon versenghettek a politikai erők. Sem a dualizmusban, sem a Horthy-korszakban, sem közvetlenül a Il. világháború után, amikor egy külföldi katonai erő volt igazából az ország ura. Tehát ez példátlanul nagy feladat volt, miközben a stabilitásra is törekedni kellett, ne két év múlva jöjjünk rá, hogy valami nem stimmel. Szerintem ezt a munkát nagyon jól elvégezték annak a korszaknak a viszonylatában. A másik feladat az volt, hogy az alkotmányban papíron addig is szereplő emberi jogoknak sokkal erősebb tartalmat kellett adni, az emberi méltóságot tisztelő nyugat-európai modellnek megfelelően. Egyébként a preambulumban szólnak is róla, hogy majd lesz egy új - míves-konstruált - alkotmány, de addig gyorsan meg kellett szerkeszteni a legfontosabb alapokat. Most egyre úgy látszik, nagyon is közeledik az idő, amikor erről az átmeneti állapotról át kell térni a véglegességre. Mégiscsak azzal találkozunk, hogy bizonyos dolgokat nem láthattak előre, és olyan helyzetek álltak elő, amiket ezzel az alkotmánnyal nem lehet kezelni. Alappélda a gyülekezési jog - ha a végsőkig biztosítják, az valahol ütközik az emberi méltósággal. De ilyen alapon mindenütt a világon összeütközik a kettő, mégis elboldogulnak vele. Erre nem tudok mást mondani, mint Bulgakov abban a zseniális néhány mondatban. Miután Berlioz eltervezte a napját, és Annuska - ó jaj! - már kiöntötte az olajat, ezt mondja Woland, az ördög: „Valóban, az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen váratlan halandó, ez a bökkenő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este.” Sok mindent nem lehet előre látni, és hiába veszünk át bármit, ami ránézésre tökéletesen beválik máshol, mindig megvan az esély rá, hogy nálunk valamiért nem fog pontosan úgy működni. Én nem hiszem, hogy ebben az alkotmány a hibás. Nyugat-Európában is ilyen alkotmányok vannak. Ez azonban kulturális kérdés. Az alkotmányok mögött van egy hallgatólagos kulturális megállapodás. Ha nincs is benne minden az alkotmányban, azért tudja mindenki, hogy meddig lehet elmenni. A politikai kultúra nemcsak azt jelenti, hogy szó szerint követem az alkotmányt, hanem azt is tudom, hogy e mögött egyébként még mi minden van. Ha ez hiányzik az adott országban, akármilyen alkotmányt csinálhatok, úgyse működik. Használhatjuk tehát az alkotmányos szabadságjogokkal való visszaélés fogalmát? És ha igen, csak azok élnek vissza vele, akik megbotránkoztatnak, vagy azok is, akik ehhez jogászi indoklást adnak. Az alkotmányban foglalt gyülekezési jogot például Párizsban úgy fogják fel, hogy összehívnák a kétszázötvenezer embert a demonstrációra, és végigmennek a Champs-Élysées-n. Lehet, hogy lassan vonulnak, lehet, hogy énekelnek vagy akár durva szavakat írnak a transzparenseikre, de amikor a sugárút végére jutnak, akkor hazamennek. A demonstrációt felveszik a tévések, a nyomtatott sajtóban pedig másnap öles címekkel tudósítanak róla. És ezzel el van intézve. Ki hiszi azt, hogy a gyülekezési jog azt jelenti, hogy egy téren harminc hajléktalant lehet reggeltől estig etetni és altatni? A politikai kultúra, a demokratikus politikai ösztön hiányának a tünete, hogy ilyen létezik. Sajnos, a jogászság nagyon is hibás ebben. Mert arra kondicionálták az egyetemen a joghallgatókat, hogy csak az a jog, ami betű szerint le van írva. Ma is ezt tanítjuk, sajnos. De ez nem igaz. A betű mögött még nagyon sok minden van, amit nem lehet leírni. Olyan, mint egy luftballon, ha még kicsi, és teleírom, akkor úgy látszik, hogy minden rajta van. Ha fújok rajta négyet, akkor tágul, és kiderül, hogy iszonyúan nagy hézagok vannak a sorok között. Ha a világon mindent megpróbálnának ráírni, akkor is maradna hézag, mert ez olyan, mint a matematikai végtelen... Magyarán: az, hogy valamit nem említ a gyülekezési törvény, még nem jelenti, hogy szabad. Mindennek van egy józan tartománya, aminek lehet feszegetni a határait, de attól még létezik. Vagy egy másik példa. A törvény azt mondja, hogy a rendőrnek azonosítani kell magát. Gondolja meg, a