Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-06-19 / 25. szám - Hanák András: A végzés hatalma - Alkotmányértelmező kérdések (3. oldal)
HANAK ANDRÁS: A végzés hatalma Alkotmányértelmező kérdések Idestova három esztendeje Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság akkori elnöke alkotmányértelmezési indítványnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, amelyben a véleménynyilvánítás szabadságának egyéb alapvető jogokhoz, így az emberi méltósághoz fűződő joghoz való viszonya tárgyában többrendbeli alkotmányértelmezést kért. Indítványát az alkotmányjogász közvélemény egy nem jelentéktelen része főbírói újraválasztásához szükséges politikai támogatást váró opportunizmusként és/vagy nagyfokú szakmai dilettantizmusként értékelte. Lomnici és a témát rendkívül felszínesen ismerő - ám az általuk doktrinernek tartott liberálisokat rendszeresen bíráló - publicisták azóta is az intranzigens és egyébként is lomha munkatempót diktáló alkotmánybírákban látták fő akadályát annak, hogy a tettekké fajult gyűlöletbeszédnek gátat lehessen vetni a magyar közéletben. Június 8-án (most már tudjuk, mi lett június 7-e után) az Alkotmánybíróság végzésben utasította vissza Lomnici Zoltán indítványát, mivel az abban feltett kérdések nem elégítik ki az alkotmányjogi kérdés konkrétságának követelményét. (Az indítványban feltett hat kérdést az Alkotmánybíróság honlapján fellelhető 538/ G./2006. sz. Ab-végzés első oldala ismerteti.) Lomnici indítványa tehát nem volt alkalmas az elbírálásra. Az egyébként nehéz témát feszegető kérdések abban a formában, ahogy azokat a volt főbíró megfogalmazta, nem voltak megválaszolhatók az alkotmány értelmezésével. Az Alkotmánybíróság ugyanis nem olyan rabbi, akitől a zöldfülű hóher bármely kérdésére választ kaphat. Természetesen nem alaptalan a kérdés: miért kellett erre a végzésre három évet várni? A választ nem tudom, de azt gyanítom, hogy nem azért, mert olyan vitatott vagy bonyolult lett volna a döntés meghozatala. A döntés egyhangú volt, csupán Kovács Péter alkotmánybíró fűzött párhuzamos véleményt a végzéshez. Megkockáztatom, hogy a végzést indokoló Bragyova András bíró számára bizonyosan nem volt szükség három teljes esztendőre. Ha Bragyova bíró mondjuk 2006 nyarán megkapta volna az indítványt, akkor esetleg a németországi futball-világbajnokság izgalmai (talán Zidane és Materazzi afférja) terelhették volna el a figyelmét, ám szeptemberre, de legkésőbb, mire lehullanak a falevelek, már határozattervezetet terjeszthetett volna be. És szinte ugyanezt azt indoklást fogalmazta volna meg, legfeljebb abba nem kerülhettek volna be az utóbbi három év során a szólásszabadság tárgyában hozott alkotmánybírósági határozatok. Az alkotmánybírák azonban ültek Lomnici indítványán. Talán tapintatosak kívántak maradni, el kívánták kerülni a konfliktust, talán felismerték, hogy az indítványban feltett kérdések jórészt a főbíró újraválasztását előmozdítani kívánó színjáték dramaturgiai elemeinek tekintendők. Néhány jogvégzett hozzászóló már 2006- ban rámutatott arra, hogy a feltett kérdéseket az Alkotmánybíróság aligha lesz képes a rá vonatkozó alkotmányos rend által kialakított szabályok keretei között megválaszolni. Voltak olyanok is, akik meglepődve konstatálták, hogy szinte senki sem volt a bírói vezetés szintjén, aki megóvta volna a főbírót attól, hogy egy ilyen amatőr indítványnyal vonuljon be a magyar jogtörténet kuriózumai közé. A meglehetősen szerteágazó kérdésekre történő intellektuálisan tisztességes válasz érett demokráciákban tankönyvek, kézkönyvek több fejezetét, több száz oldalát teszi ki. Az Alkotmánybíróság válaszai Az Alkotmánybíróság lényegében három választ fogalmazott meg a volt főbíró indítványára. Egyrészt azt, hogy az indítvány nem felelt meg a konkrétság, az alkotmányjogi vita követelményeinek. Kérem az olvasót, fogadja el, hogy a 89-es alkotmányos rendben komoly alkotmányjogi problémák, nehéz alkotmányjogi kérdések önmagukban