Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-16 / 3. szám - Ádám Péter: „Gyűlöletbeszéd” - Franciaországban • Reag. Dr. Kende P. I. 2-i ÉS-cikkére (15. oldal) - Bauer Tamás: Most nem, vagy soha • Reag. Eörsi Mátyás I. 2-i ÉS-cikkére (15. oldal)
SOMA-DÍJ Brückner Gergely, a Figyelő újságírója és Pethő András, az Origó internetes portál munkatársa megosztva vehették át a legjobb tényfeltáró újságírói teljesítményért odaítélt Göbölyös Soma-díjat vasárnap. Az alapítvány a FigylőNeten is rendszeresen publikáló Brückner Gergely méltatásában úgy fogalmazott, hogy a szerző két cikke - Számlagyáros hajléktalanok, Mozgalmas purgatórium - feltárta azt a mechanizmust, amelynek révén a Siemens hajléktalanokkal kötött álszerződésekkel és teljesítményigazolásokkal fedezte korrupciós kiadásait, illetve adatokat szerzett a hajléktalanokat tucatszámra beszervező, a felelősségre vonás elől külföldre menekülő Schrödl András tevékenységéről. Pethő András az Origón publikálta cikksorozatát, amelyben feltárta, miként nyerhetett milliárdos állami megbízásokat a Welt 2000 Kft. verseny nélkül - olvasható a közleményben. A most nyolcadik alkalommal odaítélt Soma-díjat a kuratórium eddig két alkalommal, 2002-ben, illetve tavaly osztotta meg. A Göbölyös Soma-díjat 2002-ben Blénessy Gábor (Korridor, TV2) és Rajnai Attila (Élet és Irodalom), 2003-ban Haszán Zoltán (Népszabadság), 2004- ben Mong Attila (Figyelő, Info- Rádió), három éve Bogád Zoltán (Index), tavalyelőtt Szabó M. István (Magyar Narancs), legutóbb pedig Vajda Éva (Manager Magazin) vehette át. Az alapítványt Göbölyös József újságíró - ahogy barátai hívták, Soma - 2000-ben bekövetkezett halála után hozták létre barátai és kollégái fiatal, 37 éven aluli újságírók tényfeltáró munkáinak díjazására. 2009. JANUÁR 16. AGORA 15 „Gyűlöletbeszéd” - Franciaországban ÁDÁM PÉTER Dr. Kende Péter Igenis szabályozható című cikkében (ÉS, 2009/1., jan. 2.) újra felveti a „gyűlöletbeszéd” törvényi szabályozásának sokat emlegetett kérdését. Nekem ebben a több éve tartó áldatlan vitában mindig is az volt az a legfurcsább, hogyan talált magának a jogalkotói-jogalkalmazói szemforgatás nem remélt szövetségest a merev hazai liberalizmusban. Annak tehát, aki - mint dr. Kende Péter - törvényi szigorítást szeretne, minálunk egyszerre van vitája a törvényalkotói tehetetlenséggel és a liberális ortodoxiával. Ezért gondolom, hogy korántsem tanulságok nélküli, ha ezzel kapcsolatban áttekintjük, miképpen kezeli a problémát az akár mintának is tekinthető francia jog. Mindez nemcsak azért indokolt, mert jelentős jogalkotói hagyománnyal rendelkező országról van szó, olyan országról, amely mindig is nagy hangsúlyt fektetett a szabadságjogok fogalmi tisztázására és határainak kijelölésére, hanem azért is, mert ma az egész világon a francia jog a legfejlettebb és legszigorúbb ebben a tekintetben, jelenleg világszerte ez biztosítja a leghatékonyabb védelmet a rasszista bűncselekményekkel szemben. A francia jogalkotást a miénkénél egyszerre világosabb és szabatosabb fogalmazás mellett az is jellemzi, hogy józan realizmusánál fogva különlegesen jó képessége van az előadódó jogesetek árnyalt meghatározására és logikus rendszerezésére. A francia jog a különböző rasszista bűncselekmények között abban látja a közös nevezőt, hogy mindegyik súlyosan sérti az egyenlőség (principe d’égalité) alkotmányos jogelvét. És itt nem is