Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-03-13 / 11. szám - Molnár Erzsébet: Káposzta • Lichthof (10. oldal) - Bauer Tamás: Orbán Viktor forradalma (10-11. oldal)

zeti viszonyítási rendszer eltörlésével” vádolja (109). Az új kézikönyv kiadása Papp End­re rendszerében beilleszkedik egy régi munkatervbe, amelyet már Németh László észrevett. A legrosszabb Né­meth Lászlóról van szó, a hírhedt „híg magyar” / „mély magyar” ellentét meg­alkotójáról, aki még a II. világháború alatt sem átallotta a zsidó véralkatot bírálni (például Németh 1942,66-67), akinek még Kossuth se volt elég mély magyar („a híg­ magyarság nyelvén szól, 30), és még Petőfi se: „Nem - ő erről a magyar Atlantisról nem tudott. Magyar nyelv és ritmus keserves szü­lőfájásait sosem érezte. Hiába volt nép­költő, hasonlítsuk össze népiességét egy Bartókéval, Tamási Áronéval, Er­délyi Józsefével: ez azonnal kiderül” (30).­­ Nos ennek a Németh László­nak egy megállapítására hivatkozik Papp Endre, s úgy találja, hogy a hely­zet még súlyosabb annál, mint amit egykor Németh megfigyelt. Holott az, amit Németh mondott, nemcsak tény­szerűen volt alaptalan, de erkölcsileg is súlyosan kifogásolható volt, már a háború alatt is. Hogy meri ezt megis­mételni valaki a történtek után? Hogy meri még fokozni? Gondoljunk bele a következő mon­dat értelmébe: „Emlékszik még valaki Németh László több évtizedes távlatú veszélyjelzésére: folyamatban van a magyar irodalom leváltása egy magyar nyelvű irodalomra. A jelek szerint a fo­lyamat új szakaszába érkezett: a ma­gyar nyelvű irodalom leváltása van na­pirenden” (Papp 2008,118). Tehát van magyar irodalom, és van magyar nyel­vű, de nem magyar irodalom. (Vajon mi tartozhat ide?) És még ezt is föl akarja számolni Szegedy-Maszák és Veres. Magyar irodalomtörténészek jó ideje nem írnak így egymásról. Iroda­lomtörténeti rohamosztagot sem szok­tak szervezni. „De talán annyi pozití­vuma lesz mindennek, hogy végre felébreszti Csipkerózsikaálmukból azo­kat, akiknek fontos a nemzeti gondo­lat megőrzése, ám eddig a passzív re­zisztenciát gyakorolták. Esetleg képe­sek lesznek végre a legelemibb önvé­delmi mozdulatokra” (118). (Felelet) Szerintem az új kézikönyv bí­rálói - Papp Endre is - a könyv legér­dekesebb részére, a szerkesztői fölfo­gás semmit nem állító, annál több mindet tagadó jellegére figyeltek föl. Csak éppen nem értették meg, talán nem merték megérteni, amit észrevet­tek. Talán túl nagy jelentőséget tulaj­donítottak az előszónak, amely beszél ugyan az irodalomtörténeti hagyo­mány töredezettségéről, folytathatat­­lan jellegéről, de, hogy igazából mi a baj vele, hogy miért folytathatatlan, azt nem mondja ki. Szól sok minden­ről, egységesülő világról, a művek ne­héz lefordíthatóságáról, a fejlődésföl­fogás elavultságáról - de mindez alig­ha teszi kötelezővé, hogy a kézikönyv­nek egyáltalán ne legyen szerkezete. Az előszó szerintem udvariasságból nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy a főszerkesztő miért nem magyar elődeihez fordult ihlető mintáért, mi­ért a Harvard Egyetem francia iroda­lomtörténetéhez. Én se mondanám meg, ha a Hitel szerzője nem vádolná nemzetietlenséggel a főszerkesztőt - de így csak muszáj kiböknöm. Szerin­tem undorból, undorodásból. Ugyan­is a magyar irodalomtörténeti hagyo­mány jelentékeny része tényleg nem folytatható. Valakinek csak le kellett már söpörnie az asztalt. Ezt tette meg Szegedy-Maszák Mihály. (Illetve