Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2008-10-31 / 44. szám - Molnár Erzsébet: Top ügyfél • Lichthof (9. oldal)

aki hamar visszanyerte önmagába és politikai erejébe vetett hitét. Csak arra nem számított senki, hogy az évek óta belső hidegháborúban élő ország a miniszterelnök cinizmusára meglepő, a feszültségkeltés régóta be­vett logikájának megfelelő módon vá­laszol: 2006. szeptember 17-én tünte­tők, köztük militáns szélsőjobbol­daliak vonultak az utcára, és a „cini­kus miniszterelnök” azonnali távozá­sát követelték. Később, a világsajtó még nagyobb érdeklődése mellett, a szélsőjobb is megemlékezett a maga módján az 1956-os magyar forrada­lom ötvenedik évfordulójáról. A ver­bális erőszak fizikai erőszakba torkol­lott. Egyre hangosabban beszéltek a protofasiszta Magyar Gárdáról, és még ennél is hangosabban a gyorsan erősödő szélsőjobboldali-nacionalis­ta Jobbikról. Az utcák végül elcsen­desedtek, a sajtó levonult, de a prob­lémák maradtak (csakúgy, mint a szél­sőséges erők). És hivatalban maradt a makacs Gyurcsány is, noha ekkor már nemcsak az ellenoldal, hanem sa­ját táborának szakemberei is erősen kezdték kritizálni. Kisebbségi kormányzás A két tábor még mélyebbre ásta lö­vészárkait, berendezkedett az állóhá­borúra. Egy ideig, 2006. október 23- án a Fidesz előállt soros ötletével. A miniszterelnök stabilizációs program­jának élét akarta elvenni úgy, hogy még tovább gyengítse hitelességét: or­szágos népszavazást kezdeményezett a „társadalom számára kulcsfontossá­gú” ügyekben. Ilyen volt a felsőokta­tási tandíj, az orvosi vizitdíj vagy a kórházi napidíj. Nem volt ez más, mint a szocialisták által javasolt taka­rékossági csomagra mért megrendítő csapás. A szocialisták tartottak a nép­szavazás kiírásától, és szembeszálltak vele. Az ügy a Magyarországon igen kiterjedt jogkörrel rendelkező Alkot­mánybíróság elé került. A testület a népszavazást jóváhagyta ,holott az al­kotmány szerint a költségvetést érin­tő kérdésekben nincs helye referen­dumnak. A népszavazás napja 2008. március 9-én jött el. Az ötven száza­lékot alig meghaladó részvétel mellett a szavazók több mint nyolcvan száza­léka elutasította a takarékossági intéz­kedéseket. A Fidesz diadalt ült, ugyan­akkor - ahogyan Inotai András, a Ma­gyar Tudományos Akadémia Világ­­gazdasági Kutatóintézetének igazga­tója fogalmazott a velem folytatott be­szélgetésben - a „magyar gazdaság gyásznapja” lett. A rögtönzött meg­oldások és a politikai célok immár so­kadik alkalommal az ország stratégi­ai érdekei fölé emelkedtek. „A költ­ségvetés kiegyensúlyozásának lehető­sége időben ismét eltolódott - hang­súlyozta érezhető sajnálattal Inotai. A Központi Statisztikai Hivatal ál­tal közzétett gazdasági mutatók in­kább sírásra, mint büszkeségre adnak okot: a másfél-két százalékos gazda­sági növekedés lényegesen elmarad a régió többi országáétól, az ipari ter­melés az utóbbi hónapokban gyakor­latilag stagnál, a beruházások volu­mene csökkent. Rossz tendenciák raj­zolódnak ki az építőiparban, az össz­képen pedig csak az utóbbi időben kiválóan teljesítő mezőgazdaság javít. Ez azonban mégiscsak kevés az igen Nem elég a borostyán és a