Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-16 / 42. szám - Fáy Miklós: Hajléktalan cselló • Zene (32. oldal) - György Péter: Ugyanaz fordítva - Nap-kelte és Ma reggel • Televízió (32. oldal) - Báron György: Őszi szonáta • Film (32. oldal)
FÁY MIKLÓS: Zene MRSALE Kifutó, márkás férfiruházat nagykereskedelmi áron Gyanús szövetnadrág +ajándék hozzá 5 500 Ft értékű, 100% pamut, vasaláskönnyített ing Gyapjús télikabát 25-θϋΟ Ft helyett 15 900 Ft Gyapjús öltöny 45-000 Ft helyett 19 900 Ft Hogyan vásároljak valóban minőségi öltönyt jóval a piaci ár alatt? A válasz: www.mrsale.net Ajándék pólót adunk, ha átadja ezt a hirdetést, akár vásárol, akár nem. (Személyenként 1 db póló vehető át.) Bp. VI. Weiner Leó U. 20. (a Nyugatitól 2 percre) Nyitva: Η, K, Sze, P: 10-19, Cs: 10-20, Szó: 9-14 Telefon: 302-4085; 331-7970 www.mrsale.net ES 32 ÉLET ÉS . Hajléktalan cselló Tudom, hogy Perényi Miklós a világ egyik legnagyobb csellistája. Tudom is, hiszem is, tapasztaltam is. Hanem ahogy a világ egyik legnagyobbja az Arpeggione-szonátát játszotta a Zeneakadémián, az egyszerűen hamis. El lehet mondani, hogy ez a hangszer sajátossága, a cselló gyakran nyöszörög a játékos kezében, de Perényi nem mindig és nem feltétlenül hamis, és egyébként is: akkor valamit nagyon elszúrtak a zeneszerzők, ha alkotó energiájuk egy részét olyan művek megalkotására fordították, amelyek hallgatása keserves perceket okoz az embereknek. A hamisság meg a magas fekvésekben a jajongás - ez a két elem volt a legerősebb Schubert műve alatt, és csak ezen túl, ezen átvergődve vagy tudomást sem véve érezhette meg az ember, hogy Perényi így is micsoda muzsikus, mennyi kisjáték, finom lebegés, melankolikus szín van az interpretációban, hogy egy-egy frázis milyen súlylyal, ötlettel, eredetiséggel szólal meg. Perényi Miklós valóban a világ egyik legnagyobb gordonkása, aki ezen az estén valóban hamisan játszik. A zenei élmény így emberi élménnyé változott, bár szerencsés esetekben ez nem szokott feltétlenül kettéválni, most viszont intonáció ide vagy oda, csendben nézhettük a játékos odaadását, feloldódását a zenében, meg azt a jellegzetes Perényi-mozdulatot, ahogy játék közben magához öleli a hangszerét: szeretik egymást. Közben van egy darab, ami nem nagyon szólal meg, van hozzá egy zongoraszólam, amely mintha nem is lenne, a kísérő óvatoskodása és csöndes lavírozása mintha csak arra szolgálna, hogy akkor se legyen csönd, amikor a csellista éppen nem játszik semmit. A folytatás váratlan irányt vesz, Grieg csellószonátája ugyanis elsősorban a zongoráról szól. Eredetileg is így van, de ebben az előadásban végképp Szokolay Balázs nyitott fedelű zongorával játszik, és a hatás éppen az ellentéte annak, amit feltehetően el akartak érni. A nyitott fedél nagyobb hangerőt jelent, és ezzel fokozott kockázatot, de akár meg is érhetné. Ha tudja a zongorista, hogy mit akar, akkor valami richteres feszültség, a megfékezett erő érzete uralhatná a darabot, igazi romantikus értelmezés születhetne. Ehelyett épp a tétovaság és a kifejezéstelenség lesz az uralkodó elem, Szokolay Balázs óvatosan zongorázik, de annyira nem tud óvatos lenni, hogy ne nyomja el időnkét teljesen a másik hangszert, viszont a játékában se határozottság, se erő, se lobogás nincsen. Nagyon hamar elvész az irány, értelem, úgy kapjuk a nyakunk közé a művet, mint egy vödör hideg vizet, és az egyetlen határozott élmény az, hogy nem Perényi a halk, mert amikor egyedül játszik, betölti a termet. De aztán csatlakozik a zongora, és a gordonkázásból háttérzizegés lesz egy amúgy meglehetősen bizonytalan körvonalú zeneműben. A nyitott zongorafedél a második rész végén