Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-02-12 / 6. szám - Argejó Éva: Életvilág és virtuális valóság • Interjú Tengelyi László filozófussal (7. oldal)

Életvilág és virtuális valóság Tengelyi László filozófussal Argejó Éva készített interjút - Miért épp egy belga-flamand város őrzi a Husserl-hagyatékot, egy olyan országban, amelynek a nyelve nem egyezik meg a filozófiai szövegek ere­deti nyelvével? - Husserl halálát követően a kézirato­kat Herman van Breda szerzetes, a Leuveni Katolikus Egyetem fiatal kuta­tója mentette ki Németországból 1938-ban. Husserl zsidó származású volt, aki áttért ugyan az evangélikus hitre, de ennek ellenére, ha nem is ül­döztetésben, diszkriminációban volt része, így is halt meg. Van Breda, aki jelentős politikusokat nyert meg az ügynek, kalandos úton, belga diplomá­ciai iratok között juttatta át a kézira­tokat Belgiumba. Majd sikerült Hus­serl feleségét - akit szintén ő menekí­tett ki a náci Németországból -, vala­mint a fiukat meggyőznie arról, hogy a kéziratok jó helyen vannak Leuven­­ben. Ezért alakulhatott meg ott a Husserl-archívum, ahol mind a mai napig folyik ezen kéziratok alapján a Husserliana sorozat szerkesztése. Ed­dig negyven kötetet állítottak össze, tíz kötet tartalmaz Husserl által pub­likált írásokat, az összes többi a ha­gyaték feldolgozásából származik. - Husserl nevéhez fűződik a fenome­nológiai irányzat megalapozása, mely­nek során ismét felfedezte és új jelen­téssel töltötte fel a transzcendentális fogalmát. Milyen ívet írt le az ő feno­menológiája? - A fenomenológia Németországban fejlődött ki, és korai szakaszának há­rom legjelentősebb alakja is német: Husserl, Heidegger és a talán kevés­bé ismert, de rendkívül eredeti gon­dolkodó, Max Scheler. Husserlt, aki eredetileg matematikus volt, kezdet­ben a matematika-filozófia és a logi­ka problémái érdekelték, és csak évek­kel később fordult a filozófia általá­nos kérdései felé. Ezt nevezzük a fe­nomenológia transzcendentális for­dulatának, mely egyben Husserl Kanthoz való kapcsolódását is jelzi. Kantnál a „transzcendentális” azt je­lenti, hogy a filozófia nem annyira a létező dolgok szerkezetét és típusait tárgyalja, inkább a megismerő szub­jektum felé fordul. A filozófia végső kérdései Kant szerint az emberi lét­tel és gondolkodással függnek össze. Thomas Mann-nal szólva: az ember a filozófiai kérdések alfája és ómegá­ja. Ehhez a gondolathoz csatlakozott Husserl, aki a filozófia fő feladatának ama tény megvilágítását tartotta, hogy az ember az egész világot úgyszólván belülről képes látni és átélni. A világ­ról való gondolkodásunkban a feno­menológia szerint a saját szubjektivi­tásunkat eleve feltételeznünk kell, csak ebből kiindulva találhatunk utat az objektivitáshoz. A szubjektivitás fenomenológiai leírása és elemzése mindamellett nem reked meg a szub­jektív élmény szintjén, objektív ér­vényre tart számot.­­ Husserl filozófiájának egyik lénye­ges eleme a „szigorú tudomány” esz­méje, amely mellett egész életművé­ben kitartott. Mennyire aktuális gon­dolat ez ma?