Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-13 / 11. szám - Molnár Erzsébet: Káposzta • Lichthof (10. oldal) - Bauer Tamás: Orbán Viktor forradalma (10-11. oldal)
zeti viszonyítási rendszer eltörlésével” vádolja (109). Az új kézikönyv kiadása Papp Endre rendszerében beilleszkedik egy régi munkatervbe, amelyet már Németh László észrevett. A legrosszabb Németh Lászlóról van szó, a hírhedt „híg magyar” / „mély magyar” ellentét megalkotójáról, aki még a II. világháború alatt sem átallotta a zsidó véralkatot bírálni (például Németh 1942,66-67), akinek még Kossuth se volt elég mély magyar („a híg magyarság nyelvén szól, 30), és még Petőfi se: „Nem - ő erről a magyar Atlantisról nem tudott. Magyar nyelv és ritmus keserves szülőfájásait sosem érezte. Hiába volt népköltő, hasonlítsuk össze népiességét egy Bartókéval, Tamási Áronéval, Erdélyi Józsefével: ez azonnal kiderül” (30). Nos ennek a Németh Lászlónak egy megállapítására hivatkozik Papp Endre, s úgy találja, hogy a helyzet még súlyosabb annál, mint amit egykor Németh megfigyelt. Holott az, amit Németh mondott, nemcsak tényszerűen volt alaptalan, de erkölcsileg is súlyosan kifogásolható volt, már a háború alatt is. Hogy meri ezt megismételni valaki a történtek után? Hogy meri még fokozni? Gondoljunk bele a következő mondat értelmébe: „Emlékszik még valaki Németh László több évtizedes távlatú veszélyjelzésére: folyamatban van a magyar irodalom leváltása egy magyar nyelvű irodalomra. A jelek szerint a folyamat új szakaszába érkezett: a magyar nyelvű irodalom leváltása van napirenden” (Papp 2008,118). Tehát van magyar irodalom, és van magyar nyelvű, de nem magyar irodalom. (Vajon mi tartozhat ide?) És még ezt is föl akarja számolni Szegedy-Maszák és Veres. Magyar irodalomtörténészek jó ideje nem írnak így egymásról. Irodalomtörténeti rohamosztagot sem szoktak szervezni. „De talán annyi pozitívuma lesz mindennek, hogy végre felébreszti Csipkerózsikaálmukból azokat, akiknek fontos a nemzeti gondolat megőrzése, ám eddig a passzív rezisztenciát gyakorolták. Esetleg képesek lesznek végre a legelemibb önvédelmi mozdulatokra” (118). (Felelet) Szerintem az új kézikönyv bírálói - Papp Endre is - a könyv legérdekesebb részére, a szerkesztői fölfogás semmit nem állító, annál több mindet tagadó jellegére figyeltek föl. Csak éppen nem értették meg, talán nem merték megérteni, amit észrevettek. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítottak az előszónak, amely beszél ugyan az irodalomtörténeti hagyomány töredezettségéről, folytathatatlan jellegéről, de, hogy igazából mi a baj vele, hogy miért folytathatatlan, azt nem mondja ki. Szól sok mindenről, egységesülő világról, a művek nehéz lefordíthatóságáról, a fejlődésfölfogás elavultságáról - de mindez aligha teszi kötelezővé, hogy a kézikönyvnek egyáltalán ne legyen szerkezete. Az előszó szerintem udvariasságból nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy a főszerkesztő miért nem magyar elődeihez fordult ihlető mintáért, miért a Harvard Egyetem francia irodalomtörténetéhez. Én se mondanám meg, ha a Hitel szerzője nem vádolná nemzetietlenséggel a főszerkesztőt - de így csak muszáj kiböknöm. Szerintem undorból, undorodásból. Ugyanis a magyar irodalomtörténeti hagyomány jelentékeny része tényleg nem folytatható. Valakinek csak le kellett már söpörnie az asztalt. Ezt tette meg