Élet és Irodalom, 2008. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2008-05-30 / 22. szám - Kovács Zoltán: Élet - Orbán színre lép (4. oldal)

BAN ZOLTÁN ANDRÁS dedikál június 7. szombat 16 óra Budapest, Vörösmarty tér Scolar-pavilon | www.scolar.hu ÉLET ÉS ÍR IRODALOM * * 1968 rettenete UNGVÁRY RUDOLF (ϊο/utatár a 3. oldalról) politikai nézeteit kölcsönösen osztó em­berek között voltam, akik szerint Nyu­­gat-Németország lényegében rendőrál­lam. A hivatali szobákban Cohn-Bendit, Dutschke és Fanon jelszavait akasztot­ták ki (közöttük szerepelt, hogy „Csi­náljunk két, három, négy Vietnamot!”). Az, hogy ez Németország nyugati fe­lén lehetséges volt, hogy nem járt poli­tikai megtorlással, nekem éppen az el­lenkezőjét bizonyította mindannak, ami­ről ezek a jelszavak szóltak és ezek az emberek vallottak. A két szerkesztő kez­detben barátságos volt hozzám, és ér­dekelte őket, amit Magyarországról mondtam. Kétségtelenül együttéreztek velem, amikor az utazási korlátozások­ról volt szó és az ellenzékiség lehetet­lenségéről. Azt hittem, ezek a feliratok csak viccből szerepeltek a falakon. Ami­kor Tollay átmenetileg eltávozott, né­hány aggodalmas szót ejtettem a szél­sőbaloldali radikalizmusról, a vezérelv és a pártosság félelmetes voltáról. Las­san elhallgattak, és amikor arról kezd­tem beszélni, hogy féltem a nyugati de­mokráciát, arcuk elfelhősödött, bennem pedig megszakadt valami. Ugyanúgy nem lehetett itt szavam, mint otthon, a pártállamban. Alig vártam, hogy elvál­hassak egy időre Tolfaytól. Bemenekültem a Walraff-Richards Múzeumba. Éppen a hatvanas évek művészetéről rendeztek áttekintő ki­állítást: az ezernyi agresszív pop- és szituatív alkotás elé bevezetőül kirak­ták a XIX. század romantikájának fest­ményeit. Félelmetes volt az összecsen­­gés, és számomra megkérdőjeleződött az a művészet, az avantgárd, melyet addig annyira a magaménak éreztem. Végül le kellett ülnöm egy elhagyot­­tabb sarokban, hogy ne vegyenek ész­re, és egy ideig rázott a zokogás. Va­lahol a tudatom mélyén sejtettem, hogy ostoba (talán beteg is) vagyok, amiért mesterségesen is azt a helyzetet kere­sem, amely amúgy természetes mó­don, magától is az osztályrészem. Tollay este elvitt egy báziscsoport gyű­lésére, ahol a forradalom után megva­lósítandó intézkedésekről tárgyaltak, és arról, hogy mit mondjanak erről a munkásoknak. Valaki megfogalmazott egy gondolatot, a többiek pedig oppo­nálták. A lényeg az volt, hogy megszün­tetnek minden hierarchiát, vezető be­osztást, a munka után járó pénzbeli jö­vedelmeket (ami, ha fennmaradna, a kapitalizmust állítaná megint vissza), csökkentenék az áruválasztékot (egy­fajta mosószer, rádió, autó a teljesít­ménytől függően), megszüntetnék a kiegészítő ágazatokat (reklámot, admi­nisztrációt, szórakoztatóipart). Min­den munkaerőt a termelésbe irányíta­nának át. Tudatában voltak annak, hogy eszméik, és ők maguk is ellenszenve­sek a munkásoknak. Ezért megegyez­tek abban, hogy a közelgő sztrájk so­rán csak szerényen ajánlják fel a szol­gálataikat. A végén Toljay autójában még ide-oda száguldottunk, hogy bi­zonyos személyeket valamilyen terve­zett megmozdulásról értesítsünk. Torjaynak később megemlítettem, hogy talán nem volna szabad annyi észak-vietnami­ ember életét