­­ Ellentétben a pozitivista irányza­tokkal, ő nem egyszerűen a tudomány problémáiból indult ki. Wittgenstein - Husserllel párhuzamosan - arról beszélt, hogy kimondani csupán a tu­domány tételeit lehet, csakis ténye­ket lehet állítani, és mindaz, ami a té­nyeken túl van, bármennyire fontos is az élet szempontjából, kimondha­tatlan. Husserl ezzel szemben azt val­lotta, hogy az élet fontos dolgairól a filozófiának is beszélnie kell. De ál­líthatunk-e bármi általános érvényűt azokról a dolgokról, amelyek egyéni életünk során a legmélyebben foglal­koztatnak minket? Husserl egész élet­műve kísérlet annak bizonyítására, hogy eljuthatunk ilyen általános állí­tásokhoz, mégha csupán formális jel­leggel is, vagyis úgy, hogy ezek az ál­lítások kinek-kinek az életében to­vább konkretizálhatók legyenek. Eb­ben az értelemben mondhatjuk azt, hogy a filozófia szigorú tudomány, amely ugyanakkor az élet leglénye­gesebb kérdéseire keresi a választ. Ez a rendkívüli a fenomenológiában, amely ezért is maradt mind a mai na­pig jelentős filozófiai irányzat. - Husserl filozófiájának egyik nóvu­ma az életvilág felfedezése. Hogyan kapcsolódik össze nála az életvilág gondolata a „szigorú tudomány” esz­méjével? - Az életvilág problémája eredetileg Richard Avenariusnál merült fel. Az ő gondolata volt, hogy a filozófiának vissza kell térnie ahhoz a természetes világhoz, amelyet a hétköznapi élet­ből ismerünk. De Avenarius csak fel­vetette a problémát, a megoldásban nem jutott messzire. Ehhez kapcso­lódik azután Husserl az életvilág gon­dolatkörével, és nem sokra rá Heideg­ger is. Az életvilág azt a közeget jelen­ti, amelyen belül a szubjektum a min­dennapok során és eleve egy interszub­­jektív közösség tagjaként önmagára talál, és amelyben sajátos evidenciák, maguktól értetődőségek uralkodnak. Az életvilág egyben a tudományok talaja is, s a tudományok válságának fő oka Husserl szerint épp abban ke­resendő, hogy elveszítették kapcsola­tukat az életvilággal, amelyből kinőt­tek. Elismeri, hogy a tudományok ké­pesek olyan elméleteket létrehozni, amelyek megmutatják, hogy hétköz­napi vélekedéseink tarthatatlanok vagy legalábbis rövidlátóak, képesek tehát átformálni az életvilág meggyőződé­seit, ehhez azonban előbb meg kell találniuk a visszautat az életvilághoz. Amihez az is szükséges, hogy egymás­sal összekapcsolódjanak, és megszűn­jék a mai helyzetükre jellemző szétta­goltság. - Husserl késői korszakában beható­an foglalkozott az európai tudomá­nyok válságával. Mennyiben fejező­dik ki Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia című - közismert nevén - Krízis-könyvében kora válsága is? - Az 1930-as évekre Husserl arra a belátásra jut, hogy az európai tudo­mányok válságba jutottak. Az antik görög kultúrát tekinti az európai fej­lődés kiindulópontjának és mintájá­nak, s úgy gondolja, hogy például Kínában és Japánban nincs meg en­nek a fejlődésnek a megfelelője. Meg­látása szerint a különbség abban áll, hogy az utóbbiaknál, a tudomány­ban és a filozófiában egyaránt min­dig szerepet játszik valamiféle gya­korlati szempont. Ezzel szemben az európai fejlődésben egyfajta sajátos elméleti beállítottság jött létre, ennek példája a tiszta elméleti tudást adó görög matematika, amely emellett gyakorlati problémákra is alkalmaz­ható. Az európai filozófiában az eti­ka mindig centrális szerepet játszott, minden kor gondolkodói fontosnak tekintették az emberi magatartással kapcsolatos gondolatok rendszerét, de még ezek sem közvetlen gyakor­lati szituációkra adtak előírásokat, ha­nem általános, valamennyi élethely­zetre vonatkoztatható, alapvető be­állítottságokra irányultak. Ezt az el­méleti irányultságot, az európai fej­lődés legfontosabb sajátosságát vél­te Husserl veszélybe kerülni. Mert igaz ugyan, hogy csodálatos találmá­nyok és felfedezések ebben a korban is születnek, és a modern természet­­tudomány révén szinte az egész élet uralhatóvá válik, de közben az átlát­ható elméleti összefüggések mindin­kább elvesznek. Ez a gondolat kap­csolódott aztán össze Husserlnél az európai ember válságával, ami sze­rinte éppúgy összefügg az általános értelemvesztéssel, mint azokkal a ha­talmi struktúrákkal, amelyek a har­mincas években a náci Németorszá­got jellemezték.