Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-01-19 / 3. szám - Breuer János: A fő-zeneigazgató • Ferencsik János emlékezete (17. oldal)

BREUER JÁNOS: 17 Száz éve született, január 8-án. Pálca volt a kezében már a pályában is, vélte első opera­házi próbája után egy tapasztalt zenekari muzsikus. Ez majdnem igaz, hisz óvodásko­rában vezényelt egy képzelt zenekart a csa­ládjának. Elképesztő iskolái voltak - kivált, ami a gyakorlatot illeti­­, csak éppen a kar­mesterkedést nem tanulta soha. Nem is lett volna hol studírozni, korosztályát Dorátiig és Soltiig a gyakorlat tette mesterré, nem az is­kola. A 30-as évek végétől Ferencsik honosít­ja meg a komolyabb karmesterképzést a Nemzeti Zenedében, 1945 után tanszakát a Zeneakadémián. Meglehet, könnyebb út nyílt volna, ha édesapja nem esik el az I. világháborúban. A magára maradt anya kénytelen albérlőt fo­gadni. Véletlenül éppen egy zeneakadémis­­tát, kinek pianínóján a kis gimnazista önerő­ből fejtette meg a billentyűk titkait. Énekelt, hamarosan orgonáit is misén, más szertartá­sokon a krisztinavárosi plébániatemplom­ban. Első tapasztalat, miként lehet közösségi éneket egyszerre kísérni és vezetni. Orgonistának jelentkezik a Nemzeti Zene­débe az érettségin innen. A Werbőczy Gimná­ziumból elengedik a délelőtti órákra, a köte­lező zeneszerzésre, Lajtha Lászlóhoz. Pénzt kell keresnie, a családfő helyett, mindenképp. Egyelőre - a hú­szas években járunk - semmi jele annak, hogy karmester lesz belő­le. De csupa olyan foglalatossá­got talált, amely roppant haszná­ra lesz. A zenei szórakoztatóipar­ban foglalkoztatták az orgonista­ként harmóniumban is járatos if­jút beugró helyettesnek. A né­mafilm korszakában a kispiszkos­­ban, apró moziban egy szál rosz­­szul hangolt zongora, inkább csak pianínó szolgáltatta az akusztikus aláfestést, az elegáns bemutató mozgóképszínházak­ban zenekar. Zenedet tanára, Su­gár Viktor, az akkor még monop­­lex Corvin karmestere kisegítő­nek vette maga mellé, azokra az esetekre, amikor első billentyűse nem ért rá. Ugyanígy beugró al­kalmi harmóniumos volt a ven­déglátás örömeit élvezőknek nem egy szalonzenekarban, a Gellért szálló teraszán, meg a Margit híd budai hídfőjénél mű­ködő Sztanbul kávéházban. A némafilmhez tartozó akusz­tikus aláfestést Amerikában már e célra komponált zenék szolgál­tatták. Hanem az öreg kontinen­sen különféle kompozíciók rész­leteit játszották aláfestésül. Mondjuk Suppé Könnyűlovasság operettjének nyitányából, ha lo­vasjelenet volt a vásznon, Csaj­kovszkijt a havas táj látványához. A legalább három, olykor öt-hat - vagy több - tagú szalonzenekar (ócska) népszerű ope­­rák-operettek, balettek részleteit prezentálta. Az elengedhetetlen hegedűs állva irányított, stedgeigolt, a harmonium kottájába - direk­tion volt a neve - minden hangszeres szóla­mot belenyomtattak. Ha volt klarinétos, má­sodhegedűs, kihagyta, ha nem, játszotta a billentyűkön. A szalonzene jellemző műfaja a potpourri, vagyis egyveleg, zenei szecska, esetleg csalamádé. E két műfaj közös vonása volt, hogy próbát nem tartottak, első látásra kellett eljátszani a hangjegyeket. A moziban a karmester jelzésére kellett váltani a kottát, hisz csak ő tudta, miféle jelenet követi egyik után a másikat; a szalonzenélésre is jellemző a próbaiszony, ráadásul a direkciószólam birtokosának azonnal reagálni kellett arra, hogy aznap van-e klarinétos vagy másodhe­gedűs. Prima vista, mondják olaszul, lapról olvasni első látásra. Ifjú Ferencsikünk az azonnali reagálás képességével megáldva szocializálódott művészileg. Már közelebb került majdani mesterségé­hez, mert zenedebeli énekes diáktársai meg­kérték, kísérje őket zongorán, amikor órára dallal vagy áriával készültek. Még közelebb, midőn Mihályi Ferenc, az Operaház barito­nistája, utóbb főrendezője felkérte, kísérje zongorán az intézet szegény sorsú, eminens, tandíjmentes diákja az operista növendékek szerepgyakorlat (színjátszás) óráit. Hanem a célegyenesbe véletlen szerencse - az övé vagy a mienk? -juttatta. 