Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-16 / 3. szám - Ádám Péter: „Gyűlöletbeszéd” - Franciaországban • Reag. Dr. Kende P. I. 2-i ÉS-cikkére (15. oldal) - Bauer Tamás: Most nem, vagy soha • Reag. Eörsi Mátyás I. 2-i ÉS-cikkére (15. oldal)

SOMA-DÍJ Brückner Gergely, a Figyelő új­­ságírója és Pethő András, az Origó internetes portál munka­társa megosztva vehették át a legjobb tényfeltáró újságírói tel­jesítményért odaítélt Göbölyös Soma-díjat vasárnap. Az alapítvány a FigylőNeten is rendszeresen publikáló Brück­ner Gergely méltatásában úgy fogalmazott, hogy a szerző két cikke - Számlagyáros hajlék­talanok, Mozgalmas purgató­rium - feltárta azt a mechaniz­must, amelynek révén a Sie­mens hajléktalanokkal kötött álszerződésekkel és teljesít­ményigazolásokkal fedezte kor­rupciós kiadásait, illetve ada­tokat szerzett a hajléktalano­kat tucatszámra beszervező, a felelősségre vonás elől külföld­re menekülő Schrödl András tevékenységéről. Pethő András az Origón pub­likálta cikksorozatát, amely­ben feltárta, miként nyerhe­tett milliárdos állami megbízá­sokat a Welt 2000 Kft. verseny nélkül - olvasható a közle­ményben. A most nyolcadik alkalommal odaítélt Soma-díjat a kuratóri­um eddig két alkalommal, 2002-ben, illetve tavaly osztot­ta meg. A Göbölyös Soma-díjat 2002-ben Blénessy Gábor (Kor­ridor, TV2) és Rajnai Attila (Élet és Irodalom), 2003-ban Haszán Zoltán (Népszabadság), 2004- ben Mong Attila (Figyelő, Info- Rádió), három éve Bogád Zol­tán (Index), tavalyelőtt Szabó M. István (Magyar Narancs), legutóbb pedig Vajda Éva (Ma­nager Magazin) vehette át. Az alapítványt Göbölyös József újságíró - ahogy barátai hív­ták, Soma - 2000-ben bekö­vetkezett halála után hozták lét­re barátai és kollégái fiatal, 37 éven aluli újságírók tényfeltáró munkáinak díjazására. 2009. JANUÁR 16. AGORA 15 „Gyűlöletbeszéd” - Franciaországban ÁDÁM PÉTER Dr. Kende Péter Igenis szabályozható című cikkében (ÉS, 2009/1., jan. 2.) újra felveti a „gyűlöletbeszéd” törvényi szabályozásának sokat emlegetett kér­dését. Nekem ebben a több éve tartó áldatlan vitában mindig is az volt az a legfurcsább, hogyan talált magának a jogalkotói-jogalkalmazói szemfor­gatás nem remélt szövetségest a me­rev hazai liberalizmusban. Annak te­hát, aki - mint dr. Kende Péter - tör­vényi szigorítást szeretne, minálunk egyszerre van vitája a törvényalkotói tehetetlenséggel és a liberális ortodo­xiával. Ezért gondolom, hogy koránt­sem tanulságok nélküli, ha ezzel kap­csolatban áttekintjük, miképpen ke­zeli a problémát az akár mintának is tekinthető francia jog. Mindez nem­csak azért indokolt, mert jelentős jog­alkotói hagyománnyal rendelkező or­szágról van szó, olyan országról, amely mindig is nagy hangsúlyt fektetett a szabadságjogok fogalmi tisztázására és határainak kijelölésére, hanem azért is, mert ma az egész világon a francia jog a legfejlettebb és legszigorúbb eb­ben a tekintetben, jelenleg világszer­te ez biztosítja a leghatékonyabb vé­delmet a rasszista bűncselekmények­kel szemben. A francia jogalkotást a miénkénél egyszerre világosabb és szabatosabb fogalmazás mellett az is jellemzi, hogy józan realizmusánál fogva különlege­sen jó képessége van az előadódó jog­esetek árnyalt meghatározására és lo­gikus rendszerezésére. A francia jog a különböző rasszista bűncselekmé­nyek között abban látja a közös neve­zőt, hogy mindegyik súlyosan sérti az egyenlőség (principe d’égalité) alkotmá­nyos jogelvét. És itt nem