feláldoz­ni annak érdekében, hogy egy másik államot, Dél-Vietnamot elfoglalják. - Téged tulajdonképpen a falhoz kelle­ne állítani - mondta, biztos csak vicce­sen. Ennyit ért, hogy óvatos akartam lenni és rejtőzködő. Szerinte minden a legjobban megy, hamarosan az egész rendszer szét fog esni, várjam csak meg a következő évet. Tőle is viszonthall­hattam, hogy mi, akik Kelet-Európá­­ból érkeztünk, reakciósak és konzerva­tívok vagyunk, minden vágyunk, hogy a rothadó kapitalizmusban éljünk. Kö­zölte, hogy Castro a minap összeszed­te Kubában az összes hosszú hajót (itt Nyugat-Németországban tele volt ve­lük a baloldal), és neki, Tollaynak ezek után az a véleménye, hogy erre ott szük­ség volt. („Mindig meg kell vizsgálni, hogy milyen körülmények között és milyen célból történik valami. Az igaz­ság csak így válik láthatóvá.”) Némi malíciával említette Lakner László és Gyémánt László festők nevét, aki szin­tén jártak nála: ők is csak a régi burzsoá lemezeket ismételgették a demokráci­áról és az emberi jogokról. Otthon, né­hány évvel korábban még ő is ilyen volt, azért is voltak akkor jóban. A leginkább az tűnt fel, mennyire azo­nosak az ő és Laci szófordulatai attól, hogy rátaláltak az igazságra. Mesélte, hogy többedmagával meglátogatott egy kínai hajót. Ennek a látogatásnak meg­világosító hatása volt, mintegy megad­ta nézeteinek végső formáját. Ott mond­ták, hogy ha a politikai megbízott hibá­zik, akkor megbírálják, és önkritikát gya­korol. Ő akkor még sok hamis elképze­léssel rendelkezett, és megkérdezte, hogy leváltható-e a megbízott. Most elmagya­rázza nekem, miért volt ez értelmetlen kérdés. Elvileg ugyan leváltható a meg­bízott, de ez nem következhet be, mert a felsőbb vezetés eleve csak olyan em­bert nevez ki, aki tényleg alkalmas a fel­adatára, és ezért súlyos hibát el se követ­het. Nem mertem megkérdezni, hogy ehhez a felismeréshez miért volt szük­ség Németországba jönni. Másnap délután éppen elfogyott a cigarettánk. Megkérdezte, akarok-e hasist szívni. Még sose szívtam. Bele­vágtam, mert tudni akartam, hogyan hat, noha féltem. - Ez nem nepáli fe­kete hasis, hanem barna, sokkal gyön­gébb - mondta. Egyik barátomtól hal­lottam Magyarországon, hogy a hasis hatása nem nagyobb, mint egy liter éhgyomorra megivott boré. Ezt nem tartottam annyira veszélyesnek. Arról a Magyarországon ugyancsak elhangzott figyelmeztetésről azonban megfeledkeztem, hogy ezekkel a szerek­kel az ember nem bújhat ki a bőréből, csak az adott lelkiállapotot fokozzák fel torzítva. Már napok óta szorongtam az engem körülvevő világmegváltó, újbal­oldali környezettől, és valamiképpen - reflexszerűen - nem mertem nyíltan színt vallani senkivel szemben, akivel ebben a környezetben találkoztam. Meg kel­lett volna ezekkel az emberekkel szakí­tani a kapcsolatot, még ha korábban Laci nagyon közeli barátom volt is, és Tolvayval is jóban voltam. Nemcsak a hasis hatásától féltem, hanem ezektől az emberektől is. Attól, hogy elszólom ma­gam előttük ebben az állapotomban, hogy nem bírok majd ellenállni annak, hogy kifejezzem előttük a velük szem­ben érzett rettenetemet, amivel teljesen kiszolgáltatnám magamat. Mindez nem jutott az eszembe, noha tudhattam vol­na. A szer később a szorongásomat a sokszorosára növelte. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy akkor, amikor igent mondtam a hasisra, a lelkem mé­lyén még mindig valamiféle bizalmam volt benne; ennek oka a legfélelmete­sebb. Ha olyanokkal kerülök szembe, akiket mélyen áthat valamiféle meg­győződés, akkor alapvetően azt felté­telezem, hogy erkölcsi érzékük vezeti őket egy ilyen meggyőződéshez, és ezért hajlok arra, hogy nem gonoszak. Most, 36 évvel később elolvasva egy­kori soraimat, nem tudok mit kezde­ni magammal, ez annyira borzalmas. Lassan hatni kezdett a szer. Egyre ne­hezebben működött a rövid távú emlé­kezetem. Kétségbeesetten tapasztaltam, hogy nem tudtam megállapítani, mire gondoltam előzőleg. Mégis úgy festett, hogy a logikai készségem működése megmaradt. A fokozatosan fölerősödő szorongások elsősorban az elhallgatott, iránta (majd a későbbiekben a többiek iránt) érzett borzalmamra vonatkoztak, melyet mindenáron el akartam rejteni előttük. Idővel azonban félelmeim egy­re inkább a szerre kezdtek vonatkozni, mivel a sokszorosát fejtette ki annak a hatásnak, amelyet vártam. Őrá minden jel szerint teljesen másképp hathatott, mert olvasgatott, olykor beszélgetett ve­lem, én még mondtam is neki csodál­kozva, hogy erre kedve van. Ebben az álomszerű, egyre kábultabb állapotban vitt magával a barátaihoz egy negyedik emeleti lakásba, hogy meg­nézzünk egy frissen készült dokumentum­­filmet. Bajuszos, heves, de határozott mozgású férfi és egy szép nő fogadott, nyomban leültem a színes ágyra a tü­kör mellé, és egész idő alatt abban a helyzetben maradtam, ahogy leültem. A vetítővászon az egyik falon függött, a férfi rövid keresgélés után megtalálta a tekercseket, és bekapcsolt egy magne­tofont is. Toljay közben állandóan beszél­getett vele, de ezt alig voltam képes követ­ni, hiába hallottam minden szavát. Mint­ha továbbra is a forradalomról, akciók­ról, a hatalom brutalitásáról folyt volna a szó, és ez újra a szorongásaimat erősí­tette föl, mert féltem, hogy elszólom ma­gam előttük. Arra azonban emlékszem, hogy szóba került a támadó, primitív stílusú d^ 883emű harclap („Kampf­­blatt”), amelyben Toljay lakásában ol­vastam a svédországi bankrablásról szó­ló szöveget. A férfi elítélte a lapot, szín­vonaltalan taktikai megoldásról beszélt, és vele szemben kiemelte a The Black Panther átütőbb erejét. Az utóbbi kiad­vány minden oldalán egy géppisztoly látható, a városi gerillamozgalom szük­ségleteinek megfelelően kialakított, rö­­videbb, elrejthetőbb formájában, bom­bák vázlatával, és üdvölő táviratokkal Kim Ir Szen észak-koreai kommunista vezetőnek. A film az Amerika-ház előt­ti tüntetésről szólt. A rendőrség sorfala kezdetben mozdulatlan, vele szemben a zászlókat égető tüntetők. A kamera majdnem arctotálba hozta a körülöttük kóválygó titkosrendőrök markáns arc­éleit, a környező házak ablakai mögött kinéző, a függönyöket óvatosan széthú­zó polgárok képét. Az ilyen arcok lát­tán mindannyian hangosan felkiáltot­tak, heves szavakat váltottak egymással: „Nézd ezt az alakot! Figyeld az aljas disz­nót.” Közben pergett a film. A képeket szuggesztív szöveg ellenpontozta, mes­terien alkalmazva a modern művészet akusztikus fogásait. A legtökéletesebb politikai agitáció volt, melyet valaha megéltem. A pártállami kommunista