Szegedy-Maszák Mihály. (Illetve nem ő, hanem egy mesehős, egy hajdani, kicsit tudálékos fiatalember, az én régi barátom, az én Szegedy- Maszák Mihályom. Akitől annak idején, hiába nem volt rangja, beosztása, okkal tartottak. Akinek pontos megfigyeléseken, észérveken, nagy bizonyító anyagon alapuló megállapításai, amelyeket visszafogott, értekező hangnemben terjesztett elő, megrengették a korszak hatalmasságainak álnok irodalomtudományát. A mai elismert tudós már alig bírál. Tudományágunk történetének bizonyára legengedékenyebb kézikönyvszerkesztője ő. Mindenben a mélységes viszonylagosság híve. A NeoSpert tetszőlegesen sokértelmű szerkezete vagy szerkezet nélküli mivolta az ő már-már kényszeres kényszerellenességét tükrözi. Annyira elítéli az igazság birtoklását, hogy szinte már az igazságra való törekvést is. Az igazságtalanság viszont ma épp oly elviselhetetlen a számára, mint harminc évvel ezelőtt. Erre gondolok, amikor az új kézikönyv fölépítésének [vagy föl nem építésének] módjában a mai Szegedy-Műszákra jellemző végtelen türelem és engedékenység mellett ott szeretném látni a kemény elutasítást is. A szakítás szándékát bizonyos múltakkal. Azt, hogy a hagyomány általános elismerése nem jelent csatlakozást minden hagyományhoz.) Már a „volgai lovas” eredetközösségi nemzet fogalma sem valami ártatlan jószág. A Monarchia történelmi osztályaié a fő felelősség az I. világháború halottaiért, Trianonért, végül azért a gyáva hazugságért, amellyel ezt a felelősséget utóbb a zsidókra hárították. A fajelméleti eredetközösség nemzetfogalma összefüggésbe hozható a Don-kanyarral, a vészkorszakkal, a nyilasterrorral, az osztályközösség nemzetfogalma pedig itthon 1949-1953 kínvallatásaival, 1956-1959 vérfürdőjével, tágabban a világkommunizmus hekatombáival. Sem a nacionalizmus, sem a faji, sem az osztályelvű kirekesztés nem folytatható hagyomány, az irodalomtörténetben sem. Nem folytatható sem Beöthy Zsolt, sem Farkas Gyula, sem a Spenót. Az Ómagyar Μάήα-simlom magyarázatában az alig észrevehető, osztályszempontú torzítás három évvel később, az 1967-es KIE-perben nyeri el értelmét. Ám most minden megváltozóban van. Olyan a helyzet, mint Nyugat- Németországban volt 18 évvel az ő rendszerváltásuk után, 1963 körül. Akkor már lassan el lehetett kezdeni nácizni. Az akkorra fölnőtt németek már a demokráciába születtek bele, és föltették a kérdéseket szüleiknek és nagyszüleiknek. Nekünk sem kell az egész múltat, az ő múltjukat is a sajátunkként hurcolnunk tovább. Megszabadulhatunk a helytartók örökségétől. Lassan fölemelhetjük a fejünket. (Személyes megjegyzés) Megpróbáltam érvelni - egyetlenegy, de súlyos, mert erkölcsi érvet fölhozni - amellett, hogy A magyar irodalom történeteinek főszerkesztője jól tette, amikor látványosan szakított közvetlen előzményével, az eredetközösségi és osztályközösségi magyar irodalomtörténeti mesékkel. A később jövő irodalomtörténészeknek így már nem kell minduntalan elhatárolódniuk, amikor újrakötözik az erkölcsileg vállalható hagyomány fonalát. Szerencsés körülmény, hogy a megbízatást épp Szegedy-Maszák Mihály nyerte el, Akadémiánk I. Osztályának egy olyan, igazán „rendes” tagja, aki a megszállás évtizedeiben nem volt sem vezető, sem besúgó, sőt még egyszerű párttag sem. Meggondolatlanság őt nemzeti alapon támadni, és éppen a nemzeti függetlenségünk szempontjából kétes népi írómozgalom hagyományának nevében. A legnagyobb tiszteletet érdemlik, akik a két háború közötti időben fontos ihlető forrásnak tartották a parasztság szellemi tevékenységét. Azok is, akik változtatni akartak a földnélküliek és kisbirtokosok nyomorán és az egész parasztság nyílt szavazásban megmutatkozó jogfosztottságán. 