Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-06-19 / 25. szám - Hanák András: A végzés hatalma - Alkotmányértelmező kérdések (3. oldal)

HANAK ANDRÁS: A végzés hatalma Alkotmányértelmező kérdések Idestova három esztendeje Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság akkori elnöke alkotmányértelmezési indítvány­nyal fordult az Alkotmánybírósághoz, amelyben a véleménynyilvánítás sza­badságának egyéb alapvető jogokhoz, így az emberi méltósághoz fűződő jog­hoz való viszonya tárgyában többrend­beli alkotmányértelmezést kért. Indít­ványát az alkotmányjogász közvéle­mény egy nem jelentéktelen része fő­bírói újraválasztásához szükséges po­litikai támogatást váró opportunizmus­ként és/vagy nagyfokú szakmai dilet­tantizmusként értékelte. Lomnici és a témát rendkívül felszínesen ismerő - ám az általuk doktrinernek tartott li­berálisokat rendszeresen bíráló - pub­licisták azóta is az intranzigens és egyéb­ként is lomha munkatempót diktáló alkotmánybírákban látták fő akadályát annak, hogy a tettekké fajult gyűlölet­beszédnek gátat lehessen vetni a ma­gyar közéletben. Június 8-án (most már tudjuk, mi lett június 7-e után) az Al­kotmánybíróság végzésben utasította vissza Lomnici Zoltán indítványát, mi­vel az abban feltett kérdések nem elé­gítik ki az alkotmányjogi kérdés konk­rétságának követelményét. (Az indít­ványban feltett hat kérdést az Alkot­mánybíróság honlapján fellelhető 538/ G./2006. sz. Ab-végzés első oldala is­merteti.) Lomnici indítványa tehát nem volt alkalmas az elbírálásra. Az egyéb­ként nehéz témát feszegető kérdések abban a formában, ahogy azokat a volt főbíró megfogalmazta, nem voltak megválaszolhatók az alkotmány értel­mezésével. Az Alkotmánybíróság ugyanis nem olyan rabbi, akitől a zöld­fülű hóher bármely kérdésére választ kaphat. Természetesen nem alaptalan a kér­dés: miért kellett erre a végzésre három évet várni? A választ nem tudom, de azt gyanítom, hogy nem azért, mert olyan vitatott vagy bonyolult lett vol­na a döntés meghozatala. A döntés egy­hangú volt, csupán Kovács Péter alkot­mánybíró fűzött párhuzamos véleményt a végzéshez. Megkockáztatom, hogy a végzést indokoló Bragyova András bíró számára bizonyosan nem volt szük­ség három teljes esztendőre. Ha Bragyova bíró mondjuk 2006 nyarán megkapta volna az indítványt, akkor esetleg a németországi futball-világbaj­­nokság izgalmai (talán Zidane és Materazzi afférja) terelhették volna el a figyelmét, ám szeptemberre, de leg­később, mire lehullanak a falevelek, már határozattervezetet terjeszthetett volna be. És szinte ugyanezt azt indok­lást fogalmazta volna meg, legfeljebb abba nem kerülhettek volna be az utób­bi három év során a szólásszabadság tárgyában hozott alkotmánybírósági határozatok. Az alkotmánybírák azon­ban ültek Lomnici indítványán. Talán tapintatosak kívántak maradni, el kí­vánták kerülni a konfliktust, talán fel­ismerték, hogy az indítványban feltett kérdések jórészt a főbíró újraválasztá­sát előmozdítani kívánó színjáték dra­maturgiai elemeinek tekintendők. Né­­hány jogvégzett hozzászóló már 2006- ban rámutatott arra, hogy a feltett kér­déseket az Alkotmánybíróság aligha lesz képes a rá vonatkozó alkotmányos rend által kialakított szabályok