Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-03-26 / 12. szám - Darvasi László: A tévészerelő • Televízió (23. oldal) - Stőhr Lóránt: Poshadt víz • Film - Akvárium (23. oldal) - Péteri Lóránt: Félúton az eltűnt idő nyomában • Zene (23. oldal)

DARVASI LÁSZLÓ: Televízió A tévészerelő Délután érkezett, és nyomban a tárgy­ra tért, meg-megreccsenő bőrruhában volt, a táskájában elfért volna a földa­rabolt nagymamám a bekapcsolt Ké­kes televíziójával, Minnesotából szár­mazott, és nyolcéves korában, amikor eldöntötte, hogy televíziót fog szerel­ni, ez lesz az álma, ez lesz az élete, le­harapta a hüvelykujját egy mormota. Utána az esküvőjén mondta ki az első szót, oké. Nem oké, ingatta a fe­jét a pap, hanem igen, fiam. Oké, mondta ő újra, és a pap bólintott. Mit keres Magyarországon egy min­­nesotai tévészerelő, akinek hiányzik az egyik hüvelykujja? A vizeket jött nézni, mondta. A tavak, a tengerszemek, kacsaúsz­tatók, a hegyek és dombok között kék­lő magyar vizek érdeklik, mondta át­szellemültem Ped­ig elhihetem neki, tette hozzá, hogy Minnesotában is van elég víz, a név sem jelent mást da­kotául, mint éggel színezett víz. Szép, nem? Nagyon, mondtam, és sört bon­tottam. Ült kicsit, majd azzal a jelleg­­zetesen szörnyű amerikai mozdulat­tal kortyolt, nézte a tévét, és kapcsol­gatott a magyar csatornák között a csonka hüvelykujjával. Azt kezdtem magyarázni neki, hogy a magyar televízió egyik éthosza az, hogy álmokat, meséket, bódulatot és reményt közvetítsen, miközben láts­szon is az ország, látsszon a maga nyers, édes, félig sült, szörnyűséges állapotában, látsszon úgy, ahogy egy félvak menyasszony a tükör előtt, me­zítelenül, anyánk tésztagyúrás köz­ben, apánk a vécéről jövet, miközben a szíjával baszakodik. És látszik az országa?, kérdezte az amerikai tévészerető, miközben­­egy népes csoportot figyelt, koros, jól szi­tuált urak vonultak kisebb csoportban a magyar televízió égboltja alatt, há­tul a parlament, akár egy angol imp­resszionista festményen, az urak a leg­jobb gyapjúzakóban voltak, elegáns cipők meg-megcsúsztak a márciusi jégkásámo n ii.t é. ! Ők ugyan kik? Ők a liberális bará­taink, mondtam. Elmennek? Bizony el. És hová mennek, túráznak, kirán­dulnak? Ki ide, ki oda, mondtam, mire az amerikai tévészerelő fölkiál­tott, gyönyörű tavak, milyen gyönyö­rű vizek, és hogy mindig tudta, Ma­gyarország a szépséges vizek országa! Ez az! Yes! Great! Grandiose! Nem, nem, nem, miszter, ellenkez­tem halkan, ez momentán a belvíz. Mi az a belvíz?, kérdezte, mire kissé elcso­dálkoztam, hogy például Minnesotá­ban ne lenne belvíz, de nyilván akad ott is, csak valahogy nem azt jelenti, amit nálunk, a minnesotai belvizet le lehet szivattyúzni, vagy nyugodtan át lehet folyatni a mocsok, örökzöld Ka­nadába. A magyar belvizet nem lehet átfolyatni. Ide minden különben is be­folyik, nemhogy elfolyna. Minálunk a belvíz az a képződmény, amely időről időre elönti a ráncos magyar föld tö­rődött arcát, hideg, csontig hatoló, és mindent átáztat, lelket, szellemet, a dolgosabb kezek ujjait, az ártatlan pe­lenkákat, a televízió kameráit tartó zsol­dosok vállát, átitatja a jó