1927 má­jusában Verdi Falstaffjának magyarországi bemutatójára készült az Opera. Ferencsik hangszereléstanára, Fleischer Antal tanította be és vezényelte. Segédje - csekélység! - Dó­rád Antal. Míg Fleischer a zenekarral, Már­kus László főrendező az énekesekkel pró­bált. Kevésbé bonyolult darabok előkészíté­sekor az inas zongorázik az úgynevezett rendpróbákon. A Falstaff azonban nem ilyen. Dorátinak vezényelnie kellett, és szük­ség volt valakire a zongoránál. Ez a valaki pedig, akkor még csupa kisbetűvel, Feren­csik János lett. Mai szóval élve feketemunkásként, teljesen illegálisan (igaz, a fusiban zongorázó ifjú a munkáért egy vasat sem kapott). Ősszel az­után „szerződtette” Radnai Miklós, az Ybl­­palota nagy tekintélyű direktora. Az idézőjel jogos, mivel önkéntesként szolgált egy éva­don át. A seregben a katonai akadémiát nem végzett tiszteket becsülték meg e címmel, a zenés színházban viszont a fizetés nélkül dol­gozó segéderőket. Cserébe kaptak franciából magyarított szép nevet: volontőr, így kezdte Doráti is, Solti is­­ és sokan mások. Éhen is halt volna családfenntartó hadiárvánk, ha nem kap három meg hat pengőket, ha az es­ti előadásokon orgonái vagy a színfalak mö­götti zenéket vezényli. Társadalmi munká­ban csak a próbákon kellett működnie. Az énekhanggal a krisztinavárosi plébániatemp­lomtól kezdve a zenedet operisták szerep­­gyakorlat-óráiig bánni megtanult ifjú után tanítóként kapkodtak az Operaház sztáréne­­kesei: Sándor Erzsi primadonna, kit még Fe­renc József nevezett ki Cs. és Kir. Kamara­énekessé, Haselbeck Olga (Juditként A kék­szakállú herceg urnában), Palló Imre, a Háry János címszereplője az ősbemutatón - és so­kan mások a kiválóságok közül. Természete­sen illő honorárium fejében. Akkor még il­lett szereptudással érkezni egy opera első szobapróbájára. A színfalak mögötti kórus vagy zenekar ve­zénylése volt Ferencsik első, nem éppen lát­ványos karmesteri mutatványa. Nagy hasz­nát vette a moziban, szalonzenekarban szer­zett képességének a gyors reagálásra. Hol vagyunk még az ipari tévétől, mely mutatja az előadás karmesterét. Volt helyette egy pendula nevű mechanikus szerkezet, az je­lezte - pontosan vagy pontatlanul -, hol tart éppen a zene. A színpadi ember fülelt, ha volt rés a díszleten, kilesett rajta, legkivált azonban együtt kellett élnie-lélegeznie az előadással. Hamar kiderült, Ferencsik va­rázslatos két birtokosa. És figyelte, hogyan csinálják a nagyok: Richard Strauss, Eritz Busch Bayreuthban, két nyáron át Toscanini meg Furtwängler. Amikor Ferencsik János először lépett be mint csempészáru az Operába, kiváló elődje, Kerner István csupán papíron volt fő-zene­­igazgató, betegségtől gyötörten munkálkod­ni nem tudott többé. Épp 1927 tavaszán írta Péterfi István a Zenei Szemlé­ben: „A magyar zenei életnek tengeri kígyója a karmesterke­dés. Sőt gyakran mérges kígyója, mely már nem egy végzetes sebet ejtett. A probléma mindig visszatér, a kérdés ma csak oly bonyo­lult és bonyolított, mint volt évek előtt. (...) Az a tény vitán felül áll, hogy olyan általáno­san elismert karmesterünk nincsen, ki Ker­ner örökét úgy vehetné át, hogy az minden­kit megnyugtatna.” Már egy éve keresett Radnai Miklós külföldi magyarok és nem magyarok között méltó utódot - hasztalan. A legjobb