Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-10-16 / 42. szám - Nyerges András: „Toll Harczos” kutyanyelvei • Krúdy Gyula: Publicisztikai írások 1-2. (27. oldal) - Szilágyi Zsófia: Testek, futók, focisták • Fodor Péter: Térfélcsere (27. oldal)

■ Krúdy Gyula: Publicisztikai írások 1. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony,­­ 2007. 635 oldal, 3200 Ft ■ Krúdy Gyula: Publicisztikai írások 2. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2008. 278 oldal, 2600 Ft Ez a két kötet kizárólag azokat ér­dekelheti, akik kíváncsiak rá, hogy milyen volt az élet Magyarországon 1894 és 1900 között, milyen volt ak­kor újságírónak (ráadásul vidéki­nek) lenni, és milyen volt Krúdy Gyula tizenhat és húszéves kora kö­zött. Engem nem egyszerűen érde­kel, de boldogságos izgalomba hoz, mert a gyönyörű Krúdy-sorozatnak ezekben a köteteiben nemcsak az irdatlan terjedelmű publicisztikai termés első pár évének feltárása tör­tént meg, hanem valami több és más is, mert olyan emberek gon­dozták (sietek ideírni: csak abba ne hagyják!), akik számára Krúdy „az” író, sőt­,talán „a világ maga”. Ez a magas hőfokon izzó szeretet érhe­tő tetten Hrapka Tibor borítóter­vében, a tipográfiában és Bezeczky Gábor szenvedélyes, alapos gyűj­tőmunkájában is. Bevallom, engem mindig lefegyverez, ha valaki a fel­adatát nem megtakarítani akarja, hanem még meg is sokasítja magá­nak, és Bezeczky éppen ezt teszi, amikor szembeszegül a Krúdyt il­lető korábbi téveszmékkel, és meg­tagadja a mások által adatnak álcá­zott legendák továbbéltetését. (Hi­ányérzetet csak a jegyzetek böngé­szése kelt: a Kossuth-temetésről szó­ló tudósításban például szerepel egy híres név, Vasvári Pál neve, aki nem lehet azonos az 1849-ben meg­halt márciusi ifjúval - de akkor ki­csoda!? Másutt az a mondat marad feloldatlan, miszerint valaki úgy ne járjon, mint Robert Koch. A kor­társak számára evidencia lehetett, hogy nevezett tudós hogyan járt, de mi szégyenszemre nem tudjuk, ám a jegyzetapparátusnak épp ef­félék közlése volna az értelme.) Min­denesetre ezek a kötetek (is) tartha­tatlanná teszik azt a Krúdyval kap­csolatos hiedelmet, hogy egész éle­tében csak ábrándozott, kocsiká­zott, udvarolt, jókat evett és disku­­rált volna. (Amely legenda megiz­mosodásához ő maga is hozzájárult például ilyen mondatokkal: „bá­gyadtan ődöngtem egyik kávéház­ból a másikba...”) Ezzel szemben tény, hogy Krúdy eszméletlenül so­kat dolgozott, nemcsak íróként, de zsurnalisztaként is, viszont nem­csak a megélhetés kényszere hajtot­ta, hanem mint írásaiból kitetszik, élvezetét is lelte az írásban. E cik­kek olvasója ámulva fedezi fel, ahogy Krúdy kezdeti megilletődött­­ségét és naivitását kezdi felváltani a mesterségbeli tudás büszke önér­zete: az, hogy számára hovatovább nincs megoldhatatlan feladat. Bereczky (a szöveget gondozó tár­saival egyetemben) bízott abban, hogy a retusálatlan Krúdy-kép épp­oly szerethető, mint a korábbi, sőt, annál még érdekesebb is. Mert igaz ugyan, hogy a teljesség kedvéért sok olyan, eddig ismeretlen publi­káció is idekerült, melynek önérté­ke voltaképp nincs is, csupán az te­szi fontossá, hogy jelzi a korabeli sajtó szellemét, színvonalát, állapo­tát. És mutatja a kötelező penzu­mát teljesíteni akaró, kamaszkorú, de már főállású zsurnaliszta erőfe­szítéseit, akinek ha törik, ha szakad, valamivel meg kell töltenie a lapot, s ezért képes bármit elővenni: üres retorikát, szóvirágokat, elcsépelt közhelyeket, tucatjával ír privát ügyeiből poétikus szösszeneteket, melyek mai felfogásunk szerint nem is illenének egy hírlapba. De ennek is megvan a maga információérté­ke, hiszen ezekből tudjuk meg, hogy egy XIX. század végi redakcióban mi számított szenzációnak, mekko­ra volt a „csak” olvasnivaló és a po­litika aránya s egyáltalán, miféle vi­lágban éltek Krúdyék. Például