Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-02-23 / 8. szám - Komáromi Gabriella: Berzsián elment - A mesemondó Lázár Ervinről (17. oldal)

Elment Lázár Ervin, elment Berzsián és vele ment Tupakka is, akinek 365 éve „vérlázító” mosoly virágzott a bajsza alatt, és ha elültetett volna egy kavicsot, az fává nőne, csodák teremnének rajta, és ne­vetés hallatszana. Elment, mert elmondta már sok száz történetét, úgy, ahogy meseno­vellájában a bolond kútásó „száz kutat is­­ ezeret is” megásott. „Most már valami mást akarok - mondta a kútásó. - Mi mást? - kér­dezték tőle. - Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!” - válaszolta, és elkezdett ásni a csillagok felé. (A bolond kútásó) Berzsián is a csillagok közt mesél. Mert ugyan mit akar­hatna mást? Ahogy a kútásóról írta, ilyenkor fényesség ereszkedik a földre, a rét füvei ra­gyognak, és van hova gyűlniük az emberek­nek sötétség idején, ha ugyan manapság ész­reveszik az ilyesféle fényt. Egy pénteki napon ment el. Karácsony előtt. Milyen is ez a pénteki nap? Hogy írta le a Hét szeretőmben? „Az ötödik szótlan, fe­kete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöt­tem, bízik benne, hogy mire újra eljön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen csillog. Hisz tántorítha­­tatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, at­tikai özvegy.” Talán még a hetedik nap vi­hette volna el, amelyik „mindig feketében jár”. A többi nem. Ki ennek születik, ki annak, Lázár mese­mondónak jött a világra. Minden azzá tette: a „rácpácegresi” örökség, a látásmódja, a fantáziája, a beszédmódja. A szeretetről me­sélt. Fölötte tényleg ott voltak a csillagok, lel­kében az erkölcsi törvény, talpa alatt „undo­­gáltak a füvek, barátai voltak a lovak, ku­tyák, madarak”, és nem tudott betelni azzal, amit úgy hívunk, hogy gyerekkor. A könyve­it cseh, dán, észt, francia, lengyel, lett, né­met, olasz, orosz, spanyol, svéd, szlovák nyelvre fordították. De a világhír ábránd, ehhez „lázárul” kéne tudni a világnak. Nem­csak az fordíthatatlan, hogy: „Ha három lá­bon gyakokolsz”, hanem az is, hogy világfája a rácpácegresi Nagy Szederfa, s hogy „ami­óta a föld gömbölyű, minden falu, minden vége Isaszeg felé esik”. Hol felnőtteknek mesélt, hol gyerekek­nek. Ritmusa van az életműben, ahogy megosztotta magát. A kisfiú meg az oroszlánok (1964) meseregény, a Csonkacsütörtök (1966) és az Egy lapát szén Nellikének (1969) elbeszé­léskötetek, A nagyravágyó feketerigó (1969) mesekönyv, A fehér tigris (1971) regény. A 70-es évektől a 80-as évek derekáig tartó időszak inkább a gyerekkönyveké. Ekkor született A hétfejű tündér (1973), az Öregapó madarai (1974), a Bikfi-bukfenc-bukferenc (1971­), a Berzsián és Dideki (1979), a Gyere haza Mikkamakka (1980), a Szegény Dzsoni és Arnika (1981) és A Négyszögletű Kerek Erdő (1985). Ez időben csupán két elbeszéléskö­tet született a felnőtteknek (Buddha szomorú, 1973, A Masoko Köztársaság, 1981). Ha no­vellát írt, az gyakran mesenovella (a gye­rekmeséinek jó része is az); ha regényt, az meseszerű. A hétfejű tündérnek nincs köze­lebbi rokona, mint a fehér tigris. (Mindket­tő az emberi „én” csodás megtestesülése, csakhogy a mesében van megváltódás, a re­gényben nincs.) A gyerekkönyvei többszóla­­múak, és az egyik szólam csaknem mindig a miénk. Történetei a Négyszögletű Kerek Erdőben születtek, egy olyan világban, amely valóban „négyszögletű” volt és „kerek”, továbbá a Masoko Köztársaságban. Akárhogy is hívta, egy abszurd világban lett íróvá, amelyben szert lehetett tenni belső szabadságra, amely­nek zugaiban uralkodhatott akár a szeretet és tolerancia is, ahol