nem ő, hanem egy mesehős, egy hajdani, kicsit tudálékos fiatalem­ber, az én régi barátom, az én Szegedy- Maszák Mihályom. Akitől annak ide­jén, hiába nem volt rangja, beosztása, okkal tartottak. Akinek pon­tos megfigyeléseken, észérve­ken, nagy bizonyító anyagon alapuló megállapításai, ame­lyeket visszafogott, értekező hangnemben terjesztett elő, megrengették a korszak ha­talmasságainak álnok iroda­lomtudományát. A mai elismert tudós már alig bírál. Tudományágunk történetének bizonyára leg­engedékenyebb kézikönyv­szerkesztője ő. Mindenben a mélységes viszonylagosság híve. A NeoSper­t tetszőlege­sen sokértelmű szerkezete vagy szerkezet nélküli mivol­ta az ő már-már kényszeres kényszerellenességét tükrözi. Annyira elítéli az igazság bir­toklását, hogy szinte már az igazságra való törekvést is. Az igazságtalanság viszont ma épp oly elviselhetetlen a számára, mint harminc évvel ezelőtt. Erre gondolok, ami­kor az új kézikönyv fölépíté­sének [vagy föl nem építésé­nek] módjában a mai Szegedy-Műszákra jellemző végtelen türelem és engedé­kenység mellett ott szeretném látni a kemény elutasítást is. A szakítás szándékát bizo­nyos múltakkal. Azt, hogy a hagyomány általános elisme­rése nem jelent csatlakozást minden hagyományhoz.) Már a „volgai lovas” eredet­közösségi nemzet fogalma sem valami ártatlan jószág. A Mo­narchia történelmi osztályaié a fő felelősség az I. világhábo­rú halottaiért, Trianonért, vé­gül azért a gyáva hazugságért, amellyel ezt a felelősséget utóbb a zsidókra hárították. A fajelméleti eredetközösség nemzetfogalma összefüggés­be hozható a Don-kanyarral, a vészkor­szakkal, a nyilasterrorral, az osztálykö­zösség nemzetfogalma pedig itthon 1949-1953 kínvallatásaival, 1956-1959 vérfürdőjével, tágabban a világkommu­nizmus hekatombáival. Sem a nacio­nalizmus, sem a faji, sem az osztályel­vű kirekesztés nem folytatható hagyo­mány, az irodalomtörténetben sem. Nem folytatható sem Beöthy Zsolt, sem Farkas Gyula, sem a Spenót. Az Ómagyar Μάήα-simlom magyarázatában az alig észrevehető, osztályszempontú torzí­tás három évvel később, az 1967-es KIE-perben nyeri el értelmét. Ám most minden megváltozóban van. Olyan a helyzet, mint Nyugat- Németországban volt 18 évvel az ő rendszerváltásuk után, 1963 körül. Ak­kor már lassan el lehetett kezdeni ná­cizni. Az akkorra fölnőtt németek már a demokráciába születtek bele, és föl­tették a kérdéseket szüleiknek és nagy­­szüleiknek. Nekünk sem kell az egész múltat, az ő múltjukat is a sajátunk­ként hurcolnunk tovább. Megszaba­dulhatunk a helytartók örökségétől. Lassan fölemelhetjük a fejünket. (Személyes megjegyzés) Megpróbáltam ér­velni - egyetlenegy, de súlyos, mert er­kölcsi érvet fölhozni - amellett, hogy A magyar irodalom történeteinek főszerkesz­tője jól tette, amikor látványosan sza­kított közvetlen előzményével, az ere­detközösségi és osztályközösségi ma­gyar irodalomtörténeti mesékkel. A később jövő irodalomtörténészeknek így már nem kell minduntalan elhatá­rolódniuk, amikor újrakötözik az er­kölcsileg vállalható hagyomány fona­lát. Szerencsés körülmény, hogy a meg­bízatást épp Szegedy-Maszák Mihály nyerte el, Akadémiánk I. Osztályának egy olyan, igazán „rendes” tagja, aki a megszállás évtizedeiben nem volt sem vezető, sem besúgó, sőt még egy­szerű párttag sem. Meggondolatlan­ság őt nemzeti alapon támadni, és ép­pen a­­ nemzeti függetlenségünk szem­pontjából kétes­­ népi írómozgalom hagyományának nevében. A legnagyobb tiszteletet érdemlik, akik a két háború közötti időben fon­tos ihlető forrásnak tartották a paraszt­ság szellemi tevékenységét. Azok is, akik változtatni akartak a földnélkü­liek és kisbirtokosok nyomorán és az egész parasztság nyílt szavazásban megmutatkozó jogfosztottságán. 