1945 utáni követőik közül is csak azokkal van bajom, akik beletörődtek a megszállásba, és megkötötték a maguk külön alkuját. Illyés Gyula háromszor kapott Kossuth-díjat (1948,1953,1970). Németh László Kossuth-díjának esztendeje: 1957. Veres Péter közéleti szerepeket vállalt. Jellegzetes irodalmi alkotás Csoóri Sándor Kubai naplód (1965) és a Che Guevarától búcsúzó költeménye (1967). Fekete Gyulád kékséget című ifjúsági regénye (1959) azzal a távlattal kecsegteti olvasóját, hogy a kommunizmusban megszűnnek a nemzeti különbségek. Nem elég azt mondani, hogy ez az írócsoport nagyfokú megértéssel viseltetett a szovjet kommunizmus iránt. Valójában a nemzet ügyét saját hitbizományuknak tekintették, azt hívén, e téren bármit, bármilyen elvtelen engedményt megtehetnek, s a nemzeti függetlenség hívei sohasem fogják fölemelni a szavukat. A megszállók iránti ferde türelem lehetősége az írócsoportban talán már abban az időben észlelhető lehetett volna, amikor még nem a szovjet kommunizmus, hanem a német nemzeti-Kulcsár Szabó Ernő (1996) Beszédmód és horizont. Formáók az irodalmi modernségben, [Budapest:] Argumentum. Lamontagne, André (1992) Les mots des autres: ία poétique intertextuelle des oeuvres romanesques de Hubert Aglan, Montréal: Presses de l’Université Laval. Lyotard, Jean-Franois (1979) La condition postmoderne, Paris: Editions de Minuit. Marót Károly 1948 Homéros, legrégibb és legjobb”, Budapest: Egyetemi Nyomda. Marx, Karl - Engels, Friedrich (1963), Kommunista kiáltvány, Budapest: Magyar Helikon. Móra Ferenc (1935) Napok, holdak, elmúlt csillagok, Budapest: Genius. Németh László (1942) Kisebbségen, I, Budapest: Magyar Élet. NeoSpernt-A magar irodalom történetei, I—III., főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007 Papp Endre (2008) „»Rútsybaríta vár«. A nemszocializmus fenyegette gyarmatosítással Magyarországot. Érdemes megfigyelni, hogy a Kisebbségben szerzője kedvenc „mély magyar”-jától, Kemény Zsigmondtól mit idéz. A szöveg egy helyütt így jellemzi Keményt: „Nem »nemes lélek«, ahogy azt Kölcsey és Petőfi közt mindenki, még egy Széchenyi is kötelezőnek hitte. Ahogy ő a »katonai kormány (Haynau) erélylyel párosult bölcsességéről« szól, vagy Kossuthot bűnbakul odadobja, az elébb vall Bocskay és Bethlen Gábor századára, mint a magáéra. De ugyanakkor milyen elemzése annak, ami történt! Embereket bírál, s egy magatartást teremt; mulasztásokat fejt föl, s nemzeti programot ad” (Németh 1942, 32). Az idézet megválasztásában mintha már ott lenne az a fogalmi lehetőség, hogy elképzelhető olyan belpolitikai cél - mondjuk a többségi vagy kisebbségi sorsú, minőségi magyarság megmaradása, amelyért akár a függetlenség is kockára tehető... Most csak egyetlenegy idevágó példát ismertetek. Egy eltérő helyzetmegítélés példáját. 