már-már szabadnak is érezhette magát az ember, mint Berzsián, aki balladát nem ír (csak jobbladát), bal láb­bal nem kel, mert „Ami ballal kezdődik - mondja -, az nekem nem kell.” (Berzsián és Dideki) A Négyszögletű Kerek Erdő lakói is szabadok, de bármikor jöhet a Kisfejű Nagy­fejű Zordonbordon, hogy megtiltsa a „buk­fencet és a nevetést”. Nem csoda, hogy annyi mesét hagyott ránk a szomorúság ellen, mi­velhogy „utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.” Megalapította a Masoko Köztársaságot. „Az államhatár a bőre lett, az orra a Tömpe hegység, a jobb szeme a Szeretet-kút, a bal szeme a Barátság-forrás.” Ikonológiájának legfontosabb képeit a szemei fejezték ki. Született mesemondó volt. Olyan könnye­dén lépte át a mindennapi és spirituális ha­tárait, hogyha olvassuk, mi magunk is képe­sek leszünk rá. „Egy csendeske, vékonypén­zű horkolás kiment az ablakon” - kezdődik egy mesenovella. (Szerelmes történet) „Az ibo­lya még délután háromkor sem volt hajlan­dó megszólalni.” (Ibolyalebeszélő) Meg sem le­pődünk, történjék bármi. Ahogy mondta: „Lehet, hogy ami így létrejön, a valóságtól egy kicsit messzebb esik, de az igazsághoz mindenképp közelebb.” Talán azért is tar­tunk oly könnyedén vele. Szövegvilágában a valóság és a fantaszti­kum szinte megérintik egymást. Egyetlen mondatban megférnek egymással a „kocs­ma” és a „csillagok”: „Az Egér az Erdei Kocs­ma pultján ült, egy borral teli mogyoróhéjat tartott a kezében, és a csillagokról mesélt.” (A hazudós Egér) Amikor átlépi a valóságos és a mesebeli határait, sem a hőseiben, sem bennünk nincs habozás. Pedig lehetne, hi­szen a fantasztikum megjelenése törvénysze­rűen kiváltja az efféle bizonytalanságot, s ez általában a szövegben is megjelenik.­ „...sen­ki sem hitt igazán a tigrisben, de mindenki látni akarta” - olvassuk. A lap alján azonban m­ár ez áll: „Kérem, vigye innen a tigrist!!” (A fehér tigris) Ez a csoda a mese csodája, a mesebeli fantasztikum pedig tudvalévően „természetes esemény”. (Ebben Honti János­tól Roger Callois-ig mindenki egyetért.) El­fogadjuk a csodálatos létezését, és az alkotó sincs másképp. „Nem azért írok én nem léte­zik történeteket, hogy ne higgyem” - írta. (Százpettyes katica) Egyfajta olvasási módot feltételez ez az iro­dalom. A realista olvasási móddal Lázár műve­ihez nem vezet út. Ez a mese a meglepetések világa. A befogadó a „fikció erdejének” min­den fájánál választásokat él át. Latolgat, ho­gyan tovább, mert élnek benne szövegstruktú­rák. Lázár rá is játszik ezekre, és meg is hiúsít várakozásokat. Mesenovelláiban még az is megtörténik, hogy egyszer csak véget ér a cso­da, „porrá” lesz a varázslatos. (A porcelánbaba) A mese csodája sokféle, lehet varázslatos és „mindennapibb”: a „kirgyola, bergyola, bel­­zedukbancs” varázslatoktól a jóság, a szere­lem, a képzelet csodájáig. Nála a mágikus varázslatokba is belejátszik valamiféle embe­ri. Még a tündérmeséi dramaturgia szerint bonyolított történetei is ilyenek. Szegény Dzsoni és Arnika például kacsává változnak. A mesebeli segítő lények között ugyan elő­fordulnak kacsák, de mitizált lények még­sem szoktak kacsa képében totyogni, hápog­ni. Már aranytojó lúdnak is elegánsabb vol­na lenni, hattyúnak, hollónak meg kivált­képp. De hát emberlelkűek és emberi fel­adataik vannak. (Ilyenkor kacsából rögtön emberré változnak.) Még a mitikus-mágikus Százarcú Boszorkának is nagyon mindenna­piak a félelmei.­­ Megesik az is, hogy a „me­se számos, eredetileg mágikus eleme elillan (...) A varázslatok a mesében játékos köny­­nyedséggel valósulnak meg.”