keretei között megválaszolni. Voltak olyanok is, akik meglepődve konstatálták, hogy szinte senki sem volt a bírói vezetés szintjén, aki megóvta volna a főbírót attól, hogy egy ilyen amatőr indítvány­nyal vonuljon be a magyar jogtörténet kuriózumai közé. A meglehetősen szer­teágazó kérdésekre történő intellektu­álisan tisztességes válasz érett demok­ráciákban tankönyvek, kézkönyvek több fejezetét, több száz oldalát teszi ki. Az Alkotmánybíróság válaszai Az Alkotmánybíróság lényegében három választ fogalmazott meg a volt főbíró indítványára. Egyrészt azt, hogy az indítvány nem felelt meg a konkrétság, az alkotmány­­jogi vita követelményeinek. Kérem az olvasót, fogadja el, hogy a 89-es alkot­mányos rendben komoly alkotmány­­jogi problémák, nehéz alkotmányjogi kérdések önmagukban nem jelentenek olyan „alkotmányjogi kérdést”, ame­lyet az Alkotmánybíróság valamely konkrét törvényi rendelkezés, konkrét alkotmányjogi vita nélkül értelmezhet­ne. Az egyébként absztraktnak neve­zett normakontroll azért nem ennyire elvont jellegű értelmező tevékenység a hatalommegosztás rendjébe illeszke­dő Alkotmánybíróság részéről. Másrészt, az Alkotmánybíróság azt is mondta, hogy a feltett kérdések tárgy­körében már számos határozat szüle­tett, ezeket gondosan fel is sorolta. Az olvasó csak sok számot lát, de ezek mö­gött a bíróság precedensei húzódnak meg. Ezek gondos tanulmányozása jó­részt válasz lehet a kérdésekre. Termé­szetesen nem minden kérdésre, de az Ab hipotetikus törvényi rendelkezése­ket nem bírálhat el. Hosszú a sora azon­ban azok a döntéseknek, amelyek a vé­leménynyilvánítás körében születtek az elmúlt csaknem húsz évben. Ezek egy részét az ÉS szakírói, publicistái is folyamatosan elemezték, kommentál­ták. Legutóbb a köztársasági elnök in­dítványára a közösségek becsületét sér­tő, gyalázkodó kijelentésekre jogorvos­latot nyújtó polgári jogi eszközök áll­tak és buktak el az Ab ítélőszéke előtt (erről, még döntés előtt íródott Hanák András: A bőség zavara: Hova indul ez a vo­nat? 2007/49. dec. 10.). Ugyanebben a tárgykörben a jogalkotó időközben módosította a polgári törvénykönyv rendelkezéseit, és a következetesnek tűnő, de aligha tévedhetetlen köztár­sasági elnök indítványára jelenleg is fo­lyamatban van egy elbírálásra váró ügy. Az Alkotmánybíróság arra is felhívta az indítványozó figyelmét, hogy a ta­láros testület folyamatosan értelmezi a véleménynyilvánítás alkotmányos jo­gának tartalmát, korlátait, továbbfej­leszti alkotmányértelmezési gyakorla­tát. Ez a precedensjog jórészt megad­ja a választ a főbíró kérdéseire. El kell olvasni a sorokat, olykor valóban a so­rok között kell olvasni, és ha marad­nak szürke zónák, azokkal együtt kell élni, mert az feketén-fehéren igaz a ma­gyar alkotmányos rendben, hogy az Alkotmánybíróságot nem lehet arra kérni, hogy tankönyvszerűen vagy az internetes portálok által manapság di­vatos (és felettébb hasznos) kérdés-fe­lelet katekizmus mintájára adjon vá­laszt. Harmadsorban, Bragyova bíró indo­kolásának utolsó mondatában eléggé hangsúlyos módon jelezte, hogy „nem kizárt (...), hogy amennyiben az Alkot­mánybíróság álláspontja valamely jogi kérdésben megváltozik, kellő indoko­lással eltérhessen korábbi álláspontjá­tól”. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül került ez a megállapítás az indoklás végére. Valamilyen mértékű megfontolt elmozdulás feltehetően fel­merül a közeljövőben. A mundér becsülete Ha az olvasó veszi a fáradságot, és el­olvassa a Lomnici Zoltán kérdéseit, lát­hatja, hogy azok egy része, konkrétan a 3. és 4. kérdés, nem a gyűlöletbeszéd szankcionálhatóságához kapcsolódik, hanem a bírákkal, a hatóságokkal, a közhatalmat gyakorló intézményekkel és személyekkel szembeni vélemény­­nyilvánítás alkotmányos korlátait ille­tően kért értelmezést. Lomnici indít­ványa részben a bírói kart bírálók, sér­tegető renitensek megzabolázására irá­nyult, feltehetően a bírák számára ked­vező értelmezést várt a volt főbíró. A mundér becsületének védelmét kíván­ta viszonthallani. Az exfőbíró ebben az időben lázasan kutatta, hogy az Eu­rópai Emberi Jogi Bíróság milyen gya­korlatot alakított ki ebben a kérdésben, és meglehetősen egyoldalú olvasatá­ban úton-útfélen, közvetlenül és be­osztottjai útján a lengyel Skalka-ügy­­re hivatkozott, holott a strasbourgi bí­róság gyakorlata ennél jóval árnyal­tabb és összetettebb. Úgy tűnik, hogy a volt főbíró indítványa révén azt sze­rette volna elérni, hogy magyar heti­lap büntetlenül ne írhassa le róla, hogy „üresfejű, pöffeszkedő ember”, aki az ellene irányuló bírálatot magának az alkotmányos rendnek az aláásásával azonosítja. Ez bizonyosan nem fog menni. Lehet, hogy Bragyova alkot­mánybíró - igen helyesen - nem írhat­ja le egy alkotmánybírósági végzésben, de én megtehetem: nincs olyan alkot­mányértelmezés, amely szerint egy he­tilap valamely közszereplőről ne írhat­ná le a fenti megállapításokat. Valós problémák, nehéz kérdések, régi-új válaszok Illő dolog megjegyezni, hogy a volt fő­bíró által változó színvonalon megfo­galmazott kérdések valóban súlyos problémák körül forognak. Erre az Al­kotmánybíróság is felhívta a figyelmet. Nem csupán a rend kedvéért, ennél több olvasható ki a végzésből. A jelek szerint az Alkotmánybíróság egyre in­tenzívebben szembesül azzal a hely­zettel, hogy miként módosíthatja saját korábbi álláspontját. Miként az Alkot­mánybíróság, úgy egy ÉS-publiciszti­­ka sem vállalkozhat arra, hogy össze­foglalja az elmúlt húsz év fejleménye­it. Ebben az írásban három - eddig ta­lán kevésbé kifejtett - szempontra kí­vánom felhívni a figyelmet. Kezdem azzal, hogy a 2008. évi szó­lásszabadságot érintő döntésekben az Alkotmánybíróság több bírája sem zár­kózott el attól, hogy eltérjenek a ko­rábban kialakított precedensektől. De legyünk tisztában azzal is, hogy vi­szonylag kevés precedens van arra, hogy ezt hogyan és miként tegye meg. Az önmagában sovány érv, hogy 1992 óta alaposan megváltozott a közbe­széd helyzete, a társadalom több szeg­mensében jelent meg és lett megtűrt a gyűlöletbeszéd. Az alkotmány, az ab­ban foglalt emberi jogok védelme és azok korlátozhatóságára kialakított el­vek hosszabb időszakra szólnak. Jelen­tősebb súlyú indokokat kell azonosí­tani ahhoz, hogy az Alkotmánybíró­ság irányt váltson. Ha a bírák vissza akarnak térni a kiinduló határozathoz, óvnám őket attól, hogy elhamarkodot­tan törjenek pálcát felette. Amikor töb­ben életidegen Amerika-majmolásnak tarják