szándékú és szellemes gondolatokat, a maradék te­levíziós jó­akarást, a hírességekké avan­zsált apróságok idióta mosolyát és ré­­mületes gondolatait, a belvíz, miszter, a legfontosabb és leginkább nélkülöz­­hetetlen eleme ennek az országnak, iz­zadság, takony, könny, a rémület jeges verítéke keveredik a belvízi csillogás­ban, és ugyan akad, akit fojtogat, de más inkább megrészegedik tőle, elhi­szi, hogy a belvíz az óceán, a minden, a­­ minimum­­ Ady Endrével mért tá­volság és így tovább. Itt közbevágott, már unta, és igaza is volt, a magyarokra erősen jellemző, hogy mindig többet beszélnek, mint amennyit kellene, vagy kevesebbet, mint amennyit érdemes lenne. Ez pedig állatkert? Busójárás, misz­ter. A tavasz hírnökei. Ezek meg ra­­bosított közlekedésiek. Ezek szomo­rú jegyellenőrök a metró torkában. Ezek a sztrájkoló pedagógusok. Ezek a nagy, szép fiatalemberek gyilkosok, faluszéli ártatlanokat öltek, ezek­ hi­deg, szörnyűséges gyilkosok, itt van­nak velünk, pertuban vannak, a fiam, a rém, az unokatestvérem, a barátom, a kollégám, amit akarok, a fél család rasszista és homofób, de azért van csil­logó vasárnapi ebéd, belvízben főtt marhafej, külön úsznak, még pislog­nak is a bugyogásban a nácikék mar­haszemek, miszter, vagy hideg van, ahogy Kemény István költő mondta, keresztény és hideg. És ez a vitéz fiatalember? Ő a Kövér László, egyes számú tag­könyv, ha jól tudom. Igazán szép ember, biztosan prob­lémásan kanalazza a levest vagy a szó­­szosabb ételeket. Különben vitéz? Úgy értem, tűnődött a minnesotai te­levíziószerelő, és a csonka hüvelykuj­ját a kapcsolón tartotta, úgy értem, vitéz, mint ahogy Robin Hood?! Inkább mint Chuck Norris, akiről majdnem hidat neveztek el nálunk. És van-e kedvenc műsora, kérdez­te az amerikai tévészerelő. Van, mondtam, persze, a Reggeli gon­dolatok,, a Ddli Harangszó, az Önök kérték, az éji Himnusz, a retro rock, ilyenek. De hiába is soroltam ennyi gazdagságot. Ő már szomorú lett ettől a belvíz­témától. Nem lehet lecsapolni? Úgy érzi, a televízióból? Ha az or­szágból nem lehet, akkor a televízió­ból hogyan?! Azt hittem, meg lehet a televízióját javítani, ingatta a fejét az amerikai té­vészerelő, miközben én arra gondol­tam, baszod alássan, miszter, azért nektek se nő televíziós pálmafa a ve­tőmag popkomotokból. Na, de mind­­egy is. Nem lehet megjavítani, mondtam, nem. És miért nem lehet megjavítani? Mert vannak a világon bizonyos dolgok, amelyeket megteremtettünk, de rosszul teremtettünk meg. Pitbull. Televízió. Isten. A nő. A férfi. Most már így működnek, legfeljebb fenyít­­hetők, kordában tarthatók, legfeljebb sarokba állíthatók, elsötétíthetők, de meg nem javíthatók, nem. Igen, bólintott végül, azt hiszem, így van, és megitta a sörét. És ne fe­lejtse a mormotákat, mondta még, mi­előtt behúzta volna az ajtót. A képer­nyőt néztem. Nagy, fémesen csillogó vizeket mutattak. Pancsolt benne egy ország, és tényleg ott úszott, valamit a pofájában tartva egy mormota is. STOHR LÓRÁNT: Film Poshadt víz Áll egy kamasz lány szemben a kame­rával, az indulat feszíti, dühös, harag­ja az egész kilátástalan, nyomorúságos életnek szól, hogy