Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2008-05-30 / 22. szám - Kovács Zoltán: Élet - Orbán színre lép (4. oldal)
BAN ZOLTÁN ANDRÁS dedikál június 7. szombat 16 óra Budapest, Vörösmarty tér Scolar-pavilon | www.scolar.hu ÉLET ÉS ÍR IRODALOM * * 1968 rettenete UNGVÁRY RUDOLF (ϊο/utatár a 3. oldalról) politikai nézeteit kölcsönösen osztó emberek között voltam, akik szerint Nyugat-Németország lényegében rendőrállam. A hivatali szobákban Cohn-Bendit, Dutschke és Fanon jelszavait akasztották ki (közöttük szerepelt, hogy „Csináljunk két, három, négy Vietnamot!”). Az, hogy ez Németország nyugati felén lehetséges volt, hogy nem járt politikai megtorlással, nekem éppen az ellenkezőjét bizonyította mindannak, amiről ezek a jelszavak szóltak és ezek az emberek vallottak. A két szerkesztő kezdetben barátságos volt hozzám, és érdekelte őket, amit Magyarországról mondtam. Kétségtelenül együttéreztek velem, amikor az utazási korlátozásokról volt szó és az ellenzékiség lehetetlenségéről. Azt hittem, ezek a feliratok csak viccből szerepeltek a falakon. Amikor Tollay átmenetileg eltávozott, néhány aggodalmas szót ejtettem a szélsőbaloldali radikalizmusról, a vezérelv és a pártosság félelmetes voltáról. Lassan elhallgattak, és amikor arról kezdtem beszélni, hogy féltem a nyugati demokráciát, arcuk elfelhősödött, bennem pedig megszakadt valami. Ugyanúgy nem lehetett itt szavam, mint otthon, a pártállamban. Alig vártam, hogy elválhassak egy időre Tolfaytól. Bemenekültem a Walraff-Richards Múzeumba. Éppen a hatvanas évek művészetéről rendeztek áttekintő kiállítást: az ezernyi agresszív pop- és szituatív alkotás elé bevezetőül kirakták a XIX. század romantikájának festményeit. Félelmetes volt az összecsengés, és számomra megkérdőjeleződött az a művészet, az avantgárd, melyet addig annyira a magaménak éreztem. Végül le kellett ülnöm egy elhagyottabb sarokban, hogy ne vegyenek észre, és egy ideig rázott a zokogás. Valahol a tudatom mélyén sejtettem, hogy ostoba (talán beteg is) vagyok, amiért mesterségesen is azt a helyzetet keresem, amely amúgy természetes módon, magától is az osztályrészem. Tollay este elvitt egy báziscsoport gyűlésére, ahol a forradalom után megvalósítandó intézkedésekről tárgyaltak, és arról, hogy mit mondjanak erről a munkásoknak. Valaki megfogalmazott egy gondolatot, a többiek pedig opponálták. A lényeg az volt, hogy megszüntetnek minden hierarchiát, vezető beosztást, a munka után járó pénzbeli jövedelmeket (ami, ha fennmaradna, a kapitalizmust állítaná megint vissza), csökkentenék az áruválasztékot (egyfajta mosószer, rádió, autó a teljesítménytől függően), megszüntetnék a kiegészítő ágazatokat (reklámot, adminisztrációt, szórakoztatóipart). Minden munkaerőt a termelésbe irányítanának át. Tudatában voltak annak, hogy eszméik, és ők maguk is ellenszenvesek a munkásoknak. Ezért megegyeztek abban, hogy a közelgő sztrájk során csak szerényen ajánlják fel a szolgálataikat. A végén Toljay autójában még ide-oda száguldottunk, hogy bizonyos személyeket valamilyen tervezett megmozdulásról értesítsünk. Torjaynak később megemlítettem, hogy talán nem volna szabad annyi észak-vietnami ember életét feláldozni annak érdekében, hogy egy másik államot, Dél-Vietnamot elfoglalják. - Téged tulajdonképpen a falhoz kellene állítani - mondta, biztos csak viccesen. Ennyit ért, hogy óvatos akartam lenni és rejtőzködő. Szerinte minden a legjobban megy, hamarosan az egész rendszer szét fog esni, várjam csak meg a következő évet. Tőle is viszonthallhattam, hogy mi, akik Kelet-Európából érkeztünk, reakciósak és konzervatívok vagyunk, minden vágyunk, hogy a rothadó kapitalizmusban éljünk. Közölte, hogy Castro a minap összeszedte Kubában az összes hosszú hajót (itt Nyugat-Németországban tele volt velük a baloldal), és neki, Tollaynak ezek után az a véleménye, hogy