is csak arról van szó, hogy ez a jogelv egyszerre alapzata és forrása a demokráciának, hanem arról is, hogy az egyenlőség fogalma egyenes ágú következménye az emberi méltósághoz való jognak: elutasítani az egyenlőséget eszerint annyi, mint tagadni az emberi méltó­sághoz való jogot. Az egyenlőség jog­­elvét az V. Köztársaság 1958-as alkot­mányai, valamint a ma is alkotmá­nyos hatállyal bíró Emberi és honpolgári jogok 1789-es nyilatkozatai, illetve az 1946- os alkotmány szintén alkotmányos hatállyal bíró preambulumai biztosítja (mégpedig, aligha véletlen, rögtön az első cikkelyben). A franciák - a hazai törvényalkotás­tól eltérően - korántsem fogják fel olyan fafejűen a szabadságjogok kor­látozásának kérdését, korántsem bé­nítja meg, köti gúzsba őket az alap­vető szabadságjogok áhítatos tiszte­lete. „A szabadságjogokat - az idézet Gilles Lebreton közjogi kézikönyvé­ből való - csak bizonyos feltételek mel­lett lehet gyakorolni. Ha tiszteletben akarjuk tartani a közösségi élet köve­telményeit, be kell látnunk, egyene­sen nélkülözhetetlen ezeknek a jogok­nak a pontos szabályozása.”­ Azt a francia jog sem vitatja, hogy egyes szabadságjogok fontosabbak a töb­binél, ezért nagyobb törvényi véde­lemben részesíti és garanciákkal veszi körül őket, ezeket a jogokat nem sza­bad korlátozni, és nem szükséges sem­miféle előzetes felhatalmazás a gya­korlásukhoz. Vannak azonban kivételes esetek, mint például akkor, amikor az alap­jogokat más alkotmányos értékekkel, szabadságjogokkal vagy jogelvekkel (például a „közrend” megőrzésének elvével) kell összeegyeztetni. Ilyen­kor a francia törvényalkotási hagyo­mány egyáltalán nem szívbajos, nem hiszi, hogy az élet megkövetelte sza­bályozás során belegázol valamilyen szentnek és sérthetetlennek tartott alapjogba vagy alkotmányos jogelv­be. Mellesleg ezen a téren is régi tra­dícióról van szó. Nem véletlen, hogy az alapjogok korlátozásának kivéte­les esetét ugyanaz az alkotmányos jog­forrás említi, amely egyszersmind a legfontosabb alapjogoknak is garan­ciája: ez pedig nem más, mint az 1789- es Emberi és honpolgári jogok nyilatkozata.­ Ennek ellenére a rasszista bűncse­lekményekre sokáig Franciaország­ban sem volt paragrafus. Franciaor­szág még a II. világháború után is év­tizedekig alábecsülte, ha ugyan nem tagadta az ilyen bűncselekmények lé­tezését és jelentőségét. Nem csoda, hogy az első rasszizmus elleni törvény­re, több hiábavaló próbálkozás után, csak a hetvenes évek elején került sor.­ Hogy miért változott meg a francia törvényhozók álláspontja, arra nem­csak a dr. Kende Péter által is említett 1965-ös ENSZ-egyezmény a magya­rázat (ezt Franciaország 1971. július 21-én ratifikálta). Nyilván az is nyo­mott valamit a latban, hogy hosszú tetszhalál után a hetvenes évek elején ad magáról ismét életjelt a francia szél­sőjobb: aligha véletlen, hogy ponto­san ugyanabban az évben születik az első francia törvény a rasszizmus el­len, amelyben megalakul a Le Pen ve­zette Front National. A 72-546-os szá­mú 1972. július 1-jei törvény (ame­lyet nemcsak a szólásszabadságot sza­bályozó 1881. július 29-i sajtótörvény­be, de a francia büntetőtörvénykönyv­be is beépítettek) Franciaországban mindmáig egyik legfontosabb pillé­re, talpköve a rasszista bűncselekmé­nyek szankcionálásának. Bármilyen fontos volt is ez a tör­vény, nem volt könnyű alkalmazni. Mindig az áldozatnak kellett bizonyí­tékkal szolgálni, ez pedig sokszor elég­gé nehézkessé, körülményessé