­ Igaz ugyan, hogy Attentő Redáz átkai nyomán „töksötét” lesz a világ, de Berzsián dühétől virágba bo­rul a város, rézangyalok fütyülnek a fűzfá­kon, és egy Ribizli nevű kiskutya virágillattal lakik jól. (Berzsián és Dideki) Műfaji emlékezetünkben élnek a régi me­sék. A mesélő hang többek között attól „hal­latszik” másnak, mennyire hagyja maga mö­gött a műfaji tradíciót, vagy mennyire ragasz­kodik hozzá. A hagyományt „nem annyira az alakítja, hogy az örökséget egyik nemzedék továbbadja a másiknak, hanem az átöröklött elemek állandó újrakeverése.”­ A játékra ha­sonlít ez az alkotási mód. Korunkban pedig művészi eszközként éppen felértékelődött a játékosság. Lázár az öröklött elemekből úgy keverte ki a történeteit, hogy végül senki em­berfia meséivel össze nem tévesztenénk a szö­vegeit. Amit a kezébe vett, az már az övé volt. Hol végtelen hűséggel volt a tradíció iránt (számos meséje pergett le a tündérmese rok­káján, megihlették Ami Lajos, a cigány mese­mondó történetei, a saját világában életre keltette az anderseni mesét); hol meg egy „kifordítom-befordítom-csavarintom, mégis tündérmese a tündérmese” játékkal egyene­sen megtagadta a konvenció elemeit, meg­szegte a játékszabályokat és a tündérmesék úgynevezett „kötelező történetét”. Ahogy a mesetudomány nyelvén mondjuk: inverz megoldásokkal élt. A tündére hétfejű, a bo­szorkánya jó, a boldogság tovatűnik, a jó tett Szerb Antal szavaival „elnyeri méltó bünteté­sét”. Nemegyszer ironikus távlattal viszonyult a népmese műfaji szabályrendjéhez. Kiszá­míthatatlanná tette a kiszámíthatót. Megvál­toztak nála a műfaji kódhoz kötött jelentések. Például­ a boszorkánya így kérdez és a táltos ló így válaszol: „Képes vagy ezt a gonosz sár­kányt szolgálni? A ló ellen harcolsz? A ló felé­je fordította a fejét, szikrázott a szeme.­­ Ezt pont te mondod nekem, te söprűnyélkoptató boszorkánypalánta! Én vagyok a világ leg­gyorsabb lova, punktum. Mindenkit utol­érek, punktum. Nem érdekel, kinek a szolgá­latában, punktum.” (A legkisebb boszorkány) Ezt csak Lázár boszorkája kérdezheti, és csak egy mai táltos ló válaszolhat így. Az alkotás mint játék akkor a legmeré­szebb, ha a tündérmese adok-kapok morál­ján esik repedés. Hősei nem mindig élhet­nek boldogan, „amíg meg nem halnak”, pe­dig A legkisebb boszorkány nagyon is szabályos boldogságtörténetnek indul. Több tündér­meseláncból fonta, és a boldogság mind­egyikbe belekódolt. Király Kis Miklós Tün­dér Tercia keresésére indítl. Rátalál, szerez táltos lovat, győz a sárkányküzdelemben. Szóval boldogan élhetne egy régi mesében. De nem! Sírni hallja a szelet, a szellővé vált kis boszorkányt, akinek el kellett volna őt ve­­szejtenie. De Amarilla egyszer csak nem tu­dott ártani, aztán nem tudott nem segíteni, nem szeretni, s odalett a halhatatlansága. Mintha Andersen „kis hableánya” zokogna a szélben. (Lásd a Hapci király, 1998 című kö­tetben.) Olyasmikről mert mesélni a gyere­keknek, amiről hallgatni szoktunk. Például, hogy bármennyire is akarunk valamit, egy „hangyányi” hiányozhat (A fába szorult her­nyó), hogy az érzések zűrzavara nem akármi­lyen próbatétel a mesei „úton”, ami az élet parafrázisa. Ilyen történet a Szegény Dzsoni és Amika is. Mese a szerelem teherbíró képessé­géről, a férfi-női szerepekről, a megingásról, a várakozás tragikumáról­­ csak a kis boszorka történetével szemben - boldog véggel. És ilyen a Vacskamati virágja is, iro­dalmunk legszebb szerelmi val­lomásainak egyike. (Holott csu­pán egy „csak” a válasz az örök kérdésre, hogy „miért szere­ted?”) A mesevilágába beleférnek az olyan mulatságos evidenciák is, hogy aki álmos, aludjék (Ször­nyeteg Lajos álmos); akinek a fo­ga fáj, menjen fogorvoshoz (A