erre ott szükség volt. („Mindig meg kell vizsgálni, hogy milyen körülmények között és milyen célból történik valami. Az igazság csak így válik láthatóvá.”) Némi malíciával említette Lakner László és Gyémánt László festők nevét, aki szintén jártak nála: ők is csak a régi burzsoá lemezeket ismételgették a demokráciáról és az emberi jogokról. Otthon, néhány évvel korábban még ő is ilyen volt, azért is voltak akkor jóban. A leginkább az tűnt fel, mennyire azonosak az ő és Laci szófordulatai attól, hogy rátaláltak az igazságra. Mesélte, hogy többedmagával meglátogatott egy kínai hajót. Ennek a látogatásnak megvilágosító hatása volt, mintegy megadta nézeteinek végső formáját. Ott mondták, hogy ha a politikai megbízott hibázik, akkor megbírálják, és önkritikát gyakorol. Ő akkor még sok hamis elképzeléssel rendelkezett, és megkérdezte, hogy leváltható-e a megbízott. Most elmagyarázza nekem, miért volt ez értelmetlen kérdés. Elvileg ugyan leváltható a megbízott, de ez nem következhet be, mert a felsőbb vezetés eleve csak olyan embert nevez ki, aki tényleg alkalmas a feladatára, és ezért súlyos hibát el se követhet. Nem mertem megkérdezni, hogy ehhez a felismeréshez miért volt szükség Németországba jönni. Másnap délután éppen elfogyott a cigarettánk. Megkérdezte, akarok-e hasist szívni. Még sose szívtam. Belevágtam, mert tudni akartam, hogyan hat, noha féltem. - Ez nem nepáli fekete hasis, hanem barna, sokkal gyöngébb - mondta. Egyik barátomtól hallottam Magyarországon, hogy a hasis hatása nem nagyobb, mint egy liter éhgyomorra megivott boré. Ezt nem tartottam annyira veszélyesnek. Arról a Magyarországon ugyancsak elhangzott figyelmeztetésről azonban megfeledkeztem, hogy ezekkel a szerekkel az ember nem bújhat ki a bőréből, csak az adott lelkiállapotot fokozzák fel torzítva. Már napok óta szorongtam az engem körülvevő világmegváltó, újbaloldali környezettől, és valamiképpen - reflexszerűen - nem mertem nyíltan színt vallani senkivel szemben, akivel ebben a környezetben találkoztam. Meg kellett volna ezekkel az emberekkel szakítani a kapcsolatot, még ha korábban Laci nagyon közeli barátom volt is, és Tolvayval is jóban voltam. Nemcsak a hasis hatásától féltem, hanem ezektől az emberektől is. Attól, hogy elszólom magam előttük ebben az állapotomban, hogy nem bírok majd ellenállni annak, hogy kifejezzem előttük a velük szemben érzett rettenetemet, amivel teljesen kiszolgáltatnám magamat. Mindez nem jutott az eszembe, noha tudhattam volna. A szer később a szorongásomat a sokszorosára növelte. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy akkor, amikor igent mondtam a hasisra, a lelkem mélyén még mindig valamiféle bizalmam volt benne; ennek oka a legfélelmetesebb. Ha olyanokkal kerülök szembe, akiket mélyen áthat valamiféle meggyőződés, akkor alapvetően azt feltételezem, hogy erkölcsi érzékük vezeti őket egy ilyen meggyőződéshez, és ezért hajlok arra, hogy nem gonoszak. Most, 36 évvel később elolvasva egykori soraimat, nem tudok mit kezdeni magammal, ez annyira borzalmas. Lassan hatni kezdett a szer. Egyre nehezebben működött a rövid távú emlékezetem. Kétségbeesetten tapasztaltam, hogy nem tudtam megállapítani, mire gondoltam előzőleg. Mégis úgy festett, hogy a logikai készségem működése megmaradt. A fokozatosan fölerősödő szorongások elsősorban az elhallgatott, iránta (majd a későbbiekben a többiek iránt) érzett borzalmamra vonatkoztak, melyet mindenáron el akartam rejteni előttük. Idővel azonban félelmeim egyre inkább a szerre kezdtek vonatkozni, mivel a sokszorosát fejtette ki annak a hatásnak, amelyet vártam. Őrá minden jel szerint teljesen másképp hathatott, mert olvasgatott, olykor beszélgetett velem, én még mondtam is neki csodálkozva, hogy erre kedve van. Ebben az álomszerű, egyre kábultabb állapotban vitt magával a barátaihoz egy negyedik