1945 utáni követőik közül is csak azokkal van bajom, akik beletörődtek a meg­szállásba, és megkötötték a maguk kü­lön alkuját. Illyés Gyula háromszor kapott Kos­­suth-díjat (1948,1953,1970). Németh László Kossuth-díjának esztendeje: 1957. Veres Péter közéleti szerepeket vállalt. Jellegzetes irodalmi alkotás Csoóri Sándor Kubai naplód (1965) és a Che Guevarától búcsúzó költemé­nye (1967). Fekete Gyulád kékséget című ifjúsági regénye (1959) azzal a távlattal kecsegteti olvasóját, hogy a kommunizmusban megszűnnek a nemzeti különbségek. Nem elég azt mondani, hogy ez az írócsoport nagyfokú megértéssel vi­seltetett a szovjet kommunizmus iránt. Valójában a nemzet ügyét saját hitbi­­zományuknak tekintették, azt hívén, e téren bármit, bármilyen elvtelen en­gedményt megtehetnek, s a nemzeti függetlenség hívei sohasem fogják föl­emelni a szavukat. A megszállók iránti ferde türelem lehetősége az írócsoportban talán már abban az időben észlelhető lehetett volna, amikor még nem a szovjet kom­munizmus, hanem a német nemzeti-Kulcsár Szabó Ernő (1996) Beszédmód és horizont. For­­m­áók az irodalmi modernségben, [Budapest:] Argumen­tum. Lamontagne, André (1992) Les mots des autres: ία poétique intertextuelle des oeuvres romanesques de Hubert Aglan, Montréal: Presses de l’Université Laval. Lyotard, Jean-Franois (1979) La condition postmoderne, Paris: Editions de Minuit. Marót Károly 1948 Homéros, legrégibb és legjobb”, Bu­dapest: Egyetemi Nyomda. Marx, Karl - Engels, Friedrich (1963), Kommunis­ta kiáltvány, Budapest: Magyar Helikon. Móra Ferenc (1935) Napok, holdak, elmúlt csillagok, Bu­dapest: Genius. Németh László (1942) Kisebbségen, I, Budapest: Magyar Élet. NeoSpernt-A magar irodalom történetei, I—III., főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Budapest: Gondolat Ki­adó, 2007 Papp Endre (2008) „»Rút­sybaríta vár«. A nem­szocializmus fenyegette gyarmatosí­tással Magyarországot. Érdemes meg­figyelni, hogy a Kisebbségben szerzője kedvenc „mély magyar”-jától, Kemény Zsigmondtól mit idéz. A szöveg egy helyütt így jellemzi Keményt: „Nem »nemes lélek«, ahogy azt Kölcsey és Petőfi közt mindenki, még egy Szé­chenyi is kötelezőnek hitte. Ahogy ő a »katonai kormány (Haynau) erély­­lyel párosult bölcsességéről« szól, vagy Kossuthot bűnbakul odadobja, az elébb vall Bocskay és Bethlen Gábor századára, mint a magáéra. De ugyan­akkor milyen elemzése annak, ami tör­tént! Embereket bírál, s egy magatar­tást teremt; mulasztásokat fejt föl, s nemzeti programot ad” (Németh 1942, 32). Az idézet megválasztásában mint­ha már ott lenne az a fogalmi lehető­ség, hogy elképzelhető olyan belpoli­tikai cél - mondjuk a többségi vagy ki­sebbségi sorsú, minőségi magyarság megmaradása­­, amelyért akár a füg­getlenség is kockára tehető... Most csak egyetlenegy idevágó pél­dát ismertetek. Egy eltérő helyzetmeg­ítélés példáját. 