Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

2006-11-10 / 45. szám - Széky János: Olaj a síneken • interjú • Lövétei István alkotmányjogász, jogantropológus, a Corvinus Egyetem docense (7. oldal)

­ Ha az ember 2006-ban olvassa az 1989-es alkotmány (pontosabban al­kotmánymódosítás) szövegét, akkor könnyen úgy találja, bizonyos tételek „túl vannak ragozva” - ilyen például az a cikk, amely kifejti, hogy mi a szakszervezetek dolga. És van, ami a kelleténél homályosabb, mint az a mondat, hogy „a pártok részt vesz­nek a népakarat kialakításában és ki­fejezésében”. Mi lenne a „népakarat kialakítása”? Tudjuk, hogy kitűnő te­hetségű demokraták fogalmazták meg a szöveget, de mégiscsak az adott hónapok magyarországi helyzetére válaszolva. Még az előző ciklusban hallhattunk az új alkotmány munká­latairól, de a jelek szerint még jó ide­ig marad a mostani. Nem kötődik-e az alkotmány túlságosan 1989-hez, a még lezáratlan rendszerváltás körül­ményeihez?­ ­ Általánosságban azt lehet mondani, hogy kétféle alkotmányozás van. Az egyik az, amire 1989 is példa: az alap­törvény valamilyen történelmi alka­lom szülötte. Sőt, az igazán nagy alkot­mányok mind ilyenek, így született az Egyesült Államok alkotmánya, és bizo­nyos tekintetben a francia is, hiszen az 1789-es nyilatkozat máig a francia konstitúció alapja. A legutóbbi ilyen tí­pusú, jelentős alkotmány a Német Szövetségi Köztársaságé. Mindez an­nak a gondolatnak az igazát is tanúsít­ja, hogy az alkotmány nem más, mint a nép szerződése. A gyakorlatban ez úgy festett, hogy a nép mérvadó, han­gadó képviselői megállapodtak egy­mással arról, mit csináljanak majd, a jövőben. Itt lényegében egyfajta kon­szenzusról van szó, még akkor is, ha törvényhozás formáját ölti. A másik fajta alkotmányt, úgymond, konstruál­ják. Ez boldog békeidőkben történik, amikor nem az a cél, hogy valamilyen helyzetet közmegegyezéssel megoldja­nak, hanem az, hogy az alkotmányt a mesterség szabályai szerint ráérősen, szépen, mívesen összerakják, mint va­lami művészi iparosmunkát. Ilyen pél­dául a svédeké - illetve ez több alkot­mánytörvény összessége. Külön kate­góriába tartozik a szocialista országok alkotmánya, mert ezek ugyan „míve­sek”, de semmi közük az eredeti alkot­mánygondolathoz, hanem egyszerűen politikai deklarációk. A mi alkotmá­nyunk ebből a szempontból sajátos öszvér, hiszen 1989-ben egy helyzet megoldásaként formálták át a szocia­lista szerkezetű, szövegű 1949. évi XX. törvényt, amely maga is jórészt az 1936-os szovjet alkotmány átvétele. Tehát valóban az 1989-es helyzet tük­röződött benne, akkor pedig az volt a legfontosabb, hogy legyen egy sziszte­matikus, a demokráciák mércéje sze­rint működőképes politikai rend. Al­kotmányunk megfogalmazásai ebből az összetettségből fakadnak. Ha pél­dául azt mondják, hogy a pártok köz­reműködnek a népakarat kialakításá­ban és kifejezésében, az annyit jelent, hogy pluralista, pártalapú politikai rendszer van. Nem szabad elfelejteni, hogy az ennek megfelelő fogalmazás az 1949-es alkotmányban körülbelül úgy hangzott, hogy „minden hatalom a dolgozó népé, amelyet élcsapata, »a Párt« vezet”. A 89-es meghatározás erre válaszol egy demokratikus átfo­galmazással.