válik értelmessé, de addig át kell esni egy Martini-darabon is, amely körülbelül ugyanazzal küszködik, mint a Grieg-mű: akusztikai aránytalansággal, és azzal, hogy a két muzsikus közül éppen a határozottabb zenei gondolatokkal játszót nem lehet hallani. Az utolsó szám azonban Stravinsky Olasz szvit című darabja, ahol a zongoraszólam sokkal véznább, és részben ettől sokkal izgalmasabb, semmi sem úgy történik benne, mint ahogy egy átlagos zeneszerző modernizálna régi dallamokat. Hogy ezzel a művel valahogy mégis visszatérjünk a kiinduláshoz: hiába játszik itt megfelelő hangerővel és kifejezetten jól Szokolay Balázs, ha Perényi Miklós megint feltűnően hamisan csellózik. Érjük be a csillagok állásának szidalmazásával: talán az égitestek tehetnek róla, hogy két komoly muzsikus ennyire rossz koncertet hozott össze. (Perényi Miklós és Szokolay Balázs hangversenye a Zeneakadémián, október 10.) GYÖRGY PÉTER: Ugyanaz fordítva Nap-kelte és Ma reggel Remélem, hogy (a hetilapolvasók kedvéért) több közvetlen kommentár, azonnali híradás után is érdemes összefoglalni, hogy a magyar televíziónézők mit nyertek, s mit veszítettek azzal, hogy a Nap-kelte három műsorvezetőjét, Betten Jánost, Süveges Gergőt, Jegyes-Tóth Krisztát ezentúl nem a Nap-kelte, a Ma reggel díszletei között láthatják, illetve nélkülözni kénytelenek Verebes Istvánt és Lakat T. Károlyt. Gyárfás Tamás, a Nap-kelte producerének műsora másodszor szűnik meg. Első alkalommal 1998-ben, a Fidesz kormányra kerülése után, ezúttal az ellenzéki párt valószínűsíthető hatalomra kerülése előtt bontott szerződést az MTV. Nem pusztán spekuláció, hogy a Nap-kelte - amelynek visszamenőleges kritikájától, a dolgok logikájából következően eltekintek - eltűnése az ellenzéki párt örömére szolgál. A megfontoltnak nem nevezhető Semjén Zsolt örömének adott hangot: „Kitartásunk megszülte gyümölcsét.” (Népszabadság szept. 29.) Azonban függetlenül attól, hogy a Fidesz politikusai és hívei mit nyertek, pusztán elméletileg a közszolgálati televíziózás és a demokratikus masinéria közötti ideális összefüggés szempontjából nézvést a Ma reggel, minden néző nyerhetne. (Nem tisztem az MTV alelnöke és a kuratórium közötti különös viszony elemzése.) A Nap-kelte fideszes bojkottja eredményes volt, hiszen a műsor a legjobb akarattal sem nyújthatta azt, amit nyújtania kellett volna: a nyílt vitákat, amelyekből a választópolgár/ tévénéző eligazítást nyerhetne a demokrácia mindennapjairól. A kérdés most az, az MSZP képes lesz-e a Fideszhez hasonló következetességgel betartani az általuk megígért bojkottot, érdekükben áll-e a kampány hónapjaiban kivonulni az egyetlen reggeli közszolgálati televíziós műsorból? Ennek a döntésnek a racionalitása mindenesetre erősen kétségbevonható. Minthogy az SZDSZ gyakorlatilag megszűnt, így az a tény, hogy a párt elnöke, Retkes Attila nyilatkozott a műsornak, mindössze regisztrálásra érdemes. Mindenesetre a Ma reggel akkor válhatna valóban közszolgálati műsorrá, ha az MSZP bojkottja véget érne. Most azonban ez a műsor ugyanaz, fordítva. Jelenleg mindössze annyi történt, hogy részben ugyanazok a műsorvezetők, akik hosszabb ideje kérdezték a maguk módján, képességeik szerint, a baloldal képviselőit, most az eddig hiányzó jobboldal politikusaival beszélhetnek. A dolog mindenképp ironikus, hiszen az újságírás elemi normái szerint eddig is a jelen nem lévő felet kellett képviselniük. Betlen János sajátos interjútechnikáját az a tény is indokolhatta, hogy a Fidesz politikusai helyett „egyensúlyozza” ki a műsort. Ennek a hosszú éveken át fennálló, lehetetlen helyzetnek az lett a vége, hogy a sok nyelven beszélő, igen művelt, a