Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-10-16 / 42. szám - Fáy Miklós: Hajléktalan cselló • Zene (32. oldal) - György Péter: Ugyanaz fordítva - Nap-kelte és Ma reggel • Televízió (32. oldal) - Báron György: Őszi szonáta • Film (32. oldal)

FÁY MIKLÓS: Zene MRS­ALE Kifutó, márkás férfiruházat nagykereskedelmi áron Gyanús szövetnadrág +ajándék hozzá 5 500 Ft értékű, 100% pamut, vasaláskönnyített ing Gyapjús télikabát 25-θϋΟ Ft helyett 15 900 Ft Gyapjús öltöny 45-000 Ft helyett 19 900 Ft Hogyan vásároljak valóban minőségi öltönyt jóval a piaci ár alatt? A válasz: www.mrsale.net Ajándék pólót adunk, ha átadja ezt a hirdetést, akár vásárol, akár nem. (Személyenként 1 db póló vehető át.) Bp. VI. Weiner Leó U. 20. (a Nyugatitól 2 percre) Nyitva: Η, K, Sze, P: 10-19, Cs: 10-20, Szó: 9-14 Telefon: 302-4085; 331-7970 www.mrsale.net ES 32 ÉLET ÉS . Hajléktalan cselló Tudom, hogy Perényi Miklós a világ egyik legnagyobb csellistája. Tudom is, hiszem is, tapasztaltam is. Hanem ahogy a világ egyik leg­nagyobbja az Arpeggione-szonátát játszotta a Zeneakadémián, az egy­szerűen hamis. El lehet mondani, hogy ez a hangszer sajátossága, a cselló gyakran nyöszörög a játékos kezében, de Perényi nem mindig és nem feltétlenül hamis, és egyébként is: akkor valamit nagyon el­szúrtak a zeneszerzők, ha alkotó energiájuk egy részét olyan művek megalkotására fordították, amelyek hallgatása keserves perceket okoz az embereknek. A hamisság meg a magas fekvésekben a jajongás - ez a két elem volt a legerősebb Schubert műve alatt, és csak ezen túl, ezen átver­gődve vagy tudomást sem véve érezhette meg az ember, hogy Perényi így is micsoda muzsikus, mennyi kisjáték, finom lebegés, melanko­likus szín van az interpretációban, hogy egy-egy frázis milyen súly­­lyal, ötlettel, eredetiséggel szólal meg. Perényi Miklós valóban a vi­lág egyik legnagyobb gordonkása, aki ezen az estén valóban hami­san játszik. A zenei élmény így emberi élménnyé változott, bár sze­rencsés esetekben ez nem szokott feltétlenül kettéválni, most viszont intonáció ide vagy oda, csendben nézhettük a játékos odaadását, fel­oldódását a zenében, meg azt a jellegzetes Perényi-mozdulatot, ahogy játék közben magához öleli a hangszerét: szeretik egymást. Közben van egy darab, ami nem nagyon szólal meg, van hozzá egy zongora­szólam, amely mintha nem is lenne, a kísérő óvatoskodása és csön­des lavírozása mintha csak arra szolgálna, hogy akkor se legyen csönd, amikor a csellista éppen nem játszik semmit. A folytatás váratlan irányt vesz, Grieg csellószonátája ugyanis el­sősorban a zongoráról szól. Eredetileg is így van, de ebben az elő­adásban végképp­ Szokolay Balázs nyitott fedelű zongorával ját­szik, és a hatás éppen az ellentéte annak, amit feltehetően el akar­tak érni. A nyitott fedél nagyobb hangerőt jelent, és ezzel fokozott kockázatot, de akár meg is érhetné. Ha tudja a zongorista, hogy mit akar, akkor valami richteres feszültség, a megfékezett erő érze­te uralhatná a darabot, igazi romantikus értelmezés születhetne. Ehelyett épp a tétovaság és a kifejezéstelenség lesz az uralkodó elem, Szokolay Balázs óvatosan zongorázik, de annyira nem tud óvatos lenni, hogy ne nyomja el időnkét teljesen a másik hangszert, viszont a játékában se határozottság, se erő, se lobogás nincsen. Na­gyon hamar elvész az irány, értelem, úgy kapjuk a nyakunk közé a művet, mint egy vödör hideg vizet, és az egyetlen határozott élmény az, hogy nem Perényi a halk, mert amikor egyedül játszik, betölti a termet. De aztán csatlakozik a zongora, és a gordonkázásból hát­­térzizegés lesz egy amúgy meglehetősen bizonytalan körvonalú ze­neműben. A nyitott zongorafedél a második rész végén válik értelmessé, de