­­ Ilyen értelemben tehát az eredeti alkotmány megkönnyítette az új szö­veg megfogalmazóinak munkáját? Hiszen önmagában is hatalmas szel­lemi fegyvertényt kellett végrehajta­ni, a semmiből megteremteni a libe­rális demokráciát - de miért ért ez­zel véget a munka?­ ­ Fontos látnunk, hogy ez a „semmi”, ez a hiány nemcsak az előző, szocialis­ta korszak sajátsága, hanem a magyar történelemben igazából sohasem léte­zett olyan demokratikus politikai rendszer, amelyben szabadon ver­senghettek a politikai erők. Sem a dualizmusban, sem a Horthy-kor­­szakban, sem közvetlenül a Il. világ­háború után, amikor egy külföldi ka­tonai erő volt igazából az ország ura. Tehát ez példátlanul nagy feladat volt, miközben a stabilitásra is töre­kedni kellett, ne két év múlva jöjjünk rá, hogy valami nem stimmel. Szerin­tem ezt a munkát nagyon jól elvégez­ték annak a korszaknak a viszonylatá­ban. A másik feladat az volt, hogy az alkotmányban papíron addig is sze­replő emberi jogoknak sokkal erő­sebb tartalmat kellett adni, az emberi méltóságot tisztelő nyugat-európai modellnek megfelelően. Egyébként a preambulumban szólnak is róla, hogy majd lesz egy új - míves-konstruált - alkotmány, de addig gyorsan meg kellett szerkeszteni a legfontosabb alapokat. Most egyre úgy látszik, na­gyon is közeledik az idő, amikor erről az átmeneti állapotról át kell térni a véglegességre.­­ Mégiscsak azzal találkozunk, hogy bizonyos dolgokat nem láthattak elő­re, és olyan helyzetek álltak elő, ami­ket ezzel az alkotmánnyal nem lehet kezelni. Alappélda a gyülekezési jog - ha a végsőkig biztosítják, az valahol ütközik az emberi méltósággal.­­ De ilyen alapon mindenütt a vilá­gon összeütközik a kettő, mégis elbol­dogulnak vele. Erre nem tudok mást mondani, mint Bulgakov abban a zse­niális néhány mondatban. Miután Berlioz eltervezte a napját, és Annus­­ka - ó jaj! - már kiöntötte az olajat, ezt mondja Woland, az ördög: „Való­ban, az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen­ váratlan halandó, ez a bökke­nő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este.” Sok mindent nem lehet előre látni, és hiá­ba veszünk át bármit, ami ránézésre tökéletesen beválik máshol, mindig megvan az esély rá, hogy nálunk vala­miért nem fog pontosan úgy működ­ni. Én nem hiszem, hogy ebben az al­kotmány a hibás. Nyugat-Európában is ilyen alkotmányok vannak. Ez azon­ban kulturális kérdés. Az alkotmá­nyok mögött van egy hallgatólagos kulturális megállapodás. Ha nincs is benne minden az alkotmányban, azért tudja mindenki, hogy meddig lehet elmenni. A politikai kultúra nemcsak azt jelenti, hogy szó szerint követem az alkotmányt, hanem azt is tudom, hogy e mögött egyébként még mi minden van. Ha ez hiányzik az adott országban, akármilyen alkot­mányt csinálhatok, úgyse működik.­­ Használhatjuk tehát az alkotmá­nyos szabadságjogokkal való vissza­élés fogalmát? És ha igen, csak azok élnek vissza vele, akik megbotrán­koztatnak, vagy azok is, akik ehhez jogászi indoklást adnak.