rendszerváltás utáni években tehetséges újságírónak bizonyult intellektuel Bedlen egész egyszerűen leszokott a kérdésekről, és hosszú, gyakran ijedt kommentáráradatot zúdított interjúalanyaira. Mintha ezt a szokását megtartotta volna: a hosszú évek nyomasztó gyakorlata nem múlik el pillanatok alatt. Az aradi vértanúk emlékezetéről szóló pár perces beszélgetés jól példázta ezt. A műsor vendége, Kovács Emőke történész alig jutott szóhoz. Az identitásválsággal küzdő, túl sokat beszélő riporter folyamatos harca saját magával - nem épp a közszolgálatiság normális menetére vall. Süveges Gergő helyzete csak formálisan hasonló. Betlen ellenében a fiatal televíziós a naivát alakítja. A politikai riporter foglalkozásában azonban a mérlegelést és a reflexiót, illetve az önfegyelmet tekinthetjük érdemnek s nem az ártatlanság látszatát. Jegyes-Tóth Kriszta szereplése is gyakran zavarba ejtő. Majtényi László ORTT-elnökkel való beszélgetése jól példázza a tisztázatlan viszonyokból következő szerepzavart. Az elnök ugyanis - nem először - azt a sajátos kommunikációs stratégiát alkalmazza, hogy egy interjúban utólag (!) egyszerűen leválik az általa vezetett ORTT döntéseiről, s azt magától értetődően rossznak nevezi, mintha ő maga ott sem lett volna. A kereskedelmi rádiók pályázatáról kizárt szereplőkről lett volna szó, ha Jegyes-Tóth valóban képes lett volna aszerint viselkedni, amit szerepe előírt. Legalább annyi kérdezhetett volna Majtényitól, hogy ő maga ott volt-e, amikor a döntés született. Vagy például, hogy s mint van az, hogy a kiváló jogász hol az általa vezetett testület elnökeként szavaz, hol annak független kritikusaként kommentál. Hogy a közszolgálatiság gyakorlatát felügyelő intézmény elnöke ilyen könnyedén váltogatja szerepeit, az is felvet kérdéseket. De hogy a Mai Reggel riportere miért hagyja, hogy így járhasson el, tényleg érthetetlen. Ha jelen lesznek az MSZP politikusai, ha nem, ahogy a dolgok állnak ezekkel a riporteri adottságokkal, illetve gyakorlattal, a Fidesz képviselői egész nap ott ülhetnek majd az MTV- ben. De attól tartok, hogy egy tényleges közszolgálati műsorhoz az eddig látottaknál több kell. (Ma reggel, MTVI) BÁRON GYÖRGY: Film Őszi szonáta Kosztolányi bravúrovellette-jének, a Tréfának, amelyből most Gárdos Péter szép filmet készített, nincs története, csak hangulatai. Egyetlen gyors villanás az egész: pillanatkép, vaku éles fényében. Gárdosnak és forgatókönyvíró-társának, Bíró Zsuzsának meg kellett írnia a helyzethez a történetet, az időben szétterítenie, mozgásba hoznia az állófotót. A szó igazi értelmében nem beszélhetünk hát adaptációról: az eredeti szöveg kiindulópontul szolgált csupán. A forgatókönyv szerzői a novellától elrugaszkodva sűrű atmoszférájú kollégiumi világot teremtettek, amely legalább annyira emlékeztet az eredeti szövegvázra, mint a hasonló témájú világirodalmi mintákra a Tarlesstől az Iskola a határonig. A novellette-ben néhány kurta szóval felidézett „fráterek” alakot öltöttek, az ott csak hírből vett városi kilógásból mozizás, óvatos flört és bordélylátogatás lett; megelevenedett az egyházi internátus napirendje, a reggeli mosdástól az étkezéseken és a tanórákon át a takaródéig és az éjszakai rajcsúrozásokig. A tanári karon belüli viszonyok részletező, árnyalt kibontása, mely az egyes szám első személyben elbeszélt Kosztolányi-novellából hiányzik, a film történetének fontosabb szervezőelvévé vált, mint az eredeti írást mozgató „diáktréfa”. A liberális és az autokrata paptanár közötti küzdelem hátterében finom humorral fölrajzolt tanártípusok tűnnek föl. Gárdos filmművészetének egyik erénye ezúttal is az érzékeny színészválasztás és