csak arról van szó, hogy ez a jogelv egyszerre alapzata és forrása a demokráciának, hanem arról is, hogy az egyenlőség fogalma egyenes ágú következménye az emberi méltósághoz való jognak: elutasítani az egyenlőséget eszerint annyi, mint tagadni az emberi méltósághoz való jogot. Az egyenlőség jogelvét az V. Köztársaság 1958-as alkotmányai, valamint a ma is alkotmányos hatállyal bíró Emberi és honpolgári jogok 1789-es nyilatkozatai, illetve az 1946- os alkotmány szintén alkotmányos hatállyal bíró preambulumai biztosítja (mégpedig, aligha véletlen, rögtön az első cikkelyben). A franciák - a hazai törvényalkotástól eltérően - korántsem fogják fel olyan fafejűen a szabadságjogok korlátozásának kérdését, korántsem bénítja meg, köti gúzsba őket az alapvető szabadságjogok áhítatos tisztelete. „A szabadságjogokat - az idézet Gilles Lebreton közjogi kézikönyvéből való - csak bizonyos feltételek mellett lehet gyakorolni. Ha tiszteletben akarjuk tartani a közösségi élet követelményeit, be kell látnunk, egyenesen nélkülözhetetlen ezeknek a jogoknak a pontos szabályozása.” Azt a francia jog sem vitatja, hogy egyes szabadságjogok fontosabbak a többinél, ezért nagyobb törvényi védelemben részesíti és garanciákkal veszi körül őket, ezeket a jogokat nem szabad korlátozni, és nem szükséges semmiféle előzetes felhatalmazás a gyakorlásukhoz. Vannak azonban kivételes esetek, mint például akkor, amikor az alapjogokat más alkotmányos értékekkel, szabadságjogokkal vagy jogelvekkel (például a „közrend” megőrzésének elvével) kell összeegyeztetni. Ilyenkor a francia törvényalkotási hagyomány egyáltalán nem szívbajos, nem hiszi, hogy az élet megkövetelte szabályozás során belegázol valamilyen szentnek és sérthetetlennek tartott alapjogba vagy alkotmányos jogelvbe. Mellesleg ezen a téren is régi tradícióról van szó. Nem véletlen, hogy az alapjogok korlátozásának kivételes esetét ugyanaz az alkotmányos jogforrás említi, amely egyszersmind a legfontosabb alapjogoknak is garanciája: ez pedig nem más, mint az 1789- es Emberi és honpolgári jogok nyilatkozata. Ennek ellenére a rasszista bűncselekményekre sokáig Franciaországban sem volt paragrafus. Franciaország még a II. világháború után is évtizedekig alábecsülte, ha ugyan nem tagadta az ilyen bűncselekmények létezését és jelentőségét. Nem csoda, hogy az első rasszizmus elleni törvényre, több hiábavaló próbálkozás után, csak a hetvenes évek elején került sor. Hogy miért változott meg a francia törvényhozók álláspontja, arra nemcsak a dr. Kende Péter által is említett 1965-ös ENSZ-egyezmény a magyarázat (ezt Franciaország 1971. július 21-én ratifikálta). Nyilván az is nyomott valamit a latban, hogy hosszú tetszhalál után a hetvenes évek elején ad magáról ismét életjelt a francia szélsőjobb: aligha véletlen, hogy pontosan ugyanabban az évben születik az első francia törvény a rasszizmus ellen, amelyben megalakul a Le Pen vezette Front National. A 72-546-os számú 1972. július 1-jei törvény (amelyet nemcsak a szólásszabadságot szabályozó 1881. július 29-i sajtótörvénybe, de a francia büntetőtörvénykönyvbe is beépítettek) Franciaországban mindmáig egyik legfontosabb pillére, talpköve a rasszista bűncselekmények szankcionálásának. Bármilyen fontos volt is ez a törvény, nem volt könnyű alkalmazni. Mindig az áldozatnak kellett bizonyítékkal szolgálni, ez pedig sokszor eléggé nehézkessé, körülményessé tette az