­­ Az alkotmányban foglalt gyülekezé­si jogot például Párizsban úgy fogják fel, hogy összehívnák a kétszázötven­ezer embert a demonstrációra, és vé­gigmennek a Champs-Élysées-n. Le­het, hogy lassan vonulnak, lehet, hogy énekelnek vagy akár durva sza­vakat írnak a transzparenseikre, de amikor a sugárút végére jutnak, ak­kor hazamennek. A demonstrációt felveszik a tévések, a nyomtatott saj­tóban pedig másnap öles címekkel tudósítanak róla. És ezzel el van in­tézve. Ki hiszi azt, hogy a gyülekezési jog azt jelenti, hogy egy téren har­minc hajléktalant lehet reggeltől estig etetni és altatni? A politikai kultúra, a demokratikus politikai ösztön hiányá­nak a tünete, hogy ilyen létezik. Saj­nos, a jogászság nagyon is hibás eb­ben. Mert arra kondicionálták az egyetemen a joghallgatókat, hogy csak az a jog, ami betű szerint le van írva. Ma is ezt tanítjuk, sajnos. De ez nem igaz. A betű mögött még na­gyon sok minden van, amit nem le­het leírni. Olyan, mint egy luftballon, ha még kicsi, és teleírom, akkor úgy látszik, hogy minden rajta van. Ha fújok rajta négyet, akkor tágul, és ki­derül, hogy iszonyúan nagy hézagok vannak a sorok között. Ha a világon mindent megpróbálnának ráírni, ak­kor is maradna hézag, mert ez olyan, mint a matematikai végtelen... Ma­gyarán: az, hogy valamit nem említ a gyülekezési törvény, még nem jelen­ti, hogy szabad. Mindennek van egy józan tartománya, aminek lehet fe­szegetni a határait, de attól még léte­zik. Vagy egy másik példa. A törvény azt mondja, hogy a rendőrnek azo­nosítani kell magát. Gondolja meg, a rendőrön van egy hatalmas felirat, hogy „Kovács 2. János”. Majd oda­megy a követ hajigálóhoz, és ráhúz egyet. De előbb szól neki, hogy most olvasd el, mert nyakon foglak vágni. El tudja képzelni ezt a szituációt? Ir­reális. Az igaz, hogy ha a rendőr leál­lítja az autóst, elkéri a papírjait ellen­őrzésre, és megszondáztatja, akkor tudni kell a nevét. Mert az állam in­tézkedése jogszerűségének ellenőriz­­hetőnek kell lennie. De amikor csa­paterővel erőszakot kell alkalmazni - itt természetesen meg kell tanulniuk, hogy hol húzódnak a törvényes fellé­pés határai, de egy adott helyzetben nem lehet úgy mérlegelni, mint ha előzetesen végiggondolnák a cselek­vést­­, akkor a rendőrség mint olyan ellenőrizhető, száz rendőrnek van egy parancsnoka, és attól a parancs­noktól kell megkérdezni, hogy „ti hogy viselkedtetek”. Vagy ha ő még­se felel, akkor a parancsnoknak is van egy felettese. Tehát itt végig megvan az ellenőrizhetőség. A tör­vényben az áll, hogy amikor intézke­dik a rendőr, akkor rajta kell legyen az azonosító jelvény. Józanul nézve viszont ebben a helyzetben az egyes rendőr azonnali azonosíthatóságának nincs értelme. A jogászok tiltakoznak a törvényre hivatkozva, a sajtó felkap­ja, a politikusok szónokolnak - de itt is arról van szó, hogy hiányzik az a politikai kultúra, amely megadja az értelmezés kontextusát.­­ Eléggé elterjedt viszont mostaná­ban az a nézet, hogy nem a kultúra, hanem az erkölcsi alapozás hiányzik a jogalkalmazás mögül.