Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)
2010-03-26 / 12. szám - Darvasi László: A tévészerelő • Televízió (23. oldal) - Stőhr Lóránt: Poshadt víz • Film - Akvárium (23. oldal) - Péteri Lóránt: Félúton az eltűnt idő nyomában • Zene (23. oldal)
DARVASI LÁSZLÓ: Televízió A tévészerelő Délután érkezett, és nyomban a tárgyra tért, meg-megreccsenő bőrruhában volt, a táskájában elfért volna a földarabolt nagymamám a bekapcsolt Kékes televíziójával, Minnesotából származott, és nyolcéves korában, amikor eldöntötte, hogy televíziót fog szerelni, ez lesz az álma, ez lesz az élete, leharapta a hüvelykujját egy mormota. Utána az esküvőjén mondta ki az első szót, oké. Nem oké, ingatta a fejét a pap, hanem igen, fiam. Oké, mondta ő újra, és a pap bólintott. Mit keres Magyarországon egy minnesotai tévészerelő, akinek hiányzik az egyik hüvelykujja? A vizeket jött nézni, mondta. A tavak, a tengerszemek, kacsaúsztatók, a hegyek és dombok között kéklő magyar vizek érdeklik, mondta átszellemültem Pedig elhihetem neki, tette hozzá, hogy Minnesotában is van elég víz, a név sem jelent mást dakotául, mint éggel színezett víz. Szép, nem? Nagyon, mondtam, és sört bontottam. Ült kicsit, majd azzal a jellegzetesen szörnyű amerikai mozdulattal kortyolt, nézte a tévét, és kapcsolgatott a magyar csatornák között a csonka hüvelykujjával. Azt kezdtem magyarázni neki, hogy a magyar televízió egyik éthosza az, hogy álmokat, meséket, bódulatot és reményt közvetítsen, miközben látsszon is az ország, látsszon a maga nyers, édes, félig sült, szörnyűséges állapotában, látsszon úgy, ahogy egy félvak menyasszony a tükör előtt, mezítelenül, anyánk tésztagyúrás közben, apánk a vécéről jövet, miközben a szíjával baszakodik. És látszik az országa?, kérdezte az amerikai tévészerető, miközbenegy népes csoportot figyelt, koros, jól szituált urak vonultak kisebb csoportban a magyar televízió égboltja alatt, hátul a parlament, akár egy angol impresszionista festményen, az urak a legjobb gyapjúzakóban voltak, elegáns cipők meg-megcsúsztak a márciusi jégkásámo n ii.t é. ! Ők ugyan kik? Ők a liberális barátaink, mondtam. Elmennek? Bizony el. És hová mennek, túráznak, kirándulnak? Ki ide, ki oda, mondtam, mire az amerikai tévészerelő fölkiáltott, gyönyörű tavak, milyen gyönyörű vizek, és hogy mindig tudta, Magyarország a szépséges vizek országa! Ez az! Yes! Great! Grandiose! Nem, nem, nem, miszter, ellenkeztem halkan, ez momentán a belvíz. Mi az a belvíz?, kérdezte, mire kissé elcsodálkoztam, hogy például Minnesotában ne lenne belvíz, de nyilván akad ott is, csak valahogy nem azt jelenti, amit nálunk, a minnesotai belvizet le lehet szivattyúzni, vagy nyugodtan át lehet folyatni a mocsok, örökzöld Kanadába. A magyar belvizet nem lehet átfolyatni. Ide minden különben is befolyik, nemhogy elfolyna. Minálunk a belvíz az a képződmény, amely időről időre elönti a ráncos magyar föld törődött arcát, hideg, csontig hatoló, és mindent átáztat, lelket, szellemet, a dolgosabb kezek ujjait, az ártatlan pelenkákat, a televízió kameráit tartó zsoldosok vállát, átitatja a jó szándékú és szellemes gondolatokat, a maradék televíziós jóakarást, a hírességekké avanzsált apróságok idióta mosolyát és rémületes gondolatait, a belvíz, miszter, a legfontosabb és leginkább nélkülözhetetlen eleme ennek az országnak, izzadság, takony, könny, a rémület jeges verítéke keveredik a belvízi csillogásban, és ugyan akad, akit fojtogat, de más inkább megrészegedik tőle, elhiszi, hogy a belvíz az óceán, a minden, a minimum Ady Endrével mért távolság és így tovább. Itt közbevágott, már unta, és igaza is volt, a magyarokra erősen jellemző, hogy mindig többet beszélnek, mint amennyit kellene, vagy