itt csak megdögle­­ni lehet, élni, boldognak lenni, meg­valósítani önmagad nem. Bár egy an­gol külvárosban játszódik az Akvárium története, akár Magyarországon is ját­szódhatna: külvárosi tájak, lakótele­pek, gazos mezők, sivár placcok, re­ménytelenségbe fúló gyereksorsok - Mundruczó Kornél rendezett efféle kegyetlen történeteket pályája kezde­tén. A tizenöt éves Mia (Katie Jarvis) bemozogja a számára adatott tereket, amelyekbe beleszületett, amelyeket úgy visel magán, mint egy elnyűtt, sú­lyos kabátot. Szűkre szabott börtön itt még a nyílt térség is - persze tudjuk ezt a Szegénylegények óta -, mert Miának nincs kivel megosztania és mit csinál­nia benne. Az üres terekből a játszó­társak, az emberi kapcsolatok hiányoz­nak. Egy magányos sétán, helyeseb­ben dühödt járkálás során Mia felfe­dez egy kipányvázott lovat egy lepusz­tult parkolóban. Végre talált egy bará­tot, akit megsimogathat, akihez beszél­het. Szétverné rabláncait, de azok tör­hetetlenek. Mintha magát próbálná kiszabadítani, eloldani kötelékeiből - no de hová is menne? Amikor a film végén mégis elindul messzire, éppen az utazás szabadsága hiányzik a gesz­tusából. Mia elutazása nem kitörés, éppenséggel akkor zárul rá végleg sor­sa börtöne. A megnyomorítottaké és megfosztottaké. Akiknek nem a testét, hanem a lelkét nyomorították meg, akiket nem a túlélés alapvető feltétele­itől, ételtől, ruhától, fedéltől, de a sze­retettől fosztottak meg. Mia az apátián szegény családok ti­pikus gyermeke. Az anya csinos, fiatal nő, gondosan őrzi szépségét, ad magá­ra, kihívóan viselkedik, nem hajlandó „eltemetkezni” a gyereknevelésben, egyáltalán nem érdekli, mi történik a lányaival, legszívesebben bedugná őket egy intézetbe. A makacs és vad fiá­­nak már meg is szerezte a helyet egy bentlakásos iskolában. Férfiak jönnek­­mennek az anya ágyában, a történet kezdetén éppen egy kirívóan vonzó, ápolt és rendszerető emberrel, Connor­­ral szűri össze a levet (Michael Fassben­­der), aki nemcsak a bulizós, pasizós anyukát, de az elhanyagolt gyerekeket is gondjaiba veszi. Mia a kezdeti bizal­matlanság és féltékenység után (még­iscsak az anyjával szeretkezik fergete­geseket az izmos, jóképű biztonsági őr és nem vele) kezdi elfogadni Connor baráti gesztusait, elhinni, hogy egyszer az életben talán őt is szeretheti valaki. Amikor négyesben elmennek a közeli tóhoz halat fogni, szinte már család­ként viselkednek. Miának Connor ad bátorságot ahhoz is, hogy ne csak sa­ját magának táncoljon a tömbház üres helyiségében, hanem megpályázzon egy táncosnői állást. Ezek a naturalis­ta mesék azonban rosszul végződnek - nem is végződhetnek máshogy, csak ahogy az a szegénység könyvében meg van írva. Panelkapcsolatok, paneltör­ténetek. Ahogy gyerekek millióinak, Miának sem adatott saját út, meglepő fordulat, kalandos, érzelmes élet, csak anyja életének ismétlése, kicsit jobban vagy rosszabbul. Bár ismerős és kiszámítható Mia tör­ténete, mégis fáj már az első percektől fogva. Ami igazán megrendítővé teszi az Akvárium, elbeszélését, az a soha el nem fordított tekintet, a nyomasztó itt­lét. Nemcsak a naturalista díszletekben vagyunk benne, hanem