olyanban, ahol Gárdonyi Géza még „a fiatal írók egyik impozáns, izmos tagjának” számított, s olyanban, ahol a „kocsmáros” még „korcsmá­­ros” volt. Egyszerre bájosan avíttak és suták ezek a cikkek, de azt is ér­zékeltetik, hogy mi lett idővel ab­ból a fiatalemberből, aki újságírói működéséhez a „Toll Harczos” ne­vet választja, és már élete legelső cikkét ezzel a mondattal indítja: „szomorú időben kezdtem meg mű­ködésemet”. Ez a nem egészen ti­zenhat éves ifjú azzal biztatja ma­gát, hogy „egy kutyanyelvet csak teleírok valahogy”, aztán mesteri szintre fejleszti a helykitöltő semmitmondást, miközben egyéni­ségének varázsával szerzi meg az olvasók szeretetét. Ezt az anyagot kincsesbányaként kezelhetik majd a szépíró Krúdy monográfusai is, hiszen a regények és novellák mo­tívumai közül soknak itt az első elő­fordulási helyük (ilyen például a Budapest hajnalban), ahogy a Rezeda név is először egy 1895-ös cikkben (igaz, akkor még nem Kázmérként, hanem Marcellként) bukkan elő. Krúdy igazi mindenese volt az ösz­­szes lapnak, ahol dolgozott, a vi­szonyok nem tették lehetővé, hogy finnyásan válogasson a feladatok között. Elképesztő műfaji sokszí­nűség tanúi vagyunk hát: ír ripor­tot (Tűz az indóházban), könyvkriti­­kát, nekrológot, báli tudósítást, cikk­sorozatot a tuzséri tragédiáról (hip­nózis áldozata lesz egy fiatal nő), ír színikritikát, cikket az időjárásról, elmélkedést az öngyilkosságokról, de a tavaszról is, az ő reszortja a színház bérbeadása körüli ügyletek nyomon követése, be kell számol­nia a nőegyleti koncertek lefolyásá­ról is, viszont amikor letartóztatnak egy híres embert, Pulszky Károlyt, az európai hírű Országos Képtár igazgatóját, a lap Krúdy kommen­tárjával emlékezik meg az esetről. Ő az, aki mindenről úgy ír, mintha nem is hírlapi tudósítást, hanem lí­rai beszámolót várnának tőle. A „Toll Harczos” cikkeiben tényköz­­lés és kommentálás nem válik szét, mind a kettő része mindegyik írás­nak, s abból vesszük észre, hogy a szerző közben sihederből ifjú fel­nőtté cseperedett, hogy az elérzé­­kenyülést képes utánozhatatlanul krúdys elegyben vegyíteni az iróni­ával. Túlmerészkedik a közkeletű közhelyeken, és a véleményei köz­ügyekben is egyre önállóbbak. Cik­keinek gyűjteménye szellemi fejlő­désregényként is szuperál: tanúi le­hetünk, amint a gyermeteg rácso­­dálkozást felváltja valamiféle jóté­kony szkepszis, ami efféle kitételek­ben érhető tetten: „végre is nem­csak politikával él az ember, mert bizony akkor felfordulna ez a buk­si föld”. Néha már megengedi ma­gának a viccelődés luxusát is, mert tudhatja, hogy olvasói nem fogják blaszfémiáért kárhoztatni: „nagyon valószínű, hogy az Ótestamentum Mózesének egyesített törvényköny­veit egyszerűen nyomorúságos fér­­celménynek deklarálták akkori író­társai”. Szarkazmusa nyilvánul meg a századvég egyik indokolatlanul nagy tekintélyű (és hatalmú) költő­jével szemben, de az is a rá jellem­ző poétikus formában: „ahogy az embertől elvették ezt (mármint a fák és virágok szépségét - Ny. A.), és Szász Károly verseit adták a ke­zébe, hogy abból tanuljon szépet, azóta az ember szomorú, földi va­karcs”. Ha politizál, amiatt szisszen fel, hogy Petőfi halálának napja, „a rossz versek napja” lett, és hiába vo­nul fel ilyenkor a Nemzeti Szövet­ség meg a Hazafias Szövetség - et­től az ünnep még merő hamisság marad, hiszen „rossz komédiások és kopott kócevők nyújtogatták te­nyerüket leereszkedőn a mi Sándo­runk felé”. És bár leszögezi: „Az én meseíró pennám nem arra termett, hogy vele a magasabb politika szö­vevényeit bontogassam...”, azért azt az észrevételét is az utókorra hagyja, miszerint „a képviselőház­ban sok a jelentéktelen, derék fér­fiú”. Máskor egy 1897-es jegyzet­ben a helyzetfelismerés kesernyés pontossága lep meg: „Ma lelketlen kufárok ültek rá pénzeszsákjaikkal arra a szentségre, amit