Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-16 / 42. szám - Nyerges András: „Toll Harczos” kutyanyelvei • Krúdy Gyula: Publicisztikai írások 1-2. (27. oldal) - Szilágyi Zsófia: Testek, futók, focisták • Fodor Péter: Térfélcsere (27. oldal)
■ Krúdy Gyula: Publicisztikai írások 1. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2007. 635 oldal, 3200 Ft ■ Krúdy Gyula: Publicisztikai írások 2. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2008. 278 oldal, 2600 Ft Ez a két kötet kizárólag azokat érdekelheti, akik kíváncsiak rá, hogy milyen volt az élet Magyarországon 1894 és 1900 között, milyen volt akkor újságírónak (ráadásul vidékinek) lenni, és milyen volt Krúdy Gyula tizenhat és húszéves kora között. Engem nem egyszerűen érdekel, de boldogságos izgalomba hoz, mert a gyönyörű Krúdy-sorozatnak ezekben a köteteiben nemcsak az irdatlan terjedelmű publicisztikai termés első pár évének feltárása történt meg, hanem valami több és más is, mert olyan emberek gondozták (sietek ideírni: csak abba ne hagyják!), akik számára Krúdy „az” író, sőt,talán „a világ maga”. Ez a magas hőfokon izzó szeretet érhető tetten Hrapka Tibor borítótervében, a tipográfiában és Bezeczky Gábor szenvedélyes, alapos gyűjtőmunkájában is. Bevallom, engem mindig lefegyverez, ha valaki a feladatát nem megtakarítani akarja, hanem még meg is sokasítja magának, és Bezeczky éppen ezt teszi, amikor szembeszegül a Krúdyt illető korábbi téveszmékkel, és megtagadja a mások által adatnak álcázott legendák továbbéltetését. (Hiányérzetet csak a jegyzetek böngészése kelt: a Kossuth-temetésről szóló tudósításban például szerepel egy híres név, Vasvári Pál neve, aki nem lehet azonos az 1849-ben meghalt márciusi ifjúval - de akkor kicsoda!? Másutt az a mondat marad feloldatlan, miszerint valaki úgy ne járjon, mint Robert Koch. A kortársak számára evidencia lehetett, hogy nevezett tudós hogyan járt, de mi szégyenszemre nem tudjuk, ám a jegyzetapparátusnak épp effélék közlése volna az értelme.) Mindenesetre ezek a kötetek (is) tarthatatlanná teszik azt a Krúdyval kapcsolatos hiedelmet, hogy egész életében csak ábrándozott, kocsikázott, udvarolt, jókat evett és diskurált volna. (Amely legenda megizmosodásához ő maga is hozzájárult például ilyen mondatokkal: „bágyadtan ődöngtem egyik kávéházból a másikba...”) Ezzel szemben tény, hogy Krúdy eszméletlenül sokat dolgozott, nemcsak íróként, de zsurnalisztaként is, viszont nemcsak a megélhetés kényszere hajtotta, hanem mint írásaiból kitetszik, élvezetét is lelte az írásban. E cikkek olvasója ámulva fedezi fel, ahogy Krúdy kezdeti megilletődöttségét és naivitását kezdi felváltani a mesterségbeli tudás büszke önérzete: az, hogy számára hovatovább nincs megoldhatatlan feladat. Bereczky (a szöveget gondozó társaival egyetemben) bízott abban, hogy a retusálatlan Krúdy-kép éppoly szerethető, mint a korábbi, sőt, annál még érdekesebb is. Mert igaz ugyan, hogy a teljesség kedvéért sok olyan, eddig ismeretlen publikáció is idekerült, melynek önértéke voltaképp nincs is, csupán az teszi fontossá, hogy jelzi a korabeli sajtó szellemét, színvonalát, állapotát. És mutatja a kötelező penzumát teljesíteni akaró, kamaszkorú, de már főállású zsurnaliszta erőfeszítéseit, akinek ha törik, ha szakad, valamivel meg kell töltenie a lapot, s ezért képes bármit elővenni: üres retorikát, szóvirágokat, elcsépelt közhelyeket, tucatjával ír privát ügyeiből poétikus szösszeneteket, melyek mai felfogásunk szerint nem is illenének egy hírlapba. De ennek is megvan a maga információértéke, hiszen ezekből tudjuk meg, hogy egy XIX. század végi redakcióban mi számított szenzációnak, mekkora volt a „csak” olvasnivaló és a politika aránya s egyáltalán, miféle világban éltek Krúdyék. Például