addig át kell esni egy Martini-darabon is, amely körülbelül ugyan­azzal küszködik, mint a Grieg-mű: akusztikai aránytalansággal, és azzal, hogy a két muzsikus közül éppen a határozottabb zenei gon­dolatokkal játszót nem lehet hallani. Az utolsó szám azonban Stravinsky Olasz szvit című darabja, ahol a zongoraszólam sokkal véznább, és részben ettől sokkal izgalma­sabb, semmi sem úgy történik benne, mint ahogy egy átlagos zene­szerző modernizálna régi dallamokat. Hogy ezzel a művel valahogy mégis visszatérjünk a kiinduláshoz: hiába játszik itt megfelelő hang­erővel és kifejezetten jól Szokolay Balázs, ha Perényi Miklós megint feltűnően hamisan csellózik. Érjük be a csillagok állásának szidal­mazásával: talán az égitestek tehetnek róla, hogy két komoly muzsi­kus ennyire rossz koncertet hozott össze. (­Perényi Miklós és Szokolay Balázs hangversenye a Zeneakadémián, október 10.) GYÖRGY PÉTER: Ugyanaz fordítva Nap-kelte és Ma reggel Remélem, hogy (a hetilapolvasók ked­véért) több közvetlen kommentár, azon­nali híradás után is érdemes összefog­lalni, hogy a magyar televíziónézők mit nyertek, s mit veszítettek azzal, hogy a Nap-kelte három műsorvezetőjét, Betten Jánost, Süveges Gergőt, Jegyes-Tóth Krisztát ezentúl nem a Nap-kelte, a Ma reggel díszletei között láthatják, illetve nélkülözni kénytelenek Verebes Istvánt és Lakat T. Károlyt. Gyárfás Tamás, a Nap-kelte produce­rének műsora másodszor szűnik meg. Első alkalommal 1998-ben, a Fidesz kormányra kerülése után, ezúttal az el­lenzéki párt valószínűsíthető hatalom­ra kerülése előtt bontott szerződést az MTV. Nem pusztán spekuláció, hogy a Nap-kelte - amelynek visszamenőleges kritikájától, a dolgok logikájából követ­kezően eltekintek - eltűnése az ellenzé­ki párt örömére szolgál. A megfontolt­nak nem nevezhető Semjén Zsolt örö­mének adott hangot: „Kitartásunk meg­szülte gyümölcsét.” (Népszabadság szept. 29.) Azonban függetlenül attól, hogy a Fidesz politikusai és hívei mit nyertek, pusztán elméletileg a közszolgálati te­levíziózás és a demokratikus masinéria közötti ideális összefüggés szempont­jából nézvést a Ma reggel, minden néző nyerhetne. (Nem tisztem az MTV alel­­nöke és a kuratórium közötti különös viszony elemzése.) A Nap-kelte fideszes bojkottja eredményes volt, hiszen a mű­sor a legjobb akarattal sem nyújthatta azt, amit nyújtania kellett volna: a nyílt vitákat, amelyekből a választópolgár/ tévénéző eligazítást nyerhetne a demok­rácia mindennapjairól. A kérdés most az, az MSZP képes lesz-e a Fideszhez hasonló következetességgel betartani az általuk megígért bojkottot, érdekük­ben áll-e a kampány hónapjaiban kivo­nulni az egyetlen reggeli közszolgálati televíziós műsorból? Ennek a döntés­nek a racionalitása mindenesetre erősen kétségbevonható. Minthogy az SZDSZ gyakorlatilag megszűnt, így az a tény, hogy a párt elnöke, Retkes Attila nyi­latkozott a műsornak, mindössze re­gisztrálásra érdemes. Mindenesetre a Ma reggel akkor válhatna valóban köz­­szolgálati műsorrá, ha az MSZP boj­kottja véget érne. Most azonban ez a műsor ugyanaz, fordítva. Jelenleg mindössze annyi történt, hogy részben ugyanazok a műsorve­zetők, akik hosszabb ideje kérdezték a maguk módján, képességeik szerint, a baloldal képviselőit, most az eddig hi­ányzó jobboldal politikusaival beszél­hetnek. A dolog mindenképp ironikus, hiszen az újságírás elemi normái sze­rint eddig is a jelen nem lévő felet kel­lett képviselniük. Betlen János sajátos interjútechnikáját az a tény is indokol­hatta, hogy a Fidesz politikusai helyett „egyensúlyozza” ki a műsort. Ennek a hosszú éveken át fennálló, lehetetlen helyzetnek az lett a vége, hogy a sok nyelven beszélő, igen művelt, a rend­szerváltás utáni években