magyar iro­dalomnak nevezünk”. Beérésének jele, ahogyan irodalmi problémák­kal (immár nem az innen-onnan ro­vatok modorában) egyre többet fog­lalkozik és bár értékrendje még ko­rának kétes ízlését is tükrözi, egyre inkább önállósítja magát. Egy fran­cia szerző, akinek nevét mi - ha egy­általán - az így írtak tiből ismerjük: Ohner György, az ő számára „nagy francia mester, a modern regény­írók óriása”, bezzeg „A. France úr az ő jókedvű, kissé ravaszkás mo­solyaival, a mi Budapestünk gya­nús alakjait juttatta eszembe”. Ez még visszás, de amit és ahogyan Turgenyevről ír, akinek műveiben „a sajátos orosz mélázás mint deren­gő ködfátyol repül el az események felett...”, az megkap és szíven üt, mert már a későbbi Krúdyt vetíti előre. Az is elgondolkodtató, amit arról ír, hogy „Petőfi óta a költészet nem ment előre egy tapodtat sem, a próza pedig felhúzta a mesebeli kandúr mérföldjáró csizmáit”, mert ebből nemcsak a prózaíró szakmai önérzete tűnik ki, de azt is segít megérteni, hogy mekkora volt az űr a költészetben Ady jelentkezése előtt. És ha - változtatva a változ­­tatandókat - mérlegre tesszük az Esteledik című cikk megállapítását: „az írók művészete többé nem a mese bogozásában és a cselekmény me­netének minél kacskaringósabbá való vitelében kulminál, hanem az egyszerű mese művészi, poentíro­­zott elmondásában” - úgy érezzük, mintha Krúdy az irodalom mai pa­radigmaváltására érzett volna rá­­ 1899-ben. NYERGES ANDRÁS: „Toll Harczos” kutyanyelvei SZILÁGYI ZSÓFIA: Testek, futók, focisták ■ Fodor Péter: Térfélcsere. A sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern elbe­szélő prózában. Kijárat Kiadó, Bu­dapest, 2009. 202 oldal, 2200 Ft Csak az utóbbi néhány évben számos, ha nem is egyöntetű lelkesedéssel fo­gadott, de kétségtelenül nagy érdek­lődést kiváltó focikönyv született (pél­dául a­ titokzatos világválogatott Darvastól és az Utazás a tizenhatos mélyén Esterházy­­tól 2006-ban), a Semmi művészetért Es­terházy Péter hamarosan átveszi a Né­met Futballkultúra Akadémiától a leg­jobb 2009-es futballkönyvért járó dí­jat, nem meglepő tehát, hogy megszü­letett az első, a sportnak (nem kizáró­lag a focinak) és az irodalomnak a kap­csolatáról szóló könyv. Miként (talán...) a magyar foci megújulása, így ez is Debrecenhez köthető: 2008 októberé­ben az Alföld folyóirat szervezett Iroda­lom és sport címmel tematikus számot, most pedig a lap egyik szerkesztőjé­nek jelent meg a témában kötete, nem­régiben megvédett doktori disszertá­ciójának könyvvé formált változata. Fodor Péter úgy fogalmaz dolgoza­ta előszavában, hogy egy Mészöly ko­rai munkáinak és Ottlik Géza Iskola a határon című regényének összehason­lítását célzó elemzés tapasztalata ve­zette el ahhoz a felfedezéshez, hogy „a sportmotivika mennyire komplex mó­don tud összekapcsolódni a szövegek­ben artikulálódó individuumszemlé­leti dilemmákkal”. Ezután a hatástör­ténet alakította tovább a munka kere­teit: „Ottlik és Mészöly futballkritiká­­ja szükségképpen vezetett el Mándy novellisztikájához és A pálya szélén című regényhez, mint ahogy a honi modern­ség e hagyományteremtő alakjainak hatástörténete is jóformán előírta a vizsgálódás időbeli kereteinek egészen napjainkig való tágítását.” Ezzel Fodor már jelzi előre is, köny­ve nem kíván motívum-előfordulási adattár lenni, nem egyszerűen az volt a fontos számára a vizsgált művek ki­választásánál, hogy bennük a sport témaként megjelenjen, sokkal inkább az, hogy a „sportmotivika irodalom­­történetileg jelentősnek bizonyuló személyiségszemléleti, nyelvhaszná­lati, műfaji jellemzőkkel” társuljon. De kijelöli ezzel vizsgálódása határa­it is: Mészölynél és Ottliknál, illetve a későmodernségnél korábbi időszak­ra Fodor nem tekint vissza, és nem vizsgál sportverseket sem. Munkájá­nak egyik nagy erénye, hogy benne nem egyszerűen