tette az eljárást. Elég az hozzá, ez az 1972- es törvény papíron nagyon szépen hangzott, a valóságban viszont elég­telennek bizonyult (meglehet, azért is, mert nem hozott létre országos szinten olyan intézményes hátteret, amely útját állhatta volna a rasszista jelenségeknek­. A nyolcvanas évek­ben erről a pontról három irányban történik elmozdulás. Legelőször is, a különféle civil szervezetek, szövetsé­gek, sőt, az Európai Unió is egyre na­gyobb jelentőséget tulajdonítanak a problémának. Másodszor, a francia állam a nyolcvanas évek végétől egy­re több intézményt hoz létre a rasszis­ta jelenségek visszaszorítására. Har­madszor, a francia parlament két háza egy sor új törvényt hagy jóvá; a 2001- 1066-os számú 2001. november 16-i törvény következményeként például már nem az esküdtszék, hanem a pol­gári bíróság lesz a rasszizmus elleni harc legfontosabb színtere. Emellett a törvény a bizonyítási eljárást is meg­fordítja: ettől fogva nem az áldozat­nak, vagyis a felperesnek kell bizonyí­tania a rasszizmus tényét - például munkahelyről való elbocsátás vagy valamely szolgáltatás megtagadása esetén -, hanem az alperesnek. Az új törvények sorában külön em­lítést érdemel még a 90-615-ös számú 1990. július 13-i törvény, valamint a 2003-88-as számú 2003. február 3-i törvény.” Ami az 1990. július 13-i tör­vényt illeti, amelyet beterjesztőjéről Gayssot-féle törvénynek is hívnak, „szankcionálja a rasszista, antiszemi­ta és idegengyűlölő »gyűlöletbeszé­det«”, és már első cikkelyében ki­mondja: „tilos minden olyan diszkri­mináció, amelynek valamely etnikum­hoz, nemzethez, fajhoz­ vagy feleke­­zethez való tartozás (vagy nem tarto­zás) az alapja”. Emellett a 9. cikkely­ben bűncselekménynek minősíti az emberiségellenes bűntettek tagadá­sát. A 2003. február 3-i törvény egy­részt megerősíti az addigi rendelke­zéseket (például szigorítja egyes bűn­­cselekmények büntetéstételét, ha rasz­­szista vagy idegengyűlölő indítékkal követték el őket), másrészt stilizálja, csiszolja, finomítja a francia Btk. szö­vegét. Az ebben a bekezdésben már idézett törvényszöveg javított válto­zatában így hangzik (a betoldást kur­­ziváltam): „tilos minden olyan diszk­rimináció, amelynek valamely etni­kumhoz, nemzethez, fajhoz vagy fe­­lekezethez való vélt vagy valóságos tarto­zás (vagy nem tartozás) az alapja.” A francia jog nem használja a hate speech fogalmát, már csak azért sem, mert itt a francia szemlélet szerint nem is annyira szóbeli megnyilatkozásról, mint inkább magatartásról van szó. Ha mégis keresnénk valami megfele­lőt, azt a provocation (publique) ά la discrimination, ά Ια haine et à la violence (faciale) (kb. faji megkülönböztetésre, gyűlöletre és erőszakra való [nyilvá­nosság előtt elkövetett] bujtogatás) fogalmában lehetne megtalálni. Emel­lett a francia jog a diffamation (publique) rauale (kb. [nyilvánosság előtt elköve­tett] faji indíttatású hitelrontás), va­lamint az előbbivel rokon injure (publique) faciale ([nyilvánosság előtt el­követett] faji indíttatású becsületsér­tés) bűncselekményét is ismeri. Ami a „rasszista megkülönbözte­tésre, gyűlöletre és erőszakra való bujto­­gatás”-t illeti, ezt a többszörösen módo­sított 1881. július 29-i híres sajtótör­vény Sajtó útján elkövetett vétségek és bűncselekmények” c. IV. fejezeté­be illesztették. A IV. fejezet 24. cikke­lye így hangzik: „Akik a 23. cikkely­ben megfogalmazott módon­ megkü­lönböztetésre, gyűlöletre és erőszak­ra bujtogatnak