színészvezetés. Bár színész helyett inkább játszó személyt mondanánk, mert nemcsak a gyerekhősöket, hanem a felnőtt szerepek többségét is amatőrök alakítják. Gárdos pontosan tudja, hogy a mozifilmbe nem feltétlenül színművészek szükségeltetnek - hanem hiteles figurák. Elképesztő alakokra talált, a lelkesedéstől elfulladva magyarázó, gyermeki habitusú ókortörténet-tanár megformálóját (Kovács Mihály) saját bevallása szerint piaci hentespultnál fedezte fel, hasonlóan buzgó kollégáját valódi egyetemi tanár, Takács Ferenc alakítja. Az angol irodalom nagyhírű tudósa és a véres kötényű mészáros tökéletes harmóniában játszik; nem rí ki közülük a három hivatásos színjátszó, a liberális frátert alakító Váta Loránd, a szigorú fiatal papot játszó Lengyel Tamás és az internátusigazgató szerepében Kovács Zsolt sem. Mindannyian ugyanazt a stílust hozzák, s ez hibátlanul illeszkedik a mű egészének stílusához. Ifj. Seregi László erős nagyközelijei elől nem maradnak rejtve az arcok legapróbb rezdülései sem. A közeliket nyugodt, levegős nagytotálok szimmetrikus, keretes kompozíciói ellensúlyozzák. A film képi univerzuma alapvetően különbözik a Kosztolányiírás imaginárius világától, mondhatni: a szöges ellentéte. A novella impresszionisztikus hangulatát, buja érzékiségét hűvös, szigorú klasszicizmus váltja fel, s ez inkább emlékeztet Musilra, mint Kosztolányira. „Gyümölcsök teljétől roskadtak a fák, az udvaron befőtteket tettek el télire, rézkodákban keverték a szilvalekvárt... Éhes darazsak lakmároztak a körtéken... Este a szőlők felé az országutakon csodálkozva álltunk meg, az égre bámultunk, ahol rakéták szikráztak, égő fejjel, a semmibe fúródva, hihetetlenül. Forrt a must - pincék homályán - az ászokfákon. A csípős fiatal bor, mint a parasztpezsgő, kaparta - mérgével és mézével - a részegek torkát. Duzzadó gohérfürtöket láttunk, s kövér nők melleire gondoltunk. Az ősz érzéki zamata megigézett, buja rothadtsága visszarémített...” - ezekkel a tömény képekkel ront be a világába az író. Gárdos a történetet a túlcsordulóan érzéki szüreti miliőből ridegebb, mértanibb keretek közé helyezte. Ő nem hangulatot fest, hanem történetet mesél, s ehhez igazítja az atmoszférát. Nem lehet kifogásunk az efféle irodalmi szabadrablás ellen: az így felidézett világ, ami legalább annyira a filmesé, mint az íróé, egységes és meggyőző. Mégis, e nagy műgonddal kivitelezett film épp abban a leggyöngébb, amit a Kosztolányi-novelletteből megőrzött: a gyilkosságig vezető tréfában. A novellának nincs története, s így a tetteknek lélektani motivációjuk sem. A film záróiródájában a gyerekgyilkosság meglepetésként éri a nézőt, mert nem kellően előkészített és indokolt (szemben, mondjuk, a Szászféle Witman-fiúk anyagyilkosságával). Gárdos újabb munkáiban, s ezt előző irodalmi adaptációja, a nagyszerű Porcelánbaba is mutatta, jobb rendező (a szót a misen scéne értelmében értve), mint mesélő. Rá is igaz, amit Renoirról állapított meg Bazin: a történet egészénél fontosabb számára az egyes helyzetek hitelessége, minuciózus kidolgozottsága. Ha irodalmi rokonait keressük, aligha véletlen, hogy az elsők között Kosztolányi neve ötlik az eszünkbe. (Tréfa.. Magyar film. Rendező: Gárdos Péter) Televízió JY PIKÁNS ZSOLTÁR Mezei Mária válogatott válaszai Pápai Erika estje október 18., 19 óra, Pinceszínház (1093 Bp., Török Pál u. 3. [a Kálvin térnél]. Tel.: [1] 218-0116) Szereplők: A színésznő - Pápai Erika Az újságíró — Szigethy Gábor A muzsikus — Zádori László Rendező: Szigethy Gábor Nyolcvan perc egy színésznő öltözőjében. Negyven év a magyar történelemben. (Mezei Mária születésének 100. évfordulóján) . IRODALOM 2009. OKTÓBER 16.