kevesebbet, mint amennyit érdemes lenne. Ez pedig állatkert? Busójárás, miszter. A tavasz hírnökei. Ezek meg rabosított közlekedésiek. Ezek szomorú jegyellenőrök a metró torkában. Ezek a sztrájkoló pedagógusok. Ezek a nagy, szép fiatalemberek gyilkosok, faluszéli ártatlanokat öltek, ezek hideg, szörnyűséges gyilkosok, itt vannak velünk, pertuban vannak, a fiam, a rém, az unokatestvérem, a barátom, a kollégám, amit akarok, a fél család rasszista és homofób, de azért van csillogó vasárnapi ebéd, belvízben főtt marhafej, külön úsznak, még pislognak is a bugyogásban a nácikék marhaszemek, miszter, vagy hideg van, ahogy Kemény István költő mondta, keresztény és hideg. És ez a vitéz fiatalember? Ő a Kövér László, egyes számú tagkönyv, ha jól tudom. Igazán szép ember, biztosan problémásan kanalazza a levest vagy a szószosabb ételeket. Különben vitéz? Úgy értem, tűnődött a minnesotai televíziószerelő, és a csonka hüvelykujját a kapcsolón tartotta, úgy értem, vitéz, mint ahogy Robin Hood?! Inkább mint Chuck Norris, akiről majdnem hidat neveztek el nálunk. És van-e kedvenc műsora, kérdezte az amerikai tévészerelő. Van, mondtam, persze, a Reggeli gondolatok,, a Ddli Harangszó, az Önök kérték, az éji Himnusz, a retro rock, ilyenek. De hiába is soroltam ennyi gazdagságot. Ő már szomorú lett ettől a belvíztémától. Nem lehet lecsapolni? Úgy érzi, a televízióból? Ha az országból nem lehet, akkor a televízióból hogyan?! Azt hittem, meg lehet a televízióját javítani, ingatta a fejét az amerikai tévészerelő, miközben én arra gondoltam, baszod alássan, miszter, azért nektek se nő televíziós pálmafa a vetőmag popkomotokból. Na, de mindegy is. Nem lehet megjavítani, mondtam, nem. És miért nem lehet megjavítani? Mert vannak a világon bizonyos dolgok, amelyeket megteremtettünk, de rosszul teremtettünk meg. Pitbull. Televízió. Isten. A nő. A férfi. Most már így működnek, legfeljebb fenyíthetők, kordában tarthatók, legfeljebb sarokba állíthatók, elsötétíthetők, de meg nem javíthatók, nem. Igen, bólintott végül, azt hiszem, így van, és megitta a sörét. És ne felejtse a mormotákat, mondta még, mielőtt behúzta volna az ajtót. A képernyőt néztem. Nagy, fémesen csillogó vizeket mutattak. Pancsolt benne egy ország, és tényleg ott úszott, valamit a pofájában tartva egy mormota is. STOHR LÓRÁNT: Film Poshadt víz Áll egy kamasz lány szemben a kamerával, az indulat feszíti, dühös, haragja az egész kilátástalan, nyomorúságos életnek szól, hogy itt csak megdögleni lehet, élni, boldognak lenni, megvalósítani önmagad nem. Bár egy angol külvárosban játszódik az Akvárium története, akár Magyarországon is játszódhatna: külvárosi tájak, lakótelepek, gazos mezők, sivár placcok, reménytelenségbe fúló gyereksorsok - Mundruczó Kornél rendezett efféle kegyetlen történeteket pályája kezdetén. A tizenöt éves Mia (Katie Jarvis) bemozogja a számára adatott tereket, amelyekbe beleszületett, amelyeket úgy visel magán, mint egy elnyűtt, súlyos kabátot. Szűkre szabott börtön itt még a nyílt térség is - persze tudjuk ezt a Szegénylegények óta -, mert Miának nincs kivel megosztania és mit csinálnia benne. Az üres terekből a játszótársak, az emberi kapcsolatok hiányoznak. Egy magányos sétán, helyesebben dühödt járkálás során Mia felfedez egy kipányvázott lovat egy lepusztult parkolóban. Végre talált egy barátot, akit megsimogathat, akihez beszélhet. Szétverné rabláncait, de azok törhetetlenek. Mintha magát próbálná kiszabadítani, eloldani kötelékeiből - no de hová is menne? Amikor a film végén mégis elindul messzire, éppen az utazás szabadsága hiányzik a gesztusából. Mia elutazása nem kitörés, éppenséggel akkor zárul rá végleg sorsa börtöne. A megnyomorítottaké és megfosztottaké. Akiknek