1977 végén és 1978 elején föltűnést keltett Illyés Gyula két cikke, mely a Magyar Nemzetben jelent meg. A szer­kesztőségek korábban nem közölhet­tek ilyen írásokat - Illyés cikkei ugyan­is azokat az elnyomó intézkedéseket tették szóvá, amelyekkel a Román Szo­cialista Köztársaság sújtotta a magyar kisebbséget. A meglepő közlésre - ak­kori pletykák szerint - azért került sor, mert Románia­­ kizárólag a külpoliti­kában - rendszeresen figyelmen kívül hagyta a szovjet ösztönzéseket. Illyés Gyula mindenesetre a Szovjetunióban követett lenini nemzetiségi politikát állította követendő példaként a román vezetők elé. Meg lehetett érteni őt. Ma­gyarország külpolitikai tájé­kozódását nemcsak Illyés, hanem szinte mindenki meg­változtathatatlan adottság­nak vélte. A Szovjetunió fenn­maradásának kérdése a leg­több ember számára föl sem vetődött. Az MTA Irodalomtudo­mányi Intézetének egy 1978- as tudományos tanácskozá­sán kifogásoltam, hogy Il­­­lyés az erdélyi magyarság ér­dekében gesztust tett a NATO-val és Kínával egy­aránt szemben álló Szovjet­uniónak, amelytől pedig ugyanúgy nem szabad aján­dékot remélnünk vagy elfo­gadnunk, mint ahogy nem lett volna szabad kérni és el­fogadni a két bécsi döntést (1938,1940) sem. Három év­vel később így írtam erről: „Kísértetiesen hasonlít a központi hatalmak klasszikus helyzetére az, hogy a Varsói Szerződés tagállamai szintén mérhetetlen hátrányban van­nak valószínű ellenfeleikkel szemben nemcsak az ipari és mezőgazdasági termelés, va­lamint a technológiai tudás terén, hanem az általuk ellen­őrzött földrajzi terület és a né­pesség nagyságának tekinte­tében is. [...] Ne higgyük, hogy semmi lehetőség nincs előttünk. A Horthy-korszak végnapjainak délibábos dip­lomáciája tele van kínos tör­ténetekkel. Jellemző eset volt, amikor Szent-Györgyi Albert egy ankarai kávéházban tört angolsággal tárgyalt egy an­gol tisztnek vélt Gestapo-ügy­­nökkel. És mégis: a horthys­­táknak sikerült felvenniük a kapcsolatot az angolokkal és az amerikaiakkal, sőt, végül a szovje­tekkel is, akkor, amikor a vezetők te­kintélyes része németbérenc nyilas volt, az országban német hadsereg állomá­sozott, és Magyarország a németekkel szövetségben valóságosan háborút vi­selt. A magyar függetlenség mai hely­zete nem mondható ennél sokkal ked­vezőtlenebbnek. De bármily szűkek és csak kockázatosan tágíthatók is a lehe­tőségek, bármily nehéz feladat a Szov­jetunióval szemben állandóan nemze­ti kompromisszumra törekedni, az ön­­rendelkezésről való eleve­ lemondás ma olyan bűn, mely közeli büntetést ígér.” ([Horváth L] 1981,41.) Ellenszenves dolog a diadalmasko­dás, különösen olyan nagy halottak fölött, mint Illyés Gyula, a rend ked­véért mégis le szeretném szögezni, hogy ebben a dologban azoknak lett igazuk, akik nem akarták Magyaror­szág ügyét szorosan hozzákapcsolni a süllyedő Szovjetunióhoz, hanem ra­gaszkodtak a nemzeti függetlenség eszményéhez. Ha netán a népi írók mozgalmának mai elkötelezettjei keveslik a három­­kötetes műben a „népi gondolat” je­lenlétét, ha netán langyosnak találják a lelkesedést - számoljanak azzal, hogy a független Magyarországon az egy­kori megalkuvások immár ellenszen­ves történelmi emlékekké váltak. A Neo- Spenótot a függetlenség eltökélt hívei szerkesztették. Őket Magyarországon nemzeti szempontból hitelesen ma már aligha támadhatják meg, sem az egykori népi együttműködők, sem az ő mai hűbéreseik. A NeoSpenót persze - mint oly sok tisztes szaktudományi munka - ezer sebből vérzik, és millió ponton bírálható. De a szolgalelkű­­ség évtizedei után ez végre egy magyar irodalomtörténet. Bukta Imre: Dezső 2009. MÁRCIUS 13. 