­­ Pusztán erkölcsi elvekre nem lehet a jogot alapozni, ez azonban nem jelen­ti, hogy nincsenek olyan kritériumok és elvek, amelyek a szorosan vett jogi szöveg mögött mégiscsak fontosak és figyelembe veendőek. Ami a mostani eseményeket illeti, az a véleményem, hogy nem az a probléma lényege, hogy a miniszterelnök „hazudott”. Hanem az, hogy amikor Gyurcsány másfél évig nem azt tette, amit kellett volna, akkor a miniszterelnöki tiszt­séghez méltatlanul cselekedett. És ez nem erkölcsi kérdés. Ha valaki minisz­terelnök lesz, vagy bármi más köz­tisztség viselője, akkor általános közjo­gi normákat be kell tartania. A mi­niszterelnök mindenki miniszterelnö­ke, és nem csak egy párté. Nem csele­kedhet pusztán abból a racionalitás­ból, hogy az ő pártjának mi a legjobb. Előfordulhat, hogy valaki nem ismeri fel a helyes cselekvés útját. Az is meg­történhet, hogy felismeri, de a kény­szerítő helyzet miatt nem választhatja - erre sok példa van a magyar törté­nelemben. De azt nem teheti meg, hogy felismeri, és mégis tudatosan az ellenkezőjét teszi annak, amit az or­szág érdeke diktálna. Viszont az is igaz, hogy az emiatti felelősségre az alkotmány nem tartalmaz más sza­bályt, mint hogy a miniszterelnök odaáll a plénum elé, és a plénum vagy megszavazza, vagy nem szavazza meg. Tehát mondhatom, hogy közjo­­gilag nem volt fair, de a felelősség jogi rendszere nem ad más lehetőséget az elmozdítására. Még egyszer: mindez nem erkölcsi kérdés. Olyan emberek, akiket a legnagyobb politikusokként tisztelünk, mondjuk, Churchill - már ami a politikai köpönyegforgatást ille­ti -, bizony erkölcstelenek voltak. De abban egyetértek Sólyom Lászlóval, hogy nagyon veszélyes, ha elfogadom precedensként, hogy bármit megte­het a politika. Mert akkor hosszú táv­ra felrúgom a saját alkotmányos sza­bályaimat.­­ De nem magukkal a szabályokkal van gond? Szerintem a politikai rendszer működőképességének az az egyik fő akadálya, hogy — főleg a kétharmados törvények rendszere révén - 1989 táján túlságosan hozzá­kötötték a konszenzushoz, a „nemze­ti egységhez”. Csakhogy mára éppen az ellenkezője alakult ki: gyakorlati­lag egy polarizált kétpártrendszer, ahol a főszereplők szó szerint nin­csenek beszélő viszonyban.­­Az 1989-ben elfogadott alkotmány­nyal szerintem az a fő baj, hogy a kompromisszum addig terjedt, amíg az új politikai osztály meg nem érez­te, hogy bekerül a cselekvési lehető­ségek birodalmába. És a saját magá­ra vonatkozó játékszabályok pontosí­tása már elmaradt. Azzal kezdődött, hogy 89-ben elvtelenül és elfogadha­tatlanul hozták létre a kétharmados rendszert. Nagyon jól tudom, hogy ezzel a békés átmenetnek adták meg az esélyt: egyfelől az MSZMP-nek az volt a feltétele, hogy itt ne legyenek bírósági procedúrák, ne legyen fele­lősségre vonás, és hogy ezt lefedhes­sék, kétharmados törvényekhez kö­tötték az idevágó szabályok megvál­toztatását. Másfelől éppen ennek nyomán, hogy ne lehessen az elfo­gadható szinten túl megváltoztatni az alkotmányos rendet, egy sor más helyen is beillesztették a kétharma­dos feltételt. Az MDF-SZDSZ-pak­­tum ezen csak a legszükségesebb mértékben változtatott, a kormá­­nyozhatóság minimuma érdekében. És mindmáig ez az igazi béklyózó erő. Máshol is léteznek minősített törvények, de arra csak nálunk van példa, hogy gyakorlatilag minden lé­nyeges kérdésben megkössék a kor­mányok kezét. És mondom, mindez azzal társult, hogy közben a saját­­ politikai­­ játéktérre vonatkozó sza­bályokhoz nem nyúltak. Ilyenek a