babér. Nem elég halhatatlannak, hallhatónak is kell lenni. BOROSTYÁN-ESTEK A KÖLTŐ SZÍNHÁZA A Stúdió K Színház és a Szépírók Társaságának közös rendezvénye. A sorozatot az Élet és Irodalom támogatja. Az estek házigazdája: Balla Zsófia November 6-án, csütörtök este fél 8-kor vendégünk: GYŐRI LÁSZLÓ A Stúdió „K” minden Borostyán-estje egyetlen alkalomra szóló találka, ismerkedés: a költők egy kis kötetre valót olvasnak fel régi és kiadatlan verseikből. Jegyrendelés: @ 216-7170 vagy www.studio-k.hu feszes költségvetés megmentéséhez. Ami pedig még jobban fáj: a szom­szédos Szlovákia 2009. január 1-jén belép az euróövezetbe. Beszélgető­­partnereim ezt a tényt érezhetően rosz­­szul viselik, némelyek nyíltan ki is mondják: „lemaradunk a szomszédok mögött”. A szocialisták a népszavazás után defenzívába szorultak, a velük évek óta együtt kormányzó Szabad Demok­raták Szövetségében is forrpontra he­­rültek a kedélyek. A párt helyzete za­varossá vált. Végül addigi elnöküket, az üzletemberből politikussá lett Kóka Jánost a párt egyik korábbi, „történel­mi” vezető alakja, Fodor Gábor vál­totta, aki politikai karrierjét a Fidesz­­ben kezdte. Fodor elég gyorsan, már júliusban megvalósította a „történel­mi áttörést”: vakuk villogása közepet­te, kamerák jelenlétében találkozott Orbán Viktorral. Tizennégy év óta elő­ször ültek le egymással hivatalosan a két párt vezetői. Nem tudni, ponto­san miről tárgyaltak. Korábban ugyan­is az SZDSZ otthagyta a hatalmon lévő koalíciót, ezzel pedig a szocialis­tákat kisebbségi kormányzásra kényszerítette, és innentől fogva egy­szer a „szakértői kormány”, másszor meg az előrehozott választások szük­ségességét kezdte hangoztatni. A Fi­desz az előrehozott választásokról be­szélt, s ebben - a polarizációnak meg­felelően - az SZDSZ a Fidesz közve­tett szövetségesévé vált, sőt ő lehet a mérleg nyelve. A liberálisok ráadásul ultimátumszerűen új programot kö­veteltek a miniszterelnöktől, enélkül nem lesz támogatás. A sarokba szorított Gyurcsány Fe­renc megint bebizonyította, hogy nem csak ügyes politikus, hanem - minde­nekelőtt - továbbra is hatalmat akar. A beavatottak véleménye szerint szán­dékosan kikapcsolta magát egy időre a politikai életből, tekintettel a kániku­lára, és az augusztus 20-ai ünnep után előállt egy új programmal. Erről még a kabinet tagjai sem tudtak, nemhogy a szocialista képviselők. A Népszabadság­­ban olvashatták. Ha ugyan elolvasták, mert először is hosszú volt, másodszor pedig elég nehéz nyelvezettel íródott. De nem is ez volt a lényeg. A minisz­terelnök nem tett mást, mint hogy az SZDSZ ultimátumára egy program­mal reagált. Ezután újfent meghívta az SZDSZ-t, hogy tárgyaljanak a koa­líció helyreállításáról. Sőt, pillanaton­ként ledobta nekik a horgonyt. A 168 Órának adott interjújában (szeptem­ber 11-én) azt mondta: „Nekem a sza­bad demokraták - bármit csinálnak is velünk vagy nélkülünk - a barátaim maradnak. Nem ők az ellenfeleim. Ha­nem azok, akik a Jobbikkal, a Magyar Gárdával szövetkeznek, akik megfúr­ták az összes reformot, akik Molotov­­koktélt dobtak a képviselőink házára.” Hogy a berzenkedő szocialisták hang­ját semlegesítse, Gyurcsány a maga