fájós fogú­ oroszlán), és aki fogyni akar, mozogjon (A soványító palacsinta). A Lázár-meséken fel lehet nőni. A kicsiké A manógyár, A nagyravágyó feketerigó, A kisfiú és az oroszlánok, a Bogármese (amit Zsófia lányá­val együtt írt). A kiskamaszoké a többi. Való­jában kinőhetetlen meséket írt. Nagy nyelvi játszmák a meséi. Játszott a szavakkal (a legparádésabban a nevekkel!), és játszott mindenféle kontrasztokkal. A vib­ráló ellentmondások legalább annyira humo­rának forrásai, mint a szójátékok. A szavai hol „holdfényesen” poétikusak, hol meg „pi­­rospozsgásan” profánok. A magyar irodalom egyik legszebb meséjében, A hétfejű tündér­ben „illatok szabadultak el”, „források, cser­melyek bugyogtak”, „aranyfonatok libben­tek”, „harang szólalt meg”. Az utolsó mesé­ben meg azt mondja: „Hazamegyek, és jól fenéken billentem az álcincért.” A Sróf mester szeret harsány bohózat. A kislány, aki mindenkit szeretett maga a poézis. Ahogy Lengyel Balázs írta, az igazi mese tulajdonképpen „lírai mutatvány”. Ráadásul korunkban változott a műfajok térköre.­ Lá­zárnál nagyon is látványosak a líra és a próza közti áramlások. Mesebeli alteregója, Ber­zsián is költő. Persze költőnek senki sem néz­te volna. Kesergett is e fölött: „Hát ez az! - ordított fel keservesen Berzsián. Lehet igazi költő egy bikavállú, pirospozsgás, dagadóiz­­mú, egészséges ember! Dehogy lehet! A köl­tők mind sápadtak, horpadt mellűek, csak hálni jár beléjük a lélek.” Pedig amit csinált, az bizony meseköltészet. Jobbára allegorikus­szimbolikus szövegként kell olvasnunk a me­séit­­ a lírának kijáró átéltséggel. (Metafori­kus a nyelv, alliterációkkal játszik, ritmikus hangzásszerkezetek variálódnak, ismétlőd­nek.) Vizuális költészet is ez a mesevilág. Re­torikai alakzataiból, képeinek kompozícióiból olyasféle ornamensek lesznek, mint a szecesz­­sziós mesében, amihez egyébként is nagyon sok köze volt, akárcsak a romantikát és a sze­cessziót összekötő Andersenhez. A Lázár-mese annyira irodalmi mese, hogy csak felolvasni szabad. Ha csak úgy, szabadon mondanánk, elveszne sava-borsa. Pedig gyakran halljuk, hogy a mesét monda­ni kell. Ez igaz is. De a másokét! Az ő meséi­ben nem lehet máshol egy szó, nem hangoz­hat másképp egy mondat. Olyannyira kötöt­tek formailag, akár a klasszikus versstrófák. A szöveg hatalmában vagyunk. Előny, mert Dömdödöm­ből soha nem lesz képregény­hős, Vacskamatiból se.­Zanzásítani sem en­gedi magát ez a mese. Bár kerültek színpad­ra, filmvászonra, bábszínházba, képernyőre, táncszínházba a Lázár-mesék, nincs ehhez „köves” útjuk, és ki sem tudjuk kövezni. Ki ne tudná, hogy ez manapság komoly hát­rány? Több is annál! Lehet, hogy az értékek zűrzavara, a gyors felejtések, a divatos fa­­nyalgások és a japán mangák sikere idején nem könnyebb óvni ezeket a meséket, mint „tündért vigyázni”. Vigyázzunk hát: „Lán­dzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És sze­retettel.” Mert elárvultak a Négyszögletű Ke­rek Erdő lakói. Berzsián elment, mögötte ott a tigrise­­ fénylik és hófehér. 1 Todorov, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba (Introduction a la litterature fantastique.j Ford. Gelléri Gá­ bor. Bp., Napvilág Kiadó, 2002. 31. o. 2 Lüthi, Max: Das Volksmärchen als Dichtung. - Id.: Loewy, Hanno: Ruhákról és kertekről. in: Antropológia és irodalom. Debrecen, Csokonai K., 2003. 335. o. 3 Iser, Wolfgang: A fiktív és az imaginarius. Bp., Osiris, 2001. 311. o. 4 Th­omka Beáta: Beszél egy hang. Bp., Kijárat K., 2001. dl. o. KOMÁROMI GABRIELLA: Berzsián elment A mesemondó Lázár Ervinről Swierkiewicz Róbert munkája 2007. FEBRUÁR 23. ÉLET És|· IRODALOM

Next