tehetséges új­ságírónak bizonyult intellektuel Bedlen egész egyszerűen leszokott a kérdések­ről, és hosszú, gyakran ijedt kommen­táráradatot zúdított interjúalanyaira. Mintha ezt a szokását megtartotta vol­na: a hosszú évek nyomasztó gyakor­lata nem múlik el pillanatok alatt. Az aradi vértanúk emlékezetéről szóló pár perces beszélgetés jól példázta ezt. A műsor vendége, Kovács Emőke törté­nész alig jutott szóhoz. Az identitás­­válsággal küzdő, túl sokat beszélő ri­porter folyamatos harca saját magával - nem épp a közszolgálatiság normá­lis menetére vall. Süveges Gergő helyzete csak formá­lisan hasonló. Betlen ellenében a fiatal televíziós a naivát alakítja. A politikai riporter foglalkozásában azonban a mérlegelést és a reflexiót, illetve az ön­fegyelmet tekinthetjük érdemnek s nem az ártatlanság látszatát. Jegyes-Tóth Kriszta szereplése is gyakran zavarba ejtő. Majtényi László ORTT-elnökkel való beszélgetése jól példázza a tisztá­zatlan viszonyokból következő szerep­zavart. Az elnök ugyanis - nem először - azt a sajátos kommunikációs straté­giát alkalmazza, hogy egy interjúban utólag (!) egyszerűen leválik az általa vezetett ORTT döntéseiről, s azt ma­gától értetődően rossznak nevezi, mint­ha ő maga ott sem lett volna. A keres­kedelmi rádiók pályázatáról kizárt sze­replőkről lett volna szó, ha Jegyes-Tóth valóban képes lett volna aszerint visel­kedni, amit szerepe előírt. Legalább annyi kérdezhetett volna Majtényitól, hogy ő maga ott volt-e, amikor a dön­tés született. Vagy például, hogy s mint van az, hogy a kiváló jogász hol az ál­tala vezetett testület elnökeként szavaz, hol annak független kritikusaként kom­mentál. Hogy a közszolgálatiság gya­korlatát felügyelő intézmény elnöke ilyen könnyedén váltogatja szerepeit, az is felvet kérdéseket. De hogy a Mai Reggel riportere miért hagyja, hogy így járhasson el, tényleg érthetetlen. Ha jelen lesznek az MSZP politiku­sai, ha nem, ahogy a dolgok állnak ezekkel a riporteri adottságokkal, illet­ve gyakorlattal, a Fidesz képviselői egész nap ott ülhetnek majd az MTV- ben. De attól tartok, hogy egy tényle­ges közszolgálati műsorhoz az eddig látottaknál több kell. (Ma reggel, MTVI) BÁRON GYÖRGY: Film Őszi szonáta Kosztolányi bravúrovellette-jének, a Tréfának, amelyből most Gárdos Péter szép filmet készített, nincs története, csak hangulatai. Egyetlen gyors villa­nás az egész: pillanatkép, vaku éles fé­nyében. Gárdosnak és forgatókönyvíró-tár­­sának, Bíró Zsuzsának meg kellett ír­nia a helyzethez a történetet, az idő­ben szétterítenie, mozgásba hoznia az állófotót. A szó igazi értelmében nem beszélhetünk hát adaptációról: az ere­deti szöveg kiindulópontul szolgált csupán. A forgatókönyv szerzői a no­vellától elrugaszkodva sűrű atmoszfé­­rájú kollégiumi világot teremtettek, amely legalább annyira emlékeztet az eredeti szövegvázra, mint a hasonló té­májú világirodalmi mintákra a Tarless­­től az Iskola a határonig. A novellette-ben néhány kurta szóval felidézett „fráte­rek” alakot öltöttek, az ott csak hírből vett városi kilógásból mozizás, óvatos flört és bordélylátogatás lett; megele­venedett az egyházi internátus napi­rendje, a reggeli mosdástól az étkezé­seken és a tanórákon át a takaródéig és az éjszakai rajcsúrozásokig. A taná­ri karon belüli viszonyok részletező, árnyalt kibontása, mely az egyes szám első személyben elbeszélt Kosztolá­­nyi-novellából hiányzik, a film törté­netének fontosabb szervezőelvévé vált, mint az eredeti írást mozgató „diáktré­fa”. A liberális és az autokrata papta­nár közötti küzdelem hátterében fi­nom humorral fölrajzolt tanártípusok tűnnek föl. Gárdos filmművészetének egyik erénye ezúttal is az érzékeny szí­nészválasztás és színészvezetés. Bár