rá­menős stílusában még egyszer előre­menekült, és összehívta a párt rendkí­vüli kongresszusát. A miniszterelnök időhúzó taktiká­jának első sikere az volt, hogy szeptem­ber 15-én az Országgyűlés leszavazta az önfeloszlatásra benyújtott MDF-es kezdeményezést. A liberálisok, hosz­­szú belső vitákat és alkudozásokat kö­vetően, még egyszer a szocialistákkal szavaztak. A Fidesz azonnal közölte, hogy november 15. után újólag beter­jeszti ugyanezt a javaslatot, amennyi­ben nem fogadják el a jövő évi költ­ségvetést. Fodor szeptember 18-án is­mét találkozott Orbánnal, aki ennek eredményeként az „álláspontok köze­ledéséről ” beszélt. A homály és bizony­talanság tovább mélyült. Az Ország­­gyűlés önfeloszlatása­­ ehhez az egy­szerű többség is elegendő - egyenér­tékű az előrehozott választásokkal. A mérleg nyelvét ismét a liberáli­sok, valamint a szocialistákkal való egyezkedéseik jelentik. Mit akarnak tulajdonképpen a szabad demokra­ták? Lényegében egyet: Gyurcsány távozását. Nevezettnek azonban eszé­be sem jut visszalépni, azzal érvel, hogy nincs alternatívája (valóban: semmi nyoma ennek), és így „ő a leg­jobb”. Most tehát az uralkodó her­cegség logikája dönt, s az elfoglalt po­zíciók bebetonozása zajlik, nem is na­gyon palástolt zsarolással: próbálja­tok csak eltávolítani, majd visszajön Orbán. És a szocialisták ettől úgy fél­nek, mint ördög a szenteltvíztől. A di­namikus játszma kimenetele ismeret­len, egyvalami mégis szinte bizonyo­san kimondható: a következő válasz­tások győztese a Fidesz lesz. Tölgyessy Péter, aki valaha az SZDSZ elnöke volt, majd két választási cikluson át a Fidesz képviselői padsorában ült - őt tartják a belpolitikai színtér egyik leg­inkább független elemzőjének - azt mondta nekem­ .(Természetesen a je­lenlegi miniszterelnök különféle trük­kökkel kihúzhatja még másfél évig. Csak mi lesz utána? A Fidesz, a de­mokráciában először, megszerzi a két­harmados többséget, tehát az alkot­mányt is módosítani tudja, vagy akár újat is írhat.” Lejáratott reformok Vajon ez csak politikai krízis, vagy a teljes politikai elit s ennélfogva az egész alkotmányos rend mélyebb válsága? A politikai színtér rég elfogadott po­larizálódása, a két politikai tábor do­minanciája az utóbbira utal. Két füg­getlen hercegség feszül egymásnak. A háborús, rivalizáló légkörben - érthe­tő módon - a két csapat a vezére mögé tömörül. Ahogyan 2006-ban, úgy is­mét (a most éppen offenzívában lévő) Orbán és (a most éppen defenzívában lévő) Gyurcsány párviadalának va­gyunk szemtanúi. Mi a köze ennek a demokratikus értékekhez, a konszen­zuskereséshez és a dialógushoz? Sem­mi. Magyarország évek óta választási­­kampány-hangulatban él, és nem ké­pes kijönni belőle. Csak hát normális életet nem lehet kampányolva élni. Mindennek az eredménye máris meg­van - és az siralmas. Kezembe veszem a Magyar Euró­pai Üzleti Tanács most kiadott jelen­tését. Ebben leszögezik, hogy azok az aduk, amelyek Magyarországnak a kilencvenes évek elején még a kezé­ben voltak, mostanra semmivé lettek. A politikai helyzet a továbbfejlődés legnagyobb kerékkötőjévé vált. A gaz­dasági helyzet és a jogi háttér olyan, hogy egyre nehezebb bármit előre