propaganda ennek a színvonalnak még a közelébe se tudott soha jutni; sokkal közelebb állt a propaganda ugyancsak tökéletes, fasiszta változatához. A hang­ban és látványban megnyilvánuló gyűlö­let e filmben felsejlő szépsége Riefenstahl filmjeihez volt hasonlítható. Azóta is saj­nálom, hogy olyan kábult állapotban, a hasis hatása miatt a félelemtől gyötör­­ten kellett végignéznem, hogy a látszat­ra politikailag teljesen indifferens mo­dern művészet hogyan válik esztétikai fegyverré a társadalmi-politikai erőtér­ben. Rémületes volt, hogy itt, ebben a pokoli állapotomban annak lehettem a tanúja, ahogy egy számomra a pártál­laminál (és persze a fasisztánál is) ösz­­szehasonlíthatatlanul jobb társadalom­mal szemben működtették ezt a fegy­vert. Önmagamtól is megrémültem, mert éreztem feltámadni a lelkemben a meghasonlást. Bennem is ez a támadó avantgárd modernitás volt a hajtóerő attól a pillanattól kezdve, hogy 1956 után az internálótáborból kiszabadul­va írni kezdtem, a megjelenés minden esélye nélkül. Egy teljesen más erőtér­ben, szükségképpen teljesen más irá­nyultsággal. Ekkor kezdtem megérte­ni, hogy milyen hatékony eszköz ez a művészet a tagadás szolgálatában, mely tagadást én is maradéktalanul igenel­­tem, de csakis és kizárólag a kommu­nista rendszerrel szemben. A képi történést zörej és szöveg kom­mentálta, többnyire kontrapunktiku­­san, teljesen másról beszélve, mint ami­ről a látvány szólt, mégis teljesen arra kihegyezve, hogy kérdésessé váljék az, ami látható. A szögesdrótok mögött fe­szülten várakozó rendőrök sorfalát pél­dául valamilyen természettudományos­műszaki ismertetés kísérte, mintha tá­volról jött utazóknak mutatnának be tájat. Pontosan adagolt képi ritmusban jelent meg, ahogy a valójában kis tün­tető tömeg nekigyürkőzik (felismertem közöttük az előző esti báziscsoport tag­jait is), és megtámadják az Amerika-há­­zat védő rendőröket. A támadás leple­zetlen, tudatos szándékosságának agi­­tatív rögzítése volt a cél: köveket, élet­­veszélyes tárgyakat kezdtek dobálni, miközben egyre közelebb nyomultak a rendőrökhöz, hogy kiváltsák a reakció­jukat. A rendőrök egy ideig hatalmas pajzsaik mögé bújva igyekeztek átvé­szelni a támadást, de amikor a tüntetők már testközelbe értek, és ütlegelni pró­bálták őket, megszakadt az addig egy­oldalúan dinamikus folyamat, a sorfal fölbomlott, és különös, hosszú és vé­kony acélbotok suhantak meg a leve­gőben. A suhintások útvonalába eső tüntetők összegörnyedtek, meghátrál­tak, szaladni kezdtek, vagy összeestek. És közben a szenvtelen természettudo­mányos szöveg. Ennél a jelenetnél a ve­títővászon előtt ülő két férfi felugrált, hangosan és hevesen szitkozódtak, és ilyeneket mondtak: „Látod! A rohadt disznók! A piszkos állatok! Hogyan ve­rik a népet!” Utólag visszagondolva valószínű, hogy a félelmetes állapotom miatt még erősebben hatott rám a film (és nézői), mint egyébként. Azt tudtam, hogy Tollay Gáborral tovább nem fogom ki­bírni, biztonságra vágytam. Nem szól­tam erről, amikor elbúcsúztam tőle. 37 év múlva láttam váratlanul viszont Ma­gyarországon, a Collegium Hungáriáim ösztöndíjasaként. A hasis hatása végleg csak másnap dél­után múlt el. Akkor már az aacheni egye­tem egyik kollégiumi szobájában tábo­roztam le, ahol