emeleti lakásba, hogy megnézzünk egy frissen készült dokumentumfilmet. Bajuszos, heves, de határozott mozgású férfi és egy szép nő fogadott, nyomban leültem a színes ágyra a tükör mellé, és egész idő alatt abban a helyzetben maradtam, ahogy leültem. A vetítővászon az egyik falon függött, a férfi rövid keresgélés után megtalálta a tekercseket, és bekapcsolt egy magnetofont is. Toljay közben állandóan beszélgetett vele, de ezt alig voltam képes követni, hiába hallottam minden szavát. Mintha továbbra is a forradalomról, akciókról, a hatalom brutalitásáról folyt volna a szó, és ez újra a szorongásaimat erősítette föl, mert féltem, hogy elszólom magam előttük. Arra azonban emlékszem, hogy szóba került a támadó, primitív stílusú d^ 883emű harclap („Kampfblatt”), amelyben Toljay lakásában olvastam a svédországi bankrablásról szóló szöveget. A férfi elítélte a lapot, színvonaltalan taktikai megoldásról beszélt, és vele szemben kiemelte a The Black Panther átütőbb erejét. Az utóbbi kiadvány minden oldalán egy géppisztoly látható, a városi gerillamozgalom szükségleteinek megfelelően kialakított, rövidebb, elrejthetőbb formájában, bombák vázlatával, és üdvölő táviratokkal Kim Ir Szen észak-koreai kommunista vezetőnek. A film az Amerika-ház előtti tüntetésről szólt. A rendőrség sorfala kezdetben mozdulatlan, vele szemben a zászlókat égető tüntetők. A kamera majdnem arctotálba hozta a körülöttük kóválygó titkosrendőrök markáns arcéleit, a környező házak ablakai mögött kinéző, a függönyöket óvatosan széthúzó polgárok képét. Az ilyen arcok láttán mindannyian hangosan felkiáltottak, heves szavakat váltottak egymással: „Nézd ezt az alakot! Figyeld az aljas disznót.” Közben pergett a film. A képeket szuggesztív szöveg ellenpontozta, mesterien alkalmazva a modern művészet akusztikus fogásait. A legtökéletesebb politikai agitáció volt, melyet valaha megéltem. A pártállami kommunista propaganda ennek a színvonalnak még a közelébe se tudott soha jutni; sokkal közelebb állt a propaganda ugyancsak tökéletes, fasiszta változatához. A hangban és látványban megnyilvánuló gyűlölet e filmben felsejlő szépsége Riefenstahl filmjeihez volt hasonlítható. Azóta is sajnálom, hogy olyan kábult állapotban, a hasis hatása miatt a félelemtől gyötörten kellett végignéznem, hogy a látszatra politikailag teljesen indifferens modern művészet hogyan válik esztétikai fegyverré a társadalmi-politikai erőtérben. Rémületes volt, hogy itt, ebben a pokoli állapotomban annak lehettem a tanúja, ahogy egy számomra a pártállaminál (és persze a fasisztánál is) öszszehasonlíthatatlanul jobb társadalommal szemben működtették ezt a fegyvert. Önmagamtól is megrémültem, mert éreztem feltámadni a lelkemben a meghasonlást. Bennem is ez a támadó avantgárd modernitás volt a hajtóerő attól a pillanattól kezdve, hogy 1956 után az internálótáborból kiszabadulva írni kezdtem, a megjelenés minden esélye nélkül. Egy teljesen más erőtérben, szükségképpen teljesen más irányultsággal. Ekkor kezdtem megérteni, hogy milyen hatékony eszköz ez a művészet a tagadás szolgálatában, mely tagadást én is maradéktalanul igeneltem, de csakis és kizárólag a kommunista rendszerrel szemben. A képi történést zörej és szöveg kommentálta, többnyire kontrapunktikusan, teljesen másról beszélve, mint amiről a látvány szólt, mégis teljesen arra kihegyezve, hogy kérdésessé váljék az, ami látható. A szögesdrótok mögött feszülten várakozó rendőrök sorfalát például valamilyen természettudományosműszaki ismertetés kísérte, mintha távolról jött utazóknak mutatnának be tájat. Pontosan adagolt képi ritmusban jelent meg, ahogy a valójában kis tüntető tömeg nekigyürkőzik (felismertem közöttük az előző esti báziscsoport tagjait is), és megtámadják az Amerika-házat védő rendőröket. A támadás leplezetlen, tudatos szándékosságának agitatív rögzítése