a hősök életében is nyakig. A kézikamera végig Miával megy, közvetlen a közelében, mellette lohol, amikor dühödten mászkál a si­vár tereken, összeverekszik a telepi lá­nyokkal, duzzogva elvonul anyja szem­rehányásai elől, felesel csípős nyelvű kishúga szellemes beszólásaira. Ott va­gyunk vele a rendetlen lakásban, ahol anyja haverjai piálnak, táncolnak, kö­zösülnek, folyton szól a zene, megy a tévé. Kibírhatatlan atmoszféra uralko­dik a lakótelepi akvárium poshadt vi­zében, amelyben a felnőttek a szex ré­vén legalább átmeneti kapcsolatokra találnak, de a gyerekek elviselhetetle­nül magányosan és elhanyagoltan pró­bálják elverni az üres napokat. Inten­zív, realista színészi játék kelti életre a Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyert Akváriumot: a kemény arcú, ruganyos testű Katie Jarvis robbanékony, vad és vagány kamasz lány, a barátságos, jó­képű Michael Fassbender magabiztos­nak tűnő, de gyáva, kétszínű férfi. Nem nehéz előzményeket találnunk hason­lóan magas színvonalú színészi játékra a brit kisrealista mozi történetében; ott van mindjárt Mike Leigh, akinek Min­den vagy semmi című filmje egészen ha­sonló környéken és sorsok közt játszó­dik. Ám míg Leigh a munkásosztály el­kötelezett filmeseként az emberi lét mély szomorúságának költőjévé tudott vál­ni, addig Andrea Arnold alapvetően a kertvárosokat és lakótelepeket szembe­állító társadalmi kérdésként meséli el a családok széthullását és a gyermeki ma­gányt. Egyszer ugyan, kis időre felsza­kad az Akváriumban veszekedve-gyűlöl­­ködve együtt élő családtagok elidege­­nedettsége: a három nő, anya, nővér, húg közösen táncol Mia egyik kedvenc számára, és ringatózó testükön keresz­tül megtalálják egymással a harmóni­át. A családi idill sejlik fel egy pillanat­ra, aztán a szám végén köddé foszlik. De csak így lehet az életet végigcsinál­ni: az embert rövid időre el-elcsábítja a boldogság illúziója, aztán elhagyatot­tan mehet tovább. (Andrea Arnold: Akvárium) 2010. MÁRCIUS 26. 23 PÉTERI LÓRÁNT: Zene Félúton az eltűnt idő nyomában Elgondolásában középszerű, kivitelezésében viszont lelkiismeretes színre­­vitel, alaposan felkészített zenekar és erősen eltérő énekes teljesítmények: ez az együttállás megnehezíti a választ arra az egyszerű kérdésre, vajon tet­szett-e az operaházi Rózsalovag-premier. Lehet erre mondani, szkeptikusan s talán joggal, hogy ha a válaszadás ennyire nehéz, úgy a produkció nem is tetszhetett igazán. Ám e nemtetszésbe akkor bele kell férnie egy sor olyan zenés színpadi pillanatnak, amelyre most, írás közben is nagyon szívesen gondolok vissza. Például arra a gesztusra, mellyel a záró duett szerelmes ölelkezései után Mester Viktória (Octavian) megsimogatta Hajnóczy Jú­lia (Sophie) arcát. A két fiatal, a vérmes lovagocska és az elkényeztetett le­ányzó itt egy percre kilép a bensőség és az összefonódás ködéből. Épp csak annyira, hogy elhagyják a szobát, a mesét és a végéhez közeledő operát. Ez ad alkalmat Octavianunk számára, hogy villanásnyira mintegy kívülről pil­lantson önmagukra. A látvány elégedettséggel tölti el­­ a birtoklás kisfiús, ujjongó örömével és a tapasztaltabb