1977 végén és 1978 elején föltűnést keltett Illyés Gyula két cikke, mely a Magyar Nemzetben jelent meg. A szerkesztőségek korábban nem közölhettek ilyen írásokat - Illyés cikkei ugyanis azokat az elnyomó intézkedéseket tették szóvá, amelyekkel a Román Szocialista Köztársaság sújtotta a magyar kisebbséget. A meglepő közlésre - akkori pletykák szerint - azért került sor, mert Románia kizárólag a külpolitikában - rendszeresen figyelmen kívül hagyta a szovjet ösztönzéseket. Illyés Gyula mindenesetre a Szovjetunióban követett lenini nemzetiségi politikát állította követendő példaként a román vezetők elé. Meg lehetett érteni őt. Magyarország külpolitikai tájékozódását nemcsak Illyés, hanem szinte mindenki megváltoztathatatlan adottságnak vélte. A Szovjetunió fennmaradásának kérdése a legtöbb ember számára föl sem vetődött. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének egy 1978- as tudományos tanácskozásán kifogásoltam, hogy Illyés az erdélyi magyarság érdekében gesztust tett a NATO-val és Kínával egyaránt szemben álló Szovjetuniónak, amelytől pedig ugyanúgy nem szabad ajándékot remélnünk vagy elfogadnunk, mint ahogy nem lett volna szabad kérni és elfogadni a két bécsi döntést (1938,1940) sem. Három évvel később így írtam erről: „Kísértetiesen hasonlít a központi hatalmak klasszikus helyzetére az, hogy a Varsói Szerződés tagállamai szintén mérhetetlen hátrányban vannak valószínű ellenfeleikkel szemben nemcsak az ipari és mezőgazdasági termelés, valamint a technológiai tudás terén, hanem az általuk ellenőrzött földrajzi terület és a népesség nagyságának tekintetében is. [...] Ne higgyük, hogy semmi lehetőség nincs előttünk. A Horthy-korszak végnapjainak délibábos diplomáciája tele van kínos történetekkel. Jellemző eset volt, amikor Szent-Györgyi Albert egy ankarai kávéházban tört angolsággal tárgyalt egy angol tisztnek vélt Gestapo-ügynökkel. És mégis: a horthystáknak sikerült felvenniük a kapcsolatot az angolokkal és az amerikaiakkal, sőt, végül a szovjetekkel is, akkor, amikor a vezetők tekintélyes része németbérenc nyilas volt, az országban német hadsereg állomásozott, és Magyarország a németekkel szövetségben valóságosan háborút viselt. A magyar függetlenség mai helyzete nem mondható ennél sokkal kedvezőtlenebbnek. De bármily szűkek és csak kockázatosan tágíthatók is a lehetőségek, bármily nehéz feladat a Szovjetunióval szemben állandóan nemzeti kompromisszumra törekedni, az önrendelkezésről való eleve lemondás ma olyan bűn, mely közeli büntetést ígér.” ([Horváth L] 1981,41.) Ellenszenves dolog a diadalmaskodás, különösen olyan nagy halottak fölött, mint Illyés Gyula, a rend kedvéért mégis le szeretném szögezni, hogy ebben a dologban azoknak lett igazuk, akik nem akarták Magyarország ügyét szorosan hozzákapcsolni a süllyedő Szovjetunióhoz, hanem ragaszkodtak a nemzeti függetlenség eszményéhez. Ha netán a népi írók mozgalmának mai elkötelezettjei keveslik a háromkötetes műben a „népi gondolat” jelenlétét, ha netán langyosnak találják a lelkesedést - számoljanak azzal, hogy a független Magyarországon az egykori megalkuvások immár ellenszenves történelmi emlékekké váltak. A Neo- Spenótot a függetlenség eltökélt hívei szerkesztették. Őket Magyarországon nemzeti szempontból hitelesen ma már aligha támadhatják meg, sem az egykori népi együttműködők, sem az ő mai hűbéreseik. A NeoSpenót persze - mint oly sok tisztes szaktudományi munka - ezer sebből vérzik, és millió ponton bírálható. De a szolgalelkűség évtizedei után ez végre egy magyar irodalomtörténet. Bukta Imre: Dezső 2009. MÁRCIUS 13. 