13 HIVATKOZÁSOK Bojtár Endre (2007) „Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A magyar irodalom történetei”, 2000, http://www.ketezer.hu/menu4/2007_il/bojtar. html Bojtár Endre (2008) „Hazát és népet álmodánk...”Fel­világosodás és romantika a közép- és kelet-európai irodalmak­ban, Budapest: Typotex Edmundson, Mark (1995) Literature Against Phyosophy, Plato to Derrida: A C­ience of Poetry, Cambridge: Camb­ridge University Press. Farkas Gyula (1934) A magyar irodalom története, Bu­dapest: Káldor Könyvkiadó Vállalat. Farkas Gyula (1938), Az asszimiláció kora a magyar iro­dalomban. 1867-1914. Budapest: Magyar Történel­mi Társulat. Fukuyama, Francis (1992) The End of History and the Last Man, New York, N. Y: Free Press. [Horváth Iván] (1981) „Magyarország a háború előtt”,A kisúgó, 1: 37-41. Horváth János (1927) A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig Budapest: Akadémiai Kiadó. Horváth János (1976) A magyar irodalomfejlődéstörté­nete, Budapest: Akadémiai Kiadó. Illyés Gyula (1977-1978) „Válasz Herdetnek és Adynak, I-II”, Magyar Nemzet, dec. 25., jan. 1. Iványi Béla (1983) A magyar könyvkultúra múltjából. Iványi Béla cikke és anyaggyűjtése, sajtó alá rendezte Hemner János-Monok István (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 11), Szeged: a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudo­mányi Kara. Klaniczay Tibor (1964a) „A magyar nyelvű vallá­sos irodalom kezdetei”, Spenót, I., 116-120. Klaniczay Tibor (1964b) „A régi magyar iroda­lom”, Spenót, I., 5-10. Kosztolányi Dezső ([1940]) Lenni vág nem lenni, saj­tó alá rendezte Illyés Gyula, [Budapest:] Nyugat. Kulcsár Szabó Ernő (1995) Történetiség - Megértés - Irodalom, Budapest: Universitas Kiadó. Netnélküliség programja A magyar irodalom történetei­ben”, Hitel, http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/ pdf/20080227­ 90414.pdf Pápay Sámuel (1808) A magyar literatúra f­elmérete, Veszprém: Számmer Klára betűivel. S. Varga Pál (2­005) A nemzeti költészet csarnokai. A nem­zeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar iroda­lomtörténeti gondolkodásban, Budapest: Balassi Ki­adó. Sauvageot, Aurélien (1988) Magyarország életutam, ford. Várady-Brenner Mária, Budapest: Corvina. Spenót:A magyar irodalom története, I-VL, főszerk. Sőtér István, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1964-1966. Szegedy-Maszák Mihály (2007a) „1934: Esszéírás és irodalomtörténet”, NeoSperwt, III., 245-262. Szegedy-Maszák Mihály (2007b) „Előszó”, NeoSperwt, I., 11-17. Szerb Antal (19352) Magyar irodalomtörténet, Buda­pest: Révai Szili József (2007) „A magyar irodalomtörténet önelvű rendszerezése”, NeoSper­t, III., 37-51. Tadié, Jean-Yves (2007) La littérture françose: dynamique ef histoin, I, Contributions de Jaqueline Cerquiglini- Toulet, Frank Lestringant, Georges Forestier, Emmanuel Bury, [Paris.] Gallimard. Tóth-Czifra Júlia (2008) „Kánonképző kalauz”, Kritika, http://www.kritikaonline.hu/kritika_ 08szept_toth-czifra. html Várkonyi Benedek - Veres András (2007) „Az új irodalomtörténet »felnőtt« könyv akar lenni. Várkonyi Benedek beszélgetése Veres András szer­kesztővel”, Magyar Tudomány, http://www.matud.iif. hu/2007-04.pdf Wallaszky, Paullus (18082) Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria ab initiis regni ad nostra usque tempora, Budae: typis Regiae Universitatis. White, Hayden (1973) Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe The Johns Hopkins University Press, Baltimore. ÉLET És­z IRODALOM

Next