olyanban, ahol Gárdonyi Géza még „a fiatal írók egyik impozáns, izmos tagjának” számított, s olyanban, ahol a „kocsmáros” még „korcsmáros” volt. Egyszerre bájosan avíttak és suták ezek a cikkek, de azt is érzékeltetik, hogy mi lett idővel abból a fiatalemberből, aki újságírói működéséhez a „Toll Harczos” nevet választja, és már élete legelső cikkét ezzel a mondattal indítja: „szomorú időben kezdtem meg működésemet”. Ez a nem egészen tizenhat éves ifjú azzal biztatja magát, hogy „egy kutyanyelvet csak teleírok valahogy”, aztán mesteri szintre fejleszti a helykitöltő semmitmondást, miközben egyéniségének varázsával szerzi meg az olvasók szeretetét. Ezt az anyagot kincsesbányaként kezelhetik majd a szépíró Krúdy monográfusai is, hiszen a regények és novellák motívumai közül soknak itt az első előfordulási helyük (ilyen például a Budapest hajnalban), ahogy a Rezeda név is először egy 1895-ös cikkben (igaz, akkor még nem Kázmérként, hanem Marcellként) bukkan elő. Krúdy igazi mindenese volt az öszszes lapnak, ahol dolgozott, a viszonyok nem tették lehetővé, hogy finnyásan válogasson a feladatok között. Elképesztő műfaji sokszínűség tanúi vagyunk hát: ír riportot (Tűz az indóházban), könyvkritikát, nekrológot, báli tudósítást, cikksorozatot a tuzséri tragédiáról (hipnózis áldozata lesz egy fiatal nő), ír színikritikát, cikket az időjárásról, elmélkedést az öngyilkosságokról, de a tavaszról is, az ő reszortja a színház bérbeadása körüli ügyletek nyomon követése, be kell számolnia a nőegyleti koncertek lefolyásáról is, viszont amikor letartóztatnak egy híres embert, Pulszky Károlyt, az európai hírű Országos Képtár igazgatóját, a lap Krúdy kommentárjával emlékezik meg az esetről. Ő az, aki mindenről úgy ír, mintha nem is hírlapi tudósítást, hanem lírai beszámolót várnának tőle. A „Toll Harczos” cikkeiben tényközlés és kommentálás nem válik szét, mind a kettő része mindegyik írásnak, s abból vesszük észre, hogy a szerző közben sihederből ifjú felnőtté cseperedett, hogy az elérzékenyülést képes utánozhatatlanul krúdys elegyben vegyíteni az iróniával. Túlmerészkedik a közkeletű közhelyeken, és a véleményei közügyekben is egyre önállóbbak. Cikkeinek gyűjteménye szellemi fejlődésregényként is szuperál: tanúi lehetünk, amint a gyermeteg rácsodálkozást felváltja valamiféle jótékony szkepszis, ami efféle kitételekben érhető tetten: „végre is nemcsak politikával él az ember, mert bizony akkor felfordulna ez a buksi föld”. Néha már megengedi magának a viccelődés luxusát is, mert tudhatja, hogy olvasói nem fogják blaszfémiáért kárhoztatni: „nagyon valószínű, hogy az Ótestamentum Mózesének egyesített törvénykönyveit egyszerűen nyomorúságos fércelménynek deklarálták akkori írótársai”. Szarkazmusa nyilvánul meg a századvég egyik indokolatlanul nagy tekintélyű (és hatalmú) költőjével szemben, de az is a rá jellemző poétikus formában: „ahogy az embertől elvették ezt (mármint a fák és virágok szépségét - Ny. A.), és Szász Károly verseit adták a kezébe, hogy abból tanuljon szépet, azóta az ember szomorú, földi vakarcs”. Ha politizál, amiatt szisszen fel, hogy Petőfi halálának napja, „a rossz versek napja” lett, és hiába vonul fel ilyenkor a Nemzeti Szövetség meg a Hazafias Szövetség - ettől az ünnep még merő hamisság marad, hiszen „rossz komédiások és kopott kócevők nyújtogatták tenyerüket leereszkedőn a mi Sándorunk felé”. És bár leszögezi: „Az én meseíró pennám nem arra termett, hogy vele a magasabb politika szövevényeit bontogassam...”, azért azt az észrevételét is az utókorra hagyja, miszerint „a képviselőházban sok a jelentéktelen, derék férfiú”. Máskor egy 1897-es jegyzetben a helyzetfelismerés kesernyés pontossága lep meg: „Ma lelketlen kufárok ültek rá pénzeszsákjaikkal arra a