az irodalomtörténe­ti hagyományt is újrarendező próza­fordulat mentén haladunk, bármeny­nyire is ezt sugallná az Esterházytól induló és Mészölyig, Ottlikig ívelő visszafelé olvasás. Fodor Péter olyan szer­zőket is elemzés tárgyává tesz, akik például a prózafordulat kapcsán a legkevésbé sem szoktak szóba kerül­ni - gondolok itt Ferdinandyra vagy Moldova Györgyre. A kötet fontosságát jelzi, hogy nem egyszerűen hiányt pótol, de azonnal igényeket támaszt: a Sport aktualitása fe­jezetet indító Esterházy-idézet, amely a sport és az értelmiségi („vagy akár értelmes”) ember áthidalhatatlan tá­volságáról szól, könnyen visszavihet­ne a klasszikus modernség egyes kép­viselőinek sporthoz való viszonyáig, akiknek egyike egy sportoló fiúval „ve­rette meg’ a sematikusan a humanitás képviselőjének tartott tanárt (Koszto­lányi Dezső: Aranysárkány), egy másik pedig azt írta esszéjében: „Az író az életét a betűtengeren éli le. Övé a könyvtár és az éjszaka. Az az író, aki strandolni megy és evez és sportol, az nem lesz író.” (Móricz Zsigmond: Pe­cheskor) De nemcsak a könyv kijelölte határok előtti időszak érdekes, hanem az a részben csak teoretikus, hiszen a hiányra rámutató töprengés is, vajon éppen annyira fontos lesz-e a labdarú­gás és annak irodalmi temadizációja a Fodor által is tárgyalt Esterházyt, Kukorellyt, Darvasit követő íróknak, mint annak a nemzedéknek, amely még a magyar labdarúgás „nagy” (bár a folyamatos hanyatlás érzésétől gyö­tört) korszakával szembesülhetett gye­rekként. (Nem nagy kockázat kijelen­teni: nem lesz annyira fontos.) Bár az Esterházytól induló könyv a labdarúgást kiemelten fontos sport­ágként kezeli, messze nem tekinti a focit és a sportot azonosnak, jogosan, mivel Ottliknak például a labdarú­gáshoz ambivalens viszonya van, ahogy a Próza című kötetében fogal­maz: „Versenyezni szerettem. A cen­timéterrel, stopperórával lemérhető, a salakon elért tiszta, igaz, megfelleb­bezhetetlen eredményeket szereztem, az atlétikát. Az életben és a labdarú­gásban sok függ az erőszaktól, a meg­félemlítéstől.” De Mészöly ha­lála című regénye is sokkal inkább a futás szövegbeli jelentésének kérdé­sét teszi fontossá, ahogy a Nádas Pé­tert vizsgáló fejezet is leginkább a (ma­gányos) futásnak és vele együtt az ér­zékelésnek, a tudatnak, a nyelviség­nek a problematikájára koncentrál. Ahogy ezzel, úgy más fejezetekkel is bizonyítja Fodor Péter, hogy a sport és az irodalom kapcsolata szá­mos izgalmas kérdéshez vezet el: megteremtődhet a labdarúgáson ke­resztül a közösségi identitás, mint Ferdinandy műveiben, vagy a foci­hoz való viszony egybevethető lesz a nemi különbségekkel, ahogy ezt Kukorelly véli, de a sport és a médi­umok kapcsolata is részletes elemzés tárgya lehet, gondolhatunk itt akár a testre mint médiumra, akár a sport­­közvetítésre mint mediális esemény­re. Fontos és izgalmas könyv a Térfél­csere, amelyből még egy hosszabbítást is örömmel fogadnék. 2009. OKTÓBER 16. Képzett társítások ?A nemzeti sdart 2009. október 2-án,­­ csütörtökön 19 órától Gobbi Hilda Színpadon Alföldi Róbert vendége Jónás Tamás költő, az idei AEGON Művészeti Díj kitüntetettje, Valamint az általa jelölt másik magyar művész, Juhász Gábor zeneszerző, gitáros, aki ekkor veszi át az AEGON Művészeti Társdíjat Az esten fellép Szalóki Ági­­ ének és a Dés András Trió: Oláh Szabolcs i gitár, Szandai Mátyás­­ nagybőgő, Dés András i ütőhangszerek Ötletgazda, sorozatszerkesztő : Eszéki Erzsébet Nemzeti Színház 1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. Jegyrendelés : 476 6868,373 0963, 373 0964 ^Legon estek fitET Kijj fittel id­ST fidelio pestil KEDVES KÖNYVBARÁTOK! Megszépülünk... MOST OTT VÁSÁROLHAT, AHOL MÉG EDDIG SOHASEM! AZ ÍRÓK BOLTJA TITKOS TERME A LISZT FERENC TÉRRŐL MEGKÖZELÍTHETŐ! 27 IÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next