Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-01-19 / 3. szám - Breuer János: A fő-zeneigazgató • Ferencsik János emlékezete (17. oldal)
BREUER JÁNOS: 17 Száz éve született, január 8-án. Pálca volt a kezében már a pályában is, vélte első operaházi próbája után egy tapasztalt zenekari muzsikus. Ez majdnem igaz, hisz óvodáskorában vezényelt egy képzelt zenekart a családjának. Elképesztő iskolái voltak - kivált, ami a gyakorlatot illeti, csak éppen a karmesterkedést nem tanulta soha. Nem is lett volna hol studírozni, korosztályát Dorátiig és Soltiig a gyakorlat tette mesterré, nem az iskola. A 30-as évek végétől Ferencsik honosítja meg a komolyabb karmesterképzést a Nemzeti Zenedében, 1945 után tanszakát a Zeneakadémián. Meglehet, könnyebb út nyílt volna, ha édesapja nem esik el az I. világháborúban. A magára maradt anya kénytelen albérlőt fogadni. Véletlenül éppen egy zeneakadémistát, kinek pianínóján a kis gimnazista önerőből fejtette meg a billentyűk titkait. Énekelt, hamarosan orgonáit is misén, más szertartásokon a krisztinavárosi plébániatemplomban. Első tapasztalat, miként lehet közösségi éneket egyszerre kísérni és vezetni. Orgonistának jelentkezik a Nemzeti Zenedébe az érettségin innen. A Werbőczy Gimnáziumból elengedik a délelőtti órákra, a kötelező zeneszerzésre, Lajtha Lászlóhoz. Pénzt kell keresnie, a családfő helyett, mindenképp. Egyelőre - a húszas években járunk - semmi jele annak, hogy karmester lesz belőle. De csupa olyan foglalatosságot talált, amely roppant hasznára lesz. A zenei szórakoztatóiparban foglalkoztatták az orgonistaként harmóniumban is járatos ifjút beugró helyettesnek. A némafilm korszakában a kispiszkosban, apró moziban egy szál roszszul hangolt zongora, inkább csak pianínó szolgáltatta az akusztikus aláfestést, az elegáns bemutató mozgóképszínházakban zenekar. Zenedet tanára, Sugár Viktor, az akkor még monoplex Corvin karmestere kisegítőnek vette maga mellé, azokra az esetekre, amikor első billentyűse nem ért rá. Ugyanígy beugró alkalmi harmóniumos volt a vendéglátás örömeit élvezőknek nem egy szalonzenekarban, a Gellért szálló teraszán, meg a Margit híd budai hídfőjénél működő Sztanbul kávéházban. A némafilmhez tartozó akusztikus aláfestést Amerikában már e célra komponált zenék szolgáltatták. Hanem az öreg kontinensen különféle kompozíciók részleteit játszották aláfestésül. Mondjuk Suppé Könnyűlovasság operettjének nyitányából, ha lovasjelenet volt a vásznon, Csajkovszkijt a havas táj látványához. A legalább három, olykor öt-hat - vagy több - tagú szalonzenekar (ócska) népszerű operák-operettek, balettek részleteit prezentálta. Az elengedhetetlen hegedűs állva irányított, stedgeigolt, a harmonium kottájába - direktion volt a neve - minden hangszeres szólamot belenyomtattak. Ha volt klarinétos, másodhegedűs, kihagyta, ha nem, játszotta a billentyűkön. A szalonzene jellemző műfaja a potpourri, vagyis egyveleg, zenei szecska, esetleg csalamádé. E két műfaj közös vonása volt, hogy próbát nem tartottak, első látásra kellett eljátszani a hangjegyeket. A moziban a karmester jelzésére kellett váltani a kottát, hisz csak ő tudta, miféle jelenet követi egyik után a másikat; a szalonzenélésre is jellemző a próbaiszony, ráadásul a direkciószólam birtokosának azonnal reagálni kellett arra, hogy aznap van-e klarinétos vagy másodhegedűs. Prima vista, mondják olaszul, lapról olvasni első látásra. Ifjú Ferencsikünk az azonnali reagálás képességével megáldva szocializálódott művészileg. Már közelebb került majdani mesterségéhez, mert zenedebeli énekes diáktársai megkérték, kísérje őket zongorán, amikor órára dallal vagy áriával készültek. Még közelebb, midőn Mihályi Ferenc, az Operaház baritonistája, utóbb főrendezője felkérte, kísérje zongorán az intézet szegény sorsú, eminens, tandíjmentes diákja az operista növendékek szerepgyakorlat (színjátszás) óráit. Hanem a célegyenesbe véletlen szerencse - az övé vagy a mienk? -juttatta. 