szerető atyáskodó gyöngédségével. „Hát nem fantasztikus, ami velünk történik? Elképesztő, hogy végül az enyém lettél. S ha tudnád, mi minden vár még ránk...” - mondja a moz­dulat, a néma gesztus, melynek hitelét addigra Mester Viktória három fel­vonás pompás énekes megszólalásaival és sugárzó színpadi jelenlétével ala­pozta meg. Egyáltalán: a nadrágszerep felépítésében bámulatosan pontos megfigyeléseket kamatoztatott. Van rá ok, hogy az emlékezetes másodperc szépségét, pontosságát és gazdagságát elsősorban a kiváló énekes színésznek, s ne pedig a rendező­nek tulajdonítsuk. Pedig az Operaház tájékoztatója elég világosan meg­mondja, hogy a lett Andrejs Zagars „napjaink egyik legérdekesebb és le­ginnovatívabb rendezőjévé vált”. Az innovációt és az érdekességet kevéssé lehetett érzékelni, viszont bizonyos aprólékosság, a részletek kidolgozásá­nak igénye mindenképpen jelen volt a rendezésben. Rokonszenves, hogy Zagars nem illusztrál és nem vetít, a szónak sem szó szerinti, sem átvitt ér­telmében. A rendező ehelyett a színpadon sürgő-forgó egyének és csopor­tok folytonos akcióival tölti ki az időt, mely igencsak ráérősen tud csordo­gálni a rózsalovagban. A részletező lélektani és a szelídített társadalmi realiz­mus keverését mértékletes komikai karikatúra fűszerezi. Mondhatnánk, hogy történik mindez a jól bevált recept szerint, ám a recept két okból sem válik be igazán. Az egyik, hogy bár a színpadi cselekménysorok rendesen ki vannak találva, mégis kevésszer találnak célba. Hiányzik a feszesség, a célirányosság, a frappírozás, az autentikus gesztus, kivéve azon kevés sze­replőjelenéseit, akik az átlagosnál jobban számíthatnak önmagukra. A má­sik, hogy Hofmannsthal és Strauss darabja, ha komédia is ugyan, mégis kevéssé az igazi humor táptalaja, mint inkább az iróniáé. Ironikus, hogy Hofmannsthal cizelláltan fecsegő párbeszédei szétmállasztják a megidé­zett opera buffa hajdan ütős fordulatait. És ironikus, hogy Strauss három men­nyeien terjengős felvonásra teríti szét zseniális ötleteit, melyekkel korábbi gyakorlata szerint inkább egy bombaként robbanó egyfelvonásost kellett volna megpakolnia. A rózsalovagot író Strauss már jó pár éve bíbelődött az­zal a kérdéssel: a szerencsétlen körülmények összjátéka folytán hogyan vá­lik meghökkentő mesévé a jóravaló szűz leányok ösztönélete? A kis Salome végül örökre magára maradt Joh­anaan (azaz Keresztelő Szent János) ezüsttálcán felszolgált, szerelemmel szeretett levágott fejével. A kevésbé ki­csi Elektra, kinek szájába már Hofmannsthal adta a szavakat, szűzi ágyá­ban fogadta bálványozott papája vérkoronával ékés kísérletét. A kis Sophie A rózsalovagban megbűvölten veszi át jegyajándékát, a rózsaolajjal illatosí­tott ezüstrózsát, melyet a velejéig őszinte szatír, Ochs báró küld neki. Az illatos ezüstrózsa végtelen finomságában is van egy nagy adag irónia (lásd Strauss százszor méltatott „hamis” akkordjait e ponton) - különösen, ha a jeles szerzők levágott és szétbaltázott férfifejek körüli korábbi tüsténkedé­­sére gondolunk. Az igazi irónia azonban nem játszott szerepet Zagars rendezésében. Kétségkívül történt kísérlet egy