a testvérem lakott. Jár­tam a campust, és megfigyelhettem, ho­gyan uralta a terepet a forradalmi diák­­szervezet (SDS, Sozialistischer Deutscher Studentenbund). Noha hívei kisebb­ségben voltak, átvették a hatalmat a hall­gatók közös, elvileg minden pártállás­tól független érdekvédelmi szervezeté­ben (ASIA, Allgemeiner Studierenden- Ausschuss), az egyetem közös hallgatói helyiségeit vörös zászlókkal és a kínai tüntetők plakátjaival aggatták tele, és amikor az egyik aktivistájuknak azt mondtam (mit mondhattam egyebet, mint mindig ugyanazt), hogy a plaká­tokon látható tömegek, akárcsak nálunk, Magyarországon, valójában kényszer hatására vonulnak föl, hidegen azt mond­ta: „Hogyhogy nem tudom elképzelni, hogy emberek önként vonuljanak föl vörös zászlók alatt?” Ezeknek az embereknek az a szó, hogy kommunizmus vagy szocializmus a politikai igazságosság világát jelentet­te. A kérlelhetetlen meggyőződés fűz­te őket ehhez a jelentéshez. Az ő vilá­gukban számomra elvileg nem létezhe­tett hely, ezt természetesnek vették. Ez­zel az egykori (némelyiküknél talán máig tartó) kirekesztésemmel az igaz­ságosság világából (pontosabban a ki­rekesztésünkkel, mert nem egyedül rám vonatkozik) talán azóta sem számoltak el a lelkükben. Átsiklottak rajta, ahogy mások átsiklottak azon, hogy egykor lelkesen integettek Hitlernek, vagy be­súgóként jelentéseket írtak a pártállam idején. Nyilván nem ugyanolyan okból tették ugyanazt, csak az önfelmentés, az volt azonos. Otthon voltam. F­olyik a vita, hogy idiótázott-e O­rbán Viktor egy szűk körű, nem nyilvános beszélgetésen, vagy sem. Ter­mészetesen leidiótázta Gyurcsányt, nem kérdés, mind­ezt többé-kevésbé ő is elismerte, ahogy fogalmazott, „le­hetséges, hogy túlcsúsztam az illendőség határán”. Ennek a beismerésnek nem azért volt jelentősége, mert tapasztal­hattuk a politikusi bűnbánatot, hanem kizárólag azért, mert ettől a pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy ami az idiótázáson túlmenően erről a baráti beszélgetésről ki­­szivárgott, szintén igaz. Márpedig azok sokkal fontosab­bak, mint hogy az egyik politikus idiótának tartja ellenfe­lét. Mindamellett hiba volna mindezt az őszödi beszéddel azonos súllyal kezelni, Gyurcsány Balatonőszödön egy po­litikai testület előtt programbeszédet tartott, Orbán társa­sága politikai szempontból gyakorlatilag irreleváns. De hát ami elhangzott, elhangzott, még ha nem is úgy, ahogy a szocialisták szeretnék. Orbán a nagyberuházásokat nem (csak) azért akarja leállítani, mert beruházásellenes, hanem azért, mert indokolatlan pén­zeket emésztenek föl, korrupciógya­núsak és alighanem részben szaksze­rűtlenek is. Más kérdés, hogy ez lehe­tőséget ad másik beruházási struktú­ra kialakítására. A nyugdíjakat sem be­fagyasztani szándékozza, hanem azok reálértékét megtartani, a kettő nem ugyanaz. Ezeknél azon­ban súlyosabb kijelentés, hogy 2006-ban ők nem akartak igazán választást nyerni. Ez nemcsak súlyos, de gyakorla­tilag értelmezhetetlen is. Az viszont igaz lehet, hogy ha már nem nyertek, a vereségből kovácsolnak tőkét - a leg­egyszerűbben úgy, hogy a négy év alatt nagy energiát fek­tetnek a reformkényszertől szenvedő baloldal lejáratására, hogy aztán, amikor ők jönnek - ha jönnek egyáltalán -, ak­kor