volt a cél: köveket, életveszélyes tárgyakat kezdtek dobálni, miközben egyre közelebb nyomultak a rendőrökhöz, hogy kiváltsák a reakciójukat. A rendőrök egy ideig hatalmas pajzsaik mögé bújva igyekeztek átvészelni a támadást, de amikor a tüntetők már testközelbe értek, és ütlegelni próbálták őket, megszakadt az addig egyoldalúan dinamikus folyamat, a sorfal fölbomlott, és különös, hosszú és vékony acélbotok suhantak meg a levegőben. A suhintások útvonalába eső tüntetők összegörnyedtek, meghátráltak, szaladni kezdtek, vagy összeestek. És közben a szenvtelen természettudományos szöveg. Ennél a jelenetnél a vetítővászon előtt ülő két férfi felugrált, hangosan és hevesen szitkozódtak, és ilyeneket mondtak: „Látod! A rohadt disznók! A piszkos állatok! Hogyan verik a népet!” Utólag visszagondolva valószínű, hogy a félelmetes állapotom miatt még erősebben hatott rám a film (és nézői), mint egyébként. Azt tudtam, hogy Tollay Gáborral tovább nem fogom kibírni, biztonságra vágytam. Nem szóltam erről, amikor elbúcsúztam tőle. 37 év múlva láttam váratlanul viszont Magyarországon, a Collegium Hungáriáim ösztöndíjasaként. A hasis hatása végleg csak másnap délután múlt el. Akkor már az aacheni egyetem egyik kollégiumi szobájában táboroztam le, ahol a testvérem lakott. Jártam a campust, és megfigyelhettem, hogyan uralta a terepet a forradalmi diákszervezet (SDS, Sozialistischer Deutscher Studentenbund). Noha hívei kisebbségben voltak, átvették a hatalmat a hallgatók közös, elvileg minden pártállástól független érdekvédelmi szervezetében (ASIA, Allgemeiner Studierenden- Ausschuss), az egyetem közös hallgatói helyiségeit vörös zászlókkal és a kínai tüntetők plakátjaival aggatták tele, és amikor az egyik aktivistájuknak azt mondtam (mit mondhattam egyebet, mint mindig ugyanazt), hogy a plakátokon látható tömegek, akárcsak nálunk, Magyarországon, valójában kényszer hatására vonulnak föl, hidegen azt mondta: „Hogyhogy nem tudom elképzelni, hogy emberek önként vonuljanak föl vörös zászlók alatt?” Ezeknek az embereknek az a szó, hogy kommunizmus vagy szocializmus a politikai igazságosság világát jelentette. A kérlelhetetlen meggyőződés fűzte őket ehhez a jelentéshez. Az ő világukban számomra elvileg nem létezhetett hely, ezt természetesnek vették. Ezzel az egykori (némelyiküknél talán máig tartó) kirekesztésemmel az igazságosság világából (pontosabban a kirekesztésünkkel, mert nem egyedül rám vonatkozik) talán azóta sem számoltak el a lelkükben. Átsiklottak rajta, ahogy mások átsiklottak azon, hogy egykor lelkesen integettek Hitlernek, vagy besúgóként jelentéseket írtak a pártállam idején. Nyilván nem ugyanolyan okból tették ugyanazt, csak az önfelmentés, az volt azonos. Otthon voltam. Folyik a vita, hogy idiótázott-e Orbán Viktor egy szűk körű, nem nyilvános beszélgetésen, vagy sem. Természetesen leidiótázta Gyurcsányt, nem kérdés, mindezt többé-kevésbé ő is elismerte, ahogy fogalmazott, „lehetséges, hogy túlcsúsztam az illendőség határán”. Ennek a beismerésnek nem azért volt jelentősége, mert tapasztalhattuk a politikusi bűnbánatot, hanem kizárólag azért, mert ettől a pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy ami az idiótázáson túlmenően erről a baráti beszélgetésről kiszivárgott, szintén igaz. Márpedig azok sokkal fontosabbak, mint hogy az egyik politikus idiótának tartja ellenfelét. Mindamellett hiba volna mindezt az őszödi beszéddel azonos súllyal kezelni, Gyurcsány Balatonőszödön egy politikai testület előtt programbeszédet tartott, Orbán társasága politikai szempontból gyakorlatilag irreleváns. De hát ami elhangzott, elhangzott, még ha nem is úgy, ahogy a szocialisták szeretnék. Orbán a nagyberuházásokat nem (csak) azért akarja leállítani, mert beruházásellenes, hanem azért, mert indokolatlan pénzeket emésztenek föl, korrupciógyanúsak és alighanem