eljárást. Elég az hozzá, ez az 1972- es törvény papíron nagyon szépen hangzott, a valóságban viszont elégtelennek bizonyult (meglehet, azért is, mert nem hozott létre országos szinten olyan intézményes hátteret, amely útját állhatta volna a rasszista jelenségeknek. A nyolcvanas években erről a pontról három irányban történik elmozdulás. Legelőször is, a különféle civil szervezetek, szövetségek, sőt, az Európai Unió is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a problémának. Másodszor, a francia állam a nyolcvanas évek végétől egyre több intézményt hoz létre a rasszista jelenségek visszaszorítására. Harmadszor, a francia parlament két háza egy sor új törvényt hagy jóvá; a 2001- 1066-os számú 2001. november 16-i törvény következményeként például már nem az esküdtszék, hanem a polgári bíróság lesz a rasszizmus elleni harc legfontosabb színtere. Emellett a törvény a bizonyítási eljárást is megfordítja: ettől fogva nem az áldozatnak, vagyis a felperesnek kell bizonyítania a rasszizmus tényét - például munkahelyről való elbocsátás vagy valamely szolgáltatás megtagadása esetén -, hanem az alperesnek. Az új törvények sorában külön említést érdemel még a 90-615-ös számú 1990. július 13-i törvény, valamint a 2003-88-as számú 2003. február 3-i törvény.” Ami az 1990. július 13-i törvényt illeti, amelyet beterjesztőjéről Gayssot-féle törvénynek is hívnak, „szankcionálja a rasszista, antiszemita és idegengyűlölő »gyűlöletbeszédet«”, és már első cikkelyében kimondja: „tilos minden olyan diszkrimináció, amelynek valamely etnikumhoz, nemzethez, fajhoz vagy felekezethez való tartozás (vagy nem tartozás) az alapja”. Emellett a 9. cikkelyben bűncselekménynek minősíti az emberiségellenes bűntettek tagadását. A 2003. február 3-i törvény egyrészt megerősíti az addigi rendelkezéseket (például szigorítja egyes bűncselekmények büntetéstételét, ha raszszista vagy idegengyűlölő indítékkal követték el őket), másrészt stilizálja, csiszolja, finomítja a francia Btk. szövegét. Az ebben a bekezdésben már idézett törvényszöveg javított változatában így hangzik (a betoldást kurziváltam): „tilos minden olyan diszkrimináció, amelynek valamely etnikumhoz, nemzethez, fajhoz vagy felekezethez való vélt vagy valóságos tartozás (vagy nem tartozás) az alapja.” A francia jog nem használja a hate speech fogalmát, már csak azért sem, mert itt a francia szemlélet szerint nem is annyira szóbeli megnyilatkozásról, mint inkább magatartásról van szó. Ha mégis keresnénk valami megfelelőt, azt a provocation (publique) ά la discrimination, ά Ια haine et à la violence (faciale) (kb. faji megkülönböztetésre, gyűlöletre és erőszakra való [nyilvánosság előtt elkövetett] bujtogatás) fogalmában lehetne megtalálni. Emellett a francia jog a diffamation (publique) rauale (kb. [nyilvánosság előtt elkövetett] faji indíttatású hitelrontás), valamint az előbbivel rokon injure (publique) faciale ([nyilvánosság előtt elkövetett] faji indíttatású becsületsértés) bűncselekményét is ismeri. Ami a „rasszista megkülönböztetésre, gyűlöletre és erőszakra való bujtogatás”-t illeti, ezt a többszörösen módosított 1881. július 29-i híres sajtótörvény Sajtó útján elkövetett vétségek és bűncselekmények” c. IV. fejezetébe illesztették. A IV. fejezet 24. cikkelye így hangzik: „Akik a 23. cikkelyben megfogalmazott módon megkülönböztetésre, gyűlöletre és erőszakra bujtogatnak meghatározott