az 1992-es alaphatározatban - meglehetősen határozatlan módon - megjelenő „konkrét és közvetlen ve­szély” mércét, amely megvalósulása esetében a szólás szankcionálható, ve­gyék figyelembe, hogy a határozat szö­vege és intenciója szerint minek a konk­rét és közvetlen veszélye indokolja a szólás korlátozását? A véré és az erőszaké, vagy ennél szerényebb, de mégis ko­molyabb jogsértő magatartásé? Én nem olvasom a sorok között a vér és a köz­vetlen erőszak veszélyét, amelyet több rendes bírói ítéletben olvashattunk, és amivel a hétköznapi publicisztika azo­nosítja a mércét. És ha már Amerikát ostorozzák, olvassák el a „clear and present danger” elv modern kori au­tentikus alkalmazását a Brandenburg V. Ohio döntésben. Azt fogják benne találni, hogy valamely jogsértő magatar­tás (imminent lawless action) közvet­len megvalósulása jelenti a „veszélyt”. Vegyék észre azt is, hogy ez a mérce csak az uszító megnyilvánulásokra vo­natkozik, a rasszista ideológiával szem­ben jóval árnyaltabb az „amerikai” megközelítés. Természetesen semmi­lyen szempontból sem szükséges Ame­rikát utánozni, de ahhoz, hogy osto­rozzuk, előbb ismerni kellene. Jó len­ne, ha a bírák felismernék, hogy az 1992-es határozat valóban két felfogást kísérelt meg együtt érvényesíteni; a két legjobbnak tartott világot kívánta, ta­lán ügyetlenül, nem eléggé kifejtve, egyesíteni. Ebben a törekvésében, meg­lehet, egy cseppnyit naiv is volt. De a meggondolatlan revízió azzal a veszély­­lyel járhat, hogy a szólás szabadsága a két legrosszabb világot hozza a nya­kunkba. Másodsorban, a precedensek alakí­tásához, a megfontolt elmozduláshoz az is szükséges lenne, hogy az indítvá­nyokra reflektáló válaszok, az ellenér­vek megalapozottabban érvelő jelle­gűek legyenek. Ha az indítványozó or­szággyűlési képviselő, vagy története­sen a köztársasági elnök, határozottab­ban érveljen indítványukkal szemben a kormányzat, a megtámadott jogsza­bály „szerzője”. Az erre szakosodott kormányzati jogászok körültekintőbb érvelését kiegészíthetné az ügyek egy részében a szóbeli tárgyalás. Nem len­ne szégyen olykor szakértő ügyvéde­ket fogadni. A jóságos ég látja lelkem, nem József szerepet utánzó módon magamra gondolok itt; az elmúlt tíz esztendő sok kiváló képességű kollé­gával ismertetett meg. Tudom, sokan naivnak tartanak, de mégis kitartóan hiszem azt, hogy a jogászok által kontra­­diktoriusnak nevezett eljárás elemeit felhasználó, a szóbeliségnek nagyobb teret adó eljárásban jobban, alaposab­ban, meggyőzőbben hallaná meg az Alkotmánybíróság mindazt, amit most részben tanácsadóik közvetítésével el­olvas. Miért gondolom így? Mert egy kicsit színház ez a világ is. Harmadsorban: nem árt kimonda­ni, hogy az elmúlt tíz-tizenöt év tapasz­talata alapján nem azonosítható érdemi és közvetlen kapcsolat a szavak hatása és a tettek között. A kapcsolatot sokan magától értetődőnek tartják, azt mond­ják nekünk, hogy a szemünk előtt ját­szódott le mindez. Hozzáteszik, így volt ez a múltban is, legyen tanulság számunkra országunk történelme. Elő­ször mindig a szavak jönnek, majd kö­vetik őket a rémes tettek. Ne eléged­jünk meg ezzel a meggyőzőnek tűnő megállapítással. Három okunk is van - ebben az írásban­­ a