nem jelentenek olyan „alkotmányjogi kérdést”, amelyet az Alkotmánybíróság valamely konkrét törvényi rendelkezés, konkrét alkotmányjogi vita nélkül értelmezhetne. Az egyébként absztraktnak nevezett normakontroll azért nem ennyire elvont jellegű értelmező tevékenység a hatalommegosztás rendjébe illeszkedő Alkotmánybíróság részéről. Másrészt, az Alkotmánybíróság azt is mondta, hogy a feltett kérdések tárgykörében már számos határozat született, ezeket gondosan fel is sorolta. Az olvasó csak sok számot lát, de ezek mögött a bíróság precedensei húzódnak meg. Ezek gondos tanulmányozása jórészt válasz lehet a kérdésekre. Természetesen nem minden kérdésre, de az Ab hipotetikus törvényi rendelkezéseket nem bírálhat el. Hosszú a sora azonban azok a döntéseknek, amelyek a véleménynyilvánítás körében születtek az elmúlt csaknem húsz évben. Ezek egy részét az ÉS szakírói, publicistái is folyamatosan elemezték, kommentálták. Legutóbb a köztársasági elnök indítványára a közösségek becsületét sértő, gyalázkodó kijelentésekre jogorvoslatot nyújtó polgári jogi eszközök álltak és buktak el az Ab ítélőszéke előtt (erről, még döntés előtt íródott Hanák András: A bőség zavara: Hova indul ez a vonat? 2007/49. dec. 10.). Ugyanebben a tárgykörben a jogalkotó időközben módosította a polgári törvénykönyv rendelkezéseit, és a következetesnek tűnő, de aligha tévedhetetlen köztársasági elnök indítványára jelenleg is folyamatban van egy elbírálásra váró ügy. Az Alkotmánybíróság arra is felhívta az indítványozó figyelmét, hogy a taláros testület folyamatosan értelmezi a véleménynyilvánítás alkotmányos jogának tartalmát, korlátait, továbbfejleszti alkotmányértelmezési gyakorlatát. Ez a precedensjog jórészt megadja a választ a főbíró kérdéseire. El kell olvasni a sorokat, olykor valóban a sorok között kell olvasni, és ha maradnak szürke zónák, azokkal együtt kell élni, mert az feketén-fehéren igaz a magyar alkotmányos rendben, hogy az Alkotmánybíróságot nem lehet arra kérni, hogy tankönyvszerűen vagy az internetes portálok által manapság divatos (és felettébb hasznos) kérdés-felelet katekizmus mintájára adjon választ. Harmadsorban, Bragyova bíró indokolásának utolsó mondatában eléggé hangsúlyos módon jelezte, hogy „nem kizárt (...), hogy amennyiben az Alkotmánybíróság álláspontja valamely jogi kérdésben megváltozik, kellő indokolással eltérhessen korábbi álláspontjától”. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül került ez a megállapítás az indoklás végére. Valamilyen mértékű megfontolt elmozdulás feltehetően felmerül a közeljövőben. A mundér becsülete Ha az olvasó veszi a fáradságot, és elolvassa a Lomnici Zoltán kérdéseit, láthatja, hogy azok egy része, konkrétan a 3. és 4. kérdés, nem a gyűlöletbeszéd szankcionálhatóságához kapcsolódik, hanem a bírákkal, a hatóságokkal, a közhatalmat gyakorló intézményekkel és személyekkel szembeni véleménynyilvánítás alkotmányos korlátait illetően kért értelmezést. Lomnici indítványa részben a bírói kart bírálók, sértegető renitensek megzabolázására irányult, feltehetően a bírák számára kedvező értelmezést várt a volt főbíró. A mundér becsületének védelmét kívánta viszonthallani. Az exfőbíró ebben az időben lázasan kutatta, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság milyen gyakorlatot alakított ki ebben a kérdésben, és meglehetősen egyoldalú olvasatában úton-útfélen, közvetlenül és beosztottjai útján a lengyel Skalka-ügyre hivatkozott, holott a strasbourgi bíróság gyakorlata ennél jóval árnyaltabb és összetettebb. Úgy tűnik, hogy a volt főbíró indítványa révén azt szerette volna elérni, hogy magyar hetilap büntetlenül ne írhassa le róla, hogy „üresfejű, pöffeszkedő ember”, aki az ellene irányuló bírálatot magának az alkotmányos rendnek az aláásásával azonosítja. Ez bizonyosan nem fog menni. Lehet, hogy Bragyova alkotmánybíró - igen helyesen - nem írhatja le egy alkotmánybírósági végzésben, de én megtehetem: nincs olyan alkotmányértelmezés, amely