nem a testét, hanem a lelkét nyomorították meg, akiket nem a túlélés alapvető feltételeitől, ételtől, ruhától, fedéltől, de a szeretettől fosztottak meg. Mia az apátián szegény családok tipikus gyermeke. Az anya csinos, fiatal nő, gondosan őrzi szépségét, ad magára, kihívóan viselkedik, nem hajlandó „eltemetkezni” a gyereknevelésben, egyáltalán nem érdekli, mi történik a lányaival, legszívesebben bedugná őket egy intézetbe. A makacs és vad fiának már meg is szerezte a helyet egy bentlakásos iskolában. Férfiak jönnekmennek az anya ágyában, a történet kezdetén éppen egy kirívóan vonzó, ápolt és rendszerető emberrel, Connorral szűri össze a levet (Michael Fassbender), aki nemcsak a bulizós, pasizós anyukát, de az elhanyagolt gyerekeket is gondjaiba veszi. Mia a kezdeti bizalmatlanság és féltékenység után (mégiscsak az anyjával szeretkezik fergetegeseket az izmos, jóképű biztonsági őr és nem vele) kezdi elfogadni Connor baráti gesztusait, elhinni, hogy egyszer az életben talán őt is szeretheti valaki. Amikor négyesben elmennek a közeli tóhoz halat fogni, szinte már családként viselkednek. Miának Connor ad bátorságot ahhoz is, hogy ne csak saját magának táncoljon a tömbház üres helyiségében, hanem megpályázzon egy táncosnői állást. Ezek a naturalista mesék azonban rosszul végződnek - nem is végződhetnek máshogy, csak ahogy az a szegénység könyvében meg van írva. Panelkapcsolatok, paneltörténetek. Ahogy gyerekek millióinak, Miának sem adatott saját út, meglepő fordulat, kalandos, érzelmes élet, csak anyja életének ismétlése, kicsit jobban vagy rosszabbul. Bár ismerős és kiszámítható Mia története, mégis fáj már az első percektől fogva. Ami igazán megrendítővé teszi az Akvárium, elbeszélését, az a soha el nem fordított tekintet, a nyomasztó ittlét. Nemcsak a naturalista díszletekben vagyunk benne, hanem a hősök életében is nyakig. A kézikamera végig Miával megy, közvetlen a közelében, mellette lohol, amikor dühödten mászkál a sivár tereken, összeverekszik a telepi lányokkal, duzzogva elvonul anyja szemrehányásai elől, felesel csípős nyelvű kishúga szellemes beszólásaira. Ott vagyunk vele a rendetlen lakásban, ahol anyja haverjai piálnak, táncolnak, közösülnek, folyton szól a zene, megy a tévé. Kibírhatatlan atmoszféra uralkodik a lakótelepi akvárium poshadt vizében, amelyben a felnőttek a szex révén legalább átmeneti kapcsolatokra találnak, de a gyerekek elviselhetetlenül magányosan és elhanyagoltan próbálják elverni az üres napokat. Intenzív, realista színészi játék kelti életre a Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyert Akváriumot: a kemény arcú, ruganyos testű Katie Jarvis robbanékony, vad és vagány kamasz lány, a barátságos, jóképű Michael Fassbender magabiztosnak tűnő, de gyáva, kétszínű férfi. Nem nehéz előzményeket találnunk hasonlóan magas színvonalú színészi játékra a brit kisrealista mozi történetében; ott van mindjárt Mike Leigh, akinek Minden vagy semmi című filmje egészen hasonló környéken és sorsok közt játszódik. Ám míg Leigh a munkásosztály elkötelezett filmeseként az emberi lét mély szomorúságának költőjévé tudott válni, addig Andrea Arnold alapvetően a kertvárosokat és lakótelepeket szembeállító társadalmi kérdésként meséli el a családok széthullását és a gyermeki magányt. Egyszer ugyan, kis időre felszakad az Akváriumban veszekedve-gyűlölködve együtt élő családtagok elidegenedettsége: a három nő, anya, nővér, húg közösen táncol Mia egyik kedvenc számára, és ringatózó testükön keresztül megtalálják egymással a harmóniát. A családi idill sejlik fel egy pillanatra, aztán a szám végén köddé foszlik. De csak így lehet az életet végigcsinálni: az embert rövid időre el-elcsábítja a boldogság illúziója, aztán elhagyatottan mehet tovább. (Andrea Arnold: Akvárium) 2010. MÁRCIUS 26. 