tanácsot Erich Kleiber, a berlini Álla­mi Operaház zenei vezetője adta: „Hívja meg Klemperert, és ruházza fel teljhatalom­mal.” Ez is megtörténik, csak éppen két évti­zeddel később. Klemperert a német kisváros, Wiesbaden operájának főnökét az ajánlat el­hangzásakor a kutya sem ismerte nálunk. Jött tehát Ferencsik, és 57 évi szolgálat után, 1984-ben távozott­­ végleg. Ilyen hosz­­szú időt kívüli karmesteri munkával nem töltött el senki Magyarországon! Volt türel­me kivárni a sorát. Bár mindössze négy kar­mester vezényelt évadonként úgy 250 elő­adást, 12-14 bemutatót, felújítást, a tehetség­­gondozás iránt született érzékkel megáldott igazgatója csupán két és fél év után bocsátot­ta zenekar elé. 1930. március 13-a fontos dá­tuma zenetörténetünknek. A Rimszkij-Kor­­szakov Seherezáde című szvitjére készült be­mutató plakátja hirdette: „vezényli Ferencsik János”. Hic Rhodus, hic salta. És jöttek is a feladatok, csőstül. Kiderült, a mozi- és sza­lonzenei blattolás nem volt ingyen elfecsérelt idő. Ferencsik vezényelni is tudott lapról. Számtalan operát dirigált beugrással, próba nélkül. Az istenek alkonyát, Parsifalt, Salomét is. Utolsó istenkísértésének tanúja voltam ma­gam is. 1947-ben Verdi Falstaffját irányította lapról - nagyszerűen. Mindehhez nem elég a varázslatos kéz, ha nincs mögötte szuggesztív elképzelés, s a mozdulatot nem hitelesíti a személyiség megfejthetetlen kisugárzása. Hangversenyéletünk lassabban fedezte fel. Elsőként a félig-meddig amatőr Székesfővá­rosi Zenekar nyári szabadtéri koncertjeiből részesült. 1935-ben emblematikus műsort szerkesztett: Liszt, Bartók, Dohnányi, Ko­dály, Weiner. Ferencsik értékeit Bartók is, Kodály is elismerte. Sokan szemére vetették, hogy produkciói olykor nincsenek apróra ki­dolgozva. Igaz, a kényszerű színházi gyors­talpaló módszer a vérévé vált, de a magyar zenekari kultúra is - enyhén szólva - ki­egyensúlyozatlan volt az ő korában. Munkás­ságának első negyedszázadában a fúvósok gyengélkedtek, a második 25 évben a vonó­sok minősége romlott vészesen. Aki csak a lemezei alapján formál véleményt, nem tud­hatja, mennyi élmény fűződött opera- és hangverseny-produkcióihoz. Pedig mennyire érezte Haydn karakter­váltásainak lüktetését, egy mozarti lassú tétel megrendítő fájdalmát, Schubert hangszeres énekét­­ és folytathatnám vég nélkül kon­certjeinek sorolását. Páratlan formaérzéke megmutatkozott az öt „nagy” Mozart-opera minden pillanatában; két évszázad termését átölelő dalműrepertoárjában csupa emléke­zetes produkció: Händel és Debussy, Gluck és Alban Berg meg az életműnek szinte hattyúdala, a csodálatos Parsifal. És a három Bartók, Kodálytól a Háry János meg a Székely fonó. Teljes művészi élet, amiből csupán a teljes Wagner-ciklus, A Nibelung gyűrűje beta­nítása hiányzott. Az Operában első karmesterré lépett elő 1945-ben. Ugyanekkor kedves volt tanára, Lajtha László megbízásából megszervezte a Rádió nagy szimfonikus zenekarát. Aztán kis híján elveszíthettük volna. Jött Otto Klempe­rer, Ferencsiket meg fél évadokra a bécsi Operaház kötötte magához. Ugyan időnként kölcsönösen biztosították egymást nagyrabe­csülésükről, de Ferencsik terrénumának nagy részét átvette a teljhatalommal felruhá­zott zseni. A német óriás 1950 nyarán pakolt és elutazott, mert nem kívánt a torz zsdanovizmusnak segédkezet nyújtani. Fe­rencsik pakolt Bécsben és hazajött, bár pon­tosan tudta, nem lépheti át többé - megle­het, életfogytiglan - a vasfüggönyt. Zsdanov szellemisége ugyan tőle is teljességgel távol állt, de úgy érezte, van tennivalója itthon. Hazafiságát meg is hálálta a rendszer. 