meghatározott szemé­lyekkel, illetve ezek csoportjaival szem­ben azok származása, valamilyen meg­határozott népcsoporthoz, nemzet­hez, fajhoz vagy valláshoz való tarto­zása (vagy nem tartozása) miatt, azok egy év elzárással vagy/és 45 000 euró pénzbüntetéssel sújtandók...” A tör­vény következő bekezdésében azokat is ugyanezzel a büntetéstétellel sújt­ja, akik egy személy nemi identitása, szexuális irányultsága vagy hátrányos helyzete miatt bujtogatnak gyűlölet­re vagy erőszakra, és azokat is, akik tagadják vagy megkérdőjelezik az em­beriség ellenes bűncselekményeket. A nagy nyilvánosság előtt elkövetett rasszista hitelrontás vagy becsületsér­tés elkövetője sem viszi el szárazon: az előbbiért szintén egy év elzárás vagy/és 45 000 euró pénzbüntetés jár, az utóbbiért viszont mindössze fél év elzárás és/vagy 22 500 euró pénzbün­tetés. (A kettő közt az a különbség, hogy a hitelrontás mindig valami san­da gyanúsítást is tartalmaz, míg a be­csületsértés csak szimpla szitokszó, gyanúsítás nélkül.) Dr. Kende Péter a Btk. 269. § mel­lett csak a gyülekezési törvény átfo­galmazására tesz javaslatot, holott a Magyar Gárdával kapcsolatos esemé­nyek arra intenek, hogy a hazai egye­sülési joggal sincs minden rendben. Hogy a franciák itt hogyan vonják meg a határokat, arról már írtam egyszer 10; hadd idézzem még egyszer a többször módosított 1936. január 10-i törvény­nek a francia Btk.-ba is beillesztett rendelkezéseit (431-15. cikkely): „A köztársasági elnök (...) elnöki rende­lettel minden olyan egyesületet, illet­ve csoportosulást feloszlathat, amely (...) mind formájánál, mind belső szervezeténél fogva (...) harci alaku­latnak vagy magánmilíciának számít; (...) és amely származásuk miatt vagy azért, mert valamilyen etnikumhoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz tar­toznak (vagy nem tartoznak), meg­különböztetésre, gyűlöletre vagy erő­szakos cselekedetekre búj­tógat bizo­nyos személyek, illetve csoportok el­len, és amely diszkrimináció, gyűlö­let vagy erőszakos cselekedetek iga­zolására, illetve bátorítására alkalmas eszméket és elméleteket terjeszt.” Az egyszer már feloszlatott egyesület új­raalakításáért három év elzárás jár és/ vagy 45 000 euró pénzbüntetés. Persze, a rasszista gyűlölködés és diszkrimináció bonyolultan egymás­ra rétegződő francia törvényi szabá­lyozását lehetetlen néhány oldalon összefoglalni. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a rasszizmus min­den megjelenési formája elleni követ­kezetes harc a hetvenes évek végétől, illetve a nyolcvanas évek elejétől egyik állandó törekvése a francia politiká­nak, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy éppen melyik tábor van hatalmon, a baloldal-e vagy a jobboldal. De hát ott a rasszista cse­lekedetek elleni harc komoly nemze­ti feladat, nem úgy, mint nálunk, Eu­rópa alvégén, ahol csak a bizonytalan és széteső „baloldal” utolsó mohikán­jainak lelkiismereti ügye...­­ „Franciaország (...) lemértrt, etnikai és felekezeti hova­­tartozásra való tekintet nélkül minden honpolgárának biz­tosítja a törvény előtti egyenlőséget.” (Első cikkely) Az al­kotmányos jogforrásokat saját fordításomban adom, l. Ádám Péter: Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Budapest, Corvina, 2007. 