23 PÉTERI LÓRÁNT: Zene Félúton az eltűnt idő nyomában Elgondolásában középszerű, kivitelezésében viszont lelkiismeretes színrevitel, alaposan felkészített zenekar és erősen eltérő énekes teljesítmények: ez az együttállás megnehezíti a választ arra az egyszerű kérdésre, vajon tetszett-e az operaházi Rózsalovag-premier. Lehet erre mondani, szkeptikusan s talán joggal, hogy ha a válaszadás ennyire nehéz, úgy a produkció nem is tetszhetett igazán. Ám e nemtetszésbe akkor bele kell férnie egy sor olyan zenés színpadi pillanatnak, amelyre most, írás közben is nagyon szívesen gondolok vissza. Például arra a gesztusra, mellyel a záró duett szerelmes ölelkezései után Mester Viktória (Octavian) megsimogatta Hajnóczy Júlia (Sophie) arcát. A két fiatal, a vérmes lovagocska és az elkényeztetett leányzó itt egy percre kilép a bensőség és az összefonódás ködéből. Épp csak annyira, hogy elhagyják a szobát, a mesét és a végéhez közeledő operát. Ez ad alkalmat Octavianunk számára, hogy villanásnyira mintegy kívülről pillantson önmagukra. A látvány elégedettséggel tölti el a birtoklás kisfiús, ujjongó örömével és a tapasztaltabb szerető atyáskodó gyöngédségével. „Hát nem fantasztikus, ami velünk történik? Elképesztő, hogy végül az enyém lettél. S ha tudnád, mi minden vár még ránk...” - mondja a mozdulat, a néma gesztus, melynek hitelét addigra Mester Viktória három felvonás pompás énekes megszólalásaival és sugárzó színpadi jelenlétével alapozta meg. Egyáltalán: a nadrágszerep felépítésében bámulatosan pontos megfigyeléseket kamatoztatott. Van rá ok, hogy az emlékezetes másodperc szépségét, pontosságát és gazdagságát elsősorban a kiváló énekes színésznek, s ne pedig a rendezőnek tulajdonítsuk. Pedig az Operaház tájékoztatója elég világosan megmondja, hogy a lett Andrejs Zagars „napjaink egyik legérdekesebb és leginnovatívabb rendezőjévé vált”. Az innovációt és az érdekességet kevéssé lehetett érzékelni, viszont bizonyos aprólékosság, a részletek kidolgozásának igénye mindenképpen jelen volt a rendezésben. Rokonszenves, hogy Zagars nem illusztrál és nem vetít, a szónak sem szó szerinti, sem átvitt értelmében. A rendező ehelyett a színpadon sürgő-forgó egyének és csoportok folytonos akcióival tölti ki az időt, mely igencsak ráérősen tud csordogálni a rózsalovagban. A részletező lélektani és a szelídített társadalmi realizmus keverését mértékletes komikai karikatúra fűszerezi. Mondhatnánk, hogy történik mindez a jól bevált recept szerint, ám a recept két okból sem válik be igazán. Az egyik, hogy bár a színpadi cselekménysorok rendesen ki vannak találva, mégis kevésszer találnak célba. Hiányzik a feszesség, a célirányosság, a frappírozás, az autentikus gesztus, kivéve azon kevés szereplőjelenéseit, akik az átlagosnál jobban számíthatnak önmagukra. A másik, hogy Hofmannsthal és Strauss darabja, ha komédia is ugyan, mégis kevéssé az igazi humor táptalaja, mint inkább az iróniáé. Ironikus, hogy Hofmannsthal cizelláltan fecsegő párbeszédei szétmállasztják a megidézett opera buffa hajdan ütős fordulatait. És ironikus, hogy Strauss három mennyeien terjengős felvonásra teríti szét zseniális ötleteit, melyekkel korábbi gyakorlata szerint inkább egy bombaként robbanó egyfelvonásost kellett volna megpakolnia. A rózsalovagot író Strauss már jó pár éve bíbelődött azzal a kérdéssel: a szerencsétlen körülmények összjátéka folytán hogyan válik meghökkentő mesévé a jóravaló szűz leányok ösztönélete? A kis Salome végül örökre magára maradt Johanaan (azaz Keresztelő Szent János) ezüsttálcán felszolgált, szerelemmel szeretett levágott fejével. A kevésbé kicsi Elektra, kinek szájába