lát­ni, a kiszámíthatatlanság miatt pedig Magyarország lemaradt. Az ország­nak mindent meg kell tennie, hogy ne osztozzon azon államok sorsában, amelyek elveszítették versenyképes­ségüket. Meg fog tenni mindent? Kétséges. Nagy szerencsétlenség, és erre kü­lön felhívja a figyelmet az idézett je­lentés, hogy lejáratták a reform fogal­mát. Az átlagos magyar ember számá­ra a reform egyértelműen a rosszat je­lenti: takarékosságot, nadrágszíj-meg­­húzást, a Bokros-csomagot és most a Gyurcsány-csomagot. Az utca gondol­kodásában, amelyre ráerősített a Fi­desz heves kormányellenes propagan­dája, a „reform” fogalma igazi madár­ijesztővé lett. Senki nem akarja, senki nem adja rá a szavazatát - amint azt a március 9-i népszavazás eredménye is bizonyította. A „reformereknek” ma Magyarországon harmatgyenge az ázsiójuk, éppen akkor, amikor az or­szágnak - mint az szabad szemmel is látható, nem beszélve a gazdasági mu­tatókról - változásokra, modernizáci­óra, gyors növekedésre lenne szüksé­ge. Lengyel László a publicisztikáiban „haláltáncot” emleget, amibe a magya­rok belekeveredtek. Igazi reformok helyett látszatküzdelem zajlik a poli­tikai osztályon belül és a médiában is. A mostani őszi politikai szezon arról szól, hogy mikor oszlatja fel magát a parlament. Ilyen helyzetben ki foglal­koznék a reformokkal? Jelenleg tipi­kus időhúzó harc folyik. De mindezt meddig lehet folytatni? Az elnöki rendszer felé? A „reformok” kifejezés hallatán első­sorban gazdasági változtatásokra szok­tak gondolni. Ez logikai hiba. Ki tud­ja, hogy a gazdaság előtt a magyarok nem vágnak-e bele a politika reform­jába. Igaz, Tölgyessy Péter - és nem­csak ő - erősen kétli, hogy éppen Or­bán Viktor lenne képes, győzelme ese­tén, az új demokratikus rend megszi­lárdítására. Neki - és táborának - azon­ban világos a szándéka: módosítani, esetleg teljesen újjal felváltani az alkot­mányt. Hogy milyen irányban? Amer­re eddig is haladtak. Stumpf István, aki Orbán miniszterelnöksége éveiben a nagy hatalmú orbáni kancellária, a Miniszterelnöki Hivatal főnöke volt, már a 2006-os választások előtt a fenn­álló intézményi rend megváltoztatásá­nak szükségességéről beszélt; felvetet­te a politikai rendszer „félprezidenciá­­lissá” alakítását, az államelnöki man­dátum hét évre szóló meghosszabbítá­sát (ellenfelei ezt azonnal „Magyaror­szág putyinizálásának” titulálták). Maga Orbán ebben a témában ez idá­ig meglehetős visszafogottsággal nyi­latkozott, viszont nem is egyszer sejte­ni engedte, mennyire tetszik neki sze­mély szerint az amerikai típusú két­­pártrendszer. Hajlama és kedve éppen­séggel volna rá, hogy a Stumpf által felvázolt modell első köztársasági el­nöke legyen. Tavaly egy interjúban ön­magáról és társadalmi szerepvállalásá­ról ezt mondta: „A magyar nemzeti ol­dal választói nemcsak úgy tekintenek rám, mint egy párt vezetőjére, hanem a régi magyar álmok és vágyak képvi­selőjére. Ez több mint politika.” A magyarok esete tanulságos. Ez az ország annak idején okkal lehetett büsz­ke rá, hogy vezető szerepet játszik a posztkommunista átalakulásban. A magyarok jobbra-balra mondogatták, hogy már európaiak vagyunk, nekünk nem kell Európába