eltávolító idézőjel kirakására, amennyi­ben a díszletek és jelmezek nem a cselekmény megjelölt idejét (Mária Te­rézia uralkodásának első éveit), hanem az opera születésének éráját idéz­ték a maguk szecessziós vonalvezetésével. Ám ez végül semmin sem vál­toztatott. Julia Myer díszlete - helyesen - zárt és szobaméretűre redukált terekkel segítette a rendezés realista vonalvezetését. Azt viszont nehéz megérteni, miért átriumos kiképzésű a Tábornagyné hálószobája: elég nehéz lehet besötétíteni. És ha egyszer történeti realista díszlettel operá­lunk, hogy engedhető meg, hogy a második felvonás új helyszínét (Faninai házát) ugyanezen falak reprezentálják? A harmadik felvonásban (harma­dik helyszín) ugyanez a szoba a feje tetejére áll, pontosabban kifordul sar­kaiból. Pech, hogy éppen ezt a szabad felhasználású ötletet pár hónapja elsütötték már egy budapesti operabemutatón (A varázsfuvola), és problé­ma, hogy a szürreális sugallat felesleges ballaszt a rendezésen, az Ochsot ijesztgető trupp mesterkedései ellenére. Ezt látva már előre lemondtam arról, hogy a nagy tercetthez vizuális újdonság társuljon. Tévedtem: a je­lenet gyönyörűen volt világítva, ami valósággal új teret teremtett (Kevin- Wyn Jones). Van két szereposztás, melyekből szabadon válogatva az ember ki tud­ná alakítani a maga közel­ ideális harmadikját. Ochsból éppen csak egy van, a német Lars Woldt, de perfekt szereptudásával és felszabadult ját­szókedvével szívesen találkoztam kétszer is. Bátori Évának nagyon nagy alakítása a Tábornagyné. Megálmodott egy figurát, és hallatlan tudatos­sággal rendelte neki alá a szépen megformált, árnyalt énekes megszóla­lásokat és a fellépés valamennyi jól végiggondolt, finom gesztusát. Érde­kes, hogy az ő Tábornagynéja esetében jelentést kapott a szecessziós kosz­tüm is (Kristine Pastemnaka). Ez a nő egy kicsit Oriane Guermantes-ra emlékeztetette az embert: az eleganciájára (mely akkor is imponáló, ha tudjuk, hogy mögötte némi közönségesség is lapul), a rejtelmességére (melyet, ha akarnánk, le tudnánk leplezni), s arra az arisztokratikus ké­pességére, hogy tökéletesen jelentéktelen, de igen csiszolt mondatokba drámai közléseket rejtsen. Sümegi Eszter Tábornagynéja szimplább s ta­lán vérmesebb jelenség; hangja a magasságokban s a szárnyaló, melodi­kus szakaszokban szépen kinyílik és kifényesedik, de a beszédszerűbb, il­letve a halkabb passzázsokban olykor mattá válik. Meláth Andrea min­den tehetőt megtesz, de mintha mégsem találná meg őt Octavian szere­pe: hangban olykor forszíroznia kell, s nem mozog otthonosan a karak­ter nyújtotta játéktérben sem. A két Sophie közül Hajnóczy Júliára sza­vazok, már csak azért is, mert alkati okokból s a szerepfelfogások egymást kiegészítő harmóniája révén kettőseik Mester Viktóriával oly kedvesen, szépen s mókásan illúziókeltővé váltak. Rácz Rita alakítása kevésbé vált körvonalazottá; hangjának színe a dallamcsúcsok körül csillogóvá válik, de alapjáraton kellemetlenül éles tud lenni. Az árokból Kovács János irá­nyít, rendületlenül. (Richard Strauss: A rózsalovag - Magyar Állami Operaház, március 20. és 21.) ÉLET ÉS|· IRODALOM

Next