személyekkel, illetve ezek csoportjaival szemben azok származása, valamilyen meghatározott népcsoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz való tartozása (vagy nem tartozása) miatt, azok egy év elzárással vagy/és 45 000 euró pénzbüntetéssel sújtandók...” A törvény következő bekezdésében azokat is ugyanezzel a büntetéstétellel sújtja, akik egy személy nemi identitása, szexuális irányultsága vagy hátrányos helyzete miatt bujtogatnak gyűlöletre vagy erőszakra, és azokat is, akik tagadják vagy megkérdőjelezik az emberiség ellenes bűncselekményeket. A nagy nyilvánosság előtt elkövetett rasszista hitelrontás vagy becsületsértés elkövetője sem viszi el szárazon: az előbbiért szintén egy év elzárás vagy/és 45 000 euró pénzbüntetés jár, az utóbbiért viszont mindössze fél év elzárás és/vagy 22 500 euró pénzbüntetés. (A kettő közt az a különbség, hogy a hitelrontás mindig valami sanda gyanúsítást is tartalmaz, míg a becsületsértés csak szimpla szitokszó, gyanúsítás nélkül.) Dr. Kende Péter a Btk. 269. § mellett csak a gyülekezési törvény átfogalmazására tesz javaslatot, holott a Magyar Gárdával kapcsolatos események arra intenek, hogy a hazai egyesülési joggal sincs minden rendben. Hogy a franciák itt hogyan vonják meg a határokat, arról már írtam egyszer 10; hadd idézzem még egyszer a többször módosított 1936. január 10-i törvénynek a francia Btk.-ba is beillesztett rendelkezéseit (431-15. cikkely): „A köztársasági elnök (...) elnöki rendelettel minden olyan egyesületet, illetve csoportosulást feloszlathat, amely (...) mind formájánál, mind belső szervezeténél fogva (...) harci alakulatnak vagy magánmilíciának számít; (...) és amely származásuk miatt vagy azért, mert valamilyen etnikumhoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz tartoznak (vagy nem tartoznak), megkülönböztetésre, gyűlöletre vagy erőszakos cselekedetekre bújtógat bizonyos személyek, illetve csoportok ellen, és amely diszkrimináció, gyűlölet vagy erőszakos cselekedetek igazolására, illetve bátorítására alkalmas eszméket és elméleteket terjeszt.” Az egyszer már feloszlatott egyesület újraalakításáért három év elzárás jár és/ vagy 45 000 euró pénzbüntetés. Persze, a rasszista gyűlölködés és diszkrimináció bonyolultan egymásra rétegződő francia törvényi szabályozását lehetetlen néhány oldalon összefoglalni. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a rasszizmus minden megjelenési formája elleni következetes harc a hetvenes évek végétől, illetve a nyolcvanas évek elejétől egyik állandó törekvése a francia politikának, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy éppen melyik tábor van hatalmon, a baloldal-e vagy a jobboldal. De hát ott a rasszista cselekedetek elleni harc komoly nemzeti feladat, nem úgy, mint nálunk, Európa alvégén, ahol csak a bizonytalan és széteső „baloldal” utolsó mohikánjainak lelkiismereti ügye... „Franciaország (...) lemértrt, etnikai és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül minden honpolgárának biztosítja a törvény előtti egyenlőséget.” (Első cikkely) Az alkotmányos jogforrásokat saját fordításomban adom, l. Ádám Péter: Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Budapest, Corvina, 2007. 