mennünk, hiszen ott vagyunk - bár az európai intézmé­nyektől ekkor még elég távol voltak. Később a visegrádi országokkal együtt léptek be a NATO-ba és az Európai Unióba, s ezzel teljesültek elsődleges céljaik. Stratégiai, politikai, katonai és gazdasági értelemben „lehorgonyoz­tak”. Akik azonban a horgonyt a ma­gyar oldalon kivetették, nem tudtak egészen felnőni sem a lehetőségekhez, sem az érett demokráciák által hozzá­juk intézett fontos kihívásokhoz. Men­talitásuk közelebb állt önmagukhoz, mint a Nyugathoz. A saját gulyásukat főzték, s ami még rosszabb, kölcsönö­sen addig kavargatták, míg a két faka­nál össze nem akadt. Megszületett két hercegség egy korszerűnek látszó köz­társaságban. Ez nem kis eredmény, le­het világraszóló is - csak éppen a mi­nősége kétséges. Remélem, senki nem akar a magyarok nyomába lépni ,bár éppenséggel még a közvetlen szom­szédságban sincs hiány jelöltekből. Hogyan lehet kiszabadulni ebből a rossz visszacsatolásból? Az elmúlt évszá­zad kilencvenes éveinek küszöbén a magyarok büszkén mondták, hogy bé­kés, véráldozat nélküli rendszerváltás volt, „kialkudott forradalom” (Tőkés Rudolf), hogy simán lefutott a „revo­­lúció” (Timothy Garton Ash), az ún. reformok olyan mélyen gyökereztek, hogy magukkal hozták a forradalmi változásokat. Később, az évezred kü­szöbén valami elromlott. Elvesztették az iránytűt. Az ország visszacsúszott, és válságba jutott. Csak remélhető, hogy a kormányzó erők valamelyiké­nek nem jut eszébe, hogy a válságot az egyszer már elutasított forradalmi mód­szerekkel oldja meg. A két vezér már megvan, a sámánok sem hiányoznak. Beígérik a Kánaánt (ritkábban) és az Új Jeruzsálemet (sokkalta gyakrab­ban). Rengeteg hamis próféta tűnik fel, csak éppen mintha igazi államfér­fiak nem lennének sehol. Mikor és hol jelennek meg? Mikor akarnak majd komolyan elbeszélgetni egymással és az ország jövőjéről? És képesek lesz­­nek-e valaha is visszatérni a - mára diszkreditált - kerekasztalhoz? (A varsói Gazeta Wyborczában megje­lölt írás bővített, átdolgozott változata. A szer­ző diplomata, közíró, Magyarország-szakértő. Magyar törésvonalak ámű kötete 2002- ben jelent meg a Helikon Kiadónál.) 2008. OKTÓBER 31. A ceruzalábú nő telefonja megsüketült. A ceruzalábú nő darab ideig nem csinált semmit, csak pufogott. Nem mondta ki explicite, hogy Puskás Tivadar egy hülye volt, de erre utaló magatartást tanúsított a körfo­lyosón, kezében egy telefonkészülékkel, melyet előzőleg kevés híján kitépett a falból. A ceruzalábú nő a készülékkel erőteljesen hadonászott a gangon, és szitokszavakat köpött az égre, ahol Puskás Tivadar és a T-Com is feltehetően la­kozott; a hadonászás során egyre inkább belegabalyodott a zsinórba. A zsinór több mint nyolc méter volt, mert a ce­ruzalábú nő szerette a gangon fogadni a hívásokat, és a Hat­lépcsősben anno lefixálta egy valamikori telefonszerelővel, hogy két és fél málnás fröccs fejében szerezzen megfelelő méretű kábelt. Mármost a kábel mérete kissé eltúlzott lett, így a ceruzalábú nőnek meg kellett tanulnia vele közleked­ni a gangon, már hogy telefonálás közben ne gáncsolód­­jon el a kábel által, ne essen minduntalan hasra. Kevés idő