1927 májusában Verdi Falstaffjának magyarországi bemutatójára készült az Opera. Ferencsik hangszereléstanára, Fleischer Antal tanította be és vezényelte. Segédje - csekélység! - Dórád Antal. Míg Fleischer a zenekarral, Márkus László főrendező az énekesekkel próbált. Kevésbé bonyolult darabok előkészítésekor az inas zongorázik az úgynevezett rendpróbákon. A Falstaff azonban nem ilyen. Dorátinak vezényelnie kellett, és szükség volt valakire a zongoránál. Ez a valaki pedig, akkor még csupa kisbetűvel, Ferencsik János lett. Mai szóval élve feketemunkásként, teljesen illegálisan (igaz, a fusiban zongorázó ifjú a munkáért egy vasat sem kapott). Ősszel azután „szerződtette” Radnai Miklós, az Yblpalota nagy tekintélyű direktora. Az idézőjel jogos, mivel önkéntesként szolgált egy évadon át. A seregben a katonai akadémiát nem végzett tiszteket becsülték meg e címmel, a zenés színházban viszont a fizetés nélkül dolgozó segéderőket. Cserébe kaptak franciából magyarított szép nevet: volontőr, így kezdte Doráti is, Solti is és sokan mások. Éhen is halt volna családfenntartó hadiárvánk, ha nem kap három meg hat pengőket, ha az esti előadásokon orgonái vagy a színfalak mögötti zenéket vezényli. Társadalmi munkában csak a próbákon kellett működnie. Az énekhanggal a krisztinavárosi plébániatemplomtól kezdve a zenedet operisták szerepgyakorlat-óráiig bánni megtanult ifjú után tanítóként kapkodtak az Operaház sztárénekesei: Sándor Erzsi primadonna, kit még Ferenc József nevezett ki Cs. és Kir. Kamaraénekessé, Haselbeck Olga (Juditként A kékszakállú herceg urnában), Palló Imre, a Háry János címszereplője az ősbemutatón - és sokan mások a kiválóságok közül. Természetesen illő honorárium fejében. Akkor még illett szereptudással érkezni egy opera első szobapróbájára. A színfalak mögötti kórus vagy zenekar vezénylése volt Ferencsik első, nem éppen látványos karmesteri mutatványa. Nagy hasznát vette a moziban, szalonzenekarban szerzett képességének a gyors reagálásra. Hol vagyunk még az ipari tévétől, mely mutatja az előadás karmesterét. Volt helyette egy pendula nevű mechanikus szerkezet, az jelezte - pontosan vagy pontatlanul -, hol tart éppen a zene. A színpadi ember fülelt, ha volt rés a díszleten, kilesett rajta, legkivált azonban együtt kellett élnie-lélegeznie az előadással. Hamar kiderült, Ferencsik varázslatos két birtokosa. És figyelte, hogyan csinálják a nagyok: Richard Strauss, Eritz Busch Bayreuthban, két nyáron át Toscanini meg Furtwängler. Amikor Ferencsik János először lépett be mint csempészáru az Operába, kiváló elődje, Kerner István csupán papíron volt fő-zeneigazgató, betegségtől gyötörten munkálkodni nem tudott többé. Épp 1927 tavaszán írta Péterfi István a Zenei Szemlében: „A magyar zenei életnek tengeri kígyója a karmesterkedés. Sőt gyakran mérges kígyója, mely már nem egy végzetes sebet ejtett. A probléma mindig visszatér, a kérdés ma csak oly bonyolult és bonyolított, mint volt évek előtt. (...) Az a tény vitán felül áll, hogy olyan általánosan elismert karmesterünk nincsen, ki Kerner örökét úgy vehetné át, hogy az mindenkit megnyugtatna.” Már egy éve keresett Radnai Miklós külföldi magyarok és nem magyarok között méltó utódot - hasztalan. A legjobb tanácsot