szentségre, amit magyar irodalomnak nevezünk”. Beérésének jele, ahogyan irodalmi problémákkal (immár nem az innen-onnan rovatok modorában) egyre többet foglalkozik és bár értékrendje még korának kétes ízlését is tükrözi, egyre inkább önállósítja magát. Egy francia szerző, akinek nevét mi - ha egyáltalán - az így írtak tiből ismerjük: Ohner György, az ő számára „nagy francia mester, a modern regényírók óriása”, bezzeg „A. France úr az ő jókedvű, kissé ravaszkás mosolyaival, a mi Budapestünk gyanús alakjait juttatta eszembe”. Ez még visszás, de amit és ahogyan Turgenyevről ír, akinek műveiben „a sajátos orosz mélázás mint derengő ködfátyol repül el az események felett...”, az megkap és szíven üt, mert már a későbbi Krúdyt vetíti előre. Az is elgondolkodtató, amit arról ír, hogy „Petőfi óta a költészet nem ment előre egy tapodtat sem, a próza pedig felhúzta a mesebeli kandúr mérföldjáró csizmáit”, mert ebből nemcsak a prózaíró szakmai önérzete tűnik ki, de azt is segít megérteni, hogy mekkora volt az űr a költészetben Ady jelentkezése előtt. És ha - változtatva a változtatandókat - mérlegre tesszük az Esteledik című cikk megállapítását: „az írók művészete többé nem a mese bogozásában és a cselekmény menetének minél kacskaringósabbá való vitelében kulminál, hanem az egyszerű mese művészi, poentírozott elmondásában” - úgy érezzük, mintha Krúdy az irodalom mai paradigmaváltására érzett volna rá 1899-ben. NYERGES ANDRÁS: „Toll Harczos” kutyanyelvei SZILÁGYI ZSÓFIA: Testek, futók, focisták ■ Fodor Péter: Térfélcsere. A sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern elbeszélő prózában. Kijárat Kiadó, Budapest, 2009. 202 oldal, 2200 Ft Csak az utóbbi néhány évben számos, ha nem is egyöntetű lelkesedéssel fogadott, de kétségtelenül nagy érdeklődést kiváltó focikönyv született (például a titokzatos világválogatott Darvastól és az Utazás a tizenhatos mélyén Esterházytól 2006-ban), a Semmi művészetért Esterházy Péter hamarosan átveszi a Német Futballkultúra Akadémiától a legjobb 2009-es futballkönyvért járó díjat, nem meglepő tehát, hogy megszületett az első, a sportnak (nem kizárólag a focinak) és az irodalomnak a kapcsolatáról szóló könyv. Miként (talán...) a magyar foci megújulása, így ez is Debrecenhez köthető: 2008 októberében az Alföld folyóirat szervezett Irodalom és sport címmel tematikus számot, most pedig a lap egyik szerkesztőjének jelent meg a témában kötete, nemrégiben megvédett doktori disszertációjának könyvvé formált változata. Fodor Péter úgy fogalmaz dolgozata előszavában, hogy egy Mészöly korai munkáinak és Ottlik Géza Iskola a határon című regényének összehasonlítását célzó elemzés tapasztalata vezette el ahhoz a felfedezéshez, hogy „a sportmotivika mennyire komplex módon tud összekapcsolódni a szövegekben artikulálódó individuumszemléleti dilemmákkal”. Ezután a hatástörténet alakította tovább a munka kereteit: „Ottlik és Mészöly futballkritikája szükségképpen vezetett el Mándy novellisztikájához és A pálya szélén című regényhez, mint ahogy a honi modernség e hagyományteremtő alakjainak hatástörténete is jóformán előírta a vizsgálódás időbeli kereteinek egészen napjainkig való tágítását.” Ezzel Fodor már jelzi előre is, könyve nem kíván motívum-előfordulási adattár lenni, nem egyszerűen az volt a fontos számára a vizsgált művek kiválasztásánál, hogy bennük a sport témaként megjelenjen, sokkal inkább az, hogy a „sportmotivika irodalomtörténetileg jelentősnek bizonyuló személyiségszemléleti, nyelvhasználati, műfaji jellemzőkkel” társuljon. De kijelöli ezzel vizsgálódása határait is: Mészölynél és Ottliknál, illetve a későmodernségnél korábbi időszakra Fodor nem tekint vissza, és nem vizsgál sportverseket sem. Munkájának egyik nagy erénye, hogy