kétkedésre. Egy­részt, akik a kapcsolatot ilyen közvet­lennek állítják be, maguk is jól tudják, hogy több ok vezetett el a tettekhez, nehéz ebben a láncolatban azonosíta­ni az érzelmi mozgósítás és a szavak erejét. Hozzátehetem, hogy a kódolt beszéd a mai közéletben jóval hatéko­nyabbá vált, mint az egyenes beszéd. Márpedig aligha képes a jogrend a kó­dolt beszéd ellen fellépni, ha nem kí­ván olyan tartalmakkal szemben is el­járni, amelyekkel szemben nem vethe­tő fel kifogás. Remélem, hogy ezt az érvet a liberális ortodoxiát bíráló vita­partnerek is elismerik. Másrészt, alig­ha hihető, hogy ha néhány prominens ügyben a bíróságok pénzbüntetést vagy felfüggesztett szabadságvesztés bünte­tést szabtak volna ki, vagy talán vala­mely igazán alantas módon uszító, fon­­dor lelkületű prédikátornak története­sen néhány hónapra fogházba kellett volna vonulnia, mindez elejét veheti a tettek eszkalációjának. Nem vonom kétségbe, ezek az ítéletek kifejezték vol­na, hogy hol, melyik oldalon áll a Ma­gyar Köztársaság, és e­­z nem utolsó szempont. De mindez aligha lett vol­na alkalmas a tettek megelőzésére. Sőt, ha vizionálni kellene, hogy mi történt volna egy-egy ilyen ítélethirdetéskor és utána, nem túlzás, ha komolyabb rend­bontást feltételezünk, miközben az ilyen elítéltekből gyakran hősöket gyárt a bírósági fellépés. Végül, lássuk be, hogy a szavaktól több áttételen, lánco­laton jutunk el a tettekig. A szemünk előtt játszódott le, miként jött létre és erősödött meg a Magyar Gárda, követ­hettük, milyen lassan és féloldalúan lé­pett fel a mozgalommal szemben az ügyészség. Szimbolikus mélypont volt, amikor a gárda a Fővárosi Bíróság Markó utcai épületében tartott alaki gyakorlatot ügyének tárgyalása idején. Bírákat fenyegető internetes közlések­kel szemben nem lépett fel az állam. A melegfelvonulás résztvevőit undorító verbális és fizikai támadás érte. A rend­őrség nem védte meg őket, az aljas cse­lekedetek elkövetői nem részesültek ko­moly büntetésben. Azt gondolom, hogy nem a beszédet, hanem ezeket a tetteket le­het és kell megfogni, ezen a szinten kell erőt mutatnia az államhatalomnak. Az okok ezen láncolatában kell körülte­kintően és határozottan fellépnie, mert a szólásszabadság mégoly elvakult hí­vei is elismerik, hogy az alkotmányos demokrácia nem öngyilkossági­ pak­tum. Ha a történelemre hivatkozni le­het (ezt hadd ne döntsem el ez ebben az írásban), az én olvasatomban azt lá­tom, hogy akkor remeg meg a demok­rácia talpazata, ha a több ok miatt ki­váltott jogsértő szerveződések, gyalá­zatos cselekedetek, a közhatalmi cin­kosságok ellen nem nyújt védelmet az alkotmányos rend. Ha az elmúlt évti­zed szavai bármiben hozzájárultak a tet­tek azon eszkalációjához, amelyet ma­napság tapasztalhatunk, a demokrati­kus rend ellenfeleit még mindig nya­kon lehetett volna csípni, amikor elő­ször jelentek meg olyan tettek, amelyek­re határozott nemet kellett volna mon­dani. Ez nem történt meg. Sem a jo­gon kívüli államférfiúi fellépéssel, sem a jog - nem tiltott - eszközeivel. De a megfontolt fellépés még mindig nem elkésett dolog. cxatomygrr­i­e­r.'imxomo Cy Twombly: Jelenetek egy eszményi házasságból, 1987 © Cy Twombly 2009. JÚNIUS 19. ·Μ·1 ÉLET Ésl· IRODALOM

Next