pártok működésére vonatkozó sza­bályok, ezen belül a kulcskérdés, a pártfinanszírozás ügye; ilyenek a képviselői összeférhetetlenség szabá­lyai - 1990-ben úgy fogadták el a képviselői jogállásról szóló törvényt, hogy az összeférhetetlenségről egyet­lenegy érdemi szabályt nem foglal­tak bele -, ma már kiolvasható vala­mi önmérséklet a törvényből, de nem igazán komoly. Vagy például a képviselők tiszteletdíjat kapnak. Mi­ért? Mert annak idején a népfrontos képviselők csak évente négyszer ül­tek be a parlamentbe, és aztán men­tek vissza dolgozni a téeszbe meg a hivatalba, ahonnan éppen őket be­hozták. Csakhogy a mi képviselőink, a demokráciában, ugyanezen a cí­men egy minisztériumi főosztályve­zető fizetését kapták. A baj tehát az, hogy nem alakult ki a tiszta képvise­lői profil. Ráadásul 386-an vannak. Ennyi embert ez a politikai szisztéma nem tud eltartani. Az egész elsza­kadt a reális lehetőségektől. — Az erkölcsi állapotok máshol sem jobbak. Gondolok itt az olasz vagy akár az amerikai törvényhozás botrá­nyaira.­­ Mégis azt kell mondani, hogy Ma­gyarországon hiányzik az a kultúra, ami mindezt mederben tartja. Nem épült ki, nincs hagyománya. Kevesebb zavar támadt volna, ha a politikai osz­tály nem ennyire öntörvényű, ha job­ban integrálódik a társadalomba. Én is ültem tévébeszélgetéseken, ahol az volt a rend, hogy kellett két politikus - egy kormánypárti, egy ellenzéki -, egy szakértő meg a nép hangja. És rettentően idegesített, hogy a két poli­tikus csakis egymással volt hajlandó beszélni, egymásnak válaszolgattak. Huizinga Homo ludens című könyvé­nek az egyik fejezete pontosan erről szól: a jogról mint játékról. Amit én lá­tok a politikusainktól, az pontosan ez a játékszín. Becsapnak, mint a szín­házban. Csak nincs katarzis. Olaj a síneken Lövétei István alkotmányjogásszal, jogantropológussal, a Corvinus Egyetem docensével Széky János készített interjút Az utóbbi hetek eseményeit nézve sok laikusnak támadt az a benyomá­sa, hogy valami nincs rendjén az érvényben lévő alkotmánnyal. Mintha túl könnyen lehetne igazolást találni benne meghökkentő cselekede­tekre, de az elítélésükre is. Alkalmas-e a jelenlegi rendszer a politikai válságok kezelésére, kell és egyáltalán lehet-e változtatni rajta? ΙΜΙ·14ι› GALLÓ BÉLA KISS ENDRE HIRSCHLER RICHARD * KOPÁTSY SÁNDOR LAKI LÁSZLÓ · MOHAI V. LAJOS www.egyenlito.eu A Szépírók Társasága A KÖNYV UTÓÉLETE sorozatának novemberi eseményei: november 10., este 6 óra: Újlipótvárosi Klubgaléria (Bp. XIII., Tátra u. 20/b). Volt egyszer egy Gondolat. Polgár Ernő Egy asszony második élete c. könyvének bemu­tatója. november 15., este 7 óra: Nyitott Műhely (Bp. XII., Ráth György u. 4.) Késelés villával. Vendég: Parti Nagy La­jos. Beszélgetőtársak és a sorozat szerkesz­tői: Babiczky Tibor és Tomaji Attila. november 16., délután 5 óra: Pesterzsébeten a Gál Imre Galériában Erdős Virág és Maros András felolvasása. A szerzők­kel Király Levente beszélget. november 16., este 6 óra: A Ráday Könyvesházban (Bp. IX., Ráday u. 27.) Az Arc Poétikája c. könyv bemutatója. Orbán György vendégei: Rapai Ágnes szerző és Kozma György, a kötet illusztrátora. 2006. NOVEMBER 10. Élet És­z IRODALOM

Next