Erich Kleiber, a berlini Állami Operaház zenei vezetője adta: „Hívja meg Klemperert, és ruházza fel teljhatalommal.” Ez is megtörténik, csak éppen két évtizeddel később. Klemperert a német kisváros, Wiesbaden operájának főnökét az ajánlat elhangzásakor a kutya sem ismerte nálunk. Jött tehát Ferencsik, és 57 évi szolgálat után, 1984-ben távozott végleg. Ilyen hoszszú időt kívüli karmesteri munkával nem töltött el senki Magyarországon! Volt türelme kivárni a sorát. Bár mindössze négy karmester vezényelt évadonként úgy 250 előadást, 12-14 bemutatót, felújítást, a tehetséggondozás iránt született érzékkel megáldott igazgatója csupán két és fél év után bocsátotta zenekar elé. 1930. március 13-a fontos dátuma zenetörténetünknek. A Rimszkij-Korszakov Seherezáde című szvitjére készült bemutató plakátja hirdette: „vezényli Ferencsik János”. Hic Rhodus, hic salta. És jöttek is a feladatok, csőstül. Kiderült, a mozi- és szalonzenei blattolás nem volt ingyen elfecsérelt idő. Ferencsik vezényelni is tudott lapról. Számtalan operát dirigált beugrással, próba nélkül. Az istenek alkonyát, Parsifalt, Salomét is. Utolsó istenkísértésének tanúja voltam magam is. 1947-ben Verdi Falstaffját irányította lapról - nagyszerűen. Mindehhez nem elég a varázslatos kéz, ha nincs mögötte szuggesztív elképzelés, s a mozdulatot nem hitelesíti a személyiség megfejthetetlen kisugárzása. Hangversenyéletünk lassabban fedezte fel. Elsőként a félig-meddig amatőr Székesfővárosi Zenekar nyári szabadtéri koncertjeiből részesült. 1935-ben emblematikus műsort szerkesztett: Liszt, Bartók, Dohnányi, Kodály, Weiner. Ferencsik értékeit Bartók is, Kodály is elismerte. Sokan szemére vetették, hogy produkciói olykor nincsenek apróra kidolgozva. Igaz, a kényszerű színházi gyorstalpaló módszer a vérévé vált, de a magyar zenekari kultúra is - enyhén szólva - kiegyensúlyozatlan volt az ő korában. Munkásságának első negyedszázadában a fúvósok gyengélkedtek, a második 25 évben a vonósok minősége romlott vészesen. Aki csak a lemezei alapján formál véleményt, nem tudhatja, mennyi élmény fűződött opera- és hangverseny-produkcióihoz. Pedig mennyire érezte Haydn karakterváltásainak lüktetését, egy mozarti lassú tétel megrendítő fájdalmát, Schubert hangszeres énekét és folytathatnám vég nélkül koncertjeinek sorolását. Páratlan formaérzéke megmutatkozott az öt „nagy” Mozart-opera minden pillanatában; két évszázad termését átölelő dalműrepertoárjában csupa emlékezetes produkció: Händel és Debussy, Gluck és Alban Berg meg az életműnek szinte hattyúdala, a csodálatos Parsifal. És a három Bartók, Kodálytól a Háry János meg a Székely fonó. Teljes művészi élet, amiből csupán a teljes Wagner-ciklus, A Nibelung gyűrűje betanítása hiányzott. Az Operában első karmesterré lépett elő 1945-ben. Ugyanekkor kedves volt tanára, Lajtha László megbízásából megszervezte a Rádió nagy szimfonikus zenekarát. Aztán kis híján elveszíthettük volna. Jött Otto Klemperer, Ferencsiket meg fél évadokra a bécsi Operaház kötötte magához. Ugyan időnként kölcsönösen biztosították egymást nagyrabecsülésükről, de Ferencsik terrénumának nagy részét átvette a teljhatalommal felruházott zseni. A német óriás 1950 nyarán pakolt és elutazott, mert nem kívánt a torz zsdanovizmusnak segédkezet nyújtani. Ferencsik pakolt Bécsben és hazajött, bár pontosan tudta, nem lépheti át többé - meglehet, életfogytiglan - a vasfüggönyt. Zsdanov szellemisége ugyan tőle is teljességgel távol állt, de úgy érezte, van tennivalója itthon. Hazafiságát meg is hálálta a rendszer. 