után múltán a telefonzsinórt úgy emelintette, lendítette szükség szerint a függőfolyo­són, mint egy professzionális táncdalénekes a hőskorban a mikrofont (fölléphetett volna ezzel a számmal a cirkuszban), de most annyira fel volt indulva, hogy elfeledkezett min­den kötelező óvatosságról, aminek az lett a vége, hogy a zsi­nór (mint épp most vásárolt karácsonyfára) a ceruzalábú nőre tekeredett. A ceruzalábú nő ettől még inkább feldü­hödött - végül, amikor a kábel már a nyakát szorongatta, a Lakatos úrnak kellett kiszabadítania. Igaz, nem szívesen tette, s ezt meg is mondta a ceruzalábú nőnek, így aztán a zsinór kisvártatva Lakatos úr nyakán landolt: a ceruzalábú nőbe visszatért az élet, a telefonzsinórt most (mint egy ha­­misítatlan westernhős) lasszóként használta, befogta vele Lakatos urat; amikor azonban ezzel végzett, a hagymaagyú kurvától felhívta a hibabejelentőt. (A hagymaagyú kurva titulusát egykoron a ceruzalábú nőtől kapta, amikor egy állítólagos féltékenység­ drámába keveredett.) „Nem érted, baz’meg. Süket”, mondta a hibabejelen­tőnek. Az ügyintéző kapcsolattartási számot kért tőle, a ceru­zalábú elbámult, „Nem érted, baz’meg?!”, ismételte meg, „Süket. Hogy akarsz egy süket telefonon fölhőni?!”, ordí­totta most már a hagymaagyú vonalába, szemöldökét föl­húzta. „Másikat?”, kérdezte dühödten. „Mit gondolsz, hány telefonom van nekem, nyóc...?!” Végül megadta a hagymaagyú kurva számát, noha az tiltakozott. Mindazonáltal a hagymaagyú kurvát nem hívta föl sen­ki, és a telefon is süket maradt. A harmadik napon a ceruzalábú beszólt újra, ekkor azon­ban kiderült, hogy a telefont nem is szándékoznak megja­vítani, mert leszerelés alatt van egy ötvenkilenc forintos februári számlatartozás miatt. „Februári...?”, nézett a ce­ruzalábú nő. „De hát az októberit csekket is feladtam meg a szeptemberit is!” „Az nem függ össze”, mondta az ügy­intéző, „Nem!? Akkor aggyátok vissza”, mondta a ceruza­lábú nő, aztán elment mégis befizetni az ötvenkilenc fo­rintot, mert az ügyfélszolgálat azt mondta neki, ha lesze­relik a vonalat végleg, visszaszerelni tizenkétezerbe’ van. „Mi az, hogy végleg? Isten most is süket”, próbálkozott még. „Kijön egy ember, és el­------------------------ vágja a vonalat...?” Az ember nem jött ki elvág­ni, de összeragasztani se. „Süket”, jelentette be a ceruza­lábú másfél hét múlva, „Azóta is”. „Felvesszük a hibát”, mond­ta az ügyintéző.„Felveszik...?! És meddig lesz még süket, karácsonyig?!”, kérdezte a ceruzalábú nő. „Lássuk csak”, kereste az ügyintéző a megfelelő rubrikát, „ön top ügyfél. Huszonnégy óra múlva meg kell a vonalnak javulnia*’. „Mi vagyok én...?”, kérdezte a ceruzalábú csudál­­kozva. „Top ügyfél.” „Az mi...?” „Huszonnégy óra alatt kell megjavulnia a vonalának, nem hetvenkét óra alatt.” „De hát már két hete rossz.” „Én csak azt mondom, ami ide van írva.” ,(Γορ ügyfél”, mondta a ceruzalábú néhány órával ké­sőbb a Hatlépcsősben a csaposnak, majd, jóllehet ez soha nem fordult még elő, s nem is tartozott a lehetséges dol­gok halmazába, fizetett a hagymaagyú kurvának egy mál­nás fröccsöt. LICHTHOF Top ügyfél ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next