rendőrön van egy hatalmas felirat, hogy „Kovács 2. János”. Majd odamegy a követ hajigálóhoz, és ráhúz egyet. De előbb szól neki, hogy most olvasd el, mert nyakon foglak vágni. El tudja képzelni ezt a szituációt? Irreális. Az igaz, hogy ha a rendőr leállítja az autóst, elkéri a papírjait ellenőrzésre, és megszondáztatja, akkor tudni kell a nevét. Mert az állam intézkedése jogszerűségének ellenőrizhetőnek kell lennie. De amikor csapaterővel erőszakot kell alkalmazni - itt természetesen meg kell tanulniuk, hogy hol húzódnak a törvényes fellépés határai, de egy adott helyzetben nem lehet úgy mérlegelni, mint ha előzetesen végiggondolnák a cselekvést, akkor a rendőrség mint olyan ellenőrizhető, száz rendőrnek van egy parancsnoka, és attól a parancsnoktól kell megkérdezni, hogy „ti hogy viselkedtetek”. Vagy ha ő mégse felel, akkor a parancsnoknak is van egy felettese. Tehát itt végig megvan az ellenőrizhetőség. A törvényben az áll, hogy amikor intézkedik a rendőr, akkor rajta kell legyen az azonosító jelvény. Józanul nézve viszont ebben a helyzetben az egyes rendőr azonnali azonosíthatóságának nincs értelme. A jogászok tiltakoznak a törvényre hivatkozva, a sajtó felkapja, a politikusok szónokolnak - de itt is arról van szó, hogy hiányzik az a politikai kultúra, amely megadja az értelmezés kontextusát. Eléggé elterjedt viszont mostanában az a nézet, hogy nem a kultúra, hanem az erkölcsi alapozás hiányzik a jogalkalmazás mögül. Pusztán erkölcsi elvekre nem lehet a jogot alapozni, ez azonban nem jelenti, hogy nincsenek olyan kritériumok és elvek, amelyek a szorosan vett jogi szöveg mögött mégiscsak fontosak és figyelembe veendőek. Ami a mostani eseményeket illeti, az a véleményem, hogy nem az a probléma lényege, hogy a miniszterelnök „hazudott”. Hanem az, hogy amikor Gyurcsány másfél évig nem azt tette, amit kellett volna, akkor a miniszterelnöki tisztséghez méltatlanul cselekedett. És ez nem erkölcsi kérdés. Ha valaki miniszterelnök lesz, vagy bármi más köztisztség viselője, akkor általános közjogi normákat be kell tartania. A miniszterelnök mindenki miniszterelnöke, és nem csak egy párté. Nem cselekedhet pusztán abból a racionalitásból, hogy az ő pártjának mi a legjobb. Előfordulhat, hogy valaki nem ismeri fel a helyes cselekvés útját. Az is megtörténhet, hogy felismeri, de a kényszerítő helyzet miatt nem választhatja - erre sok példa van a magyar történelemben. De azt nem teheti meg, hogy felismeri, és mégis tudatosan az ellenkezőjét teszi annak, amit az ország érdeke diktálna. Viszont az is igaz, hogy az emiatti felelősségre az alkotmány nem tartalmaz más szabályt, mint hogy a miniszterelnök odaáll a plénum elé, és a plénum vagy megszavazza, vagy nem szavazza meg. Tehát mondhatom, hogy közjogilag nem volt fair, de a felelősség jogi rendszere nem ad más lehetőséget az elmozdítására. Még egyszer: mindez nem erkölcsi kérdés. Olyan emberek, akiket a legnagyobb politikusokként tisztelünk, mondjuk, Churchill - már ami a politikai köpönyegforgatást illeti -, bizony erkölcstelenek voltak. De abban egyetértek Sólyom Lászlóval, hogy nagyon veszélyes, ha elfogadom precedensként, hogy bármit megtehet a politika. Mert akkor hosszú távra felrúgom a saját alkotmányos szabályaimat. De nem magukkal a szabályokkal van gond? Szerintem a politikai rendszer működőképességének az az egyik fő akadálya, hogy — főleg a kétharmados törvények rendszere révén - 1989 táján túlságosan hozzákötötték a konszenzushoz, a „nemzeti egységhez”. Csakhogy mára éppen az ellenkezője alakult ki: gyakorlatilag egy polarizált kétpártrendszer, ahol a főszereplők szó szerint nincsenek beszélő viszonyban.Az 1989-ben elfogadott alkotmánynyal szerintem az a fő baj, hogy a kompromisszum addig terjedt, amíg az új politikai osztály meg nem érezte, hogy bekerül a cselekvési lehetőségek birodalmába. És a saját magára vonatkozó játékszabályok pontosítása már elmaradt. Azzal kezdődött, hogy 89-ben elvtelenül és elfogadhatatlanul hozták létre a kétharmados rendszert. Nagyon