szerint egy hetilap valamely közszereplőről ne írhatná le a fenti megállapításokat. Valós problémák, nehéz kérdések, régi-új válaszok Illő dolog megjegyezni, hogy a volt főbíró által változó színvonalon megfogalmazott kérdések valóban súlyos problémák körül forognak. Erre az Alkotmánybíróság is felhívta a figyelmet. Nem csupán a rend kedvéért, ennél több olvasható ki a végzésből. A jelek szerint az Alkotmánybíróság egyre intenzívebben szembesül azzal a helyzettel, hogy miként módosíthatja saját korábbi álláspontját. Miként az Alkotmánybíróság, úgy egy ÉS-publicisztika sem vállalkozhat arra, hogy összefoglalja az elmúlt húsz év fejleményeit. Ebben az írásban három - eddig talán kevésbé kifejtett - szempontra kívánom felhívni a figyelmet. Kezdem azzal, hogy a 2008. évi szólásszabadságot érintő döntésekben az Alkotmánybíróság több bírája sem zárkózott el attól, hogy eltérjenek a korábban kialakított precedensektől. De legyünk tisztában azzal is, hogy viszonylag kevés precedens van arra, hogy ezt hogyan és miként tegye meg. Az önmagában sovány érv, hogy 1992 óta alaposan megváltozott a közbeszéd helyzete, a társadalom több szegmensében jelent meg és lett megtűrt a gyűlöletbeszéd. Az alkotmány, az abban foglalt emberi jogok védelme és azok korlátozhatóságára kialakított elvek hosszabb időszakra szólnak. Jelentősebb súlyú indokokat kell azonosítani ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság irányt váltson. Ha a bírák vissza akarnak térni a kiinduló határozathoz, óvnám őket attól, hogy elhamarkodottan törjenek pálcát felette. Amikor többen életidegen Amerika-majmolásnak tarják az 1992-es alaphatározatban - meglehetősen határozatlan módon - megjelenő „konkrét és közvetlen veszély” mércét, amely megvalósulása esetében a szólás szankcionálható, vegyék figyelembe, hogy a határozat szövege és intenciója szerint minek a konkrét és közvetlen veszélye indokolja a szólás korlátozását? A véré és az erőszaké, vagy ennél szerényebb, de mégis komolyabb jogsértő magatartásé? Én nem olvasom a sorok között a vér és a közvetlen erőszak veszélyét, amelyet több rendes bírói ítéletben olvashattunk, és amivel a hétköznapi publicisztika azonosítja a mércét. És ha már Amerikát ostorozzák, olvassák el a „clear and present danger” elv modern kori autentikus alkalmazását a Brandenburg V. Ohio döntésben. Azt fogják benne találni, hogy valamely jogsértő magatartás (imminent lawless action) közvetlen megvalósulása jelenti a „veszélyt”. Vegyék észre azt is, hogy ez a mérce csak az uszító megnyilvánulásokra vonatkozik, a rasszista ideológiával szemben jóval árnyaltabb az „amerikai” megközelítés. Természetesen semmilyen szempontból sem szükséges Amerikát utánozni, de ahhoz, hogy ostorozzuk, előbb ismerni kellene. Jó lenne, ha a bírák felismernék, hogy az 1992-es határozat valóban két felfogást kísérelt meg együtt érvényesíteni; a két legjobbnak tartott világot kívánta, talán ügyetlenül, nem eléggé kifejtve, egyesíteni. Ebben a törekvésében, meglehet, egy cseppnyit naiv is volt. De a meggondolatlan revízió azzal a veszélylyel járhat, hogy a szólás szabadsága a két legrosszabb világot hozza a nyakunkba. Másodsorban, a precedensek alakításához, a megfontolt elmozduláshoz az is szükséges lenne, hogy az indítványokra reflektáló válaszok, az ellenérvek megalapozottabban érvelő jellegűek legyenek. Ha az indítványozó országgyűlési képviselő, vagy történetesen a köztársasági elnök, határozottabban érveljen indítványukkal szemben a kormányzat, a megtámadott jogszabály „szerzője”. Az erre szakosodott kormányzati jogászok körültekintőbb érvelését kiegészíthetné az ügyek egy részében a szóbeli tárgyalás. Nem lenne szégyen olykor szakértő ügyvédeket fogadni. A jóságos ég látja lelkem, nem József szerepet utánzó módon magamra gondolok itt; az elmúlt tíz esztendő sok kiváló képességű kollégával ismertetett meg. Tudom, sokan naivnak tartanak, de mégis kitartóan hiszem azt, hogy a jogászok által kontradiktoriusnak