205-203. o. „ Jogilag minden ember szabadnak és egyenlőnek születik... stb.” (Első ckkely) 3„.. .minden embernek vannak elidegeníthetetlen és szent jogai.” (Első okhely) 4 Gilles Lebreton: Libertés publiques de droits de l’Homme, Paris, Armand Colin, 2001,146. p. 5 „... a természetes jogok gyakorlásának mindössze azok a korlátai, amelyek a társadalom többi jagának is biztosítják ugyanezeket a jogokat. Hogy mik ezek a korlátok, azt csak törvény határozhatja meg.” (4. ckkely) . Nagy-Britanniában az első rasszizmus elleni rendelkezéseket 1965-ben iktatták törvénybe. Lásd: Erik Bleich: Histoire des politiques françaises antidiscrimina tion: du déni ä la lutte, in Hommes 8c Migrations, nr. 1245, septembre-odobre 2003, 6-18.0. ^ Esetleg említést érdemel még a 2005-493 és 2005. május 19-i törvény, amely az elektronikus úton elkövetett raszszista bűncselekményeket veszi célba. & A franca race szón, amelynek koránt sincs olyan pejoratív hangzása, mint a magyarban, valójában „bőrszín” értendő. Vagyis „köztéren, illetve nyilvános helyen elhangzó beszéddel, kiáltozással vagy fenyegetéssel, továbbá bármilyen kommunikációs csatornán vagy elektronikus úton terjesztett, vagy nagy nyilvánosság előtt közszemlére bocsátott írott (nyomtatott) szöveggel, esetleg rajzzal, (...) képpel vag plakáttal...” 10 Lásd Ádám Péter: Masírozhatnak-e magánmilíciák a Champs-Élysées-n? ÉS, 2008. január 4. Most nem, vagy soha BAUER TAMÁS Ha december 19-én megjelent írásommal kapcsolatban (Már megint konszenzus. Ökölrázás Szlovákiának) csak azt kifogásolta volna Eörsi Mátyás (Déjá vu, 2009/1., jan. 2.), hogy nem teszem világossá, hogy az SZDSZ nem vált a konszenzus részesévé a Szlovákiának szóló politikai nyilatkozat ügyében, nem kellene válaszolnom neki. Eörsi azonban nem elégszik meg a kiigazítással, és mindjárt motívumot is keres: azt állítja, hogy az igazság elé helyezem a politikai barátságot, és azért hallgatok az SZDSZ különállásáról, mert az én SZDSZ-en belüli politikai barátaim, Fodor Gábor hívei nem követték abban a frakció többségét. A vád megalapozatlan, írásom - akárcsak a két héttel korábbi (Elég legyen a konszenzusból. ÉS, 2008/49., dec. 5.) - azokról a rossz konszenzusokról szól, amelyek a jobboldal és a szocialisták között rendre kialakulnak. A Szlovákiát támadó nyilatkozat ügyében is azon keseregtem, hogy a szocialisták magukévá tették a jobboldal nacionalista álláspontját. „Szinte konszenzusról” írtam, utalva arra, hogy az nem volt teljes. Cikkem eredeti, a parlamenti vita és szavazás előtt írott változatában, amikor még csak a beterjesztett javaslatot ismertem, örvendeztem azon, hogy az SZDSZ-frakcióból senki sem jegyezte azt. Két dolog miatt nem írtam erről a cikk végleges változatában. A szavazási listát látva megdöbbentem, hogy az SZDSZ-frakció öt tagja igennel szavazott, s azt sem értettem, hogy miért nem nemmel, hanem tartózkodással szavaztak a többiek. Meghallgattam a tévéközvetítésben Eörsi Mátyás beszédét, s elszomorított, hogy nem annyira elvi síkon utasította el a politikai nyilatkozatot, mint inkább taktikailag érvelt ellene: „fontolják meg még egyszer, hogy segít vagy inkább árt ez a nyilatkozat az ország érdekeinek, és a határon túli magyarságnak, és ha lehet, térjünk erre viszsza később, amikor ez többet tud segíteni, többet tud használni, de talán nem ma”. Én nem a „most nem”, hanem a „soha” álláspontot, a tartózkodás helyett a határozott nem szavazatot tartottam volna indokoltnak azzal a nyilatkozattal kapcsolatban, amely elvárná a Szlovák Nemzeti Tanácstól a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumával (KMKF) szembeni határozatának visszavonását, ugyanakkor nincs szava a Szlovákiába kiruccanó magyar szélsőségesek irredenta akcióiról. Eörsi szerint akik a politikai nyilatkozatot megszavazták, nem azért tették ezt, „mert háborúba akarók sodorni az országot. Hanem azért, mert tévesen ítélték meg a helyzetet”. Én ebben nem vagyok ilyen elnéző, hiszen sok szörnyű háború következett abból, hogy valakik „tévesen ítélték meg a helyzetet”. Ilyen „tévedés” a magyar nacionalistáknak a szomszédok ellen folytatott hidegháborúja is. Sért Eörsi feltételezése, hogy én ahhoz igazítom az álláspontomat, hogy kihez fűz politikai barátság és kihez nem. Talán elkerülte a figyelmét, hogy szeptemberben nyílt levélben bíráltam Fodor politikáját, mert nem értettem vele egyet. Azért nem tudtam örvendezni az SZDSZ- frakció viselkedésének a Szlovákiának címzett politikai nyilatkozat ügyében, mert az ügy súlyához képest többségük álláspontját is következetlennek, ha tetszik gyávának tartottam. Időközben a rossz konszenzusokról szóló korábbi cikkem is bírálatot kapott Racsmány Mihálytól (Vita Bauer Tamással, ÉS, 2009/2. , jan. 9.) Az örökösödési illeték megszüntetésével kapcsolatban mindketten világossá tettük a magunk szempontjait: mást gondolunk arról, hogy van-e az államnak dolga a vagyoni különbségek öröklődésével kapcsolatban. Szerinte nincs, szerintem van. Túl ezen, én továbbra is demagógiának tartom a haláladó kifejezést, hiszen az örökösödési illeték körüli vita arról szól, részesedjen-e a leszármazottak mellett a közösség egésze is az eltávozott vagyonából, vagyis nem életről és halálról, hanem vagyonról és jövedelemről. Racsmány másik észrevételének a képviselői költségtérítésekkel kapcsolatban azért örülök, mert alkalmat ad álláspontom világosabbá tételére. Érvelésem amellett, hogy a parlamenti képviselők kaphassanak - a mainál kisebb mértékű - költségátalányt elszámolási kötelezettség nélkül, nyilvánvalóan nem volt eléggé meggyőző, éppen a legfontosabb indokra mulasztottam el hivatkozni. Azzal érveltem: a képviselőnek nincs főnöke, aki ellenőrizhetné, hogy indokoltan merültek-e fel munkája során az utazási, reprezentációs vagy egyéb költségek, amelyek fedezetére a költségtérítés szolgál. Joggal vetik ellene többen is, de hát a vállalkozóknak sincs főnöke, mégis csak olyan költséget számolhatnak el, amelyről számlát tudnak bemutatni az adóhivatalnak. Van azonban egy fontos különbség: a képviselők díjazásának és kedvezményeinek meghatározásánál - mint a demokráciákban mindenütt - a képviselői függetlenség követelményéből indulnak ki. Ha egy vállalkozó üzletvitelének költségeiről van szó, nincs gond azzal, ha az adóhivatal vizsgálódik. Az azonban, hogy bármilyen állami hivatal mérlegelje, hogy vajon indokoltan merültek-e fel ilyen vagy olyan kiadások a képviselői munka során, hogy el kellett-e ide vagy oda utaznia, meg kellett-e ezt vagy azt hívnia egy vacsorára, nem fér öszsze a képviselői függetlenséggel. Ezért térítenek a képviselőknek a világ sok országában, így nálunk is költségátalányt. Ez az elv kívánja meg azt is, hogy a képviselői tiszteletdíjakat versenyképes szinten állapítsák meg. Ha Racsmány és sokak szerint a mai képviselők azt nem érdemlik meg, erre kézenfekvő a válasz: olyan képviselőket érdemes választani az Országgyűlésbe, akik méltók a kellő színvonalú, függetlenségüket biztosító jövedelemre. ÉLET Ész IRODALOM