jól tudom, hogy ezzel a békés átmenetnek adták meg az esélyt: egyfelől az MSZMP-nek az volt a feltétele, hogy itt ne legyenek bírósági procedúrák, ne legyen felelősségre vonás, és hogy ezt lefedhessék, kétharmados törvényekhez kötötték az idevágó szabályok megváltoztatását. Másfelől éppen ennek nyomán, hogy ne lehessen az elfogadható szinten túl megváltoztatni az alkotmányos rendet, egy sor más helyen is beillesztették a kétharmados feltételt. Az MDF-SZDSZ-paktum ezen csak a legszükségesebb mértékben változtatott, a kormányozhatóság minimuma érdekében. És mindmáig ez az igazi béklyózó erő. Máshol is léteznek minősített törvények, de arra csak nálunk van példa, hogy gyakorlatilag minden lényeges kérdésben megkössék a kormányok kezét. És mondom, mindez azzal társult, hogy közben a saját politikai játéktérre vonatkozó szabályokhoz nem nyúltak. Ilyenek a pártok működésére vonatkozó szabályok, ezen belül a kulcskérdés, a pártfinanszírozás ügye; ilyenek a képviselői összeférhetetlenség szabályai - 1990-ben úgy fogadták el a képviselői jogállásról szóló törvényt, hogy az összeférhetetlenségről egyetlenegy érdemi szabályt nem foglaltak bele -, ma már kiolvasható valami önmérséklet a törvényből, de nem igazán komoly. Vagy például a képviselők tiszteletdíjat kapnak. Miért? Mert annak idején a népfrontos képviselők csak évente négyszer ültek be a parlamentbe, és aztán mentek vissza dolgozni a téeszbe meg a hivatalba, ahonnan éppen őket behozták. Csakhogy a mi képviselőink, a demokráciában, ugyanezen a címen egy minisztériumi főosztályvezető fizetését kapták. A baj tehát az, hogy nem alakult ki a tiszta képviselői profil. Ráadásul 386-an vannak. Ennyi embert ez a politikai szisztéma nem tud eltartani. Az egész elszakadt a reális lehetőségektől. — Az erkölcsi állapotok máshol sem jobbak. Gondolok itt az olasz vagy akár az amerikai törvényhozás botrányaira. Mégis azt kell mondani, hogy Magyarországon hiányzik az a kultúra, ami mindezt mederben tartja. Nem épült ki, nincs hagyománya. Kevesebb zavar támadt volna, ha a politikai osztály nem ennyire öntörvényű, ha jobban integrálódik a társadalomba. Én is ültem tévébeszélgetéseken, ahol az volt a rend, hogy kellett két politikus - egy kormánypárti, egy ellenzéki -, egy szakértő meg a nép hangja. És rettentően idegesített, hogy a két politikus csakis egymással volt hajlandó beszélni, egymásnak válaszolgattak. Huizinga Homo ludens című könyvének az egyik fejezete pontosan erről szól: a jogról mint játékról. Amit én látok a politikusainktól, az pontosan ez a játékszín. Becsapnak, mint a színházban. Csak nincs katarzis. Olaj a síneken Lövétei István alkotmányjogásszal, jogantropológussal, a Corvinus Egyetem docensével Széky János készített interjút Az utóbbi hetek eseményeit nézve sok laikusnak támadt az a benyomása, hogy valami nincs rendjén az érvényben lévő alkotmánnyal. Mintha túl könnyen lehetne igazolást találni benne meghökkentő cselekedetekre, de az elítélésükre is. Alkalmas-e a jelenlegi rendszer a politikai válságok kezelésére, kell és egyáltalán lehet-e változtatni rajta? ΙΜΙ·14ι› GALLÓ BÉLA KISS ENDRE HIRSCHLER RICHARD * KOPÁTSY SÁNDOR LAKI LÁSZLÓ · MOHAI V. LAJOS www.egyenlito.eu A Szépírók Társasága A KÖNYV UTÓÉLETE sorozatának novemberi eseményei: november 10., este 6 óra: Újlipótvárosi Klubgaléria (Bp. XIII., Tátra u. 20/b). Volt egyszer egy Gondolat. Polgár Ernő Egy asszony második élete c. könyvének bemutatója. november 15., este 7 óra: Nyitott Műhely (Bp. XII., Ráth György u. 4.) Késelés villával. Vendég: Parti Nagy Lajos. Beszélgetőtársak és a sorozat szerkesztői: Babiczky Tibor és Tomaji Attila. november 16., délután 5 óra: Pesterzsébeten a Gál Imre Galériában Erdős Virág és Maros András felolvasása. A szerzőkkel Király Levente beszélget. november 16., este 6 óra: A Ráday Könyvesházban (Bp. IX., Ráday u. 27.) Az Arc Poétikája c. könyv bemutatója. Orbán György vendégei: Rapai Ágnes szerző és Kozma György, a kötet illusztrátora. 2006. NOVEMBER 10. Élet Ész IRODALOM