­­ A konferencián elhangzott egy elő­adás, amely­­ az analitikus filozófiá­val való összevetése során - némiképp támadást intézett a fenomenológia el­len. Ö­n szerint ez a két filozófiai irány­zat miként viszonyul ma egymáshoz? - E két irányzat, az analitikus filozó­fia és a fenomenológia a XX. század folyamán sokáig szemben állt egy­mással, de arról nincs szó, hogy ma is harc dúlna közöttük. Két nagy, leg­alább a középkorig visszanyúló filo­zófiai hagyomány húzódik meg e két irányzat hátterében, mert már akkor is különbség volt egyfelől Oxford, másfelől Párizs vagy Köln között. A párizsi Sorbonne és a kölni domini­kánus rendház metafizika-centrikus volt, az oxfordi egyetemet viszont a XIV. századtól kezdve mindinkább a természettudományok iránti érdek­lődés jellemezte, valamint olyan lo­gikai módszereké, amelyek a mai ana­litikus filozófiáéira emlékeztetnek. A két irányzat a XX. század első felé­ben olyan tételeket állított fel, ame­lyeket a másik irányzat követői nem tudtak elfogadni. De sokkal inkább a két irányzat gondolkodási stílusa különbözik egymástól, mintsem a té­teleik. Én a magam részéről úgy lá­tom, hogy az analitikus filozófián be­lül a közelmúltban létrejött egy olyan metafizikai érdeklődés, amely egyér­telmű kapcsolódási pontot jelent a fenomenológiai indíttatású irányza­tok számára. Tőzsér János analitikus filozófusként utat talált a husserli fe­nomenológiai filozófiához, én pedig ugyancsak keresem az utat az anali­tikus metafizika felé. - A konferencián egészen újszerű, mo­dern témák is felmerültek, a test már jól ismert toposza mellett ilyen volt a kép vagy a virtuális valóság problémá­ja. Mennyiben alkalmas a fenomeno­lógiai módszer ilyesfajta vizsgálódá­sokra? - A test fenomenológiai megközelí­tésének újdonsága abban áll, hogy a fenomenológia a szubjektumot meg­próbálja a tudat belső működésén túl, testi szubjektumként is megra­gadni. A test fenomenológiai szem­pontból természetesen nem ugyan­azt jelenti, mint például az orvostu­dományok szempontjából: az utób­biak a testet objektumként vizsgál­ják, a fenomenológia számára viszont a test a szubjektivitás hordozója. Le­írásával azt próbáljuk megragadni, milyen szerepet játszik a testünk a vi­lág felfogásában, a világhoz való vi­szonyunk kialakításában. Lényeges szempont például, hogy a testi moz­gás következtében hogyan változnak az észleleteink. Ennek leírásában fon­tos szerepet játszik a tapasztalataink­ban feltáruló tér és idő, melyek a fe­nomenológia központi kategóriái is egyben. A kép is egyike azoknak a nagy témáknak, amelyekkel Husserl foglalkozik. Az észleléstől meg kell különböztetni az emlékezést vagy például a képzeletet. Mindkettő fel­idéz valamit, ami nincs jelen. Ám a képtudat különbözik a képzelettől, mert amit megjelenít, az nem egysze­rűen valóságon kívüli, hanem ugyan­akkor látható is a képen. A virtualitás újdonságot jelent ahhoz képest, ami­ről Husserl