nevezett eljárás elemeit felhasználó, a szóbeliségnek nagyobb teret adó eljárásban jobban, alaposabban, meggyőzőbben hallaná meg az Alkotmánybíróság mindazt, amit most részben tanácsadóik közvetítésével elolvas. Miért gondolom így? Mert egy kicsit színház ez a világ is. Harmadsorban: nem árt kimondani, hogy az elmúlt tíz-tizenöt év tapasztalata alapján nem azonosítható érdemi és közvetlen kapcsolat a szavak hatása és a tettek között. A kapcsolatot sokan magától értetődőnek tartják, azt mondják nekünk, hogy a szemünk előtt játszódott le mindez. Hozzáteszik, így volt ez a múltban is, legyen tanulság számunkra országunk történelme. Először mindig a szavak jönnek, majd követik őket a rémes tettek. Ne elégedjünk meg ezzel a meggyőzőnek tűnő megállapítással. Három okunk is van - ebben az írásban a kétkedésre. Egyrészt, akik a kapcsolatot ilyen közvetlennek állítják be, maguk is jól tudják, hogy több ok vezetett el a tettekhez, nehéz ebben a láncolatban azonosítani az érzelmi mozgósítás és a szavak erejét. Hozzátehetem, hogy a kódolt beszéd a mai közéletben jóval hatékonyabbá vált, mint az egyenes beszéd. Márpedig aligha képes a jogrend a kódolt beszéd ellen fellépni, ha nem kíván olyan tartalmakkal szemben is eljárni, amelyekkel szemben nem vethető fel kifogás. Remélem, hogy ezt az érvet a liberális ortodoxiát bíráló vitapartnerek is elismerik. Másrészt, aligha hihető, hogy ha néhány prominens ügyben a bíróságok pénzbüntetést vagy felfüggesztett szabadságvesztés büntetést szabtak volna ki, vagy talán valamely igazán alantas módon uszító, fondor lelkületű prédikátornak történetesen néhány hónapra fogházba kellett volna vonulnia, mindez elejét veheti a tettek eszkalációjának. Nem vonom kétségbe, ezek az ítéletek kifejezték volna, hogy hol, melyik oldalon áll a Magyar Köztársaság, és ez nem utolsó szempont. De mindez aligha lett volna alkalmas a tettek megelőzésére. Sőt, ha vizionálni kellene, hogy mi történt volna egy-egy ilyen ítélethirdetéskor és utána, nem túlzás, ha komolyabb rendbontást feltételezünk, miközben az ilyen elítéltekből gyakran hősöket gyárt a bírósági fellépés. Végül, lássuk be, hogy a szavaktól több áttételen, láncolaton jutunk el a tettekig. A szemünk előtt játszódott le, miként jött létre és erősödött meg a Magyar Gárda, követhettük, milyen lassan és féloldalúan lépett fel a mozgalommal szemben az ügyészség. Szimbolikus mélypont volt, amikor a gárda a Fővárosi Bíróság Markó utcai épületében tartott alaki gyakorlatot ügyének tárgyalása idején. Bírákat fenyegető internetes közlésekkel szemben nem lépett fel az állam. A melegfelvonulás résztvevőit undorító verbális és fizikai támadás érte. A rendőrség nem védte meg őket, az aljas cselekedetek elkövetői nem részesültek komoly büntetésben. Azt gondolom, hogy nem a beszédet, hanem ezeket a tetteket lehet és kell megfogni, ezen a szinten kell erőt mutatnia az államhatalomnak. Az okok ezen láncolatában kell körültekintően és határozottan fellépnie, mert a szólásszabadság mégoly elvakult hívei is elismerik, hogy az alkotmányos demokrácia nem öngyilkossági paktum. Ha a történelemre hivatkozni lehet (ezt hadd ne döntsem el ez ebben az írásban), az én olvasatomban azt látom, hogy akkor remeg meg a demokrácia talpazata, ha a több ok miatt kiváltott jogsértő szerveződések, gyalázatos cselekedetek, a közhatalmi cinkosságok ellen nem nyújt védelmet az alkotmányos rend. Ha az elmúlt évtized szavai bármiben hozzájárultak a tettek azon eszkalációjához, amelyet manapság tapasztalhatunk, a demokratikus rend ellenfeleit még mindig nyakon lehetett volna csípni, amikor először jelentek meg olyan tettek, amelyekre határozott nemet kellett volna mondani. Ez nem történt meg. Sem a jogon kívüli államférfiúi fellépéssel, sem a jog - nem tiltott - eszközeivel. De a megfontolt fellépés még mindig nem elkésett dolog. cxatomygrrier.'imxomo Cy Twombly: Jelenetek egy eszményi házasságból, 1987 © Cy Twombly 2009. JÚNIUS 19. ·Μ·1 ÉLET Ésl· IRODALOM