színész helyett inkább játszó személyt mondanánk, mert nemcsak a gyerek­hősöket, hanem a felnőtt szerepek több­­ségét is amatőrök alakítják. Gárdos pontosan tudja, hogy a mozifilmbe nem feltétlenül színművészek szüksé­geltetnek - hanem hiteles figurák. El­képesztő alakokra talált, a lelkesedés­től elfulladva magyarázó, gyermeki ha­bitusú ókortörténet-tanár megformá­lóját (Kovács Mihály) saját bevallása szerint piaci hentespultnál fedezte fel, hasonlóan buzgó kollégáját valódi egyetemi tanár, Takács Ferenc alakít­ja. Az angol irodalom nagyhírű tudó­sa és a véres kötényű mészáros tökéle­tes harmóniában játszik; nem rí ki kö­zülük a három hivatásos színjátszó, a liberális frátert alakító Váta Loránd, a szigorú fiatal papot játszó Lengyel Ta­más és az internátusigazgató szerepé­ben Kovács Zsolt sem. Mindannyian ugyanazt a stílust hozzák, s ez hibát­lanul illeszkedik a mű egészének stílu­sához. Ifj. Seregi László erős nagykö­zelijei elől nem maradnak rejtve az ar­cok legapróbb rezdülései sem. A kö­zeliket nyugodt, levegős nagytotálok szimmetrikus, keretes kompozíciói el­lensúlyozzák. A film képi univerzuma alapvetően különbözik a Kosztolányi­­írás imaginárius világától, mondhatni: a szöges ellentéte. A novella impresszio­­nisztikus hangulatát, buja érzékiségét hűvös, szigorú klasszicizmus váltja fel, s ez inkább emlékeztet Musilra, mint Kosztolányira. „Gyümölcsök teljétől roskadtak a fák, az udvaron befőtteket tettek el té­lire, rézkodákban keverték a szilvalek­várt... Éhes darazsak lakmároztak a körtéken... Este a szőlők felé az ország­utakon csodálkozva álltunk meg, az égre bámultunk, ahol rakéták szikráz­tak, égő fejjel, a semmibe fúródva, hi­hetetlenül. Forrt a must - pincék ho­mályán - az ászokfákon. A csípős fia­tal bor, mint a parasztpezsgő, kaparta - mérgével és mézével - a részegek tor­kát. Duzzadó gohérfürtöket láttunk, s kövér nők melleire gondoltunk. Az ősz érzéki zamata megigézett, buja rot­hadtsága visszarémített...” - ezekkel a tömény képekkel ront be a világába az író. Gárdos a történetet a túlcsorduló­­an érzéki szüreti miliőből ridegebb, mértanibb keretek közé helyezte. Ő nem hangulatot fest, hanem történe­tet mesél, s ehhez igazítja az atmosz­férát. Nem lehet kifogásunk az efféle irodalmi szabadrablás ellen: az így fel­idézett világ, ami legalább annyira a filmesé, mint az íróé, egységes és meg­győző. Mégis, e nagy műgonddal ki­vitelezett film épp abban a leggyön­gébb, amit a Kosztolányi-novellette­­ből megőrzött: a gyilkosságig vezető tréfában. A novellának nincs története, s így a tetteknek lélektani motiváció­juk sem. A film záróiródájában a gye­rekgyilkosság meglepetésként éri a né­zőt, mert nem kellően előkészített és indokolt (szemben, mondjuk, a Szász­féle Witman-fiúk anyagyilkosságával). Gárdos újabb munkáiban, s ezt elő­ző irodalmi adaptációja, a nagyszerű Porcelánbaba is mutatta, jobb rendező (a szót a misen scéne értelmében értve), mint mesélő. Rá is igaz, amit Renoirról állapított meg Bazin: a történet egé­szénél fontosabb számára az egyes helyzetek hitelessége, minuciózus ki­dolgozottsága. Ha irodalmi rokonait keressük, aligha véletlen, hogy az el­sők között Kosztolányi neve ötlik az eszünkbe. (Tréfa.. Magyar film. Rendező: Gárdos Péter) Televízió J­Y PIKÁNS ZSOLTÁR Mezei Mária válogatott válaszai Pápai Erika estje október 18., 19 óra, Pinceszínház (1093 Bp., Török Pál u. 3. [a Kálvin térnél]. Tel.: [1] 218-0116) Szereplők: A színésznő - Pápai Erika Az újságíró — Szigethy Gábor A muzsikus — Zádori László Rendező: Szigethy Gábor Nyolcvan perc egy színésznő öltözőjében. Negyven év a magyar történelemben. (Mezei Mária születésének 100. évfordulóján) . IRODALOM 2009. OKTÓBER 16.

Next