tudhatott, ezért nagyon érdekes, hogy milyen haszna van a fenomenológiának egy olyan terület leírásában, amely maga még nem lé­tezett, amikor a fenomenológia meg­született. Egyfajta próbatétel ez, és a fenomenológia kiállja ezt a próbát. Itt különbséget kell tennünk virtuá­lis és potenciális között: a virtuális valami módon a valóság körébe tar­tozik, potenciális viszont az, ami le­hetséges, de nem feltétlenül valósá­­­gos is egyben. A számítógépes szi­mulációkban a képben látott teret úgy érzékeljük, mintha az a minket körülvevő, valóságos tér volna. Ezál­tal a valóságos és nem valóságos ha­tárai bizonytalanokká válnak, egyfaj­ta határátlépés történik, s az ebből adódó bizonytalanságérzés is hozzá­járul a virtuális hatásához. Furcsa ide­­genséget érzünk, ugyanakkor vonzó­dást is - ezt akár faszcinációnak is ne­vezhetjük -, és csak nehezen tudunk tőle szabadulni. A fenomenológia af­finitást mutat ilyen képződmények leírása iránt, mivel módszerének sa­játosságai közé tartozik a valóságost visszavezetni olyan értelemstruktú­rákra, amelyekről még nincs eldönt­ve, tényleg valóságosak-e. Ez az el­­döntetlenség lételeme a fenomenoló­giának, így a fenomenológia egyene­sen kínálja magát a virtuális valóság leírásához. - A klasszikus fenomenológia német és francia gyökerű. Milyen hatással volt a husserli életmű a későbbi gene­rációk filozófiai gondolkodására? - A II. világháborút követően a feno­menológia németországi fejlődése megtorpant. A kialakult történelmi helyzet következtében az országon egyfajta szellemi dezorientáltság lett úrrá. Nem volt magától értetődő a régi hagyományok folytatása, tanács­talanság és új utak keresése jellemez­te a filozófiai gondolkodást is, habár a filozófia egyetemi szintű oktatása magas színvonalú maradt. Ma Né­metországban a fenomenológia léte­ző, tisztelt, de inkább kisebbségben lévő irányzat. A francia filozófiában viszont a II. világháború óta uralko­dó irányzat a fenomenológia. A hat­vanas, hetvenes években - a struktu­ralizmus és posztstrukturalizmus tér­nyerésével - volt ugyan egy érezhető visszaesés, de a nyolcvanas évektől a fenomenológia visszahódította veze­tő szerepét. A francia fenomenológi­ában új gondolkodók léptek fel, ilyen volt már Jean-Paul Sartre is, akit az egzisztencializmus egyik megterem­­tőjeként tartunk számon, aki azon­ban módszerét és alapállását tekint­ve a fenomenológiai hagyomány foly­­tatójának tekinthető. Maurice Merleau-Pontynak is jelentős új gon­dolati kezdeményezései voltak. Em­lítést érdemel továbbá Emmanuel Levinas, aki egy egészen új etikai gon­dolatkört teremtett meg a fenomeno­lógiából kiindulva. - Európán kívül is hatott a fenomeno­lógia? - Talán különösen hangzik, de Japán­ban ma tért hódít a fenomenológia. Igaz ugyan, hogy minden más euró­pai és amerikai irányzatnak is helye van a japán szellemi életben, de mind a husserli, mind a heideggeri feno­menológia kiemelkedő szerepet ját­szik a japán egyetemeken. Amerika ma már teljes mértékben a filozófiai kutatások európai szintjén áll, a brit hagyományok kontextusából kibon­takozó analitikus filozófiában egye­nesen vezető szerepet tölt be, emel­lett vannak komoly egyetemeik, ame­lyek kontinentális filozófiára szako­sodnak. Összességében azt lehet mon­dani, hogy a világon ma az analitikus filozófia elterjedtebb, de a fenome­nológia a másik nagy irányzat, fölté­ve, hogy az utóbbit tág értelemben vesszük, és