1955 őszén nyílt meg Bécsben a háborús pusztulásból újjáépített Staatsoper. Az ünnepi megnyitó hetére meghívtak minden művészt, aki korábban tagja volt a társulatnak. Meghívták, de nem kapott útlevelet Ferencsik János! Nincs annyi Kossuth-díj a világon, amennyi e rendszerspecifikus bunkóság ütötte sebet enyhítené. Csak fokozta a sértés hatását, hogy névre szóló meghívóját egy utóbb nyolcvan évet megélt muzsikusunk bitorolta. Nem tudhatom, mit mondhatott vendéglátóinak, amikor Ferencsik hollétéről érdeklődtek. Talán annyit: gyengélkedik. És ebben - bár ok és okozat fordítva működött - volt is igazság, mivel „megbízhatatlan” karmesterünk mérhetetlen mennyiségű szeszbe fojtotta bánatát. Az eszméletlenség határán innen vagy túl vezényelte az Erkel Színház Hovanscsina-felújítását (1955. október 30.) A keze működött, nem így a lába. Két csellista tartotta meg a karmesteri pultot, nehogy rájuk dőljön karnagyostól. Orvosa injekciózott a szünetben annyi gyógyszert az ereiben keringő alkoholba, amennyi talpra állította. 1956 novemberében világgá mehetett volna útlevél nélkül is, azonban a Szózat volt az ő mottója: „itt élned, halnod kell”. Politikával egyébként nem foglalkozott soha. De az életét kockáztatta - bár erről ő maga soha nem beszélt -, amikor a nyilas rémuralom hónapjaiban üldözötteket rejtegetett. Az ájult Budapesten Ferencsik János vezényelte 1956. november 4-e után az első hangversenyt, Beethovent, szilveszterkor. Nem a IX. szimfóniát (Öröm, áldott égi szikra...), az Egmont-nyitányt, a kivégzett németalföldi szabadságharcos apoteózisát, az Eroicát a Zeneakadémia Nagytermében állva végighallgatott Gyászindulóval s Kovács Dénes szólójával a Hegedűversenyt. Szűk két hét múlva Verdi Requiemjével búcsúztatta volt és leendő halottainkat. Mintha csak azt üzente volna: nincs az a sortűz, vérbíróság, amelynek a zenén hatalma lenne. 1957 őszén, éppen négy évtizeddel Kerner István megbízatása után Ferencsik János kézhez veszi fő-zeneigazgatói kinevezését. A múlt században takarékosan bántak a címmel, Ferencsik a második magyar karmester, aki e stallum birtokosa lett. De facto az volt az Állami Hangversenyzenekar élén, az Operában, lelkes közönsége szemében-fülében is. Annyi történt csupán, hogy de jure is pecsétet ütött munkásságára a hivatal. Kinevezése annak is szólt, hogy a Szózat szellemében itthon maradt. Belegondolni is rossz, mivé lett volna zenekultúránk nélküle. A varázslat titkát szinte lehetetlen megfejteni, vagy éppen a múltból felidézni. Pótolja most egy feledhetetlen emlék. Vásárhelyi Zoltán, karizmatikus kóruskarnagyunk, Ferencsik jó barátja igencsak ambicionálta, hogy zenekart vezényeljen. 1955 táján Mozart g-moll szimfóniáját próbálta egy derék amatőrzenekarral támaszul - tanácsért meghívta jóemberét. A lassú tétel volt munkában, durván és pontatlanul szólt, bármit csinált, bármilyen instrukciót adott is Vásárhelyi. Segélykérően nézett hátra - mit tegyek? - a próbateremben. Ferencsik János a zenekarhoz ment, barátját szelíd kézzel félretolta, végignézett a muzsikusokon és intett. Első felére pontos lett az érzékeny mozarti zeneszövet, de durván hangzott, másodjára még mindig nem volt eléggé áttetsző. Harmadszor pedig - hallj csodát! - megszólalt maga Mozart. Ferencsik János egyetlen szónyi kérést, tanácsot, utasítást nem adott, csupán a tekintete, a keze meg a lelke vezette jó útra a vonókat meg a fúvós hangszereket. Soha meg nem értem, mi történt, de talán nem is kell. Racionális magyarázat úgy sincs rá, a szavakon túl meg nem érdemes kutakodni. A fő-zeneigazgató Ferencsik János emlékezete Elekes Károly rajza 2007. JANUÁR 19. ÉLET ÉS Í» IRODALOM