13 HIVATKOZÁSOK Bojtár Endre (2007) „Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A magyar irodalom történetei”, 2000, http://www.ketezer.hu/menu4/2007_il/bojtar. html Bojtár Endre (2008) „Hazát és népet álmodánk...”Felvilágosodás és romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban, Budapest: Typotex Edmundson, Mark (1995) Literature Against Phyosophy, Plato to Derrida: A Cience of Poetry, Cambridge: Cambridge University Press. Farkas Gyula (1934) A magyar irodalom története, Budapest: Káldor Könyvkiadó Vállalat. Farkas Gyula (1938), Az asszimiláció kora a magyar irodalomban. 1867-1914. Budapest: Magyar Történelmi Társulat. Fukuyama, Francis (1992) The End of History and the Last Man, New York, N. Y: Free Press. [Horváth Iván] (1981) „Magyarország a háború előtt”,A kisúgó, 1: 37-41. Horváth János (1927) A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig Budapest: Akadémiai Kiadó. Horváth János (1976) A magyar irodalomfejlődéstörténete, Budapest: Akadémiai Kiadó. Illyés Gyula (1977-1978) „Válasz Herdetnek és Adynak, I-II”, Magyar Nemzet, dec. 25., jan. 1. Iványi Béla (1983) A magyar könyvkultúra múltjából. Iványi Béla cikke és anyaggyűjtése, sajtó alá rendezte Hemner János-Monok István (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 11), Szeged: a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara. Klaniczay Tibor (1964a) „A magyar nyelvű vallásos irodalom kezdetei”, Spenót, I., 116-120. Klaniczay Tibor (1964b) „A régi magyar irodalom”, Spenót, I., 5-10. Kosztolányi Dezső ([1940]) Lenni vág nem lenni, sajtó alá rendezte Illyés Gyula, [Budapest:] Nyugat. Kulcsár Szabó Ernő (1995) Történetiség - Megértés - Irodalom, Budapest: Universitas Kiadó. Netnélküliség programja A magyar irodalom történeteiben”, Hitel, http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/ pdf/20080227 90414.pdf Pápay Sámuel (1808) A magyar literatúra felmérete, Veszprém: Számmer Klára betűivel. S. Varga Pál (2005) A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, Budapest: Balassi Kiadó. Sauvageot, Aurélien (1988) Magyarország életutam, ford. Várady-Brenner Mária, Budapest: Corvina. Spenót:A magyar irodalom története, I-VL, főszerk. Sőtér István, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1964-1966. Szegedy-Maszák Mihály (2007a) „1934: Esszéírás és irodalomtörténet”, NeoSperwt, III., 245-262. Szegedy-Maszák Mihály (2007b) „Előszó”, NeoSperwt, I., 11-17. Szerb Antal (19352) Magyar irodalomtörténet, Budapest: Révai Szili József (2007) „A magyar irodalomtörténet önelvű rendszerezése”, NeoSpert, III., 37-51. Tadié, Jean-Yves (2007) La littérture françose: dynamique ef histoin, I, Contributions de Jaqueline Cerquiglini- Toulet, Frank Lestringant, Georges Forestier, Emmanuel Bury, [Paris.] Gallimard. Tóth-Czifra Júlia (2008) „Kánonképző kalauz”, Kritika, http://www.kritikaonline.hu/kritika_ 08szept_toth-czifra. html Várkonyi Benedek - Veres András (2007) „Az új irodalomtörténet »felnőtt« könyv akar lenni. Várkonyi Benedek beszélgetése Veres András szerkesztővel”, Magyar Tudomány, http://www.matud.iif. hu/2007-04.pdf Wallaszky, Paullus (18082) Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria ab initiis regni ad nostra usque tempora, Budae: typis Regiae Universitatis. White, Hayden (1973) Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe The Johns Hopkins University Press, Baltimore. ÉLET Ész IRODALOM