benne nem egyszerűen az irodalomtörténeti hagyományt is újrarendező prózafordulat mentén haladunk, bármenynyire is ezt sugallná az Esterházytól induló és Mészölyig, Ottlikig ívelő visszafelé olvasás. Fodor Péter olyan szerzőket is elemzés tárgyává tesz, akik például a prózafordulat kapcsán a legkevésbé sem szoktak szóba kerülni - gondolok itt Ferdinandyra vagy Moldova Györgyre. A kötet fontosságát jelzi, hogy nem egyszerűen hiányt pótol, de azonnal igényeket támaszt: a Sport aktualitása fejezetet indító Esterházy-idézet, amely a sport és az értelmiségi („vagy akár értelmes”) ember áthidalhatatlan távolságáról szól, könnyen visszavihetne a klasszikus modernség egyes képviselőinek sporthoz való viszonyáig, akiknek egyike egy sportoló fiúval „verette meg’ a sematikusan a humanitás képviselőjének tartott tanárt (Kosztolányi Dezső: Aranysárkány), egy másik pedig azt írta esszéjében: „Az író az életét a betűtengeren éli le. Övé a könyvtár és az éjszaka. Az az író, aki strandolni megy és evez és sportol, az nem lesz író.” (Móricz Zsigmond: Pecheskor) De nemcsak a könyv kijelölte határok előtti időszak érdekes, hanem az a részben csak teoretikus, hiszen a hiányra rámutató töprengés is, vajon éppen annyira fontos lesz-e a labdarúgás és annak irodalmi temadizációja a Fodor által is tárgyalt Esterházyt, Kukorellyt, Darvasit követő íróknak, mint annak a nemzedéknek, amely még a magyar labdarúgás „nagy” (bár a folyamatos hanyatlás érzésétől gyötört) korszakával szembesülhetett gyerekként. (Nem nagy kockázat kijelenteni: nem lesz annyira fontos.) Bár az Esterházytól induló könyv a labdarúgást kiemelten fontos sportágként kezeli, messze nem tekinti a focit és a sportot azonosnak, jogosan, mivel Ottliknak például a labdarúgáshoz ambivalens viszonya van, ahogy a Próza című kötetében fogalmaz: „Versenyezni szerettem. A centiméterrel, stopperórával lemérhető, a salakon elért tiszta, igaz, megfellebbezhetetlen eredményeket szereztem, az atlétikát. Az életben és a labdarúgásban sok függ az erőszaktól, a megfélemlítéstől.” De Mészöly halála című regénye is sokkal inkább a futás szövegbeli jelentésének kérdését teszi fontossá, ahogy a Nádas Pétert vizsgáló fejezet is leginkább a (magányos) futásnak és vele együtt az érzékelésnek, a tudatnak, a nyelviségnek a problematikájára koncentrál. Ahogy ezzel, úgy más fejezetekkel is bizonyítja Fodor Péter, hogy a sport és az irodalom kapcsolata számos izgalmas kérdéshez vezet el: megteremtődhet a labdarúgáson keresztül a közösségi identitás, mint Ferdinandy műveiben, vagy a focihoz való viszony egybevethető lesz a nemi különbségekkel, ahogy ezt Kukorelly véli, de a sport és a médiumok kapcsolata is részletes elemzés tárgya lehet, gondolhatunk itt akár a testre mint médiumra, akár a sportközvetítésre mint mediális eseményre. Fontos és izgalmas könyv a Térfélcsere, amelyből még egy hosszabbítást is örömmel fogadnék. 2009. OKTÓBER 16. Képzett társítások ?A nemzeti sdart 2009. október 2-án, csütörtökön 19 órától Gobbi Hilda Színpadon Alföldi Róbert vendége Jónás Tamás költő, az idei AEGON Művészeti Díj kitüntetettje, Valamint az általa jelölt másik magyar művész, Juhász Gábor zeneszerző, gitáros, aki ekkor veszi át az AEGON Művészeti Társdíjat Az esten fellép Szalóki Ági ének és a Dés András Trió: Oláh Szabolcs i gitár, Szandai Mátyás nagybőgő, Dés András i ütőhangszerek Ötletgazda, sorozatszerkesztő : Eszéki Erzsébet Nemzeti Színház 1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. Jegyrendelés : 476 6868,373 0963, 373 0964 ^Legon estek fitET Kijj fittel idST fidelio pestil KEDVES KÖNYVBARÁTOK! Megszépülünk... MOST OTT VÁSÁROLHAT, AHOL MÉG EDDIG SOHASEM! AZ ÍRÓK BOLTJA TITKOS TERME A LISZT FERENC TÉRRŐL MEGKÖZELÍTHETŐ! 27 IÉLET ÉS ÍR IRODALOM