nem szűkítjük le egysze­rűen a husserli filozófiára. - A hazai Husserl-konferencián na­gyon sok fiatal előadó szerepelt, s úgy tűnik, a szakmán belül generációs vál­tás zajlik. Hazalátogató külső szemlé­lőként ön hogy látja ezt? - Én is úgy látom, hogy új filozófus­nemzedék született Magyarországon. Még az 1990-es évek elején, akkori munkatársaimmal együtt létrehoz­tam egy fenomenológiai tagozatot az ELTE Doktoriskoláján belül, és ez­zel doktori szinten is sikerült megho­nosítanom egy olyan irányzatot itt­hon, amelyet a kutatásban már az én tanáraim is sokra becsültek. De nem csak az én akkori tanítványaim közül kerültek ki azok a fiatalok, akik ma a fenomenológia iránt érdeklődnek. Meglepődtem, amikor a 2000-es év­tized elején néhányan egy fenomeno­lógiai egyesület alapításának ötleté­vel álltak elő. Ennek aztán nemcsak azok a kutatók lettek a tagjai, akik va­laha szűkebb tanítványi körömbe tar­toztak, de azok is, akik érdemleges teljesítményére csak konferenciákon figyelhettem fel. A mostani Husserl­­konferenciát a Fenomenológiai Egye­sület Husserl tagozata szervezte meg, bevonva a munkába más irányzatok kutatóit is. Fontosnak tartom ezeket a kezdeményezéseket, és jelentősnek ítélem az egyesület által kiadott fo­lyóiratot, az Aspectót is, amely hazai publikációs lehetőséget biztosít a fi­ataloknak. Különösen azért kellemes meglepetés számomra az az erőfeszí­tés és energia, amivel a fiatal kutatók konferenciák szervezésébe és folyó­irat kiadásába vetik magukat, mert egyébként - azt tapasztalom - Ma­gyarországon alig nyílik számukra tér az akadémiai életben. Úgy látszik, még a korábban megnyílt perspektí­vák is összeszűkülőben vannak, ami­óta a vidéki egyetemek filozófia tan­székei nehézségekkel küzdenek, mert nincs elég hallgatójuk, vagy mert kel­lő kutatói kapacitás híján nem tud­ják megszerezni az akkreditációt. Ilyen körülmények között szinte ki­látástalan helyzetben vannak a fiatal kutatók, és mégis olyan erőbedobás­sal dolgoznak, mintha teljesítményü­kön legalábbis egy nyugati értelem­ben vett professzori állás múlna, ho­lott még egy keleti értelemben vett oktatói állásban is csak ritkán remény­kedhetnek. Vajon honnan származik ez a munkakedv? Nincs más magya­rázatom rá, mint az, hogy a filozófi­ai kutatást minden, a puszta megél­hetésüket szolgáló lehetőségnél érde­kesebbnek találják. Edmund Husserl születésének százötvenedik évfordulója alkalmából az ELTE BTK Újkori és Jelenkori Filozófia Tanszék, az MTA Filozófi­ai Kutatóintézet, a Német-Magyar Filozófiai Társaság és a Magyar Fe­nomenológiai Egyesület közösen rendezett konferenciát az Eötvös Lo­­ránd Tudományegyetemen. Jeles Husserl-szakértőként az egyik plená­ris előadást Tengelyi László, az ELTE BTK volt egyetemi tanára tartot­ta, aki 2001 óta a wuppertali egyetem professzoraként tanít, és most a konferenciára hazalátogatott. 2010. FEBRUÁR 12. MAGYAR ANTI­RASSZISTA ALAPÍTVÁNY T 1 2 film 1 2 beszélgetés a toleranciáért! Ingyenes vetítések kéthetente szerdánként 18 órakor a Politikatörténeti Intézetben (Bp. V., Alkotmány u. 2.) ANNO 4? filmklub toleraNcia évad FEBRUÁR 17. Bakk Károly: Egymásra nézve (magyar, 1982, 111 perc) Utána beszélgetés C. Molnár Emma pszichológussal Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt bármilyen korosztályból! Felvilágosítás: 311-5659­0 RÉSZLETES PROGRAM www.policist.hu és www.maraalapitvany.hu ÉLET És­z IRODALOM

Next