205-203. o. „ Jogilag minden ember szabadnak és egyenlőnek születik... stb.” (Első ckkely) 3„.. .minden embernek vannak elidegeníthetetlen és szent jo­gai.” (Első okhely) 4 Gilles Lebreton: Libertés publiques de droits de l’Homme, Paris, Armand Colin, 2001,146. p. 5 „... a természetes jogok gyakorlásának mindössze az­ok a korlátai, amelyek a társadalom többi jagának is biztosít­ják ugyanezeket a jogokat. Hogy mik ezek a korlátok, azt csak törvény határozhatja meg.” (4. ckkely) . Nagy-Britanniában az első rasszizmus elleni rendelkezése­ket 1965-ben iktatták törvénybe. Lásd: Erik Bleich: His­­toire des politiques françaises antidiscrimina­­ tion: du déni ä la lutte, in Hommes 8c Migrations, nr. 1245, septembre-odobre 2003, 6-18.0. ^ Esetleg említést érdemel még a 2005-493 és 2005. má­jus 19-i törvény, amely az elektronikus úton elkövetett rasz­­szista bűncselekményeket veszi célba. & A franca race szón, amelynek koránt sincs olyan pejora­tív hangzása, mint a magyarban, valójában „bőrszín” ér­tendő.­­ Vagyis „köztéren, illetve nyilvános helyen elhangzó beszéd­del, kiáltozással vagy fenyegetéssel, továbbá bármilyen kom­munikációs csatornán vagy elektronikus úton terjesztett, vagy nagy nyilvánosság előtt közszemlére bocsátott írott (nyomtatott) szöveggel, esetleg rajzzal, (...) képpel vag plakáttal...” 10 Lásd Ádám Péter: Masírozhatnak-e magánmilíci­ák a Champs-Élysées-n? ÉS, 2008. január 4. Most nem, vagy soha BAUER TAMÁS Ha december 19-én megjelent írásom­mal kapcsolatban (Már megint konszen­zus. Ökölrázás Szlovákiának) csak azt ki­fogásolta volna Eörsi Mátyás (Déjá vu, 2009/1., jan. 2.), hogy nem teszem vi­lágossá, hogy az SZDSZ nem vált a konszenzus részesévé a Szlovákiának szóló politikai nyilatkozat ügyében, nem kellene válaszolnom neki. Eörsi azonban nem elégszik meg a kiigazí­tással, és mindjárt motívumot is ke­res: azt állítja, hogy az igazság elé he­lyezem a politikai barátságot, és azért hallgatok az SZDSZ különállásáról, mert az én SZDSZ-en belüli politikai barátaim, Fodor Gábor hívei nem kö­vették abban a frakció többségét. A vád megalapozatlan, írásom - akárcsak a két héttel ko­rábbi (Elég legyen a konszenzusból. ÉS, 2008/49., dec. 5.) - azokról a rossz konszenzusokról szól, amelyek a jobb­oldal és a szocialisták között rendre kialakulnak. A Szlovákiát támadó nyilatkozat ügyében is azon kesereg­tem, hogy a szocialisták magukévá tették a jobboldal nacionalista állás­pontját. „Szinte konszenzusról” írtam, utal­va arra, hogy az nem volt teljes. Cik­kem eredeti, a parlamenti vita és sza­vazás előtt írott változatában, amikor még csak a beterjesztett javaslatot is­mertem, örvendeztem azon, hogy az SZDSZ-frakcióból senki sem jegyez­te azt. Két dolog miatt nem írtam er­ről a cikk végleges változatában. A szavazási listát látva megdöbbentem, hogy az SZDSZ-frakció öt tagja igen­nel szavazott, s azt sem értettem, hogy miért nem nemmel, hanem tartózko­dással szavaztak a többiek. Meghall­gattam a tévéközvetítésben Eörsi Má­tyás beszédét, s elszomorított, hogy nem annyira elvi síkon utasította el a politikai nyilatkozatot, mint inkább taktikailag érvelt ellene: „fontolják meg még egyszer, hogy segít vagy in­kább árt ez a nyilatkozat az ország érdekeinek, és a határon túli magyar­ságnak, és ha lehet, térjünk erre visz­­sza később, amikor ez többet tud se­gíteni, többet tud használni, de talán nem ma”. Én nem a „most nem”, ha­nem a „soha” álláspontot, a tartózko­dás helyett a határozott nem szava­zatot tartottam volna indokoltnak az­zal a nyilatkozattal kapcsolatban, amely elvárná a Szlovák Nemzeti Ta­nácstól a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumával (KMKF) szembeni határozatának visszavoná­sát, ugyanakkor nincs szava a Szlo­vákiába kiruccanó magyar szélsősé­gesek irredenta akcióiról. Eörsi szerint akik a politikai nyilatko­zatot megszavazták, nem azért tették ezt, „mert háborúba akarók sodorni az or­szágot. Hanem azért, mert tévesen ítélték meg a helyzetet”. Én ebben nem vagyok ilyen elnéző, hiszen sok szörnyű háború következett abból, hogy valakik „té­vesen ítélték meg a helyzetet”. Ilyen „téve­dés” a magyar nacionalistáknak a szomszédok ellen folytatott hideghá­­­borúja is. Sért Eörsi feltételezése, hogy én ahhoz igazítom az álláspontomat, hogy kihez fűz politikai barátság és kihez nem. Talán elkerülte a figyel­mét, hogy szeptemberben nyílt le­vélben bíráltam Fodor politikáját, mert nem értettem vele egyet. Azért nem tudtam örvendezni az SZDSZ- frakció viselkedésének a Szlovákiá­nak címzett politikai nyilatkozat ügyében, mert az ügy súlyához ké­pest többségük álláspontját is követ­­kezetlennek, ha tetszik gyávának tar­tottam. Időközben a rossz konszenzusok­ról szóló korábbi cikkem is bírálatot kapott Racsmány Mihálytól (Vita Bauer Tamással, ÉS, 2009/2. , jan. 9.) Az örö­kösödési illeték megszüntetésével kap­csolatban mindketten világossá tet­tük a magunk szempontjait: mást gon­dolunk arról, hogy van-e az államnak dolga a vagyoni különbségek öröklő­désével kapcsolatban. Szerinte nincs, szerintem van. Túl ezen, én továbbra is demagógiának tartom a haláladó ki­fejezést, hiszen az örökösödési illeték körüli vita arról szól, részesedjen-e a le­származottak mellett a közösség egé­sze is az eltávozott vagyonából, va­gyis nem életről és halálról, hanem vagyonról és jövedelemről. Racsmány másik észrevételének a képviselői költségtérítésekkel kapcso­latban azért örülök, mert alkalmat ad álláspontom világosabbá tételére. Ér­velésem amellett, hogy a parlamenti képviselők kaphassanak - a mainál kisebb mértékű - költségátalányt el­számolási kötelezettség nélkül, nyil­vánvalóan nem volt eléggé meggyő­ző, éppen a legfontosabb indokra mulasztottam el hivatkozni. Azzal ér­veltem: a képviselőnek nincs főnöke, aki ellenőrizhetné, hogy indokoltan merültek-e fel munkája során az uta­zási, reprezentációs vagy egyéb költ­ségek, amelyek fedezetére a költség­­térítés szolgál. Joggal vetik ellene töb­ben is, de hát a vállalkozóknak sincs főnöke, mégis csak olyan költséget számolhatnak el, amelyről számlát tudnak bemutatni az adóhivatalnak. Van azonban egy fontos különbség: a képviselők díjazásának és kedvez­ményeinek meghatározásánál - mint a demokráciákban mindenütt - a kép­viselői függetlenség követelményé­ből indulnak ki. Ha egy vállalkozó üzletvitelének költségeiről van szó, nincs gond azzal, ha az adóhivatal vizsgálódik. Az azonban, hogy bár­milyen állami hivatal mérlegelje, hogy vajon indokoltan merültek-e fel ilyen vagy olyan kiadások a képviselői mun­ka során, hogy el kellett-e ide vagy oda utaznia, meg kellett-e ezt vagy azt hívnia egy vacsorára, nem fér ösz­­sze a képviselői függetlenséggel. Ezért térítenek a képviselőknek a világ sok országában, így nálunk is költségáta­lányt. Ez az elv kívánja meg azt is, hogy a képviselői tiszteletdíjakat ver­senyképes szinten állapítsák meg. Ha Racsmány és sokak szerint a mai kép­viselők azt nem érdemlik meg, erre kézenfekvő a válasz: olyan képvise­lőket érdemes választani az Ország­­gyűlésbe, akik méltók a kellő színvo­nalú, függetlenségüket biztosító jö­vedelemre. ÉLET És­z IRODALOM

Next