már Hofmannsthal adta a szavakat, szűzi ágyában fogadta bálványozott papája vérkoronával ékés kísérletét. A kis Sophie A rózsalovagban megbűvölten veszi át jegyajándékát, a rózsaolajjal illatosított ezüstrózsát, melyet a velejéig őszinte szatír, Ochs báró küld neki. Az illatos ezüstrózsa végtelen finomságában is van egy nagy adag irónia (lásd Strauss százszor méltatott „hamis” akkordjait e ponton) - különösen, ha a jeles szerzők levágott és szétbaltázott férfifejek körüli korábbi tüsténkedésére gondolunk. Az igazi irónia azonban nem játszott szerepet Zagars rendezésében. Kétségkívül történt kísérlet egy eltávolító idézőjel kirakására, amennyiben a díszletek és jelmezek nem a cselekmény megjelölt idejét (Mária Terézia uralkodásának első éveit), hanem az opera születésének éráját idézték a maguk szecessziós vonalvezetésével. Ám ez végül semmin sem változtatott. Julia Myer díszlete - helyesen - zárt és szobaméretűre redukált terekkel segítette a rendezés realista vonalvezetését. Azt viszont nehéz megérteni, miért átriumos kiképzésű a Tábornagyné hálószobája: elég nehéz lehet besötétíteni. És ha egyszer történeti realista díszlettel operálunk, hogy engedhető meg, hogy a második felvonás új helyszínét (Faninai házát) ugyanezen falak reprezentálják? A harmadik felvonásban (harmadik helyszín) ugyanez a szoba a feje tetejére áll, pontosabban kifordul sarkaiból. Pech, hogy éppen ezt a szabad felhasználású ötletet pár hónapja elsütötték már egy budapesti operabemutatón (A varázsfuvola), és probléma, hogy a szürreális sugallat felesleges ballaszt a rendezésen, az Ochsot ijesztgető trupp mesterkedései ellenére. Ezt látva már előre lemondtam arról, hogy a nagy tercetthez vizuális újdonság társuljon. Tévedtem: a jelenet gyönyörűen volt világítva, ami valósággal új teret teremtett (Kevin- Wyn Jones). Van két szereposztás, melyekből szabadon válogatva az ember ki tudná alakítani a maga közel ideális harmadikját. Ochsból éppen csak egy van, a német Lars Woldt, de perfekt szereptudásával és felszabadult játszókedvével szívesen találkoztam kétszer is. Bátori Évának nagyon nagy alakítása a Tábornagyné. Megálmodott egy figurát, és hallatlan tudatossággal rendelte neki alá a szépen megformált, árnyalt énekes megszólalásokat és a fellépés valamennyi jól végiggondolt, finom gesztusát. Érdekes, hogy az ő Tábornagynéja esetében jelentést kapott a szecessziós kosztüm is (Kristine Pastemnaka). Ez a nő egy kicsit Oriane Guermantes-ra emlékeztetette az embert: az eleganciájára (mely akkor is imponáló, ha tudjuk, hogy mögötte némi közönségesség is lapul), a rejtelmességére (melyet, ha akarnánk, le tudnánk leplezni), s arra az arisztokratikus képességére, hogy tökéletesen jelentéktelen, de igen csiszolt mondatokba drámai közléseket rejtsen. Sümegi Eszter Tábornagynéja szimplább s talán vérmesebb jelenség; hangja a magasságokban s a szárnyaló, melodikus szakaszokban szépen kinyílik és kifényesedik, de a beszédszerűbb, illetve a halkabb passzázsokban olykor mattá válik. Meláth Andrea minden tehetőt megtesz, de mintha mégsem találná meg őt Octavian szerepe: hangban olykor forszíroznia kell, s nem mozog otthonosan a karakter nyújtotta játéktérben sem. A két Sophie közül Hajnóczy Júliára szavazok, már csak azért is, mert alkati okokból s a szerepfelfogások egymást kiegészítő harmóniája révén kettőseik Mester Viktóriával oly kedvesen, szépen s mókásan illúziókeltővé váltak. Rácz Rita alakítása kevésbé vált körvonalazottá; hangjának színe a dallamcsúcsok körül csillogóvá válik, de alapjáraton kellemetlenül éles tud lenni. Az árokból Kovács János irányít, rendületlenül. (Richard Strauss: A rózsalovag - Magyar Állami Operaház, március 20. és 21.) ÉLET ÉS|· IRODALOM