egyszerűbb legyen a helyzetük. Orbánnak ezek a megnyilvánulásai akkor is kontraproduktívak, ha magyarázhatók. Ezt maga is érzi, öt napja más sem történik, mint a magyarázkodás, Szíjjártó Péter napok óta talpon van, és ismételgeti, hogy a szocia­listák hazudnak. Hát, speciel most nem egészen ez a helyzet, hanem az, hogy hosszú idő után Orbán megszólalt, és megint van mit magyarázni. Ez csak azt igazolja, hogy a Fidesz győ­zelmi esélyét Orbán Viktor adja, de egyben a győzelem legnagyobb veszélyeztetője is. A párt stratégiája most már jó ideje az - alighanem helyesen -, hogy nem reflektál sem­mire, mert a szocialisták magukat darálják le, és minden olyan Fidesz-reagálás, amelyik konkrét kérdésre utal, vala­miképp érdeket sért. Legjobb tehát, ha mindenki csönd­ben marad, az idő nekik dolgozik. (Megjegyzem, nagyon rossz, hogy amikor az országnak valami aktívat kellene lép­nie, a kormányoldal túlélésre játszik, az ellenzék meg vár­ja ellenfele kivérzését, így aligha lépünk egyről kettőre, meg sehova se.) Hihetetlennek látszik, de a jelek szerint jelentős Fidesz­­előny esetén Orbán rendre elveszti a józan eszét, és lehe­tetlen verbális kalandokba sodorja magát. Kétszer vesz­tett azért, többek között, mert nem volt képes megemész­teni a metróépítkezést, és mert a nyugdíjasokkal kapcso­latban félreérthető, de legalábbis könnyen félremagyaráz­ható kijelentéseket tett. Most mintha harmadszor sem kí­mélné magát meg a pártját, megint két komoly réteget sért, a nyugdíjasokat és a fővárosiakat. Mondanék is egy nem túl kockázatos tippet: ha a Fidesz 2010-ben harmadszor is veszít, a 2014-es választásokra ismét Orbán lesz az el­nökjelöltjük, és a párt 2013-ban megint utcahosszal vezet majd. Más kérdés, hogy a szocialisták kép­telenek ezeket az adódó helyzeteket kihasználni, nyilván a kiváló kommu­nikációs háttér miatt. Néhány nappal ezelőtt egy igen fontos rádióinterjú keretében (MR1 Kossuth, Történet hang­szerelve, május 24.) Stumpf István egy nagyobb fogású forgatókönyvet fek­tetett föl, amely szerint a Fidesz az egész állami berendez­kedést átalakítaná, ha kétharmados többséggel nyerne. „Át kell alakítani a köztársasági elnöki szerepkört. Nem reprezentáló elnök kell, hanem erőteljesebb elnöki szerep­körre van szükség. Nem kell áttérni az elnöki rendszerre, de a nemzetstratégiai érdekek szempontjából fontos terü­leteket ki kellene venni a négyéves ciklusok hatálya alól, és a köztársasági elnökhöz kell telepíteni. Az elnök mandá­tumidejét meg kell hosszabbítani” - közölte, és hozzátet­te, hogy „.. .ez a változás érinti az egész alkotmányos szer­kezetet és a végrehajtó hatalmon belüli egyensúlyok rend­szerét”. Stumpf megemlítette, hogy Orbán már többször nyilatkozott arról, hogy a mostani, „ceremoniális, repre­zentatív funkciójú” köztársasági elnökséghez ő még túl fi­atal. Nem tart elképzelhetetlennek egy nyolc évre szóló, kiterjesztett jogkörű elnöki szerepkört, ami természetesen érinti a kormányfői kompetenciákat. Vagyis szavazgat­hatunk négyévenként, jönnek, mennek majd a lepusz­tított jogkörű kormányfők, a Sándor-palota erkélyé­ről pedig kis hasas ember néz le jóságos mosollyal, mellén haránt keresztbefutó vastag trikolórral. Kovács Zoltán Orbán színre lép E LET 2008. MÁJUS 30.

Next