részben szakszerűtlenek is. Más kérdés, hogy ez lehetőséget ad másik beruházási struktúra kialakítására. A nyugdíjakat sem befagyasztani szándékozza, hanem azok reálértékét megtartani, a kettő nem ugyanaz. Ezeknél azonban súlyosabb kijelentés, hogy 2006-ban ők nem akartak igazán választást nyerni. Ez nemcsak súlyos, de gyakorlatilag értelmezhetetlen is. Az viszont igaz lehet, hogy ha már nem nyertek, a vereségből kovácsolnak tőkét - a legegyszerűbben úgy, hogy a négy év alatt nagy energiát fektetnek a reformkényszertől szenvedő baloldal lejáratására, hogy aztán, amikor ők jönnek - ha jönnek egyáltalán -, akkor egyszerűbb legyen a helyzetük. Orbánnak ezek a megnyilvánulásai akkor is kontraproduktívak, ha magyarázhatók. Ezt maga is érzi, öt napja más sem történik, mint a magyarázkodás, Szíjjártó Péter napok óta talpon van, és ismételgeti, hogy a szocialisták hazudnak. Hát, speciel most nem egészen ez a helyzet, hanem az, hogy hosszú idő után Orbán megszólalt, és megint van mit magyarázni. Ez csak azt igazolja, hogy a Fidesz győzelmi esélyét Orbán Viktor adja, de egyben a győzelem legnagyobb veszélyeztetője is. A párt stratégiája most már jó ideje az - alighanem helyesen -, hogy nem reflektál semmire, mert a szocialisták magukat darálják le, és minden olyan Fidesz-reagálás, amelyik konkrét kérdésre utal, valamiképp érdeket sért. Legjobb tehát, ha mindenki csöndben marad, az idő nekik dolgozik. (Megjegyzem, nagyon rossz, hogy amikor az országnak valami aktívat kellene lépnie, a kormányoldal túlélésre játszik, az ellenzék meg várja ellenfele kivérzését, így aligha lépünk egyről kettőre, meg sehova se.) Hihetetlennek látszik, de a jelek szerint jelentős Fideszelőny esetén Orbán rendre elveszti a józan eszét, és lehetetlen verbális kalandokba sodorja magát. Kétszer vesztett azért, többek között, mert nem volt képes megemészteni a metróépítkezést, és mert a nyugdíjasokkal kapcsolatban félreérthető, de legalábbis könnyen félremagyarázható kijelentéseket tett. Most mintha harmadszor sem kímélné magát meg a pártját, megint két komoly réteget sért, a nyugdíjasokat és a fővárosiakat. Mondanék is egy nem túl kockázatos tippet: ha a Fidesz 2010-ben harmadszor is veszít, a 2014-es választásokra ismét Orbán lesz az elnökjelöltjük, és a párt 2013-ban megint utcahosszal vezet majd. Más kérdés, hogy a szocialisták képtelenek ezeket az adódó helyzeteket kihasználni, nyilván a kiváló kommunikációs háttér miatt. Néhány nappal ezelőtt egy igen fontos rádióinterjú keretében (MR1 Kossuth, Történet hangszerelve, május 24.) Stumpf István egy nagyobb fogású forgatókönyvet fektetett föl, amely szerint a Fidesz az egész állami berendezkedést átalakítaná, ha kétharmados többséggel nyerne. „Át kell alakítani a köztársasági elnöki szerepkört. Nem reprezentáló elnök kell, hanem erőteljesebb elnöki szerepkörre van szükség. Nem kell áttérni az elnöki rendszerre, de a nemzetstratégiai érdekek szempontjából fontos területeket ki kellene venni a négyéves ciklusok hatálya alól, és a köztársasági elnökhöz kell telepíteni. Az elnök mandátumidejét meg kell hosszabbítani” - közölte, és hozzátette, hogy „.. .ez a változás érinti az egész alkotmányos szerkezetet és a végrehajtó hatalmon belüli egyensúlyok rendszerét”. Stumpf megemlítette, hogy Orbán már többször nyilatkozott arról, hogy a mostani, „ceremoniális, reprezentatív funkciójú” köztársasági elnökséghez ő még túl fiatal. Nem tart elképzelhetetlennek egy nyolc évre szóló, kiterjesztett jogkörű elnöki szerepkört, ami természetesen érinti a kormányfői kompetenciákat. Vagyis szavazgathatunk négyévenként, jönnek, mennek majd a lepusztított jogkörű kormányfők, a Sándor-palota erkélyéről pedig kis hasas ember néz le jóságos mosollyal, mellén haránt keresztbefutó vastag trikolórral. Kovács Zoltán Orbán színre lép E LET 2008. MÁJUS 30.