1955 őszén nyílt meg Bécsben a háborús pusztu­lásból újjáépített Staatsoper. Az ünnepi meg­nyitó hetére meghívtak minden művészt, aki korábban tagja volt a társulatnak. Meghív­ták, de nem kapott útlevelet Ferencsik Já­nos! Nincs annyi Kossuth-díj a világon, amennyi e rendszerspecifikus bunkóság ütötte sebet enyhítené. Csak fokozta a sértés hatását, hogy névre szóló meghívóját egy utóbb nyolcvan évet megélt muzsikusunk bi­torolta. Nem tudhatom, mit mondhatott vendéglátóinak, amikor Ferencsik hollétéről érdeklődtek. Talán annyit: gyengélkedik. És ebben - bár ok és okozat fordítva működött - volt is igazság, mivel „megbízhatatlan” kar­mesterünk mérhetetlen mennyiségű szeszbe fojtotta bánatát. Az eszméletlenség határán innen vagy túl vezényelte az Erkel Színház Hovanscsina-felújítását (1955. ok­tóber 30.) A keze működött, nem így a lába. Két csellista tartotta meg a karmesteri pultot, nehogy rájuk dőljön karnagyostól. Or­vosa injekciózott a szünetben annyi gyógyszert az ereiben ke­ringő alkoholba, amennyi talpra állította. 1956 novemberében világgá mehetett volna útlevél nélkül is, azonban a Szózat volt az ő mot­tója: „itt élned, halnod kell”. Politikával egyébként nem fog­lalkozott soha. De az életét koc­káztatta - bár erről ő maga so­ha nem beszélt -, amikor a nyi­las rémuralom hónapjaiban ül­dözötteket rejtegetett. Az ájult Budapesten Ferencsik János ve­zényelte 1956. november 4-e után az első hangversenyt, Bee­thovent, szilveszterkor. Nem a IX. szimfóniát (Öröm, áldott égi szikra...), az Egmont-nyitányt, a kivégzett németalföldi szabad­ságharcos apoteózisát, az Eroicát a Zeneakadémia Nagytermében állva végighallgatott Gyászindu­lóval s Kovács Dénes szólójával a Hegedűversenyt. Szűk két hét múlva Verdi Requiemjével bú­csúztatta volt és leendő halotta­­inkat. Mintha csak azt üzente volna: nincs az a sortűz, vérbí­róság, amelynek a zenén hatal­ma lenne. 1957 őszén, éppen négy évti­zeddel Kerner István megbízatása után Fe­rencsik János kézhez veszi fő-zeneigazgatói kinevezését. A múlt században takarékosan bántak a címmel, Ferencsik a második ma­gyar karmester, aki e stallum birtokosa lett. De facto az volt az Állami Hangversenyzene­kar élén, az Operában, lelkes közönsége sze­­mében-fülében is. Annyi történt csupán, hogy de jure is pecsétet ütött munkásságára a hivatal. Kinevezése annak is szólt, hogy a Szózat szellemében itthon maradt. Belegon­dolni is rossz, mivé lett volna zenekultúránk nélküle. A varázslat titkát szinte lehetetlen megfej­teni, vagy éppen a múltból felidézni. Pótolja most egy feledhetetlen emlék. Vásárhelyi Zoltán, karizmatikus kóruskarnagyunk, Fe­rencsik jó barátja igencsak ambicionálta, hogy zenekart vezényeljen. 1955 táján Mo­zart g-moll szimfóniáját próbálta egy derék amatőrzenekarral támaszul - tanácsért meg­hívta jóemberét. A lassú tétel volt munká­ban, durván és pontatlanul szólt, bármit csi­nált, bármilyen instrukciót adott is Vásárhe­lyi. Segélykérően nézett hátra - mit tegyek? - a próbateremben. Ferencsik János a zene­karhoz ment, barátját szelíd kézzel félretolta, végignézett a muzsikusokon és intett. Első felére pontos lett az érzékeny mozarti zene­szövet, de durván hangzott, másodjára még mindig nem volt eléggé áttetsző. Harmad­szor pedig - hallj csodát! - megszólalt maga Mozart. Ferencsik János egyetlen szónyi ké­rést, tanácsot, utasítást nem adott, csupán a tekintete, a keze meg a lelke vezette jó útra a vonókat meg a fúvós hangszereket. Soha meg nem értem, mi történt, de talán nem is kell. Racionális magyarázat úgy sincs rá, a szavakon túl meg nem érdemes kutakodni. A fő-zeneigazgató Ferencsik János emlékezete Elekes Károly rajza 2007. JANUÁR 19. ÉLET ÉS Í» IRODALOM

Next